7. rész – Az ötlet

Felkerült: (Május 26. – péntek)

– Hogy vagy? Miért nem kelsz fel? Miért akarsz meghalni? És miféle lény vagy? Honnét jöttél? – sorolta a pilinke a kérdéseit.
– És te miféle lény vagy, hogy ilyen ostoba kérdéseid vannak? – vágta oda neki ingerülten a fiatalember.
Nem túl kedves szavaira néma csend volt a felelet.
A férfi azonnal meg is bánta, hogy ilyen sértő módon szólt vissza a lénynek, hisz az még nem ártott neki. Nem ezt érdemelné. Azt hitte, ezzel alaposan sikerült magára haragítania. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy elnézést kérjen érte, ám ekkor a lény, a dermedt csendet követően, a fiatalember legnagyobb meglepetésére érzelemmentesen így felelt:
– Megmondom őszintén, fogalmam sincs arról, ki vagyok, mi vagyok. Nem emlékszem semmire. De ez most szerintem nem számít. Segíteni akarok neked. Mondd kérlek, hogy mit szeretnél! Kell egy tőr, hogy végezhess magaddal vagy hívjak valakit, aki megteszi helyetted?
Kérdésére a férfi szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, majd visszanyerve hangját, összevonva szemöldökeit, így felelt:
– Nem szerzem meg nektek azt az örömöt, hogy meghaljak!
– Örömöt? Miért okozna ez bárkinek is örömöt?
– Ezeknek az elvetemült barbároknak öröm a gyilkosság, úgy láttam. Vagy te minek neveznéd, ha valaki csakúgy leszúrja azt, aki bár súlyosan sérült, de még életben van?
– Az segítség. – felelt rá gondolkodás nélkül a pilinke.
– Segítség? – rökönyödött meg a fiatalember. – Mégis, hogy lehetne az ilyesmi segítség?
– Nekem azt mondta Wellnoran, a vezérük, hogy csak azért szúrt le, hogy segítsen, hogy ne szenvedjek annyit és ez logikusnak tűnik. – felelte a világ legnaivabb hangján a szárnyas lény.
– Hogyan? Te vagy… de hát, ez… hogy lehet? – kiáltott fel a fiatalember, miközben hirtelen fel akart ülni, de erre hatalmas és cikázó fájdalom futott át rajta és visszazuhant, miközben a mellkasához kapott és mélyeket lélegzett.
– Nincs jól! Ez, hogy lehet? Amikor ráestél és megérintetted, meggyógyítottad, nem? – lepődött meg Cynidor – Legalábbis a sebei látszólag szinte teljesen begyógyultak. – tette még hozzá és közben már vette is le a férfi testéről a kötéseket.
– Felszakadt. – suttogta, amikor meglátta a vért.
Mondania se kellett. A pilinke félretolta a lány kezét. Balját az idegen mellkasára, jobbját pedig homlokára tette, mire az elvesztette az eszméletét. A lény tenyerei alatt ekkor erős fény éledt és ismét megindult a gyógyító energia. Nem telt bele sok idő és a ragyogás egyszer csak váratlanul elhalványodott, majd megszűnt.
– Kész is van! – jelentette be a pilinke, elemelve kezét.
És valóban. A lány legnagyobb örömére, ezúttal minden seb teljesen begyógyult. Hálásan tekintett a szárnyas lényre, ám ekkor elakadt a szava, mert észrevette, hogy annak fénye jelentősen csökkent, így jól láthatta vonásait. Fehér bőrét, fénylő szemeit. Látott már smaragdot korábban, nem is egyet, hiszen odafent a felszínen elszórva hevertek, mint az értéktelen kavicsok. De még sose látott olyat, hogy valakinek a tekintete ilyen szépen ragyogjon. És a haja… olyan volt, mint a folyékony arany, ahogy a vállaira omlott. Néhol világosabb, máshol sötétebb, ahogy a fáklyák fényei játszottak rajta.
Egy hosszú, igen hosszú pillanatig csak nézte a szárnyas lényt. Még sohase látott annak-előtte ilyen arányos és szabályosan szép arcot.

Felkerült: (Május 27. – szombat)

A lány csak ámult a különleges jelenésre tekintve, majd csodálkozva nézte végig, ahogy nemsokára ismét erősödni kezdett az őt körülvevő fény, mely hamarosan újra eltakarta tekintete elől.
Még pár pillanat és a fiatalember is magához tért, majd felkelt. Úgy tűnt, már nincsen semmi baja, legalábbis testileg teljesen rendbe jött. A lelki gondjait pedig félretette a lányért, azért, hogy mielőbb segíteni tudjon neki. Váltottak pár szót a pilinke tolmácsolásával és amennyire tudta, elmesélte nekik, hogy honnét érkezett, milyen világból és elmondta azt is, hogy arrafelé élnek hozzájuk hasonlók. Persze nem lehetett biztos abban, hogy a lány valóban ember-e vagy csak egy mutáns a demiurgok hordájából. Erre a kérdésre akkor és ott még nem tudhatták a biztos és egyértelmű feleletet. Csak később derült ki a számukra, hogy részben mindkettő válasz igaz. Egyszer régen, réges-régen ugyanis már érkeztek emberek arra a világra. Így történhetett meg, hogy – bár mindenki ellenezte – ám a demiurg vér az emberi vérrel keveredve létrehozta a mesziurgokat. Ennek következtében tehát Cynidor részben a demiurgoktól, másrészt viszont az emberektől származott. De mindez akkor és ott még nem derülhetett ki a számukra.

Hosszasan beszélgettek, ismerkedtek egymással és végül a fiatalember felajánlotta a segítségét. Elmondta, hogy neki van elég tudása ahhoz, hogy visszatérhessenek a felszínre, ahol békében és félelmek nélkül is élhetnének.
A leánynak tetszett a gondolat és eldöntötték, hogy azonnal mennek és megbeszélik ezt a vén demiurg vezérrel.
A sötét és levegőtlen járatokon át haladva a férfi csak most szembesült azzal, hogy valójában a helyzet még annál is sokkal borzasztóbb, mint ahogy azt hitte. A kis üregekben egymás hegyén-hátán összebújva, nyomorogva aludtak a horda tagjai, főleg asszonyok és gyermekek. Túl kevés volt a hely és ráadásul túlságosan rossz volt a levegő, de legalább biztonságban voltak. A lánytól megtudta, hogy az üregek nagy részét a saját két kezükkel, a karmaikkal kellett kikaparniuk, amikor a talaj mélyébe menekültek. A férfi döbbenten hallgatta a szavak fordítását, miközben megkeresték a vén demiurg vezért.

Amikor megtalálták, éppen az egyik üregben üldögélő gyermekeknek osztotta ki az élelmet, akik vékonyka kezeikkel sóvárogva és mohón nyúltak a húsért, mely már jó ideje ritkaságszámba ment, így hát nem csoda, ha önfeledten, sikongatva örültek neki.
A fiatalember egy ideig csak szomorúan nézte őket, és arra várt, hogy a vén demiurg végezzen az élelem osztásával, majd előadhassa neki a terveit. Mielőtt azonban még bármit szólhatott volna, váratlanul félelmetes morgás hallatszott a közelből, mire a gyermekek riadtan elnémultak és félve húzódtak összébb. A halovány fáklyák lobogó fényeiben is jól látszott, hogy az üreg belsejének mennyezetéről peregni kezdett a föld, miközben az acsargás egyre erősödött. A vészjósló hangra átfutott rajtuk a rideg borzadállyal vegyült gondolat. Mindenki tudta, hogy eljött számukra a vég. A vadak elkezdték kiásni őket. Tudták, ez ellen semmit se tehetnek.

Felkerült: (Május 28. – vasárnap)

Többé már a talaj mélyén se lehettek biztonságban. Mindenkit teljesen ledermesztett ez a gondolat. A fiatalember szólalt meg elsőként:
– Elcsalom őket innét. Mindenkit hozzatok ki az összekötő folyosókra! – adta ki az utasítást, mintha máris ő lenne a vezérük és már futott is.
– Várj! – ragadta meg a karját a pilinke – Jobb, ha én megyek, én úgyse halhatok meg!
– És ha megesznek?
Szavaira a pilinke hirtelen nem tudott mit felelni.
– Maradnod kell, mert, ha megsérülök meg tudsz gyógyítani! – tette még hozzá a fiatalember, majd lekapott a falról egy fáklyát és már futott is.
– De, téged is megehetnek és akkor már én se segíthetek! – kiáltotta utána a pilinke, de addigra a fiatalember már eltűnt a járat fordulójában.
A szárnyas lény erre sietve adta tovább az utasítást a lánynak és már rohant ő is a legközelebbi kijárat felé. Még pár pillanat és a fiatalember egy hágcsón felkapaszkodva már félre is tolta az egyik üreg nyílását eltakaró lemezt, és kipattant a felszínre.
Odafent hatalmas, lomha, különös lények bóklásztak, nagy orraikkal a földet szaglászva. Érezhették a tömény vér szagát. Valószínűleg nem voltak elég mélyen az üregek és kiérződött a rengeteg hús a mélyből. Összezavarodva és kissé már ingerülten túrták a földet mindenütt. Vagy tucatnyian lehettek.
A fiatalember azonnal felmérte, hogy nem lesz könnyű dolga, mert túl sokan vannak. Az egyik lény, tőle jobbra, már mélyen beásta magát a fekete porba. Mellső lábaival hevesen szórta hátra a földet. Tudta, hogy ezt a lényt kell minél előbb megzavarnia és elcsalnia, mert ez ásott éppen afölött az üreg felett, melyben a gyermekek meglapultak. Tudta, talán pár pillanat és súlya alatt beszakad az egész. Odarohant hát hozzá és ráordított, miközben a fáklyával erélyesen oda is csapott, de a fenevad, mintha meg se érezte volna. A következő pillanatban azonban nagyot suhintott szegecses, páncéllemezekkel borított farkával, mire a férfi messzire repült. Sietve tápászkodott fel, fájdalmával nem is törődve és visszarohant, hogy ismét nekik támadjon, de azokat már semmivel nem lehetett kizökkenteni. Megrögzötten, kitartóan egyre csak ástak mind mélyebbre. Úgy tűnt, nem fogják abbahagyni, amíg el nem érik céljukat a húst.

Felkerült: (Május 29. – hétfő)

A megoldás nyilvánvalónak tűnt.
– Fel kell hoznunk minden húst nekik! – kiáltotta oda azonnal Cynidor, amikor előbújva az üregből, meglátta a jelenetet. Aztán már futott is, hogy intézkedjen. Sietve pakolták a felszínre mindazt, ami még maradt, de úgy tűnt, ez se segít. Hamar kiderült, hogy túl kevés ahhoz, hogy a több tucatnyi óriási behemót jóllakjon. Amint eléjük hajigálták, pillanatok alatt benyelték mindet és még mindig éhesen és elszántan ástak tovább. A következő pillanatban ráadásul az, amelyik már a legjobban bekaparta magát a földbe, váratlanul félig bezuhant az alatta lévő üregbe. Azért nem teljesen, mert ahhoz túl nagy volt, hogy beleférjen. Ennek következtében azonban néhány másik, a közvetlen közelben lévő rész fala is beomlott. Szerencsére azokat már kiürítették. A lányok és a gyermekek a távolabbi üregekbe és átjárókba menekültek, teljesen összezsúfolódva. Némán, tágra nyílt, nagy fekete szemekkel néztek. Mindenki tisztában volt azzal, hogy ez nem jelent végső megoldást és, hogy ezzel legfeljebb csak pár pillanatnyi életet nyerhetnek, mert már semmi esélyük nem maradt.
Az asszonyok tudták, hogy rajtuk a sor. Korábban ők is kaptak harci kiképzést, mint a férfiak, de mivel gyermekeket szültek, így ők nem vettek részt annak idején a nagy küzdelemben, melyben a törzs minden erejében lévő férfitagja és az akkor még gyermekkel nem rendelkező és nem is várandós asszonyok részt vettek. Most viszont tudták, hogy nekik is menniük kell. Tudták, még ha reménytelen is, még akkor is, ha mind odavesznek, meg kell próbálniuk elkergetni a vadakat és megkísérelni azt, hogy megmentsék gyermekeiket. A mélyben azonban mindent belengett a véres hús illata és mivel azt nyersen ették, így ruhájukon, bőrükön is jól érződött.
Bár, ki nem mondták, de mindenki jól tudta, hogy így eleven csalik lesznek odafent a felszínen. Mégse gondolkoztak sokáig. Miután a gyermekeket átmenetileg a biztonságosabb részre terelték, sietve vették kezükbe dárdáikat, csontpengékből készült késeiket és már indultak a felszín felé.
Ekkor azonban a fiatalember és a pilinke az útjukat állta. Már megvolt a tervük, amit már Cynidor-ral is megbeszéltek. Időt kértek és egy esélyt arra, hogy megvalósítsák azt, mielőtt még az asszonyok feláldoznák magukat, ami talán elkerülhető lenne.

Felkerült: (Május 30. – kedd)

Az idegennek eszébe jutott a mező, aminek egy részén, keresztül kellett vágnia, amikor erre a világra megérkezett. A lánynak mesélt arról a vidékről, ahonnét jött és elmondta neki azt is, hogy miként ért el a rengeteghez, így szóba kerültek a lila virágok is. Cynidor pedig megjegyezte, hogy milyen nagy szerencséje volt, mert azok bizony gyilkos illatot árasztanak magukból és mindenki, akinek egy csepp esze van, messzire kerüli. A virágokból felszálló bódító köd, magához vonza az áldozatot, aki előbb csak elszenderül, de ha senki se segít rajta, ha nem vonszolják ki onnét időben, akkor többé már nem ébred fel. Megtudta, hogy mindenki, minden lény kerüli azt a vidéket, kivéve a holtak szellemeit, akikre már semmi nincs hatással. A lány még figyelmeztette is, hogy ha netán felmenne a felszínre, akkor a tisztás rengeteggel szemközti oldalán lévő nagyobbacska sziklákon túl semmiképpen ne menjen, mert sajnos odáig húzódik az a lila, gyilkos mező. Sajnos? Most, hogy az idegen látta mi történik, milyenek és miként támadnak a vadak és eszébe jutottak a lány szavai, inkább gondolta úgy, hogy szerencsére.
Tudta jól, mert Cynidor már elmondta neki, hogy ezek a vadak csak szag alapján tájékozódnak, de ez még egy avatatlan szemlélőnek is egyértelmű lett volna, ha megpillantja őket. Jól látszott, hogy az orruk vagy inkább ormányuk után mennek, ráadásul elég megszállottak most, hogy töményen érzik a vér átható illatát, mely már nyilvánvalóan az agyukig szállt. De mi lenne, ha a virágokat eléjük tennék? Egyértelműen látszott, hogy szaglásuk érzékenyebb, mint például a demiurgoké. “Talán elmenekülnének, ha megéreznék! Mindenesetre egy próbát megér.” – gondolta az idegen.
Tudta magáról, hogy igen sokáig bírja lélegzet nélkül. Régen gyakran merült le a tenger mélyére különböző dolgokat gyűjtögetni. Volt idő, amikor ebből élt. Jól tudta hát, hogy annak a többszörösét is bírja, amit egy átlagember.
Így aztán pár pillanat alatt összerakva elméjében a tervet, már be is jelentette azt, hogy mit fog tenni. Aztán fogott egy tőrszerű pengét és egy szőttest és már indult is.

A felszínen egyetlen rém se törődött vele. Szerencsére mindet lefoglalta az ásás, az ő testén pedig nem volt annyi vér, hogy a tömény hús illatáról elterelje a figyelmüket. Sietve rohant tehát a sziklákhoz, majd mély lélegzetet véve, átpattant rajtuk. Aztán már kaszálta is a növényeket, ahogy csak az erejéből tellett és gyors tempóban hajigálta át a fürtös virágokat a demiurgok földjére, az oda leterített szőttesre.
Nem telt bele sok idő, egyszer csak látta, hogy a pilinke is csatlakozik hozzá. Úgy tűnt, rá egyáltalán nincs hatással a rét álmosító levegője. Aztán nem sokkal később Cynidor és az asszonyok már el is kezdték széthordani a növényeket. Hamar jól látszott, hogy kiválóan működik az idegen terve.
Nem is kellett nagy mennyiség a virágokból. A demiurgokat még alig álmosította az illatuk, amint azonban közelebb vitték a vadakhoz, azok már fejvesztve menekültek onnét. Persze azért a biztonság kedvéért nem szórták szét a területen, mert nem tudhatták nem szivárogna-e le hozzájuk is a mélybe, de kiváló védelmi kört tudtak kialakítani vele, több száz lépés távolságban.

Így történt meg, hogy az idegen férfi nem csak megmentette őket a talajon portyázó lények támadásaitól, de egyúttal a védelmüket is megteremtette, legalábbis a szárnyak nélküli vadakkal szemben. Persze tudta, hogy ez a megoldás csak átmeneti lehet, de így legalább megadatott a lehetőség arra, hogy a falakat és a bástyákat zavartalanabb körülmények közt húzzák majd fel.

Így kezdődött el a fiatalember új élete és közben teljesen meg is feledkezett a régiről. Már nem érdekelte többé a fogadás. Már nem számított többé semmi más, csak a lány és hogy neki szebbé, jobbá, boldogabbá tegye az életét.

Ennek a történetnek most vége,
de hőseink kalandjai folytatódnak!
Érdekel a könyv, aminek ez az eleje?
Szeretnéd olvasni?
Szeretnél egy dedikált példányt?

Címe: Az utolsó fénysugár
Ha szeretnéd a könyvet,
akkor írj erre a címre:
info@regenyeim.hu

DEDIKÁLT PÉLDÁNY!

Ára most: 3490 Ft helyett csak 2970 Ft
(kb. 200 oldal)

Tetszett? Oszd meg bátran! Köszönöm!