Különlegesség!



A számozott menüpontok alatt TELJES történetek!

Újakat szeretnél? Akkor iratkozz fel és hetente küldök!

Ha kérdésed van vagy nem tudsz regizni, írj:
info@regenyeim.hu
 

 

Vezetékneved:
Keresztneved:
*Email Címed:

* Az adataidat harmadik félnek nem adom ki. Időnként értesítelek az új történetekről (novellák, kisregények, regények), lehetőségekről, akciókról, különleges ajándékaimról, meglepetéseimről.

A megrendelés részleteiért kattints a képekre!


Gördíts lentebb az új posztokért!


Rövid sztory-k

Minden nap kerül fel valami új!

Rövid történetek
Teljes kisregények ingyen! (6 db)

A menüpontok közt számozva találod!


Rendelhető könyvek

Kattint a képekre!

Írj, ha érdekel: info@regenyeim.hu




5 comments on “Különlegesség!

  1. admin

    Megható történet egy mikulás-napi kis manóról!

    “Már napok óta töprengett azon, hogy elég jól viselkedett-e abban az évben. Ahogy közelgett a december, egyre jobban nyomasztotta az a gondolat, hogy talán a rosszak listájára kerülhetett. De vajon mi a jó és mi a rossz?”

    Ha még nem olvastad, az alábbi linken találod:
    https://www.facebook.com/regenyeimponthu/posts/1593422510742854

  2. admin

    Amint rájöttem, hogy hol járok, egyik kilincs után a másikhoz rohantam és sietve léptem be az újabb és újabb termekbe. Útbaigazítást kértem és valaki azt mondta, menjek csak egyenesen… mindaddig míg már csak egy korintoszi oszlopot nem látok. Én pedig csak mentem és rohantam a gyönyörűségesen díszes, aranyozott helyiségeken át. Kicsiny szobák szekrényekkel és asztalokkal… aztán végül egy folyosóra értem, mely egy utolsó helyiséghez vezetett. Ajtaja tárva nyitva állt, így jól láthattam a rideg fémfelületeket, a hosszú asztalt és azt, hogy nincs odabent senki. Elkiáltottam a nevet… nem… nem az ő nevét, hanem az enyémet… nem, nem azt… nem az eredetit. Hangomra előlépett egy alak, fején kalpag, mint egy francia séfnek… akkor vettem észre, hogy a kicsiny helyiség túlvégéről jobbra egy sötét folyosó nyílik.
    – Te itt? – kérdezte meglepetten – Már rég a királynál kéne lenned!
    – Hogyan? – kérdeztem vissza, miközben érzékeltem, amint szemeim tágra nyílnak a döbbenettől.

    – Te itt? – kérdezte döbbenten – Már rég a királynál kéne lenned!
    – Hogyan? – lepődött meg a leány, miközben szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
    – …. már vár rád! – ismételte meg magát a fickó, ezúttal a nevet is kimondva.
    A lány először azt hitte, nem jól hallotta. Bár ő is jól tudta, hogy ki a király, de így kimondva…
    – H-val? – kérdezett vissza.
    – Még szép, hogy H-val. Mi mással kezdődne? Ki más lehetne a király? – rökönyödött meg a fickó, miközben döbbenten hátrált egy lépést. Látszott rajta, hogy nem érti, miként tehetett fel egy ennyire ostoba kérdést a leány.
    – Mert őt keresed, nem? – kérdezte aztán.
    – Igen… Persze. – bólintott rá a leány, mert így is volt.
    – Akkor meg menj, ne húzd itt az időt! Itt vissza a folyosón, majd az első lépcsősornál balra fel és jobbra lesz az ajtaja. – adta ki útbaigazítását és kezével még mutatta is az irányt.
    Pár méter és pár pillanat után a leány már ott állt az aranyköves grádicsoknál. Úgy tíz lépcsőfok lehetett a kétméternyi szélességű feljáró. Jobboldalán íves, gazdag díszítésű korlát húzódott. Úgy tűnt, színaranyból. Sietve futott fel, miközben elhaladt egy gyönyörű, de magányos korinthoszi oszlop előtt is. Aztán jobbra valóban megpillantotta a magas, kétszárnyú, de nem túl széles ajtót. Elegáns díszítések tették előkelővé és egyúttal lenyűgözővé. Egy pillanatra ismét megtorpant, ahogy megérintette a szemlátomást tömörarany kilincset.
    “Mégis mit keresek én itt? – merült fel benne a kérdés – És honnét veszem a bátorságot, hogy bekopogjak, belépjek? Mit akarhatok én tőle? És ő? Mi az, hogy már vár? Aligha emlékezhet rám… és még kevésbé ismerhetne fel… mit számít, hogy én sose feledhetem… erősebb és több volt ez, mint a legerősebb szerelem tüze… mely vágyódással keveredett. Vágyódással, mely lépteim által a szívemet hozzá vezette… bármit megtettem volna érte… bármit. Csakhogy tudtam jól… egy senki vagyok… már. Hasznomat aligha venné. Ráadásul azt is tudtam, sokan állnak már előttem a sorban, a király szíve köré gyűlve. Tudtam jól, hogy nekem esélyem se lenne. A szőke csitrire, Cynidorra gondoltam, aki egykoron megmentette az életét és aztán elsőként közelítette meg szívét, de az ő szerelmét se viszonozta. Fontosabb volt számára a halhatatlansága. A leány azonban, megismervén az örök fiatalság titkát, azóta is ott volt vele… pedig oly sok évszázad telt már el. Tudtam jól, hogy vele szemben végképp esélyem sincs, hiszen ha mégis változna a helyzet, mindenki számára világos volt, hogy a király őt választaná. Jóban-rosszban együtt. Ez jellemezte addigi barátságukat. Mégse voltam irigy, vagy féltékeny. Soha nem akartam versenyezni a többiekkel. Számomra elegendő volt, hogy ismerhetem őt, hogy szóbaáll velem, hogy a közelében lehetek. De annyi minden változott azóta, hogy én is ott éltem.”

    A leány e gondolatokra mély lélegzetet vett. Tudta jól, hogy már semmi sem olyan, mint régen. Tudta, már nincsenek különleges képességei. Aligha lehetne hasznára a királynak. Nem is értette, hogy miért várja őt. Ahogy azt se, hogy léptei miként vitték az aranyfaragású, díszes ajtó elé. De ha már ott volt… látni akarta a királyt, találkozni vele. Oly régóta kereste már. Aztán eszébe jutott, hogy az ideje véges. Az örvény bármely percben magával ragadhatja. Tudta, ha már ott van, be kell lépnie és beszélnie kell vele… mégha a király le is nézi majd őt… szégyen, nem szégyen, de a segítségét akarta kérni. Nem, nem fizikai segítséget. Csak pár jó szót, bátorítást az élethez, a nehézségekhez. Ez, azokban a napokban mindennél többet jelentett volna a leány számára.

    ——————
    3. Aztán mély lélegzetet vett, majd rövid kopogás után, a választ meg se várva, belépett. Akkor kapott észbe, hogy fején még a fejdísz és csuklóján egy díszes és széles aranypánt. Sietve tette le a fal melletti szekreterre mindkettőt, majd köszönt.
    Egy nagy, bársonyos karosszékben ült a király, egy asztal mellett, de nem fordult azonnal felé. Aztán amikor megpillantotta a férfit, amikor tekintetük találkozott, újra megtorpant. A király rezzenéstelen arcát elnézve úgy tűnt, valóban nem emlékszik rá, nem ismeri fel őt.
    – Hallgatlak. – kezdte a férfi, e szóval jelezvén, hogy a leány beszélhet, de neki elakadt a lélegtete. Nemcsak a király gesztenyebarna haja zavarta meg a várt szőkével szemben, hanem kedves, udvarias hangjának közönyös csengése is. “Lám! Tényleg nem emlékszik. Nem ismer fel… – gondolta – Vagy… nem is az vagyok, akinek hiszem magam. De egyáltalán mit képzelek én? Hogy merészeltem belépni hozzá?” – kérdezte tétován önmagától. Hirtelen nem tudta mit mondhatna, de aztán eszembe jutott, mennyire véges az ideje.
    —————–

    4. A leány jól tudta, nem teheti meg, hogy sokáig tétovázik. Mivel pedig a király szemlátomást semmire se emlékezett, így nyilvánvaló volt, hogy az elején kell kezdenie a történetet. Az időhiány miatt azonban azt is jól tudta, hogy mégis röviden, lényegretörően kell beszélnie.
    – Ember vagyok… – suttogta, de mivel a király szempillája se rezzent e szóra, magyarázkodva folytatta tovább – bár nem tudom, jelent-e ez a szó Önnek valamit. A lényeg, hogy oly sok éve már, hogy álmodok erről a világról… egyre többet… és folyton csak keresem Önt. És most végre itt vagyok.
    – De miért így? Mért álmodva és nem a valóságban kerestél meg? – tette fel erre meglepő kérdését a király.
    – Ezt hogy érti? Csak nem azt akarja mondani, hogy létezik ez a hely?
    – De igen. És angol időszámításunk van. – felelte büszkén a király.
    A leány e szavaknál elgondolkozva nézett az asztalon nyitva heverő könyvre. 1870 Hungary – ez állt a lap alján egy rajzolt kép alatt az ódon, sárgásbarna lapon.
    – Ön ismeri Magyarhont? – lepődött meg.
    – Ne mondd, hogy nem emlékszel! – mosolyodott el a király.
    – Mire?
    – Már hatszor találkoztunk. Már nem először jársz itt.
    – Igen… tudom – suttogta a leány. – De… azt hittem… Ön, nem emlékszik.
    – Rád nem emlékeznék? – nevetett fel a férfi, amitől a leány csak méginkább zavarba jött. Persze, hogy ő is emlékezett a korábbi találkozásokra, bár… ahogy így belegondolt… ő mintha kevesebb alkalmat számolt volna össze.

    ————-
    5. Aztán a leány eszébe jutott, hogy már nincs sok ideje. Tudta jól, ha nem összpontosít eléggé, akkor az örvény bármikor magával ragadhatja és ő elszalasztja ezt a kivételes alkalmat. Annyi kérdése lett volna a királyhoz, de volt valami, valami mindennél fontosabb. Ismét a szemébe nézett tehát és így folytatta:
    – Segítségre van szükségem. – szólt váratlanul a lényegre térve.
    – Melyik a bankod? Az E….? – tette fel erre a váratlan kérdést a király, miközben megnyomott egy gombot és az előttük lévő fal félrehúzódott, majd négyzetméternyi nagyságban felvillant egy képernyő. A lány ámult döbbenettel nézte.
    – Ez miként lehetséges? – suttogta.
    – Ébresztő! Ez a 21. század. – nevetett a férfi. – Én pedig fizikus vagyok. Így lehetek király. Tudod, hogy mindig szerettem a tudományokat. Nos? Melyiknél vagy? Az E…-nél? – tette fel újra a kérdést. Közben lopva felé pillantott, arcán sokat sejtető mosollyal. A lány észrevette ezt, de nem fogta fel, hogy csak próbára akarja tenni, ezért késlekedés nélkül megfelelt.
    – Igen… nem! – szólt zavartan, mert hirtelen nem értette, mit akar a király ezzel a kérdéssel. Aztán őszintén tovább folytatta, megnevezve két másik bankot, melynél számlája volt. Már majdnem azt is kimondta, hogy melyiknél vannak a hitelei, de itt elakadt a szava. Hirtelen tudatosult benne, hogy nem ezért van ott. Nem pénz kellett volna neki. Illetve persze, jól jött volna, de eszébe se jutott, hogy a királytól kérjen. Még így se, hogy kiderült… talán.. talán mindez a valóság. De ő nem ezért kereste fel a férfit. Csak látni akarta, érezni megnyugtató közelségét, mint régen, amikor a leányaként nőtt fel, miután kimentették a Styx feketén kavargó vízéből. Lelki bátorításra volt szüksége. Nagy szemekkel nézett tehát ismét a királyra, felismerve a helyzetet, majd méltatlankodón suttogva így szólt:
    – Én… nem pénzt… én csak… én csak egy ölelést szeretnék…. – suttogta, pedig egyébként ő írtózott mindenféle érintéstől. – Szabad? – tette még hozzá a bátortalan kérdést.
    – Hogyne szabadna? – mosolyodott el ismét a király és széttárta karjait, mire a leány szeretettel telve ölelte át őt, odabújva a férfi mellkasára. Olyan jó volt átélnie, hogy valakinek számít még a léte ezen a világon. Hosszú pillanatokon át csak élvezte a férfi szívének dobbanásait és elhitte, hogy mindez a valóság. Aztán azonban kezdte érezni, hogy feloldódik ebben az ölelésben. Szó szerint. És már csak egyetlen pillanat, majd szertefoszlott az egész káprázat.

    Még több történet a menüpontokban.
    http://regenyeim.hu

  3. admin

    A HÉV

    Na, ez a sztori majdnem az életembe került. Átlagos napnak tűnt. Azt hittem már nem történik semmi különös. Jól láttam a villogó piros lámpát. Eszem ágában se volt átmenni a két sínpáron. Nem akartam a hév útjába állni. Az óvatosság híve vagyok, így tisztes távolban álltam meg. Az idős bácsika azonban nyilvánvalóan nem így gondolkozott. Velem szemben szépen elindult, hogy átjöjjön az innenső oldalra. Szépen, lassan csoszogott. Nem értem az embereket. Láthatta a piros lámpát… sejthette, hogy az ő tempójával nem juthat messzire. Mégis mire számított? A hév pedig már közeledett. Aztán az emberke megállt a sínek közepén. Őszintén szólva nem értem, hogy miért vagyok olyan ostoba, hogy törődök másokkal. Rákiáltottam, hogy jön a hév, menjen vissza, de nem érdekelte. Meg se mozdult. Mit tegyek? Mit tehetnék? Mit tennétek ti egy ilyen helyzetben? Én ösztönösen léptem előre, hogy jelezzek neki, hogy elhúzzam onnét. Erre hallom, hogy a hév már csenget. Mit tehettem volna? És akkor vettem észre, hogy az innenső sínpárra kanyarodik. Talán úgy vélte, hogy az öreg bácsika kisebb eséllyel ugrik félre mint én? Nyilván nem. Bizonyára abban az időpontban mindig az innenső oldalon haladt balra a hév. A bácsika ezt nyilván tudta. De hogy ilyen ostoba emberek legyenek… mégis mi volt ennyire sürgős neki, hogy ne a túloldalon várja ki a jármű áthaladását, hanem amennyire csak lehet előre jöjjön a síneken és ennyire kicentizze? Nekem mindenesetre ma a hév majdnem elmulasztotta a fejfájásom örökre. Nem fékezett, nem lassított csak elkezdett csengetni. Sietve léptem vissza. Kis híja volt, hogy be nem kerültem a mai hírekbe. Még jó, hogy nem kívántam azt, hogy híres író legyek, mert az bizony ma könnyen teljesülhetett volna. A következő pillanatban a hév elszáguldott döbbent tekintetem előtt és megpillanthattam ismét a bácsikát, aki rezzenéstelen arccal, üveges szemekkel azonnal elkezdett tovább csoszogni.Még mindig nem értem, hová sietett ennyire.

    Reggel azt írtam, ma figyelni fogom, mi jó történik velem és elmesélem nektek. Azt hiszem, megvan, hogy mi a jó a mai napomban. <3
    Még élek.

  4. admin

    Teljesen nem szeretnék eltűnni, csak a nagyobb horderejű regényközzétételeket nem tudom napi szinten folytatni a weboldalamon. De részleteket, ízelítőket… és várakozás közben megírt jeleneteket igyekszem feltenni. Tehát igyekszem, hogy a weboldalam alján a kommenteknél minden nap találjatok valami újat és így megérje oda naponta felnéznetek.
    A szívem még itt van… de már nem lehetne… Köszönöm, hogy ilyen sokan mellettem álltok. Remélem, hogy így minél hamarabb jobb lesz a helyzet és újra aktívabban lehetek.

  5. admin

    JÖN!
    Nem sokkal később nagy erejű robbanás döntötte be az egyik falat. A lány ösztönösen a gyermekek fölé hajolt, hogy testével védje őket. Azonnal tudta, nem szabad maradniuk, bármi is volt a parancs és bármit is szól majd a király, amikor visszatér, hiszen csak egyetlen módon mentheti meg a gyermekeket. Lidaster nevét kiáltotta és a lidérc a hívásra már ott is termett.
    – Vigyen ki minket innét!
    – De hová?
    – Bárhová!
    – De csak olyan helyre vihetem, ahol már járt és én is jártam.
    – Akkor vigyen minket oda, ahol először találkoztunk! – adta ki az utasítást a lány, miközben sietve a karjába vette a két gyermeket. Lidaster, a lidérc átnyalábolta őket és már el is tűntek.
    Hajnalodott éppen a rét felett, amikor megérkeztek. Csípős hideg lepte be dérrel a tájat. A leány ekkor vette észre, hogy mezítláb áll a nedves fűben. Lenge hálóingén átfújt a hideg szél. Lidaster azonnal reájuk borította köpönyegét, de tudta, ez se lesz elegendő.
    – Hozzak valami cipőt, ruhát? – kérdezte, mert magától nem tehette meg.
    – Nem! Ne hagyjon magamra! – ijedt meg a lány.
    – Így viszont meg fognak fázni.
    – A kicsikkel minden rendben lesz, őket védi a pólya és a plédjüket is hoztam.
    – Akkor keressünk valami menedéket gyorsan. – javasolta Lidaster, a lidérc, majd karjaiba kapta a lányt, aki magához szorította a gyermekeket és nagy léptekkel megindult velük az erdő széle mentén. A lány ekkor vette észre először, hogy a férfi teste milyen forró. Sokkal forróbb volt, mint egy átlagos emberé. Forró volt, de még éppen kellemes. Jólesett neki, hogy a karjaiban tartja. Felnézett az arcára és a hálán kívül egy pillanatra valami más érzés is átsuhant szívén, ahogy nyugodt arcvonásaira tekintett a hajnali derengésben.

    /A tüzes lidérc – részlet/