A király és a sötét paraszt

Új történet kezdődik!

Azoknak, akik már olvasták az Utolsó fénysugár című regényt:
Ez a történet szintén az Yperpérán legendája című sorozatom része, de sok-sok évvel későbbi eseményeket mesél el. Szerepelni fog benne néhány már ismerős alak, mint például kedvencetek az Árny, tehát garantált lesz a “jó hangulat.” És találkozhattok benne Cynidor-ral is. Phosphor is gyakran megjelenik, de már másként viselkedik, mint eddig megszokhattátok. Már nem olyan naiv és rettegik a nevét. De azért remélem még szerethető lesz. A nagy ellenség, Thanathosz népe már megérkezett és a háttérben lapulnak. Várják az alkalmas időt, hogy megsemmisíthessék az árnyak világát és létrehozhassák új hazájukat. Ők a Fények. Elfoglalták már az árnyak világának egy részét, a Határhegyen túl, de éppen állóháború van köztük és az árnyak közt.

A király viszont… nincs sehol. Legalábbis főhősünk, akiről nem tudjuk, hogy ki ő és ő se tudja magáról, elindul megkeresni a királyt. Semmi másra nem emlékszik ugyanis, csak arra, hogy azért indult útnak.

Ez a történet arról fog szólni, hogy hová lett a király. Jó pár évvel a nagy ellenség, a Fények érkezése és az ellenük folytatott nagy háború után vagyunk már. A király pedig eltűnt. Talán halott? Vagy átállt az ellenséghez? Vagy fogságba esett? Netán elmenekült? Birodalma mindenesetre a szétesés határán van. A legnehezebb pillanatokban azonban egy halálraítélt a Tűzisten segítségével megszökik és beköltözik a kiüresedett palotába, majd erős kézzel magához ragadja a hatalmat és hercegnek nevezi ki magát. Így lesz ő a birodalom új ura. Így fogja össze a Mélységi Árnyakat. Ő a rettegett Mársztuff herceg. Csak azért nem nevezi királynak magát, mert királyát a nép még visszavárja, így nem fogadnának el egy új királyt.
Ezt a történetet is naponta, esténként (19 órakor) teszem közzé.
A most felkerülő történet egy regény eleje, de önmagában is kerek egész.
(Ha sokaknak tetszik, majd az EGÉSZ regényt küldöm a nyomdába.)
Kellemes olvasást kívánok!

 

A történet:

Egy folyó vizében, félig a parti sziklák közt térdepelve, lassan, fuldokolva éledeztem. Hányinger kavarta gyomromat. Éreztem, túl sok vizet nyeltem. Támolyogva másztam ki a nedves fövenyre. A vihar újult erővel támadt fel bennem. Rosszullét környékezett. Hányni szerettem volna, de csak eredménytelenül öklendeztem egy ideig. Aztán nem bírtam tovább. Erőtlenül nyúltam el a puha, nyirkos, de forró talajon. Hanyatt fordultam és feltekintettem az égre.
„Egek!” Vörös lángtengerrel kavargó ében szurok örvénylett odafenn. Lenyűgözött, de egyben dermesztett is e látvány. Fáradtan hunytam le tekintetem. Mi történt? Hol vagyok? – cikáztak riadt gondolataim. Sietve térdepeltem fel, hogy körültekintsek. „Istenem!” Pillantásom döbbenten futott végig a horizonton. A kavargó, csillagtalan égbolt alatt kietlen, halott, de lángoló világ. Helyenként tüzek égtek, melyek kísértetiesen lobogó fényeikkel a Túlvilág képzetét idézték. Nem messze tőlem, egy különös építmény állt. Egy tákolmány, mely első pillantásra romhalmaznak tűnt. Balra egy ciprus komor árnya sötétlett. Mi történhetett velem? Hol vagyok? Ki vagyok? Hogy kerültem ide? Riadtan cikázó gondolataim tehetetlenül kutattak válaszok után. Miért nem emlékszem semmire? Riadalom rántotta görcsbe gyomromat. Emlékeimnek nyomát se leltem. Háborgó sötétség kívül, háborgó sötétség belül. Megborzongtam, bár forrón perzselt a levegő. Elöntött a tehetetlen, kétségbeesett riadalom. Fura, émelyítő illat lebegett a térben. Megkíséreltem feltápászkodni. Nagy nehezen sikerült csak. Sietve kutattam át zsebeim, de nem találtam semmit. Mit tegyek? Tétován tekintettem fel ismét, a tőlem nem messze magasló építmény monstrumára. Talán ott válaszokat kaphatok. – gondoltam, majd, még kissé támolyogva megindultam.
Rozoga ajtaja nyikorogva tárult ki előttem. Beléptem. A nagy hőségben addigra már megszáradt rajtam a ruha. A kanyargó folyosó mindkét oldalán, a falakon fáklyák lobogtak. Fényük valósággal életre keltette a sötétséget, mely feketén táncolt mindenütt. Oly ismerősnek tűnt ez a hely. Több ajtó mellett is elhaladtam. Aztán megálltam egy nagyobb és díszesebb előtt, de csak egy pillanatra, majd feltépve kilincsét beléptem.
Kíváncsian tekintettem szét a zajos helyiségben. „Bizonyára ez lehet a helyi Fogadó.” – gondoltam, miközben meglepetten szemléltem az asztalok körül üldögélő, beszélgető, különös, pokoli alakokat. A fogadós, aki ekkor lépett be, egy fiatal, sápadt bőrű alak, egyszerű ruhát viselt. Homlokán széles bőrpánt futott körbe. Szemei különös, ezüstös színben csillogtak.
– Üdv! – köszöntöttem a pulthoz lépve.
– Herete! – hangzott rideg felelete. Egy pillanatra elhűltem és meglepődtem szaván, de mivel elég jól ismertem e nyelvet, hát erre váltva folytattam tovább:
– Hogy van?
– Köszönöm, megvagyok. – hangzott mogorva felelete. Éreztem, zavara okozza, hogy közben nem tekint rám.
– Mi a gond?
– Semmi.
– Hallom, a királyt keresi. – szólt váratlanul egy dörgedelmes hang. Megfordultam. Egy sötétlő alak emelkedett fel éppen az egyik asztaltól, majd lassan megindult felém. Éjszín köpönyege a talajt seperte. A fejére húzott csuklya árnyékából feketén gomolygott elő a mély sötétség, így arcvonásait egyáltalán nem lehetett látni. Baljós érzésem támadt.
– Igen? Kitől? – kérdeztem meglepetten. Nem akartam felfedni előtte, hogy semmire sem emlékszem.
– Mindenki ezt beszéli már. – felelte – És én, ha óhajtja, odakísérem. Persze, nem ingyen.
Ajánlata elgondolkoztatott. Végre valami… egy nyom. Ám akadt egy kis bökkenő.
– De… nincs mivel fizetnem… – vallottam meg.
– Nem gond. – vágta rá. – Később is fizethet. De akkor írásba kell ezt adnia, mert az adott szónak nálam nemigen van súlya.
– Rendben. – bólintottam rá. – Megegyeztünk.
– Íme, ezt írja alá! – azzal egy fekete pergament nyújtott át nekem. Cifra, vérvörös betűkből álló, ódon, díszes sorok táncoltak szemeim előtt a lobogó fáklyafényben.
– Mit jelentsen ez? Szerződésszegés esetén elvesztem a lelkemet?!? – kiáltottam fel, amint tekintetem a lap alján lévő apró betűkre esett.
– Ó! Tehát, jól érti a nyelvünket? – éreztem, csuklyájának mélye halvány mosolyt rejt.
– Pech, mi? – vigyorodtam el. – Ilyet én alá nem írok.
– Ugyan! Ez csak a szokásos elrettentő szöveg. Nem kell aggódni miatta. Az összeg, amit kérek, pusztán hetvenöt csontpeták. És van rá három esztendeje, hogy megadja. Ez nem jelenthetne különösebb gondot senkinek, mégis sokan próbáltak átverni már, és fizetés nélkül meglépni. Ezért biztosítanom kell magamat. Gondolom, ezt ön is megérti.
– Persze. Megértem. De mit jelent az, hogy egy esztendőre elvesztem a lelkemet?
– Mit nem ért ezen? Minden szerződésben ez van. Ez a törvény.
– Ne beszéljen félre! Magyarázza ezt meg! – sziszegtem és szikrázó szemekkel tettem előre egy határozott lépést, anélkül, hogy tekintetem levettem volna az arca helyén gomolygó sötétségről.
– Természetesen azt jelenti, hogy ha vérével pecsételi a szerződést és megszegi azt, vagyis három esztendő leteltével sem fizet nekem, akkor nem rendelkezhet a lelkével egy esztendőn át, vagyis a törvény szerint átok fogja kötni hozzám, és szolgálattal tartozik nekem.
Elgondolkodva bámultam magam elé a keményre döngölt, fekete talajra. Talán lenne más, aki olcsóbban is segítene. – jutott eszembe kis idő múlva, majd feltekintve, körülpillantottam a jelenlevőkön és elkiáltottam magam.
– Figyelem! Elkísérne valaki a királyhoz?
E szóra minden tekintet felém fordult. El kellett ismernem magamban, hogy egyikükre se bíztam volna szívesen az életem. Ráadásul hamarosan szembesülnöm kellett azzal, hogy jobb ajánlatot aligha kaphatok. Az történt ugyanis, hogy senki, egyetlen lélek sem szólalt meg felhívásomra. Bele kellett hát törődnöm.
– Jól van. – fordultam végül az Árnyhoz. – Ha leírja, mindazt, amit korábban elmondott, azt aláírom.
– Rendben. Írjunk egyedi szerződést. – bólintott rá. – Zsántár! – fordult a fogadóshoz. – Pergamenre és íróeszközre van szükségünk. Na, meg tintára is.
A fogadós erre kotorászni kezdett a fiókokban, majd csakhamar előkerültek a kívánt eszközök.
– Mennyi?
– Két fapeták a penna és a pergamen, valamint egy csontpeták a vér. – hangzott a felelet.
– Nesze! – azzal az Árny, az asztalra hajított három faragott rudacskát. Két sötétet, meg egy hófehéret. A fogadós zsebre tette, majd hátrébb lépett ugyan, de titkon továbbra is kíváncsian figyelt.
– Távozhatsz! – tette hozzá rideg nyomatékkal az Árny.
– Lehetnék tanú. – jegyezte meg bátortalanul.
– Nincs szükségünk rá. Kotródj innét! – förmedt rá az Árny.
– Én csak azt gondoltam…
– Te csak ne gondolkodj, mert teszek róla, hogy ne legyen mivel.
– Egy pillanat! – szóltam közbe. – Maradjon! Nem árt, ha van tanú.
– Rendben. – egyezett bele, meglepően könnyen az Árny, de éreztem, cikázik köröttünk a feszültség a levegőben. Fogta a pennát és írt.
– Egy kis frissítő. – tolt elém kis idő múlva egy ében korsót Zsántár.
– Mutasd csak! – szólt közbe gyanakvón az Árny és elrántotta előlem.
– Csak… friss víz… a folyóból. – dadogta a fogadós.
– Jól van. Ihatja! – lökte elém az Árny, miután meggyőződött róla.
Meglepve fogtam kezembe a korsót és belekóstoltam. Tényleg víz volt csupán. Színtiszta, friss víz. A szinte fojtogató hőség miatt nem bírtam neki ellenállni. Sietve hajtottam fel. Meglepetésemre egy papiros lapult az aljára tapadva. Jól olvasható betűkkel a következő állt rajta: „Játszik veled! Ne írd alá!”

Felkerült: (Július 17. – hétfő)

– Kész! – szólalt meg hirtelen az Árny – Itt kell aláírni! – azzal elém tolta a pergament. – Kérem a karját!
Zsántárra pillantottam. Némán hallgatott, de tekintetéből sugárzott felém a rémület: „Ne tedd!” Majd ezüst tekintetét ijedten sütötte le, amint a Csuklyás alak felé pillantott.
– Mi a gond? – kérdezte érdeklődve az Árny.
– Semmi. – feleltem, visszaadva a korsót a fogadósnak, majd kezembe vettem a pergament, mintha át akarnám olvasni, de közben riadt rémülettel cikáztak gondolataim. “Van valaki, aki óvva int, tehát, ő barát. De vajon mindenki más ellenség? És ki vagyok én? Mit akarnak tőlem? Nincs semmim. Miért akarnának ártani nekem? És ha aláírnám, vajon mit veszthetnék? Játszanak csupán velem? És akkor mi van? Hát legyen. Játsszunk!” – döntöttem végül, mert eszembe villant valami.
– Mondja csak! – fordultam kérdőn az Árnyhoz. – Ha ön szegi meg a szerződést, jól értem, hogy önre is igaz, ami rám?
– Természetesen. – bólintott rá. – De én nem szoktam szerződést szegni. Ha azt mondom, eljuttatom a királyhoz, hát meg is teszem. Bármi áron.
– Meggondoltam magam. – jelentettem be váratlanul. – Mégse írom alá.
– Értem. – szólt erre az Árny végtelenül nyugodt hangon. Úgy tűnt, cseppet se zavarja hirtelen visszalépésem. – És megtudhatnám, mi döntésének az oka?
– Félek, nem leszek képes megfizetni a kért összeget. – próbáltam kifogást találni.
– Ugyan! Ön ne tudna fizetni? Igaz, nem ön a király, de mindenki tudja, hogy egy ideje korlátlan hozzáférése van a királyi kincstárhoz.
Ez a válasz igen meglepett. Számtalan kérdés vetődött fel bennem, de nem akartam felfedni előtte, hogy semmire sem emlékszem. Odanyújtottam tehát karomat az Árnynak. Az, csillogó tőrével habozás nélkül vágott meg. Pár pillanat még, és én már alá is írtam a pergament, a saját véremet használva tintaként. Tudtam, ezzel súlyos döntést hoztam. Talán sorsom pecsételtem meg.
– Mehetünk? – kérdeztem.
– Természetesen. Kövessen! – hangzott felelete, majd összegöngyölve a pergament, már indult is. Követtem, de amint kilépett az ajtón, megtorpantam egy pillanatra és visszasietve odahajoltam Zsántárhoz.
– Beszélnünk kell. – suttogtam.
– Az istenek legyenek irgalmasak hozzád! – lehelte baljós hangon a fogadós. – Nem mondhatok mást.
– Elveszejt?
– Nem.
– Akkor?
Zsántár ezüst tekintete ijedten villant a visszatérő Árny felé.
– Nem érdemes az idejét rá pazarolnia. – vetette oda felfogadott kísérőm. – Ez a nyomorult csak egy zombi. Azért tűrjük meg, mert ez a király parancsa. Az őrülteket és a zombikat egyébként is jobb tiszteletben tartani, hisz ki tudja mikor próbálják meg hátba döfni az embert. Indulhatunk?

A hátsó ajtón léptünk ki. Éppen azon, melyen érkeztem. Most is éppoly sötét volt a táj. Csak az égalja izzott tündöklő, vöröslő fényben. Gyalog indultunk útnak. Az Árny, sietős léptekkel haladt elöl. Hamar felértünk a szomszédos domb tetejére. Oly csodás látvány tárult szemeim elé, hogy megtorpantam egy pillanatra. Odalenn a völgyben szélesen hömpölygött valami vörösessárga folyam. Számtalan ágra szakadt izzása hatalmas kőtömböket, kisebb-nagyobb szigeteket ölelt körül. A távolban sötétlő hegyek komor monstrumai hallgatagon figyeltek zord némaságukban. Az égbolt különös szurokszínben kavargott. Vöröslő fények izzottak éjszín fodrai között. Egyszerűen csodálatos látványt nyújtott sejtelmes lángjaival.
Hirtelen éles, visító hang harsant a légben. Ijedten kaptam fel tekintetemet. Előbb távolról, aztán jóval közelebbről érkezett a hang, végül megpillanthattam egy gyorsan közeledő fekete, óriási madarat. Még egy pillanat és már oda is ért hozzánk. Szárnyait szélesre tárva zúgott el felettünk, szélvihart kavarva maga mögött, majd tett egy kört és könnyedén leereszkedett az Árny mellett.
– Indulhatunk! – szólt az Árny. – Ezt vegye fel! – azzal egy csuklyás köpönyeget nyújtott át nekem. Miután jobban szemügyre vettem az érkező lényt, akkor láttam csak, hogy madárnak egyáltalán nem is nevezhető. Egy toll nem sok, de annyit se láttam testén. Inkább valami félig hüllőszerű állat lehetett. Óriási, denevéréhez hasonlatos szárnyakat viselt, párducszerű, izmos, ruganyos testén. Nagy kerek szemei, függőlegesen hasadt pupillájukkal gonoszul méregettek.
– Indulnunk kéne! – szólt az Árny, ám én dermedten álltam.
– Most útra akar kelni, vagy se? – hangzott a türelmetlen kérdés.
– Persze, de… ha közelebb megyek, ez az állat széttép.
– Ugyan! Zarc a legbékésebb szárnyaló ezen a vidéken. – állította kísérőm. Megborzadtam. Ha ilyen a legbékésebb, milyenek lehetnek a többiek? Bátorságom összeszedve megindultam, de amikor a furcsa lény hörögve rám vicsorgott, elővillantva hófehér tűhegyes fogait, rémülten ugrottam hátra. Egek! Micsoda fogsor! A csuklyás Árny látván rémült mozdulatom, felnevetett. Nem megnyugtatóan, sokkal inkább rémisztően, de ezzel ellentétben a következőt mondta:
– Ugyan! Tényleg nincs mitől tartani! Teljesen ártalmatlan. – majd síri hangon hozzátette még: – Legalábbis addig, míg én itt vagyok.
Összeszedve magam, óvatos léptekkel indultam meg. A különös lény folyamatosan szemmel tartott, miközben vészjóslóan vicsorgott reám, leszegett fejjel. Úgy tűnt, bármely pillanatban támadhat. De szerencsére nem tette. Talán elég lett volna egyetlen intés vagy más jel és darabokra szaggat bárkit.

Hamarosan felemelkedtünk vele a magasba. Hosszú perceken keresztül szárnyaltunk már. Odafentről, ha lehet ezt mondani, még gyönyörűbb volt ez a különös táj. Az áthatolhatatlannak tűnő sötétséget, mely odalent mindent elfedett, jótékony árnyaival, megannyi vérvörös csík szabdalta össze. Imitt-amott egy-egy domb vagy hegy, óriási síkságok, egekig nyújtózkodó hegyláncok, aranyló és vérszín tavak és folyamok, méltóságteljesen pöfékelő vulkánok, dühösen fortyogó katlanok. Utunk közben számtalan árnyék suhant el mellettünk, oly gyorsan, hogy nem volt időm jobban szemügyre venni akárcsak egyet is. Nemsokára ereszkedni kezdtünk:
– Ez egy veszélyes vidék. Fokozott csendre van szükség. – suttogta az Árny.
A talajhoz közelebb folytattuk eztán utunkat. Sötéten morajló erdők, bozótosok fölött suhantunk némán. Egyszer csak, váratlanul különös surrogásra figyeltünk fel. A hangot újabbak és újabbak követték záporozó egymásutánban. Valahonnan a mélyből nyilakat zúdítottak ránk. Jó ideig némán suhantunk, hirtelen azonban a szárnyaló rémesen felvisított, majd szárnyaival vergődve zuhanni kezdett. Nagy csattanással csapódtunk a lombok közé.

Felkerült: (Július 18. – kedd)

Éppen szédelegve tápászkodtam fel a talajt borító kusza, száraz növényzetből, amikor váratlanul felharsant mögöttem egy hang:
– Hé! Élsz még? – vetette oda valaki lenéző hangon. Sietve fordultam meg. Néhány sötétbőrű, fáklyás alak állt körül egy földön heverő, élettelennek tűnő testet és egyikük lábával a kérdést követően jó erőset bele is rúgott. Valamennyien emberszerűek voltak, de bőrük a lángok fényében szurokszínben csillogott. Fejeiken hegyes, fényes szarvakat viseltek. „Te jóságos Ég! Hol vagyok?” Villant át rajtam a rémisztő gondolat.
– Fogjátok és vigyük! – hangzott a parancs.
Erre a pribékek közül ketten már hajoltak is le. Közben én támolyogva felálltam, hogy közelebb lépjek és ekkor szembesültem a rideg valósággal. A fáklyák fénye megcsillant halovány arcomon. Az én testem hevert a barbár vadak gyűrűjében. Meghaltam? Hasított végig elmémen sikolyként a rémült gondolat, ám mielőtt döbbenetem letaglózhatott volna, egy hang vonta magára mindenki figyelmét.
– Hát, ez fantasztikus! – szólt rosszallóan a háttérből előre lépve.
Minden tekintet felé fordult, majd a horda tagjai arcukon rémülettel hátráltak meg. Az érkező erre, félelmetes mosolyra villantotta hófehér fogsorát. Hegyes, enyhén csavarodott szarvai megcsillantak a fáklyák fényében. Mindenkinek elakadt a szava. Valamennyien önkéntelenül hátráltak még egy lépést.
– Mi készül itt? – kérdezte az érkező ridegen. A horda vezetője erre összeszedve bátorságát előrelépett:
– Parancsra cselekszünk. – kezdte – Mindenkit, aki az erdőnk fölé téved, le kell szednünk az égről, majd vezérünk elé cipelnünk, élve vagy halva.
– És, ha igényt tartok a prédára?
– De mi hamarabb…– szólt meggondolatlanul az egyik fekete alak, de vezére közbevágott:
– Csendet! – rivallt rá. Aztán ismét az érkező felé fordulva, egy írást nyújtott át neki:
– Íme egy pergamen, aztán cselekedjék belátása szerint! – mondta. A jövevény átvette és átfutotta.
– Hát, igen! – éles fogsora vészesen villant elő, miközben elmosolyodott. – Tehát Desider a vezéretek. Akkor hát legyen tiétek a préda! Áldásom rátok! – aztán hirtelen elkomorodva tette hozzá. – Ám csak egyetlen szóról derüljön ki, hogy hamis volt e levélben és megismerkedtek karmaimmal. – smaragdszín szemei szikráztak, miközben felemelve jobbját fenyegetően kieresztette karmait. Aztán széttárta hatalmas bőrszárnyait és szó nélkül felemelkedett a magasba. Döbbenten tekintettem utána.
– Minden alkalommal kiver a frász ettől az alaktól! – jegyezte meg az egyik fekete fickó, még mindig a távozó után tekintve, bár annak árnya már rég eltűnt az ég feketén hömpölygő tengerében.
– Nem vagy egyedül ezzel. – állította egyik társa – Phosphort már nagyapáink is rettegték.
– Elég a fecsegésből! Fogjátok és vigyük! – parancsolt rájuk vezetőjük. Pribékjeinek se kellett kétszer mondani, azonnal felrántottak a földről. Erre hirtelen magamhoz tértem, majd sietve szabadulni próbáltam, de nem sok esélyem volt. Gyorsan lefogtak, megkötötték kezemet-lábamat, ám épp csak annyira, hogy lépkedni még tudjak, aztán rám parancsoltak:
– Vagy jössz vagy leütünk és cipelünk. Választhatsz!

Felkerült: (Július 19. – szerda)

Elindultunk. Sűrű bozótoson vezetett át ösvényünk, míg végre meg nem érkeztünk egy óriási kunyhóhoz, mely egyik oldalával egy fának dőlve lapult az erdő mélyén. Nagy, ablaktalannak tűnő építmény volt. A sötét előteret egy belső, tágas helyiség követte, melyben fáklyák égtek körben a falakon. Ennek túlsó végében egy széles asztal mögött egy férfi ült. Jöttünkre felkelt és előrelépett. Igazán érdekes jelenség volt. A többiekre egyáltalán nem hasonlított. Koromfekete arcából nem sok látszott, mert ében, hullámos hajfürtjei mélyen a homlokába lógtak, teljesen eltakarva tekintetét. A többi tincse kócosan állt minden irányban, mintha fésűt még sose látott volna. Egyik fülében nagy, csontból készült fülbevalót viselt. Nyakában valami rém hatalmas fogsorából fűzött lánc ékeskedett. Fekete ruháját csontszegecsekből rakott minták díszítették. Egész megjelenését tekintve huligánnak nézett ki.
– Csak ezt találtuk. – mondták pribékjei és előrébb taszítottak.
– Csak ezt?
– Hát, jah.
– És mivel gyütt? Tuti, nem röpült, hisz nincs is szárnya! – mondta lenéző hangsúllyal, miközben úgy éreztem, végigmér. Rögvest felfogtam, hogy a helyi söpredék közé keveredtem.
– Azt még keressük, de csak idő kérdése, uram.
– Oké. – felelte. – És átkutattátok?
– Naná. – lépett elő egyikük. – Nincs nála semmi.
– És mielőtt átkutattátok, volt? – vigyorodott el a vezérük.
– Ugyan Desider! Mit képzelsz mirólunk? – méltatlankodott egyikük.
– Ne szóljá’ be wazze, mer’ beásatlak a fő’dbe és lesz időd töprengeni! Te meg, térdre, ha előttem állsz, kutya! – fordult ridegen felém.
– Tessék??? – döbbentem meg.
– Süket vagy? Aszontam, térdre!
– Ha a király kérné, talán megtenném, de te mi jogon vársz tőlem ilyet?
– Ugyan! A király?! Ki a frászt érdekel? Itt én vagyok az Úr! Úgyhogy térdre! – rendelkezett.
Bár hátrakötött kézzel álltam előtte, ám igyekeztem nyugodt hangon felelni:
– Sohasem fogok egy holmi jöttment előtt meghunyászkodni.
– Te is beszó’sz nekem, mi? Hogy képzeled ezt, te nyomorult?? Térdre rögtön, mer’ leszúrlak, wazze! – azzal, kezében megvillant egy tőr. Megfagyott bennem a vér egy pillanatra, de azért sietve feleltem.
– Tessék?? Meg akarsz ölni? Vezér vagy te, vagy egy közönséges gyilkos? – szegeztem felé a kérdést, miközben elszántan tekintve rá, tettem felé néhány, lassú, de határozott lépést.
– Ha kell, mindkettő! – szólt végtelen nyugalommal és feleletként oly közel lépett, hogy késének pengéjét torkomhoz szoríthatta. – Térdre hát, de rögvest és ne pofázz annyit!
Ijedtemben meg se mertem mukkanni. Ám tudtam, hogy a vakmerőség az egyetlen fegyverem.
– Nem hinném, hogy megölnél. – hangom meglepően nyugodtan csengett. Tudtam, blöffölnöm kell.
– Mér’ ne ölhetnélek meg? – kérdezte teljes közönnyel.
– Mert a király oltalmát élvezem. – feleltem rezzenéstelen tekintettel. – Jól ismerem őt. Minden sérelmet, amit rajtam elkövettek, ezerszeresen fizeti majd nektek vissza. Ha most elengedsz és vendéghez illően viselkedtek velem, talán még megbocsáthatom az eddigieket és nem említem meg előtte a dolgot.
Szavaimat döbbent csend követte, de aztán kisvártatva, általános jókedv sepert végig a jelenlevőkön.
– Tyű a mindenit! – szólt a vezér gúnyos mosollyal. – Tehát elnéző lennél, mi!?
– Talán.
– És király alatt kit értesz? Csak nem Hádészt? – vetette oda lenéző hangsúllyal.
E név hallatán átfutott rajtam a borzadály.
“Ez valóban a pokol lenne?… Hiszen akkor én elvesztem!”

Felkerült: (Július 20. – csütörtök)

Tudtam azonban, hogy minden késlekedéssel töltött pillanat a vesztemet okozhatja, ahogy azt is tudtam, mindegy ki a király, ha már rá hivatkoztam, folytatnom kell a blöfföt. Sietve feleltem hát.
– Ugyan, ki más lehetne nála hatalmasabb király? – vetettem oda, döbbenetemet palástolva, a tőlem telhető legszíntelenebb hangon.
– És ismered?
– Mindenki ismeri. És én éppen hozzá tartottam. Hivatott.
E szavaimra, általános röhögés söpört végig a jelenlevőkön.
– Igen jól blöffölsz, hallod-e?! – vigyorgott vezérük jóízűen. – Kár, hogy elhibáztad. Hádész már rég nem királyunk. Ezt buktad.
– Hogyan?
– A hellén istenek már rég halottak.
– Én nem. – szólt közbe egy hang mosolyogva. Felé tekintettem.
– Ermíz! Mi a frászt keresel te meg itt? – hangzott a nem túl udvarias kérdés.
– Csak nézelődöm, Desiderátus. Ne zavartasd magad! – vonta meg vállát amaz és lazán a falnak támaszkodott, karba téve kezeit.
– Hol is tartottam? – gondolkodott el játékosan a fickó. – Ja, igen. – vigyorodott el. – Ott, hogy: No, most má tényleg elég ebből! Térdre, de rögtön! – kiáltott rám hirtelen.
– Bár szabad lenne a kezem és elégtételt vehetnék tőled, ezért a lenéző és tagadó beszédért, mellyel az isteneket illeted! – feleltem, nyugalmat erőltetve magamra. – De gondolom, gyáva vagy! Nem mersz kiállni ellenem, mert félsz! Ezért kötöztettél meg!
Ahogy így sértegettem, minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy végrehajtja fenyegetését. Ez a gondolat megrémisztett ugyan, de szerencsére a tőr nem mozdult. A vezér síri csendben, elgondolkozva várt. Mintha eltűnt volna minden agresszivitása. Mivel azonban tekintetét nem láthattam, nehéz volt megítélnem, mire is gondolhat. Addig a hosszú, dermedt pillanatig, míg megfagyott köztünk a levegő, furcsa érzésem támadt. Tiszteletet éreztem iránta és megbecsülést. Úgy éreztem, az életemet is adnám érte… talán még le is térdelnék előtte. Ez az érzés azonban csak pillanatnyi volt. Gyorsan futott végig rajtam, miként egy feledett emlék, de elmémmel azért még felfoghattam. Elborzadtam. Egy ilyen alak előtt nem akartam letérdelni. Megijesztett ez a különös érzés. Talán egykor ismertem őt? Lehetséges, hogy most csak játszik velem? Talán nem is a király oldalán álltam, hanem én is a helyi csürhéhez tartoztam? Tétován néztem magamra. Fekete pólóm és a szegecses karpántom is ezt a sejtésemet támasztotta alá. Váratlanul összemosódott tekintetem előtt minden, én pedig megszédültem. Erre sietve kaptam fel a pillantásomat. Talán csak azért kerestem annyira a királyt, mert feladatom volt, hogy végezzek vele? Lehet, hogy a rossz oldalon álltam? De honnét tudhatnám, hogy éppen ez a rossz oldal? Elvégre az alvilág királyáról beszélünk. Miért ne lenne jó gondolat végezni vele? Töprengésemből a fickó váratlan szavai térítettek magamhoz.
– Oké. – szólt leeresztve tőrét. – Végül is, nekem időm, mint a pernye. Ha lassú halál kell, felőlem…
Intésére pribékjei megszabadítottak kötelékeimtől.
– Nesze, egy kard! – vetette nekem oda a szót és egy átlagos acélt.
„Most végem.” – gondoltam, de tudtam, a tétovázás mindennél végzetesebb lehet.
– Védd magad! – kiáltottam hát, amint felemeltem a fegyvert és már támadtam is, de ő könnyedén félreugrott. A többiek nagy körbe álltak körülöttünk, teret adva a párbajhoz. Arcukról közöny sugárzott. Újra támadtam. Elszántan és vad erővel, de sorra kivédte csapásaim. Ekkor cselezni próbáltam, ám könnyedén hárított.
Már hosszú percek óta küzdhettünk ekképpen. „Miért nem támad?” Töprengtem magamban. Szája szegletében, mintha lekicsinylő mosoly bujkált volna. Erre dühösen lendültem előre újra, de hiába. Könnyedén félreugrott. Fegyvereink csattogva szikráztak.
– Támadj! – kiáltottam dühösen. – Harcolj, ahogy férfihoz illik!
– Lassú halált ígértem. – felelte egykedvűen mosolyogva. Szavait váratlan mozdulattal kísérte, mire pengéje nyomán vér fakadt bal karomból és fájdalmasan szisszentem fel.
– Figyelj inkább jobban és ne dumálj annyit! – vetette oda ridegen. Erre újult elszántsággal lendültem előre.

Hosszú ideig eltartott még a harc, amikor végül falhoz szorítva engem, egy könnyed mozdulattal kiütötte kezemből a kardot. Fegyvertelenül, összeszabdalt ruhával, mely helyenként véresen lógott rajtam, megsemmisülten álltam ott. Éreztem a fájdalmat és szédültem is kissé, de igyekeztem uralkodni magamon. Kardját mellkasomnak szegezte:
– Nno, föladod már és letérdelsz, vagy inkább kinyuvasszalak? – vigyorgott.
Ekkor hirtelen átvillant rajtam egy kósza gondolat.
– Soha, míg élek! – sziszegtem, majd fájdalmaim ellenére gúnyosan elmosolyodva tettem hozzá. – Engem megölhetsz, de a hellén istenek örökké léteznek.
– Nem! Nem léteznek! – kiáltotta ingerülten.
Elakadt a lélegzetem e szavakra, mert még erősebben feszült nekem a kard hegye.
– Nocsak, akkor miért e düh? – nevettem fel mégis fölényes könnyedséget színlelve, majd így folytattam a gondolatmenetet: – Egy valaki gyűlölheti csak őket ennyire. Valaki, akit kisemmiztek…
– Engem nem… – kezdte, de aztán elakadt a szava és elnevette magát – Ügyes… nagyon ügyes, de sajnos, akkor se én vagyok a király. Még nem. – tette hozzá sokat mondó mosollyal.
– Hádésznál nem létezhet nagyobb király. – folytattam határozottságot színlelve. Szándékosan provokáltam őt. Tudnom kellett, vajon sejtésem mennyire megalapozott.
– Ne merj még egyszer ilyet mondani! – sziszegte erre ismét dühösen – Gyűlölöm őket! Hádész meg egy kretén volt! Egy szar kis senki! Ostoba álmodozó! Semmi több! – azzal köpött egyet a földre.
Szinte érezni lehetett, hogy szemei, éjszín hajának rejtekéből villámokat szórnak, de nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam, majd suttogva, hogy más ne hallhassa, ki is mondtam az eszembe villanó gondolatot:
– Örömmel hallom, hogy kifogástalan az önkritikája… felség.
A következő pillanatban elakadt a lélegzetem. Még láttam megvillanni a kard pengéjét. Mielőtt könnyedén átfutott volna rajtam, csak annyi időm maradt, hogy behunyjam szemeim.

Felkerült: (Július 21. – péntek)

A várt, hasogató fájdalom, melynek szívemet kellett volna átjárnia, elmaradt. Legnagyobb meglepetésemre azonban enélkül is összecsuklottam egyetlen pillanat alatt. Talán a vérveszteségem volt nagy, nem tudom, de elvágódtam a talajon. Kisvártatva azonban sietve és újra harcra készen pattantam fel, hogy nekimenjek ellenfelemnek.
Egy hang azonban váratlanul kizökkentett.
– Desz! – kiáltotta oda valaki.
Mindketten egyszerre fordultunk felé.
– Mi a frász van, he? – méltatlankodott a vezér.
– Desider! Elég! Engedd el őt! – hangzott a parancs.
Lenyűgözve, tisztelettel vegyes borzadállyal bámultam rá. Felismertem. Ugyanaz a rémisztő, fekete, démoni alak volt, aki nem sokkal korábban a prédájának nevezve igényt tartott rám.
– Phosphor! Neked meg mi közöd az ügyeimhez?? – háborgott a vezér.
– Semmi. De ha komolyabban ártasz neki, felkenem az agyad a falra. – hangzott a vészjóslóan rideg felelet. Phosphor felé tekintettem. Lezseren állt a falnak támaszkodva. Elhangzó szavaira Desider elvigyorodott, leengedve kardját.
– Meggyőztél, öcsém! Bár szerintem előbb aprítlak én miszlikekbe téged. Mersz most próbát tenni, vagy megin’ csak a pofád nagy?
– Mérgezettek a karmaim. Jól tudod, esélyed se lenne. – mosolygott Phosphor végtelen nyugalommal.
– Egy suhintással mindkét karod porban. – hangzott a vigyorgó felelet.
– A beszédhez egész jól értesz, látom. De a Styxre esküszöm, ha ártasz neki, én nem fogom vissza magam.
– Nem ölhetsz meg. Te is tudod.
– Igen. Tudom. De mást is tudok… és ezt még felhasználhatom. – suttogta sokatmondó hangsúllyal. Azt hittem, már értem, mire céloz.
– Ugyan, ki hinné el? – vigyorgott Desider.
– Szerintem, ezzel később kéne foglalkoznod és most inkább fejvesztve menekülni innét. Persze, csak ha már kiszórakoztad magad. – tette hozzá Phosphor még mindig mosolyogva.
– Mer’?
– Mert az újraélő holtak közelednek a Rengeteg felé.
Közönytől fagyos szavai lángoló tűzvészként söpörtek végig a szíveken.
A pokolbéli hőség ellenére, mindenki megborzongott egy pillanatra.
– Mér’ nem ezzel kezdted??? Basszus. – kiáltott fel Desider.
Szavai közben már kezdett kitörni a pánik.
– Állj! Kuss legyen! – kiáltott pribékjeire. – Phosphor! Szerinted merre?
– Még bőven van időtök. A sziklák felé szabad az út. – felelte a kérdezett, végtelen nyugalommal. Desider sietve adta ki utasításait, mire megindultak. Rólam, mintha mindenki megfeledkezett volna. Illetve majdnem mindenki. Phosphor a kavarodás közepette egykedvűen lépett oda hozzám.
– Hát ez fantasztikus! – suttogta rosszallóan, miközben a fekete talajon heverő, eszméletlen testhez lépett. Döbbenten ismertem fel önmagamat.


Felkerült: (Július 22. – szombat 19 óra)

– Te jó ég! – kiáltottam fel és sietve léptem közelebb, hogy jobban szemügyre vegyem, mi történt. – Meghaltam? – suttogtam önkéntelenül is a kérdést.
– Ugyan, dehogy! – legyintett Phosphor.
– Te hallasz engem? – lepődtem meg ráemelve tekintetem.
– Igen. Sajnos. – felelte, nem túl kedvesen.
Még közelebb léptem, de testem látványától megszédültem. Phosphor sietve mozdult elém, hogy eltakarja előlem.
– Várj! – szólt rám. – Mielőtt visszatérsz, kérdésem van hozzád!
– És mégis miért válaszolnék neked? – feleseltem vele is, miközben tettem felé egy lépést, élénkzöld szemeibe nézve, majd így folytattam: – Mégis ki vagy te, hogy válaszolnom kéne?
– Most komolyan? Rám se emlékszel? – lepődött meg.
– Miért kéne?
– Csak mert… – kezdte a válaszát, de aztán elhallgatott és töprengőn mért végig, majd így folytatta: – na, mindegy. Ha tudni akarod, én a melléd rendelt Oltalmazó vagyok. – hangzott kisvártatva meglepő felelete.
– Őrangyal? – döbbentem meg és éreztem, hogy szemeim tágra nyílnak a hitetlenkedéstől, miközben végigmértem sötét, szárnyas alakját.
Kérdésemre felnevetett.
– Na, ilyen is rég volt már, hogy engem angyalnak neveztek. – felelte.
– De… akkor mi az, hogy Oltalmazó? És ki rendelt mellém?
– Magam rendeltem melléd saját magamat. – jelentette ki baljósan elkomorodva, de aztán váratlanul elmosolyodott és így folytatta: – Persze csak miután az eredeti Oltalmazód elinalt. Nem is tudom miért… – tette még hozzá, miközben lassan párszor ökölbe szorította a kezét és kiengedte karmait.
– Hát ez fantasztikus! – szaladt ki a számon a tőle már többször hallott mondat.
– Az. – bólintott mosolyogva – De nem ezért szólítottalak meg. Tudnom kell, mire emlékszel.
Kérdését hallva eszembe jutott a király. Lehetséges volna, hogy valóban Desider a király és csak álcázta magát? Egyáltalán, miből gondolom én ezt? Miért ez az erős érzés? Miért vagyok ebben oly biztos, hogy kétség se férhet hozzá? És miért nem emlékszem semmi másra csak arra, hogy bármit megtennék érte? Ki vagyok vajon? Ki voltam egykor?
– Nos? – sürgetett.
Nem feleltem azonnal. Sietve kutattam emlékeim után.
– Semmire sem emlékszem. – vallottam meg aztán.
– Látom arra se, hogy megígérted, mindig igazat mondasz.
– De én nem hazudtam! – tiltakoztam meglepődve.
– Na, persze. Csak nem a teljes igazságot mondod. De erről felesleges vitázni. Hallom a gondolataid.
– Akkor meg miért kérdezgetsz, ha úgyis tudsz mindent?
– Ha nem kérdeztelek volna, nem gondoltál volna rá és nem tudtam volna meg, amit akartam. – felelte és már fordult volna.
– Várj! Előbb mondd el az igazat! Mi történt velem és ki vagyok?
– Ez felettébb jó kérdés. De gondolom nem csak a nevedre vagy kíváncsi. – mosolyodott el – Ahogy így elnézlek, szerintem még azt se tudod, fiú vagy-e vagy lány. Bár szerintem mielőtt idejöttél se tudtad. – nevetett – Mindenesetre amikor először láttalak, sokkal jobban néztél ki.
Válasza meglepett. Letekintettem fekete pólómra és a melleimre.
– Értem én, hogy nagy harcosnak hiszed magad – folytatta – és persze tudom, hogy tanultál te is egyet s mást miként minden nő ezen a világon. De azért öltözhetnél ennél szebben is és nem kéne folyton mindenkinek nekimenned.
– Ha valóban az Oltalmazóm vagy, ne játssz velem! – kiáltottam rá erélyesen – Hiszen tudsz mindent.
– Így van. – felelte erre, miközben összevonta szemöldökeit – Természetesen jól tudom mi történt. De ha részletesen elmondanám, semmi értelme nem lenne annak, hogy bajlódtam veled.
– Hogy érted ezt? Mikor?
– Amikor a feledés vizébe belefojtottalak. – jelentette be, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Tessék? Mit tettél? – hűltem el rideg szavaitól – És még te nevezed magad Őrangyalomnak?
– Oltalmazót mondtam. Az nem ugyanaz.
– Mégis miben lenne más?
– Én nem szolgállak és nem egy felsőbb parancsot követek, hanem a magam ura vagyok.
– Szóval te is csak játszol velem?
– Nem. Én védelmezlek, amíg az érdekeim ezt kívánják. Ha ugyanis nem fojtottalak volna a feledés vizébe, már rég halott lennél. Így azonban már nem akarják a halálod, legalábbis egyelőre. Tehát ki tudsz lépni ebből a történetből anélkül, hogy komolyabb bajod esne. Jó lenne azonban, ha eztán többet nem provokálnál senkit. Egy kicsit meg kéne húznod magad. Őszintén szólva az se ártana, ha a másik irányba indulnál el. Feltéve persze, ha élni akarsz.
– De … legalább annyit árulj el, hogy ki vagyok én!
– Egy senki. – jelentette be, miközben lenézően mért végig.
– Akkor miért akarnának megölni?
– Nem tudom milyen meséken nőttél fel, de a csalitosban kúszva megközelítetted a tábortüzüket és kihallgattad őket. Szóval hallottad a beszélgetésüket. Zavarhatnád a tervüket. Egyértelmű volt, hogy az adott helyzetben végezni kell veled. Csak azért nem szúrtak le ott helyben, csak azért hagytak futni, mert elhitték, hogy a feledés vize elég lesz. Szóval becsüld meg, hogy élsz, fordulj meg, majd meg se állj, amíg elég messze nem jutsz.
– Értem. De azt még mindig nem, hogy te miért vagy mellettem. Miért higgyem el, hogy oltalmazol és számítok neked, hisz az imént mondtad, egy senki vagyok. Minek törődsz te egy senkivel?
– Valóban. – mosolyodott el – De egy nagyon ígéretes senki vagy. Megvan benned ugyanaz a tűz, mint bennem. Nekimennél bárminek és bárkinek az igazadért. Téged nem érdekelnek az elvárások. Nem törődsz mások előítéleteivel. És ha találsz egy különös lényt a havon, mégha az oly rettenetes is, mint én, akkor se hagyod ottpusztulni, hanem hazaviszed a faludba. Még akkor is ezt teszed, ha tudod, hogy az emberek nem néznék ezt jó szemmel. Mégis megteszel mindent… ápolsz. Élelmet és ruhát adsz. Most azonban felesleges erről beszélni, hiszen úgyse emlékszel semmire. De tudd, hogy én nem feledek és tudom mi a hála. Nos, ez az egyik oka annak, hogy segítek. De most ennél vannak fontosabb dolgok is. – mosolyodott el.
– Mégis mi? Hiszen semmire se emlékszem.
– A pénzre se?
– Miféle pénzre?
– Most viccelsz? Hisz csak pár perce kötötted a szerződést. Ne mondd, hogy erre se emlékszel!
– Ja, a szerződés? Dehogynem, arra még emlékszem.
– Akkor meg ne húzd az időt! Arra, azon az ajtón át kijutva a kopár sziklák felé szabad az út. – mutatott kezével a túlsó irányba, majd így folytatta – Egy kis meredély után egy folyóhoz jutsz, jobbra pedig visszaérsz a fogadóhoz. Keress valami munkát, hogy mielőbb kifizethesd az Árnyat!
– Miért fizetnék neki? Még nem is teljesítette, amit ígért. Egyébként is, honnan tudsz te ilyeneket?
– Ugyan! Már szinte mindenki tudja, hogy milyen ostoba módon írtad alá a saját véreddel. Szóval most inkább menj, ne pofázz annyit! Inkább igyekezz, mert igen hamar letelik az a pár nap!
– Három teljes esztendőm van. – javítottam ki.
– Igen. Én is ezt mondom… de… várj! Te nem is tudtad, hogy errefelé három nap egy esztendő? – nevette el magát, majd kisvártatva gúnyosan hozzátette: – Így persze már érthető, miért nem estél még pánikba.
Ez megdöbbentett ugyan, de azért hamar megfeleltem:
– Ugyan! Még így sincs okom a pánikra. Hisz korlátlan hozzáférésem van a királyi kincstárhoz.
Erre Phosphor ismét jóízűen felnevetett, majd így felelt.
– Ezt komolyan el se hiszem. Te naivabb vagy még annál is, mint amilyen én valaha voltam. Nem emlékszel semmire és mindenkinek elhiszel mindent? Fogadjunk, hogy ezt az Árny mondta neked. Ugyanaz, aki a szerződés aláírására is rá akart venni.
– Igen, de miért? Nem igaz talán?
– De, igaz. Csakhogy az a kincstár már rég üres. – nevetett erre jóízűen. – Téged bizony jól átvertek. Nézd, én tudom, hogy a külsőm nem igazán bizalomgerjesztő, de bölcsebb lenne, ha rám hallgatnál, mennél és tennéd, amit mondok.
– De az az alak nem teljesítette, amit ígért. Miért fizetnék?
– Most viccelsz? Jól tudom, hogy rájöttél az igazságra. Az Árny tehát teljesítette a kérésed. Általa jutottál el… szóval hamarosan felkeres majd a pénz miatt és szembesít azzal, hogy ő megtette, amit ígért. Mégpedig pont akkor jelenik majd meg, amikor letelik az idő. Addig végrehajtják a tervüket is és ha túlélik, már nem lesz szükség Desider álcájára. Nekik most úgy se segíthetsz semmiben. Ráadásul az Árny nem is bízik benned és többen egyetértenek vele. Hiába éltél oly hosszú időn át a birodalomban. Mióta újjászülettél és mindent feledtél, csak a baj van veled. Szóval, ha fontos számodra a király, akkor azt teszed, amit mondtam. Törődj most azzal, hogy a pénzt összeszedd! Jobb, ha indulsz, mert egy fabatkád se lesz! Én pedig nem szeretném, ha az Árny csicskája lennél. Gondolom te se.
– Ugyan! – feleltem. – Akkor se lenne nagy baj, hisz egy esztendő, csak három nap. Te mondtad. Annyit tán kibírok.
– Lehet. Nem is erről beszélek. De gondolkozz már egy cseppet! Bármit kérhet. Átok kötne. Ha nem teszed, amit mond, halott vagy.
– De nem tartozok neki semmivel. Lezuhantam… elfogtak. Véletlenül vagyok itt. Ez nem az ő érdeme.
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez az egész csak a véletlen műve volt? – kerekedtek el hasadt pupillái.
– Miért, nem? – lepődtem meg.
– Ezt komolyan nem hiszem el, hogy milyen ostoba tudsz lenni. – rázta meg fejét hitetlenkedve – Vagy ez is a víz hatása? Ne mondd, hogy Ylarion, azaz Zsántár nem figyelmeztetett arra, hogy az Árny csak játszik veled! Kérte, hogy ne írd alá.
– De… Meg kellett, hogy találjam a királyt.
– Miért? Miért volt ez olyan fontos neked?
– Nem tudom. Nem emlékszem. Ez… egyszerűen csak egy érzés.
– Áh, már értem. – nevetett fel nem túl boldogan – Szóval szerelem. Elég szánalmas. Bár… nem túl meglepő. Minden nő érte van oda. Tehet vagy mondhat ő bármit, süllyedhet bármilyen mélyre, viselkedhet bárhogy. Hihetetlen. Megmondom őszintén, nem hittem, hogy bármire emlékszel majd azokután, hogy szinte belefojtottalak a folyóba és nyeltél a vízből igen rendesen. Először nem is értettem, miként ismerhetted fel, de akkor már meg is van a válasz. A feledés vize valóban törölte az emlékeid… a fejedből, de a szívedből nem. Jól mondják, hogy a szerelemnek nincs akadály. Még szerencse, hogy nincs túl sok érzelmem, mert ez most egyáltalán nem esne jól. – mosolygott, majd így folytatta – Bár sejtettem, hogy nekem csak valamiféle cselből hazudod le a csillagokat az égről. – azzal felnevetett – Lám csak… – folytatta – néha én is éppoly naiv vagyok, mint rég. Egy pillanatra ugyanis elhittem neked, hogy mennyire szeretsz… hogy amit érzel, az sosem múlhat el… és lám csak! Bármennyit nyelsz a feledés vizéből, rá még mindig emlékszel, rám pedig nem. Mindenesetre érdekes, hogy azokután, amiken mi ketten már átmentünk… Ráadásul én éppúgy nézek ki, mint több ezer éve, míg ő… Na, mindegy. Azt hiszem ez a helyzet magáért beszél, de most ez nem is számít. A lényeg, hogy az egészet megrendezték. Tudni akarták, mennyire volt hatásos a feledés vize és valóban hagyhatnak-e futni.
– De… amiket mondtam… most már tudják, hogy felismertem a királyt…
– Igen, tudják. De ha kerülöd őket, nem törődnek veled. A lényeg, hogy egyébként semmi másra nem emlékszel, így a kihallgatott tervükre se. Nem értem amúgy, hogy miért beszélünk erről annyit. Értsd végre meg és fogadd el, hogy ennek a történetnek itt és most vége, mielőtt még elkezdődhetne, mert ez most nem rólad szól!
Meglepve hallgattam szavait.
– De… várj! – kaptam utána, ám kezem átsiklott a karján.
– Mi az? Mit akarsz még? – fordult vissza. – Be akarod várni itt az újraélő holtakat?
– Miért? Tényleg jönnek?
– Nem szoktam hazudni. Főleg nem a királynak.
– Te jó ég! – kiáltottam fel ijedten.
– Nyugalom. Még vagy tíz mérföldnyire lehetnek. Gyalog a csalitoson át el fog tartani míg ideérnek. Még bőven van időd eljutni a fogadóhoz. Ylarion pedig, akarom mondani Zsántár, el fog rejteni vagy álcáz majd amíg a veszély átvonul. De ha minden a terv szerint alakul, nem lesz gond, fel fogják tartóztatni őket. Most viszont már tényleg eleget beszéltünk. Jobb, ha indulsz. – jelentette be.
Aztán mielőtt még bármit mondhattam volna, odalépett az élettelennek tűnő testemhez. A következő pillanatban erős rúgást éreztem oldalamban, amitől azonnal magamhoz tértem. Sietve, bizonytalan szédelgés közepette tápászkodtam fel. Phosphor addigra már nem volt sehol. „Mit tegyek?” – töprengtem. Tudtam azonban, hogy igaza van. Ez a történet valóban nem rólam rólam szól. Ráadásul így, hogy nem emlékszem semmire, jobb, ha nem is keveredek bele és teszem, amit mond, azaz visszatérek a fogadóba, ahol kivárom, amíg elmúlik a veszély, valamint a feledés vizének hatása. „Többet egyelőre úgyse tehetek.” – törődtem bele.
Azzal elindultam a jelzett irányba, hogy a fogadóhoz visszatérjek.

 

Ennek a történetnek most vége, de ez egy regény része, eleje.
Szeretnéd az egész regényt, utánvéttel megkapni és olvasni?
Akkor írj az alábbi címre!

Vagy írj Facebook-on!

Ne feledd el megírni, hogy:
a “Király és a sötét paraszt” című regény érdekel.

Ez a regény csak ősszel jelenik meg, de már lehet jelezni.
info@regenyeim.hu
Az árról email-ben tájékoztatlak majd.
Rendelésedet majd ősszel adhatod le, most csak a jelzést várom!

Tetszett? Oszd meg bátran! Köszönöm!