A folyó

Az alábbi történetet rajongói kérésre teszem közzé.
Csak akkor olvasd el, ha már a Végzetes átváltozás című történet végére értél!
Az alábbi történet pár évvel később játszódik.
Közben Phosphor a birodalom ádáz ellensége lesz és senki se képes leállítani.
Váratlan és elsöprő támadást indít a birodalom ellen az élő-holtak és a kitagadott mocsári
demiurgok segítségével. Ekkor rohanja le a palotát is és olyan helyzetbe kerül, hogy meg tudná
ölni a királyt, de itt még azt hiszi, hogy az Árny a király. Hiába lép elő az igazi uralkodó,
felvállalván kilétét, a következő pillanatban a barátai is előlépnek és mindenki azt állítja
magáról, hogy ő a király. Erről a jelenetről már egy korábbi bejegyzésben olvashattatok.).
Aztán Phosphor serege megszerzi az Emlékezés tava körüli részt és ezt látva, a király igen
veszélyes és kockázatos lépésre szánja el magát. Terve ugyan sikerül, de csak enyhíteni tudja
népe helyzetét, megoldani a problémákat, nem.
Így telik-múlik az idő. Aztán egy napon... váratlan fordulat következik:

Desider sajgó fájdalmak közepette tápászkodott fel a földről. Rosszul eshetett, de nem annyira, mint társa, aki tőle pár méternyire hevert.
– Phosphor! – kiáltott fel rémülten, amikor megpillantotta, majd kapkodva sietett oda hozzá, négykézláb, botladozva. Elég magasról zuhantak alá. Szinte biztos volt abban, hogy már nem él. Szárnyai megszaggatva, félig leszakadva hevertek mellette. Odaérve megérintette, hogy kitapintsa nyaki ütőerét, mire az, kinyitotta szemét és rátekintett.
– Desider! – suttogta.
– Hogy vagy? Meg tudsz mozdulni? – kérdezte tőle suttogva.
– Aligha! – felelte, majd elfordította fejét és szája szegletéből előbuggyant sötétkék vére. Szemeit közben lassan le-, lehunyva, kezdte elveszíteni az eszméletét. Társa, tekintetével aggódva követte az alágördülő bő folyamot. Gyógyító volt. Tudta, hogy ez nem sok jót jelent. Sejtette, hogy barátjának komoly belső sérülése lehet. Olyan, melyen ő aligha segíthet, ott a puszta közepén, minden felszerelés nélkül. Olyan sérülés, melybe akár bele is halhat. Valójában azonban inkább örülnie kellett volna ennek. Hiszen éppen azért álcázta magát és szegődött mellé, hogy a bizalmába férkőzzön és amint az lehetséges, végezzen Phosphor-ral, birodalma nagy ellenségével. És most… lám csak… talán megtörténik amire a népe annyira vágyott. Talán már csak pár pillanat és a rettegett ellenségnek vége, mégpedig anélkül, hogy az ő kezéhez vére tapadna. Mélyet sóhajtott, ahogy eszébe jutott ez a gondolat. Örülnie kellett volna, de valahogy nem tudott. Talán túl sok időt töltött el mellette és maga is elhitte, hogy barátok lettek. De mégis, hogy lehetne ez barátság, hiszen a részéről eladdig csupán színjáték volt az egész. Hiszen Phosphor nem tudja, hogy ki ő. Nem tud róla semmit. Kitalált magának egy küllemet és egy stílust, hogy senki se ismerhessen rá. Átokporral feketére festette szőke haját és világos bőrét. Így született meg Desiderátus karaktere. Álcáját még a víz se moshatta le. Fekete tincsei kócosan lógtak arcába, takarva égszínkék szemeit. Szegecses bőrruházata és csontokból készült díszei is azt a látszatot erősítették, hogy a helyi söpredék közül való. Lezser viselkedése, garázda tettei… szóhasználata, mind-mind ezt a képet erősítették. Senki se sejtette, hogy ki ő valójában. Álcája oly jól sikerült… vagy csak annyira nem feltételezte volna róla senki, hogy ilyesmire képes, hogy még legjobb barátai se gyanakodtak rá. Ugyan ki gondolta volna azt, hogy a király, életét kockáztatva az ellenség közé vegyülne?

Az igazságot sokáig, igen sokáig a saját népe se sejtette. Nem ismerték fel. Amikor ezt látta, tudta, hogy tervének van esélye. Mivel azonban biztosra akart menni úgy döntött, hogy nem ő keresi fel Phosphort, hogy felajánlja szolgálatait, mert az gyanús lehet, hanem eléri, hogy az keresse meg őt és akarja, hogy mellé álljon. Tudta, hogy így kevésbé feltételezik majd, hogy az egész csel csupán. Amint megjelent a birodalomban, látványosan királyellenes, pofátlanul szókimondó viselkedésével hamar elérte, hogy minden figyelem felé forduljon. Királyként persze egy ilyen alakot nem tűrhetett volna sokáig. A nép türelme azonban még ennél is gyorsabban fogyott el és ahogy arra számított, hamarosan végezni akartak vele felháborodásukban. A terv pedig így végül tökéletes egésszé állt össze és elérte, hogy az ellenség megmentse őt a biztos halál elől. Így került szinte pillanatok alatt a kitagadott mocsári demiurgok és újraélő holtak társaságába, népe rettenetes ellenségei közé. Ha pedig már ott volt, hamarosan betekintést kapott terveikbe, sőt, ötleteivel maga is befolyásolhatta azokat. A körülmények miatt megbíztak benne. Ő pedig igen ügyesen lavírozott a két fél között, miközben mindkét oldalon az életét kockáztatta, de erről senki sem tudott.

Tetteivel, szavaival, ötleteivel enyhítette az ellenség, birodalmára mért csapásait és lehetőséget teremtett arra, hogy amennyire lehetséges, kivédjék azokat. Persze gondosan ügyelt arra is, hogy ez ne legyen feltűnő. Közben pedig a végső megoldáson törte a fejét. Kezdetben úgy tűnt, hogy ez csak egy módon lehetséges. Végeznie kell Phosphor-ral. Jól tudta, ha kiderülne az igazság, Phosphor nem töprengene azon, hogy mit tegyen. Biztos volt abban, hogy azonnal végezne vele. Ő azonban nem sokkal később már nem akarta a halálát. Elkezdett hinni abban, hogy létezik más megoldás is. Amióta mellé szegődött és ezáltal minden tervéről hamarabb értesült, mindig sikerült úgy lavíroznia, hogy népét túl nagy kár ne érje. Szerette volna hinni, hogy eljön majd az idő, amikor sikerül megoldásra lelnie és le tudja állítani Phosphort. Hitt abban, hogy ezt a hatalmas, lázadó és megzabolázhatatlannak tűnő erőt egy nap majd sikerül a saját oldalára állítania. Hitt abban, hogy nem kell feltétlenül eloltani, megsemmisíteni a mindent elsöprő tűzvészt, mert a lángok erejét jó célokra is lehet használni. Erre gondolt most is, de ahogy elnézte Phosphort, úgy tűnt, hogy a sors ezúttal véget vet ennek a történetnek és ezáltal a reményeinek is.

“Talán jobb így. – gondolta – Talán igaza volt az Árnynak és már rég végezni kellett volna vele. Talán áruló vagyok, mert íly sokáig életben hagytam. Talán ostoba voltam, hogy bármiben is hittem. Ha eddig nem sikerült leállítanom… ugyan miben reménykedhetnék még? Talán jobb lenne, ha a sors oldaná meg helyettem.”

Ezt gondolta, de mégis, ahogy elnézte őt, a szíve mélyén abban reménykedett, hogy Phosphor, mint már oly sokszor, gyorsan regenerálódik majd. Tudta, ehhez csak annyi kell, hogy az eszméleténél maradjon. Amikor tehát látta, hogy az élénkzöld szempár le-, lecsukódik, sietve érintette és rázta meg Phosphor karját. Hiába tudta, hogy mindenki ostobának, sőt árulónak tartaná… egyszerűen nem bírta volna hagyni, hogy meghaljon.

Felkerült: 10.09 – hétfő

Desider biztos volt abban, hogy pár pillanat és Phosphor könnyedén rendbe jön. Csakhogy ezúttal meglepő dolog történt. Ahogy a sötétkék vért nézte, az egyszer csak kivilágosodott és rubintvörössé vált. Aztán a következő pillanatban világoskék csillámok szálltak fel köröttük. Körbetekintett és megdöbbenve látta, hogy barátja félig leszakadt, megszakadt szárnyai és szarvai ezüstös fényben oszlanak szét a térben. Aztán, ahogy száját résnyire nyitotta, apró csillámok szálltak ki fogai közül és nyomukban eltűntek az ijesztő szemfogak, majd hófehér fogsora egészen emberi lett. A csillámok, mint tábortűz körül pattogó szikrák, sűrűn szálltak fel körötte, belőle, miközben fekete bőre kifehéredett, haja ébenből aranyló barnává változott, karmai visszahúzódtak, majd végül hasadt pupillája kis kerek fekete koronggá szűkült. Mindez pár pillanat alatt történt. Minden eltűnt, amitől addig nem emberi volt. Minden, ami miatt addig oly sokan üldözték. Minden, ami miatt már oly sokszor került közel a halálhoz. Minden, amitől addig olyannyira meg akart szabadulni. Minden eltűnt. Éppen most, most amikor nem számított rá. Éppen most, amikor pedig az életét menthette volna meg ez. A legrosszabbkor. És már nem először.
Phosphor tudta, most ismét halandó lett. Sebei ismét csak lassan fognak gyógyulni, ha ugyan egyáltalán képesek lesznek beforrni, mielőtt belehal. Mélyet sóhajtott fájdalmában és lehunyta szemeit.
– Ne! Nézz rám! Nem adhatod fel! – rázta meg Desider a vállát.
– Cccc! – szisszent fel fájdalmában. – Ez nagyon fáj… mindenem fáj.
– Addig jó, amíg a fájdalmat érzed.
– Ne aggódj… én soha nem adnám fel. – suttogta, majd felnyitotta szemeit és rá tekintve halványan elmosolyodott, jól ismert, könnyednek tűnő mosolyával – más kérdés… persze… ha van miért… vagy kiért meghalni… de csak úgy… nem… csak úgy nem fogok meghalni… a semmiért…
– Meg fogsz gyógyulni. Minden rendben lesz. – suttogta Desider, bár már maga se hitt ebben.
Phosphor erre nem felelt. Nem akarta kimondani, bár tudta, Desider hamarosan rájön az igazságra. Arra, hogy így, most hogy visszaváltozott, így már semmire se képes. Talán még életben maradni se.
Barátja elgondolkodva tekintett körbe. Bármerre nézett, ameddig a szem ellátott nem látott mást, csak köveket és pusztaságot. Mit tegyen most? Ha elindul, hogy segítséget keressen, mire visszaérne…. Nem. Neki ott kell maradnia barátja mellett, hiszen az, nem sokkal előtte az életét mentette meg. Tudta azonban, se így, se úgy nem segíthet már rajta. Várt. Már nem tudta, hogy miben reménykedhetne. Azt azonban jól tudta, hogy az átváltozással, jobban mondva a visszaváltozással most egyszerre mindennek vége lett. Igen. Phosphor valójában visszaváltozott most. Vissza, eredeti alakjába. Mert egykor, annak idején, mielőtt még e világba érkezett, éppolyan volt, mint bárki más. Éppolyan, mint egy ember, éppolyan, mint ő maga is. Olyan, aki megsérülhet és akár meg is halhat.
Várt, de csak az idő múlt, más nem változott.

Phosphor azonban nem akart meghalni. Csak nézte az odafenn kavargó sötétlő égboltozatot, a bársonyos feketébe vegyülő sárga és vérszín örvényeket és a múltra gondolt. Azokra az időkre gondolt, amikor még nem ismerte ezt a pokoli vidéket. Arra gondolt, hogy mennyi minden történt már vele, mennyi mindent átélt már. Arra, hogy egy időben, még az elején, amikor üldözték, mily sokszor fohászkodott azért, hogy visszaváltozzon, hogy ismét emberi külseje legyen. Aztán oly sok minden történt, hogy végül már nem is hitte, hogy egy nap vágya beteljesülhet. És most…. most, hogy már nem számított rá… most mégis megtörtént. Újra. És ismét a lehető legrosszabbkor. Megtörtént és ő egyáltalán nem örült ennek.
– Minden rendben lesz. – suttogta Desider.
– Jajj, csak ezt ne! – felelte erre ő elmosolyodva – Tudod minél…. nincs szánalmasabb?… az önámításnál.
– De nem adhatod fel!
– Nem… mondtam, hogy… nem adom fel. De…legyünk realisták.
– Ezt most fejezd be! Hinni kell az utolsó … – szava elakadt.
Phosphor erre rátekintett és elmosolyodott.
– Igen… a legutolsó pillanatig. – hunyta be szemeit fáradtan. Jól tudta, hogy vére már nem termelődik újra oly gyorsan, mint azelőtt. Tudta, most éppolyan lett, mint egy ember. Szánalmasan törékeny és sérülékeny.
– De nem halhatsz meg!
– Ugyan!… nem vagyok senkid… nem kell úgy tenned, mintha… nagy veszteség lennék.
– Pedig az lennél. Lehet, hogy nem túl régóta ismerlek, de ezalatt a rövid idő alatt oly sok minden történt, annyi mindent átéltünk, túléltünk. Megmentetted az életemet is.
– Jah… hát hálából meg aztán… végképp nem kell semmi…. egyébként is… nem önzetlenül…tettem.
– Na persze. De mindegy is. Összpontosíts inkább és tarts ki!
Phosphor erre sóhajtott egyet, majd Desider-re emelte tekintetét, bár annak szemeit nem láthatta, mivel fekete, kusza fürtjei mélyen homlokába lógtak, eltakarván tekintetét. Nemcsak hajviselete, de egész megjelenése arról árulkodott, hogy igazi lázadó. Olyan, aki szembe megy mindennel és mindenkivel, akit nem érdekelnek se korlátok, se kötöttségek, se törvény, se semmi. Éppolyan, mint Phosphor. Ezért kedvelte meg őt, mielőtt még megismerhette volna és ezért mentette ki annak idején a mélységi árnyak fogságából.
– Indulj… – suttogta Phosphor. – Mentsd az életed!
– Megvárlak.
– Hiába vársz… visszaváltoztam… Az igazság az… így nem vagyok képes… nem tudok… gyógyulni. Ez van. – suttogta Phosphor, majd fáradtan hunyta le ismét szemeit.
Desider döbbenten térdepelt mellette. Mindennek vége hát? Valóban mindennek? Nemrég még azt kívánta, bár valaki végezne Phosphor-ral. Bár leállítaná valaki. Nemrég még a vesztét akarta, hiszen Phosphor oly ádázul támadta a birodalmat. Az ő birodalmát. Aztán jött ez az ötlet, hogy valaki férkőzzön a bizalmába és végezzen vele, de senki se merte vállalni. Megtette hát ő maga. Titkon álruhát öltött, bőrét, haját pedig fekete porral kente be. Nem közönséges por volt ez, hanem egy speciális főzet, de Átokpornak hívták a pilinkék. Álruhát öltött hát, a legvadabb és lehető legextrémebb külsőt választva magának, megváltoztatva viselkedését, hangszínét, stílusát, haját pedig mélyen az arcába fésülte, hogy zafírkék tekintete se legyen árulója. Phosphor közelébe akart jutni, hogy végezzen vele, hogy egyre növekvő hatalmával leszámoljon. De közben kezdte megismerni őt… és ahogy egyre többet látott és hallott, már nem akarta annyira megölni. Arra gondolt, most valójában örülnie kéne. Örülni, hiszen nem kell beszennyeznie kezét Phosphor vérével, hogy népét, birodalmát megmentse. Tudta, fordított esetben Phosphor biztosan nem sajnálná őt meg. Tudta, ha tehetné, gondolkodás nélkül megölné őt. Mégse tudta már a halálát kívánni. Segíteni akart, de fogalma se volt, mit tegyen. Az yperek már gyülekeztek köröttük. Tisztes távolságban sétálgattak még, de nagy szemeikkel már azt lesték, mikor lehelik ki mindketten a lelküket. Tudta, rá is ez a sors vár, ha Phosphor mellett marad. Élelem és víz nélkül ő is el fog veszni. Tudta, el kell indulnia. És tudta, még ha útra is kel, akkor is odaveszhet, hiszen ki tudja mily nagy és meddig nyúlik ez a kietlen kősivatag. Mégse akarta magára hagyni. Tudta, ha elindulna, az yperek azonnal rávetnék magukat Phosphor-ra, hiszen nem tudná megvédeni magát. Tudta, már csak arra várnak, hogy ő is összeessen. Tudta mindezt, mégse indult el. Várt.
A forróság még azon a világon is egyre égetőbbnek tűnt a megszokottnál, ahogy egyre jobban kiszáradt a szája. Ahogy az idő múlt, mindinkább érezte, közeleg a vég, amikor lelke feladja és teste eszméletlenül borul el, a vadak prédájává válva. Tudta, de nem akarta feladni. Újra és újra felpattant és ráüvöltött a vadakra, szétrebbentve őket, de ahogy ereje egyre fogyott, egyre kevésbé tudta távol tartani őket. Végül már felállni se volt képes. A kör pedig egyre csak szűkült.
Aztán a gravitáció, mint valami leküzdhetetlen mágnes, lassan, de ellenállhatatlan erővel a föld porába vonta és ekkor meghallotta a vadak hangját. Többé már nem kellett várniuk lélegzet visszafojtva prédáikra. A következő percben hangos sivításuk töltötte be a teret. Vészjósló, rettenetes sivításuk gyorsan közeledett, miként a dübörgés robaja is egyre erősbödött, ahogy patáikon vágtázva közeledtek.

Felkerült: 10.10 – kedd

Aztán amilyen gyorsan odaértek, már száguldottak is tovább, el mellettük. Desider nem értette. Nem értette mi történik. Pedig biztos volt abban, hogy néhány pillanat és élve szétszaggatják őket.
Aztán egyszer csak érezte, amint valaki megérinti és óvatosan megrázza. Feltekintett. Fura öltözetű, de emberi külsejű alakok állták körül őket. Néhányan melléjük térdepelve vizsgálgatták, vajon életben vannak-e még. Amikor felnyitotta szemét, hallotta, hogy egyikük hangos utasításokat ad a többinek, mire azok felemelték a föld porából és érezte, elindulnak vele valamerre. Aztán elvesztette az eszméletét. Nem tudta, mi történik vele, nem tudta hová viszik, azt pedig még kevésbé, hogy miért. Arra tért magához, hogy hűs vizet zúdítanak rá. Ettől rögtön feléledt. Minden erejét összeszedve tápászkodott fel félig és körbetekintett. Egy faluban találta magát. Aztán észrevette, hogy pár lépésnyire tőle, egy másik fekhelyen ott fekszik Phosphor. Bizonyára életben volt még, hisz többen sürögtek-forogtak körötte. Oda akart mászni hozzá, de ereje cserben hagyta és aléltan zuhant vissza az eszméletlenség megnyugtató, gyógyító mélységébe. Arra tért magához, hogy félig felültették és hűs vízzel kínálták. Sietve itta az éltető nedűt, amitől hamar új életre kelt. Aztán ételt is adtak neki bőségesen, így lassan az ereje is visszatért.
Phosphor még sokáig eszméletlenül feküdt, de az idegenek mindent megtettek, ápolták és hűs vízzel mosták testét, nedvesítették ajkait. Nem tudta mennyi idő telt el, mert nem tudta mennyi időt töltöttek a kősivatagban és mennyi ideig hevert eszméletlenül, ahogy azt se tudta, miként mérhetné az idő múlását, hiszen arrafelé Nap nem világított az égen, de még csak csillagok fénye se adhatott útmutatást. Birodalmában legalább a dagály és az apály váltakozásának jelenségét megfigyelhette… de itt…
Ahogy múlt az idő és úgy érezte, ereje ismét visszatért, hálája jeléül megpróbált segíteni, amiben csak tudott. Hamar kiderült, hogy az ott élők számára a legfontosabb feladat a falu védelme volt. Folyamatosan építkeztek, építették az őket körülvevő magas kőfalakat, tornyokat, gondozták haszonállataikat és egyszerű kis kertjeikben megtermelték táplálékaikat. Mindenük megvolt, amire csak vágyhattak. Ételük és italuk volt bőven. Teljes biztonságban élhettek a falakon belül.
Desider azonban úgy érezte, valami hiányzik. Minden túl szép volt, mégis úgy találta, senki se boldog igazán. Vezérük gyakran meglátogatta őket, szemrevételezte hogylétüket és gondoskodott arról, hogy mindenük meglegyen, de nem elegyedett igazán szóba velük. Épp csak annyira, amíg rövid és tömör utasításait kiadta. Úgy tűnt, mindenki tiszteli.
Desider lassan beilleszkedett közéjük, de már alig várta, hogy Phosphor magához térjen és felépüljön. Mielőbb vissza akart térni népéhez. A néphez, mely nem is sejtette, merre járhat. A néphez, melynek tagjai közül egy se gondolta volna, hogy álruhában ilyen távoli vidékre vetődött. Senki se tudta hát, merre jár. Így aztán aligha számíthatott volna segítségre.
Aztán eljött a perc, amikor Phosphor felnyitotta smaragdzöld tekintetét.
– Hogy vagy? – kérdezte Desider, miközben sietve térdepelt le melléje.
– Mindenem fáj… – suttogta az.
– Ilyen halandónak lenni. – mosolygott Desider, mert örült, hogy Phosphor végre magához tért.
Phosphor is megpróbált erre elmosolyodni, de közben még kegyetlen fájdalmakat érzett.
– Talán… talán lehet előnye is annak, hogy… átváltoztam. – suttogta.
– Mégis mi? Hiszen így most hetekig is eltarthat, mire felépülsz!
– Talán… most… ha tudnál… valami szert… a fájdalomra…. talán most… hatna.
– Igen, az lehet. Azonnal kerítek valamit. – pattant fel erre Desider és kisietett a sátorból. Jól tudta már, hogy Phosphor teste nemcsak gyorsabban regenerálódott másokénál, de semmilyen szer nem hatott rá. Nem lehetett semmivel se megállítani. Semmilyen méreg, vagy altató rá hatással nem volt. A kámfor illatától is inkább csak mintha frissebbé vált volna. Ezen tulajdonságai általában előnyt jelentettek és legyőzhetetlenné tették, de ha megsérült, bár gyorsan regenerálódott, de azalatt a rövid idő alatt sokszor a legkegyetlenebb fájdalmakat élte át, mivel érzékeit tompítani semmivel sem lehetett.
Desider hamarosan vissza is tért, nyomában néhány alakkal, akik főzeteket, kenőcsöket hoztak, hogy enyhítsék fájdalmát. Jó volt éreznie, ahogy hatnak a szerek, átélni ahogy érzékeit zsibbasztva kellemes öntudatlanságba vonják.

Felkerült: 10.11 – szerda

Az elkövetkezendő időkben, amíg sérülései gyógyultak, csak időnként tért magához. Hosszú ideig tartott, mire végre segítség nélkül is fel tudott ülni, majd lábra tudott állni és még sok idő kellett ahhoz, hogy ismét járni tudjon, de lassan felerősödött.
– Hogy vagy? – kérdezte tőle egy nap Desider, miközben leült mellé a sátor előtti köveknél.
– Egész jól. – mosolygott Phosphor. Hamarosan remélem segíteni tudok neked a kőfejtésben is.
– Nem azért kérdeztem. – vette hangját suttogóra Desider. – Semmi értelme, hogy te is elkezdj robotolni nekik. Te csak szedd össze magad és szólj, ha indulhatunk!
– Részemről, akár most is mehetünk. Járni tudok és szerintem a hosszabb táv is menne, de ha nem, akkor többször pihenünk. Miattam már felesleges maradni.
– Ezt örömmel hallom, de van itt egy kis bökkenő. Nem lesz egyszerű innen elmennünk.
– Csak nem foglyok vagyunk? – kérdezte Phosphor nevetve, ám Desider komor, rezzenéstelen arcát látva ő is elkomolyodott. – Vagy igen? – kérdezte.
– Attól tartok igen. Itt mindenki fogoly. Az egy dolog, hogy mindent védfalak vesznek körül, amit ők építenek saját maguk köré, de valójában elmehetnének. Csakhogy mindannyian a saját félelmeik foglyai. A kősivatagnak senki se mer nekiindulni. A vezérük számos állítással, rettenetes dolgok vízióival riogatja őket, nehogy elindulni merjenek. A vezérük szemlátomást abban fürdőzik, hogy megmentőjüknek és oltalmazójuknak, védelmezőjüknek tartják.
– De valójában az is, nem? – szólt közbe Phosphor. – Az én életemet is ők mentették meg, nem igaz?
– Igen, ez tény. És az enyémet is. De ez még nem szabadna, hogy feljogosítsa arra, hogy rendelkezzen az életünkkel.
– Gondolod, ha elköszönnénk tőle, akkor nem engedne el minket?
– Elengedne. Okosabb annál. Fontos neki, hogy mit gondolnak róla az itt élők. De ahogy beszél… lehet sokakat meg tud téveszteni, de engem nem. Tudod, arról beszélnek, hogy aki innét elment az mind meghalt.
– Ebben, hogy lehetnek ilyen biztosak?
– Megtalálták a holtesteket… mindet. Mert időnként kisebb csoportokban elhagyják a falut. Így találtak ránk is. De ilyenkor csak biztos távolságba merészkednek. És az ilyen portyázások alkalmával utólag mindig meglettek azok oszladó hullái, akik korábban elhagyták a falut. Így aztán már senki se próbál menekülni. Csakhogy mindig vannak újak, akiket ez nem rettent el. És hát ők mindig így végzik. Ezért úgy tartják, bölcsebb itt maradni, vezérük oltalma alatt.
Phosphor e szavakra felnevetett.
– Mi olyan mulatságos ebben? – lepődött meg Desider.
– Most hülyéskedsz? Az senkinek nem jut eszébe, hogy együtt is elindulhatnának?
– Nem. Legalábbis ezt még senki se hozta szóba és amíg gyengélkedtél én se akartam rávilágítani náluk a hitük hiányosságaira és ellentmondásaira. De tudod, ebből a vezérből még azt is kinézem, hogy ha valaki elmegy innét, maga végez az illetővel a falakon túl. Elvégre senki se tudná meg. A holtak már nem beszélnek.
– Kár, hogy visszaváltoztam. A következő holttestet feltámaszthatnám és fény derülhetne az igazságra.
– Azt nem szeretném itt megvárni míg visszaváltozol.
– Akkor? Mit tervezel?
– Akik eddig távoztak innét, azok a kapun keresztül mentek.
– De mind meg is haltak, nem?
– Igen. De rendesen elköszöntek, a vezér tudtával keltek útra és azt gondolom a falakon túli síkságon a vezér könnyen kivégezhette őket.
– Akkor te merre mennél? A falak túl magasak és minden irányból rálátnak.
– Én a folyón mennék.
– Folyó? Itt?
– Igen. Majd megmutatom. Egy folyó medre húzódik meg hátul. Nem tudom merre tart, mert csak pár méternyi szakaszon látszott, ahogy hátul a szikláról a korláton keresztül letekintettem. Pár méter után elkanyarodik. Mindkét partján meredek és magas sziklafal szegélyezi. A vize sötét és piszkosnak tűnik. Valamiféle növényszerű, hínárszerű valami is úszik benne néhol.
– És te ott akarsz úszni?
– Miért ne?
– Miből gondolod, hogy arra még senki se próbált kijutni?
– Elég szörnyen néz ki ahhoz, hogy értelmes lény oda bele akarjon ugrani. Azt se lehet tudni, mi van a felszín alatt és azt se, egyáltalán vezet-e valahová.
– Na, ez biztató. És ha jól sejtem, te az alapján, hogy feltételezed, hogy vezérük egy hazug, csaló, aki senkit se akar innét elengedni, aki pedig kijutni próbál azzal végez, és ennek ellenére a folyót mégse őrzik, ez alapján feltételezed, hogy a folyón ki lehet jutni, annak ellenére, hogy a folyó ránézésre se valami kellemes látvány. Legalábbis nem sok szépet mondtál róla az imént.
– Igen. Jól látod. De nem hiszem, hogy más választásunk lenne, mint nekivágni. Illetve egy lehetőség még lenne. Ha csak egyikőnk kelne útra, majd megszökve segítséget hozna. Azt azonban én már eldöntöttem, hogy megyek. Tehát már csak az a kérdés, te velem tartasz-e.
– Még látnom kell azt a folyót, hogy dönteni tudjak.
– Rendben, de a kérdés itt nem az, hogy merre és miként, hanem, hogy készen állsz-e már az indulásra.
– Én készen állok. De ezt akkor is át kell gondolnunk. – felelte Phosphor.

Felkerült: 10.12 – csütörtök

Aztán Phosphor később, amikor ismét sétára indult a faluban, megpillantotta a vezért. Elindult hát, hogy beszéljen vele.
– Üdv! – szólította meg odaérve.
– Néked is üdv! Kellemes napunk van, nemde? – kérdezte az, kedélyesen. Phosphor első gondolata az volt, hogy milyen rendes egy fickó, de második gondolatként átfutott elméjén Ylarion megjegyzése: “Te mindig olyan naiv vagy. Hát nem éltél még át elég borzalmat, kegyetlenséget és ármányt?” Tudta tehát, hogy bíznia kell Desider-ben, mert ő maga nem képes meglátni másokban a rosszat, ezért könnyen pórul járhat, ha bízik bennük.
– Igen, köszönöm. – felelte a vezér kérdésére – És köszönöm, hogy megmentették az életünket.
– Ugyan, nem tesz semmit. Bárki megtette volna a helyünkben. Nagyon rosszul néztetek ki, amikor rátok találtunk. Rólad nem is hittem, hogy életben maradhatsz.
– Szerencsére túléltem és lassan elég jól leszek már ahhoz, hogy útra keljünk. – jegyezte meg Phosphor, mintegy mellékesen, de szeme sarkából figyelte a reakciót. A fickó erre a lehető legkeserűbb arcot vágva, szomorú hangon így felelt:
– Ennek örülök, de sajnos innét aligha lehet eljutni bárhova is.
Úgy tűnt, mintha számára is komoly gond lenne, hogy itt ragadt.
– Mert? – nézett rá Phosphor színlelt érdeklődéssel.
– A társad nem mondta? Csapdában vagyunk. Sokan megpróbáltak kijutni innét, de mind belehaltak. Én már nagyon, nagyon régóta élek itt. Időnként vetődik erre valaki, de aki megpróbált elmenni, az mind az életével fizetett érte. A legtöbbük holtteste mára már előkerült… nem jutottak messzire. Tudod, látva sérüléseiket… egyikük halálát se kívánnám az ellenségemnek se. – tette hozzá, miközben mélyen Phosphor szemébe nézett. – Én csak annak köszönhetem az életem, hogy túl gyáva voltam és még egyszer se mertem elindulni. De talán a történtek fényében azt is mondhatom, inkább bölcs voltam. Hisz így még élek. Ha megfogadsz egy tanácsot, hálát adsz a sorsnak, hogy életben vagy és nem kockáztatod az életed.
Phosphor elgondolkozva nézte a férfit. Nagyon őszintének és komolynak tűnt. Mégis… Desider volt az, aki az elmúlt időszakban ott volt mellette, akiben addig bízott, akire számíthatott. Az egyetlen, akire Ylarion-on kívül számíthatott. Tudta, ha nem benne bízik, az végzetes is lehet.
– De ha mégis útra szeretnék kelni, akkor azért nem tartana vissza, ugye? – tette fel az egyenes kérdést.
– Nem. Természetesen nem. Hisz nincs hozzá jogom. De kötelességemnek tartottam, hogy elmondjam a tényeket. Ez nem egy börtön. Valójában azonban tény, hogy foglyok vagyunk. A helyzet foglyai. Ebbe azonban bele kell törődnünk, ha élni akarunk. Most ha megbocsátasz… majd még beszélünk. – tette hozzá és elindult lefelé a völgybe, a falu felé, hogy népe többi tagját üdvözölje. Phosphor még sokáig, elgondolkozva nézett utána.

Felkerült: 10.13 – péntek

Desider szava térítette magához.
– Látom, téged is meggyőzött!
– Nem, dehogyis… csak… – felelte barátja, miközben felé fordult. Akkor látta meg, hogy Desider közben felpattant egy korlátra.
– Mit csinálsz te ott?
– Itt lent folyik a folyó, amiről beszéltem. – mutatott a mélybe. – Te tudsz úszni, ugye?
– Várj! – kiáltott rá Desider-re, aki közben felegyenesedett a korláton. – Ne csináld! Ki tudja milyen az a víz!
– Nem is hiszem el… – nevetett Desider – tényleg te voltál és vagy a Mélységi Árnyak nagy ellensége a rettegett Szetniel?
– Ügyes próbálkozás, de engem ugyan nem veszel rá semmilyen meggondolatlanságra azzal, hogy gúnyolódsz.
– Jól van hát. A te döntésed. Felőlem, maradhatsz. Ha kijutok, mindenesetre visszajövök érted a többiekkel. – szólt, majd megfordult, széttárta karjait és a mélybe vetette magát. Phosphor a korláthoz rohant, de mire áthajolt rajta, társát addigra már elnyelték odalenn a folyó habjai. Nem tudta mit tegyen. Ostobaságnak gondolta azt, hogy utánaugorjon a mélybe. Várt. Az idő pedig közben csak telt-múlt, ám Desider nem bukkant fel. Buborékok se törtek nyomában a felszínre. Várt. Nem tudta mi történhetett. Talán Desider a víz alatt úszott tovább, túljutva a folyó kanyarulatán, így már nem láthatja? Aztán egyszer csak vérvörössé vált a víz felszíne és egyre több és több vért sodortak magukkal a folyó hullámai. Ezt látva, egy pillanatot se késlekedett tovább. Felpattant a korlátra, hogy utána vesse magát.
– Állj! – kiáltott rá egy hang. Hátratekintett és a vezér volt az. – Eszedbe ne jusson leugrani! A folyó medre gyilkos szegecses folyondárral van tele! Azt senki se élheti túl!
Phosphor-t bár kizökkentette egy pillanatra a vezér szava, ám nem késlekedett tovább. Desider után vetette magát.

Miközben zuhant, Desider-t ismerős érzések járták át. Ösztönösen tárta szét karját, amikor levetette magát a mélybe, és csak utána jutott eszébe, hogy egyszer ő már átélt hasonlót. Egyszer, amikor elkeseredésében a sziklákról az Égei tenger kéklő vizébe vetette magát. Aztán még néhány pillanat és már körül is fogta a sötétlőn kavargó folyam és ő lesüllyedt a meder mélyére. Amikor testének minden porcikáján végigszántott a fájdalom, még nem sejtette, mi történik vele. Aztán a felszínre akarta lökni magát és rádöbbent a rettenetes valóságra. Minden irányból éles és hegyes tövisek szaggatták bőrét, ruháját. Néhány pillanat és annyira belekavarodott, hogy már nem látta a kiutat. Tudta, már csak egy esélye van. Az, ha megőrzi hidegvérét és lépésről-lépésre kiszabadítja magát. Lélegzetét szerencsére sokáig, nagyon sokáig vissza tudta tartani. Megpróbálta tehát lassan lefejteni magáról a gyilkos folyondárt, de ahogy az idő egyre csak múlt, úgy vált egyre bizonyosabbá számára, hogy eljött a vég.

Felkerült: 10.14 – szombat

Phosphor tudta már, hogy mi van a víz alatt. Tudta, hogy nem élőlényről, nem valamiféle ragadozóról van szó. Már tudta, hogy a folyó medre gyilkos, szegecses folyondárral van tele. Egy méternyivel arrébb vágódott a vízbe úgy, hogy lehetőleg ne süllyedjen túl mélyre, de ez se óvhatta meg. Hamar kiderült számára, hogy a tövisek nem sokkal a felszín alatt kezdődnek. Néhány pillanat múlva tehát ő is megtapasztalhatta a folyó mélyén húzódó hínárok szövevényének gyilkos ölelését. Mindent beborított vére, miközben megpróbált kiszabadulni a tövisek közül, de hamarosan rá kellett ébrednie, minél jobban küzd, annál jobban belegabalyodik. Közben pedig a levegője gyorsan fogyott. Ő korántsem bírta oly sokáig, mint Desider. Néhány pillanat még, miközben a tüdeje az elviselhetetlenségig megfeszült. Nem bírta tovább. Levegő után kapott. Csakhogy a zavaros vízen kívül más nem áramolhatott tüdejébe. És már fuldoklott is. Minden hamar véget ért. Tüdeje lassan teljesen megtelt és úgy tűnt, már semmi esélye se maradt.

Odafenn a korlátnál összegyűltek a népek. Döbbenten nézték a folyót és a vizét átitató vért. Aztán buborékok szálltak fel, nagy mennyiségben és a víz felszíne néhány hosszú pillanat alatt kisimult. Mindenki biztosra vette, hogy ezzel Phosphor élete véget ért. Azt, hogy Desider is odalent van, lenn a mélyben, akkor még senki se sejtette.
Aztán egyszer csak fodrozódni kezdett a víz. Egyetlen pontból indultak ki a hullámok, elmosódó körökben terjedve szét a lassan folyó víz felszínén. Búú-tupp-búú-tupp… egy hosszú, mély hullámfodor lassú méltósággal, majd nyomában egy gyors, rövid, majd ismét egy lassú, mély és egy rövid… mintha a folyó szívverése volna. Valami készülődött. Valami baljós, valami rettenetes. Lélegzetvisszafojtva figyelt mindenki, nagy szemekkel bámulva a mélybe.

Amikor nem kapott levegőt, azt hitte, mindennek vége és amikor tüdejét el is árasztotta a víz, akkor már tudta is, hogy ennyi volt, itt ér véget a története. De tévedett. Váratlanul feltámadt benne az életösztön, mielőtt még elalélhatott volna. Ugyanaz az életösztön volt ez, ami akkor is megmentette, amikor annak idején, azon az esős alkonyon lezuhant a sziklás meredélyen. Ugyanaz az életösztön, amitől akkor átváltozott, ami akkor megmentette az életét.
Most, hogy testének minden sejtje érezte az egyre növekvő oxigénhiányt, mind tudta, eljött a pillanat, amikor dönteni kell. Oxigén nélkül ugyanis nem marad majd más választás, mint önnön haláluk, a programozott sejthalál. Oxigén nélkül nincs tovább. Egyetlen esély volt már csak… az átváltozás.
Szetniel-ként talán még túlélheti.
Szíve erre hirtelen lelassult és nagyokat, mélyeket kezdett verni. Ekkor minden sejtjéből egyszerre szabadult fel az ősi vér, melyet fogalma se volt honnét örökölt. És ez a mélykék vér elárasztotta ereit és átitatta egész testét. Az átváltozás kegyetlenül égető kínja keveredett a fuldoklás kétségbeesésével, miközben bőrének színe pillanatok alatt feketévé változott, ökölbe szorított kezének ujjaiból pedig kivágódtak hegyes karmai önnön húsába mélyedve.
Ahogy pupillái függőlegesen hasadttá szűkültek, tekintete lassan Desider-re fókuszált, aki ott volt, nem messze tőle. Őt nézte. Még élt. Még bírta, visszatartott lélegzettel. A víz hullámai játszottak fürtjeivel, így jól látszott az arca, rajta a mélységes döbbenettel, amint végignézte Phosphor átváltozását, azt, ahogy a hátából kinőttek hatalmas bőrszárnyai, fejéből pedig hegyes szarvai és fájdalmában összeszorított fogsora előtt egy újabb, ragadozókra emlékeztető fogsor bukkant elő, hegyes agyarakkal. Aztán mintha megállt volna az idő.
Phosphor tudta már, hogy nem lélegzik. De érdekes módon, már nem érezte a levegő hiányát se. Nem tudta, nem sejtette, hogy szervezete így, átváltozva már képes a vízből is kinyerni az oxigént. Különös állapot volt. Egy hosszú pillanatig rácsodálkozott, aztán eszébe jutott Desider. Sietve fejtette le magáról a tövises indákat. Már nem volt mitől félnie. Jól látott a vízben és már lélegeznie se kellett. Határozott és gyors mozdulatokkal szabadította ki magát, majd Desiderhez fordult, hogy segítsen. Ekkor azonban megtorpant egy pillanatra. Barátja nem értette, hogy miért. Nem sejtette, hogy ez a víz más, mint a többi, mert ez képes lemosni az átokport. Haja így már részben újra szőkébe fordult, arcbőre pedig nagyrészt ismét világos lett. Phosphor tehát e percben felismerte a királyt. A királyt, halálos ellenségét.

Felkerült: 10.15 – vasárnap

Phosphor rögtön megértette, hogy barátsága Desider-rel illúzió volt csupán. Megértette, hogy az egész nem volt más, csak egy jól kigondolt csapda, egy átverés és hogy a király azért álcázta magát, hogy bizalmába férkőzve végezzen vele. Tudta, a király valószínűleg eladdig csak azért nem végzett vele, mert még néhány kérdésére választ akart, hogy ne csak őt, de vele együtt a birodalmát fenyegető demiurg hordát és a feltámasztott holt lelkeket, a zombikat is leállíthassa. Tudta, csak idő kérdése és a király végezni fog vele. Tudta, a sors most egy különleges lehetőséget nyújtott neki, méghozzá tálcán kínálva. Tudta, ha ezt most nem használja ki, ha most megmenti a királyt, azzal a saját halálos ítéletét írja alá. Azzal, hogy a folyó felfedte előtte ezt a titkot, lehetőséget kapott arra, hogy változtasson sorsán, végzetén. Hiszen a király már annyiszor tört az életére. Semmi oka nem volt arra, hogy megmentse őt. Csak nézte Desider-t egy hosszú, végtelenbe vesző pillanatig, míg az már nem bírta tovább levegő nélkül és fuldokolni kezdett.

Felkerült: 10.16 – hétfő

Talán el kellett volna fordulnia és otthagyni magára. Otthagyni, hogy a folyó elvégezze helyette. Neki még a kezét se kellett volna bepiszkolnia. Csak ott kellett volna hagynia, de nem volt képes erre. Ő még jó volt. Minden átélt borzalom, fájdalom, hazugság és vád ellenére ő még mindig jó maradt. Egyetlen hosszú pillanat volt csupán és többet nem tétovázott. Egyetlen hosszú pillanat, csak a felismerés pillanata telt el. Desider ajkai közül épp csak felszálltak az utolsó buborékok és Phosphor már meg is ragadta, majd kirángatva a tövisek közül a felszínre lökte. Zihálva kapkodott levegő után odafent. Egy hosszú percig is eltartott, mire magához tért. Aztán mély lélegzetet véve alámerült és követte Phoshort a víz alatt. Jó ideig úsztak odalenn, közvetlenül a felszín alatt, hogy a töviseket elkerüljék. Desider sokáig vissza tudta tartani lélegzetét. Phosphor-nak pedig úgy tűnt, többé már nem kell a felszínre mennie. A folyó mocskos vize színültig töltötte tüdejét. Sejtjei pedig még ebből a piszkos vízből is ki tudták nyerni az oxigént. Aztán nagy sokára Desider a part felé vette az irányt és kimászott a vízből, hogy megpihenjen és lélegzethez jusson.
Phosphor követte példáját, nem gondolva a következményekre, új helyzetére. Amint azonban a felszínre jött, tüdejét ólomsúlyként kezdte feszíteni a benne felgyűlt víztömeg. Amint kimászott, megkapaszkodva a sziklákon, fuldokolni kezdett és ha nincs ott Desider, hogy a partra teljesen kihúzza, akkor visszazuhan. Ahogy Phosphor fuldokolva a sziklákra támaszkodott újra és újra elsöprő erővel ömlött ki szájából a víz. Szédülés környékezte, szemei elhomályosodtak és vissza is bukott volna a kavargó folyamba, ha Desider nem tartja erősen karjánál fogva.

Felkerült: 10.18 – szerda

Aztán lassan magához tért. Újra képes volt lélegezni. Szívdobbanásai lassan ismét visszatértek megszokott ritmusukba. Desider-re tekintett. Az, éppen a szemébe lógó haját igazgatta, hogy ismét eltakarja vele tekintetét. Szemmel láthatóan még nem tudta, hogy barátja rájött a titkára, arra, hogy ki is ő valójában. Phosphor tudta jól, ez lépéselőnyt jelent a számára, de semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a színjátékot folytassa:
– Miért nem végzett velem eddig… amíg megtehette? – kérdezte magázódásra váltva.
– Mi? Most miről beszélsz? – értetlenkedett Desider.
– A festéket… az álcáját… lemosta a víz… felség. – szólt gúnyos fölénnyel Phosphor.
Szavaira döbbent csend felelt, melyben szinte hallani lehetett a király szívének dobbanásait miközben a víz fölé hajolt, de a folyam gyors sodrásában aligha láthatta jól tükörképét.
– Tessék! – szólt erre Phosphor és elővéve tőrét, megvillantotta annak pengéjét Desider arca előtt. A király mélyen hajába túrva elemelte homlokából aranyló fürtjeit, miközben döbbenten szembesült azzal, hogy az acél felületéről egy holtsápadt arc néz vissza rá acélkék szemeivel. A víz teljesen lemosta az átokport.
A király érezte, most mindennek vége. Szinte már látta, amint az arca elé tartott penge a nyakához mozdul és átvágja a torkát. Oly közel volt a lehetőség.


Felkerült: 10.29 – vasárnap


A király felemelte tekintetét Phosphor-ra:
– Akkor most végezni akarsz velem? – suttogta.
– Megtehettem volna már a folyóban is. – hangzott a fölényesen lenéző felelet.
– Már akkor tudtad?
– Igen, mert addigra már félig lemosódott a festék.
– Akkor ezért néztél úgy! De miért nem tetted meg? Vagy… miért nem hagytál ott? Mégse akarod a halálom?
– Ne bízza el magát! Ez, amit tett, hogy a bizalmamba férkőzött ilyen aljas módon… én bíztam… mindegy. Eddig se volt a kedvencem és gondolhatja, hogy milyen véleménnyel lehetek most önről a történtek után.
– Akkor most mi lesz? Mit akarsz tenni? – kérdezte a király suttogva, miközben még mindig ott fénylett az arca előtt a penge, alig egy arasznyira a nyakától. Jól tudta, hogy nem lenne sok esélye így, a sziklafalhoz szorítva, de azt is tudta, hogy utolsó erejével is küzdeni fog. Nem akart meghalni. Már rég nem vágyott a halálra. Elmúltak azok az idők.
A folyó vízén megcsillanó sárgás-vörös fények játszottak a pengén. Mintha már megmártották volna a vérében. Érezte, hogy pulzusa az egekbe szökik.
Távolról különös teremtmények hangjai szűrődtek oda, időnként megtörve a csendet, miközben csak nézték egymást, mindegyik a másikra várva, arra, hogy vajon az mit fog tenni.
Aztán Phosphor váratlanul leengedte a tőrét és így szólt:
– Ne aggódjon! Nem vagyok ostoba. Nem feledkeztem meg a helyzetünkről. Tudom, hogy most nincs időnk ilyesmire. Induljunk! – tette még hozzá, miközben felkelt a keskeny sziklapárkányon, a kiálló kövekbe kapaszkodva. – Na, rajta! Menjünk! – tette még hozzá, mert a király nem mozdult azonnal. Rátekintett és ekkor éppen elkapta pillantását, amint az övébe visszahelyezett tőrre tekintett. Egyértelműen úgy tűnt, hogy amint lehet, megkísérli majd elvenni azt tőle.
– Fantasztikus! – mosolyodott el erre Phosphor és ismét elővette a pengét. – Úgy látom, a bizalmatlanság kölcsönös. Látom, nem hiszi el, hogy nem akarok végezni önnel, amíg innét ki nem jutunk. Tessék akkor, itt a késem! Fogja! Ha meg akar ölni, mert nem tud bízni bennem, akkor inkább most tegye meg, mint hogy végig önre is figyelnem kelljen, várva, hogy mikor támad rám orvvul. – azzal a király felé nyújtotta a pengét, de ezúttal a markolatát. Az, tétovázott kicsit, de aztán úgy vélte, jobb lesz, ha nála a fegyver, így elvette azt. Phosphor ekkor behunyta smaragdzöld szemeit és így szólt:
– Készen állok!
A királyt meglepte ez. Nem tudta mit tegyen. Csak egyet tudott. Semmiképpen nem akart ártani Phosphornak. De vajon mi legyen a tőrrel? Legszívesebben elhajította volna a folyóba, de tudta, hogy még szükségük lehet rá, így inkább az övébe tűzte, majd így szólt:
– Menjünk!
Phosphor erre feltekintett és látva, hogy a király már indul, ismét elmosolyodott.
– Felettébb mulatságos, hogy nemrég még mennyire bíztunk egymásban… most meg egyszerre…
– Nézd, én nem akarlak megölni. – fordult vissza a király – Persze, nem tagadom, ez volt az eredeti cél, de azóta…
– Elég ebből! – torkolta le Phosphor, mert nem akarta hallani az érzelgős részeket, melyeket akkor és ott még hazugságnak vélt – Semmi szükség a további színjátékra. Igaza van. Haladjunk és ne vesztegessük az időt! Előbb jussunk ki innét élve!
A király még tétovázott. Nem sejtette, hogy Phosphor sohasem akarta megölni őt. Ahogy azt se sejtette, hogy bátorságával, mellyel álruhában a közelébe férkőzött, valójában teljesen lenyűgözte és kivívta elismerését és csak azért beszél így, hogy hírneve látszatát fenntartsa. Csak azt érezte, hogy nem teljesen őszinték a szavai.
Phosphor eleinte nem tudta, hogy ki ő valójában. Egyszerű gyógyítónak vélte. Azt hitte, hogy csak egyike Yperpérán lakóinak. Hálás volt neki, hogy megmentette az életét, de minden figyelmét magára vonta kegyetlenkedéseivel az Árny, akiről sokáig azt hitte, hogy ő a király. Phosphor eleinte csak túl akarta élni a nehézségeket, de aztán… aztán egyre erősebben hitte, hogy nem hagyhatja annyiban. Tudta, bosszút kell állnia. Tudta, hogy ha nem tesz semmit, akkor abba hamar bele fog halni.
Szinte teljesen egyedül maradt a világban. Mégis mi mást tehetett volna? Megpróbált megváltozni, de nem tudott. Képtelen volt ölni, vért ontani. Pedig igyekezett, de nem tudta megtenni. Végül már-már kezdte azt hinni, hogy nincs más választása, el kell fogadnia saját halálát.
Ha a legnehezebb, a legkétségbeejtőbb pillanatokban nem találkozik Levártesz-szel, aki akkoriban egy ifjú varázslótanonc volt, ha nem találnak ki együtt egy látványos megoldást… Phosphor jól tudta, hogy akkor ő már rég nem élne.
Hírneve ezt követően futótűzként terjedt. Senki se sejthette, hogy részéről minden csak egy jól felépített illúzió, egy színjáték, varázslat része. Olyannyira valóságosnak tűnt minden… a támadások, a harcok, a hírek, melyek róla érkeztek. Pillanatok alatt elterjedt a rettegés a szívekben. Ő pedig végre valamelyest nyugalomra lelhetett.
Amikor rájött tévedésére, arra, hogy valójában ki a király, úgy vélte, hogy mindez már nem számít. Addigra ugyanis már teljesen lényegtelennek tűnt ez, hiszen az egész birodalom az ellenségévé vált. Ráadásul azt gondolta, hogy a király, csak egy szánalmas senki, ha ily könnyedén átverhette az Árny, a Skía Messanichtor, a legfőbb bizalmasa.
Most, hogy megtapasztalta a bátorságát, arra gondolt, hogy talán mégis lenne esély a megoldásra azzal, ha őszintén elmondana neki mindent, ha felfedné előtte, hogy az Árny mennyit ármánykodott a háttérben… ellene. De ugyan mégis miért hinne neki a király? Éppen neki, mindazok után, amiket tett… Hiszen már esztendők óta a birodalom ellensége. Phosphor jól tudta, hogy a király bizonyíték nélkül nem hinne neki. Felesleges lenne most még minden szó.

Amikor végül sok nehézség és kitartó küzdelem árán, megszaggatva és véresen elérték a birodalom határát, Phosphor megtorpant egy pillanatra. A folyó vizére gondolt, mely segített neki abban, hogy tisztábban lásson. Sorsszerűnek tűnt ez az egész, de nem tudta, mit kezdhetne azzal, hogy kiderült számára ez az igazság. Úgy vélte, nincs más megoldás. Útjaiknak akkor és ott ismét külön kell válniuk.
– Velem kell jönnöd! – tekintett rá váratlanul a király. – Biztosítom a védelmedet. Át kell beszélnünk ezt az egészet. Azt már jól tudom, hogy te nem vagy se rossz, se gonosz. Megölhettél volna, mégse tetted. Azt is tudom, hogy a bizalmasom, a Skía Messanichtor áruló és a háttérben sok mindent tett ellened és…
– Ha tudta, akkor miért nem tett semmit? – lepődött meg erre Phosphor és döbbenetében még hátrált is egy lépést. Függőlegesen hasadt pupillái elkerekedtek. A forró, pokoli szél ezernyi kétellyel árasztotta el szívét. Bizalmatlansága ismét lángra kapott és szinte érezte, amint belülről emészti.
– Tettem. – felelte erre a király – De az én tetteim, szerencsémre egyik félnek se tűntek fel. Különben már rég halott lennék. Sokminden történt, amit a véletlennek tudtatok be, miközben én álltam a háttérben. Persze egyszerűbb lett volna azonnal eltávolítani az Árnyat a birodalmamból, amikor megtudtam, hogy megsemmisítette az ajánlólevelet és hagyta, hogy azt hidd, hogy ő a király. Az ellenséget azonban jobb, ha a közelében tudja az ember. Ha elzavarom, esélyem se lett volna arra, hogy előre megismerjem terveit és megakadályozzam azokat.
– Fantasztikus! – nevetett fel erre Phosphor – Fogadjunk, hogy most jön az a rész, hogy önnek köszönhetem az életem.
– Nevethetsz, de attól még ez a helyzet. Igyekeztem megtenni mindent azért, hogy megvédjem népemet és téged is. Persze szembeszállhattam volna a Skía Messanichtor-ral, azaz az Árnnyal, de nem tudhattam, hogy nem neki van-e igaza veled kapcsolatban. Nekem pedig a népemet is védenem kell. Dzíosz atyád és az édesanyád azt mondta, jó vagy. A segítségemet kérték. De ők akár tévedhettek is volna veled kapcsolatban. Ne feledd, igen sokat tettél azért, hogy rettenetes és kegyetlen ellenségnek gondoljon mindenki! A hírek egyre-másra érkeztek és mind ellened szóltak. Ne feledd miként támadtad a birodalmam!
– És most? Most mégis mi változott?
– Csak én játszottam meg magam, te nem. Te végig önmagadat adtad. Olyannak ismertelek meg, amilyen valójában vagy. És igen… lehet, hogy vannak hibáid, de az az egy biztos, hogy amiket eddig hinni véltem rólad, mindaz nem igaz. Megölhettél volna. Megkínozhattál volna. Mégse tetted. Szerintem meg tudnánk beszélni ezt az egészet. Biztos vagyok abban, hogy az igazság a te oldaladon áll. Én pedig szintén melléd állok és együtt szembenézünk a Skía Messanichtor-ral. Az egész tanács előtt. A népem előtt. Derüljön ki végre az igazság! Hallani akarok mindent a te szemszögedből is. Szeretném, ha bíznál bennem. Persze nem kell most azonnal döntened. Csak azt akarom, hogy tudd, ha jelzed, hogy készen állsz, én melléd lépve felveszem a harcot bárki ellen és számíthatsz rám. Már nincsenek kételyeim veled kapcsolatban.
– Ez biztos? – lepődött meg Phosphor tétován.
– Csak a szavamat adhatom. Természetesen tudom, hogy ennyi alapján még nem fogsz hinni nekem, de arra kérlek, gondold át és ha kell, találkozzunk újra, egy semleges helyen és beszéljük át ezt az egészet. Ha gondolod, a határmentén is összehívhatom a tanácsot. Hozhatod a tiéidet is. Ha azt mondod, hogy garantálod, hogy nem támadnak ránk, én tudok bízni benned. Hiszem, hogy ez az egész csak egy félreértés és ha őszinték vagyunk, mindenki rájön, hogy nem te vagy a gonosz és a rossz. Az Árny hazugságait és tetteit le kell lepleznünk. Nincs miért tovább tűrnünk.
Phosphor erre hosszan elgondolkodott. A király oly őszintének tűnt. Talán azért, mert az is volt. Phosphor nem emlékezett még az előző életére, de valahol mélyen, legbelül, mintha érezte volna, hogy barátságuk évszázadokra nyúlik már vissza a múltba. Már nem volt oly naiv, mégis hitt a király szavaiban.
– Rendben. – bólintott és készen állt arra, hogy a tanács előtt majd felfedjen mindent. Mindent őszintén. Még azt is, hogy részéről minden puszta illúzió, színjáték volt csupán. Igen, az igaz, hogy ledöntöttek pár tornyot és őrbástyát. Látványosan, de azért óvatosan, hogy komolyabban senki ne sérüljön. Amióta az élőholtakkal és a kitagadottakkal támadták a birodalmat, még egyikük se ölt meg senkit. Erre nagyon vigyázott. És most.. most készen állt arra, hogy felfedje trükkjeinek titkát, hogy végre hazatérhessenek azok, akiket a birodalom halottnak hitt. Az se érdekelte már, hogy ezzel elvész a hírneve, melyért oly sokat küzdött. Szerette volna, ha elismerik az igazát. Már alig várta, hogy végre kiderüljön minden. Minden, amit az Árny eladdig ellene tett. Már alig várta, hogy végre megértsék őt, azt, hogy nem tehetett mást. És azt, hogy ő csak élni akart.

Vége


Csak ennek a történetnek van vége. Az Yperpérán legendája hamarosan folytatódik!

Gyere holnap is!