A legfontosabb dolog

Váratlanul hűvös szél süvített a barlangba. A mesternek hirtelen igen rossz érzése támadt. Aggódva rohant ki a bejárat elé, a többiek pedig követték. Az égen sötét felhők gyülekeztek, melyekben már villámok cikáztak.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel a király, miközben szemeit behunyta és hitetlenkedve csapott homlokára, majd egy mély sóhaj közepette végigsimította arcát és közben megállt egy pillanatra, eltakarva szemeit. Nem messze a völgyben ugyanis meglátta a pilinkét és az éden felett gyülekező viharfelhőket. Persze jól tudta, hogy attól, hogy nem látja, mindez mégis megtörténik. Nyilvánvaló volt, hogy a pilinkét még az ő külön kérése ellenére se érdekli, milyen vége lesz ennek a történetnek.
A király tanácstalanul túrt szőke hajába és arra gondolt, hogy talán a mesternek volt igaza. Mi van, ha tényleg bölcsebb lenne végezni vele, mielőtt nagyobb bajt csinál, mielőtt még megöl valakit? Hiszen, ha ilyesmikre képes, talán valóban el tudná törölni az egész világot.
– Túl veszélyes. Már te is láthatod. Nem hagyhatom életben. – suttogta Thanathosz, a mester, miközben dermedten nézte a jelenetet. Aztán már emelte is a kezét.
– Ne! Várjon! – kiáltott rá a király megragadva, visszatartva a karját.
– Megőrültél? Láthatod, hogy tévedtél. Én meg ostoba voltam, hogy hittem neked.
– Csak adjon egy kis időt! – kérte a király, miközben elszántan nézett egykori mesterére összevont szemöldökei alól. A leány közben már futott is lefelé a domboldalon. Odalent egy kerítés húzódott végig a tájon, balról jobbra, mindkét irányba, ameddig a szem ellátott. Azon túl mindent beborítottak a gyönyörű, üde színek, virágok, szökőkutak, folyamok, fák és vízesések. Az innenső oldalon azonban egy fűszál nem sok, annyi se látszott. Kopár és kietlen volt minden.
Odaát az élet, ideát a halál és a pilinke.
Kezeiben szorongatta a rácsokat, melyek bár csak képletesen, de mégiscsak az útját állták. Jól tudta, a túloldalon számára többé már nincs hely. Jobbra és balra újra és újra, jól látható aranyló fényben futottak végig a kezeiből induló, izzó erőhullámok, mígnem váratlanul sorra kezdtek szétpattanni a díszek és az egész kerítés szerteszét vágódott. Thanathosz sietve kapta fel jobbját, hogy a szétrobbanó darabokat még a levegőben, a lány előtt, magukat védve megállítsa.
– Hogy adhatnék még időt? – suttogta aztán.
A király azonban erre nem felelt. Futott ő is lefelé a domboldalon.

Lágy szellő simogatta a rétet, amikor a pilinke megérkezett. Elszórtan gyümölcsfák lombjai susogtak. Hófedte hegyek keretezték a láthatárt, büszkén törve a mennybolt habos fellegei felé. A kéken szikrázó ég vidám boldogsággal árasztotta el a tájat, érlelte gyümölcseit és csodás fények játszottak a színekkel a pillangók szárnyain.
Jóleső vágyakozással töltötte volna meg bárki szívét a látvány. A pilinke elnézte a könnyedén repdeső madarakat, melyek csivitelése betöltötte érzékeit. Egykor ő is ily gondtalan boldogságban élt. Egykor még ő is hitte, hogy minden tökéletes. E gondolatra még erősebben szorította a kerítés rácsait. A rácsokat, melyek számára már a határt jelentették. Bárki irigykedve nézte volna a tarka lepkéket, melyeknek nem jelentettek akadályt a rideg vasak. Ki-be röpködtek játszi könnyedséggel virágról-virágra, de sosem távolodtak el nagyon a kerttől. Talán féltek az ismeretlen, kietlen világtól, mely, mint a Halál úgy ölelte az Életet.
A pilinke elgondolkodón követte tekintetével az egyik szivárványszínekben játszó pillangót, ahogy az kiszökve a kertből megpihent egy virágon. Egy virágon, mely az édenen kívül a rácsoknak dőlve bontotta ki bársonyos, lila szirmait.
A pillangó kiterjesztette díszes szárnyait, de váratlanul egy lehulló csepp megtörte az idilli varázst. Riadtan repült tova, menekülve vissza a zöldellő rétre. A csepp nyomában újabbak kezdtek záporozni az árvácska szirmaira, pedig az ég odafent derült volt és kéklő. Igaz, már nem sokáig.
A pilinke lerogyott a kopár, száraz talajra. Homlokát a rideg rácsoknak döntötte. Emlékei elöntötték érzékeit.
Miközben egyre erősebben szorította a kerítést, megremegett körötte a világ. Sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni felette és bennük villámok cikáztak. Mintha a pilinke érzései keltek volna életre odafent.
Aztán hirtelen, a kezeiből kiindulva mindkét irányba pillanatok alatt végigfutott a kerítésen egy különleges, megsemmisítő erő. Ennek nyomán azonnal szétrobbantak, majd ezerfele vágódtak a darabjai. A pilinke egyik kezével megtámaszkodott maga előtt, míg a másikkal eltakarta az arcát, de ezzel se tudta megállítani könnyeit. Ahogy pedig egyre jobban záporoztak, az eső is megeredt, mintha dézsából ömlött volna. Mintha csak el akarta volna rejteni a pilinke arcáról alágördülő ezernyi ragyogást, bár azt, az őt körülvevő fény egyébként is takarta.
– Már nem vagy egyedül! – szólt váratlanul egy lágy, női hang és érezte, valaki a vállára teszi a kezét. A pilinke nem felelt. Hallgatott.
– Így igaz. – ért oda ekkor a király is, majd hozzátette: – És ahogy te mondtad nekem egyszer, „Felesleges a múltad rémeivel kínoznod magad!”. Nyugodj meg! Mi veled vagyunk!
A király szava visszarántotta a pilinkét a jelenbe.
A viharfelhők erre azonnal eloszlottak és kitisztult az ég.
– Sajnálom. – szólt a pilinke, miközben lassan felkelt.
A napfényben ragyogó esőcseppek csak még szebbé, káprázatosabbá tették a tájat, amitől azonban elakadt a szava.
– Nézz rám! – szólt rá a király, de mintha meg se hallotta volna.
Csak lenyűgözve és döbbenten állt ott.
– Nézz rám, kérlek! – ismételte a fiatalember és megragadva karját, maga felé fordította. A pilinke nem ellenkezett.
– Tudom, hogy szép ez a hely, sőt gyönyörű, de te nem halhatsz bele ebbe! – a pilinke ekkor látta meg a távolban a mestert és megértette.
– Vagy inkább élnél itt, mint velünk? – kérdezte váratlanul a lány.
– Én veletek mennék… Ha még szabad. – felelte suttogva a pilinke.
– Már miért ne szabadna? – lepődött meg a király.
– Talán… kissé ijesztő voltam. De… nem tudom irányítani.
– Mondtam már, hogy bízhatsz bennünk és számíthatsz ránk. Majd segítünk neked. Vagy te tán magamra hagynál egy ilyen helyzetben?
– Ismét meg akar ölni, igaz? – intett fejével a pilinke a mester felé.
– Vele ne törődj! Nem fog ártani. Azt mondd inkább, hogy vagy!
– Jól vagyok. Minden rendben. Csak… ha már erre jártunk… látnom kellett még egyszer utoljára, hogy le tudjam zárni magamban a múltat. – jelentette ki érzelemmentesnek tűnő hangon, de az arca a szokottnál is jobban tündökölt, mert a napfény csillogott a lassan alágördülő könnycseppeken, miközben rájuk emelte tekintetét.
Már tudta jól, hogy nem számít semmi más, még az édenkert se. Hiába a gyönyörű színekben játszó virágokkal teli mező, a dús lombú fák, a csilingelő madárdal… még a legszebben csillogó tó és a legsziporkázóbb vízesés, sőt még az éltetőn ragyogó napsugarak fénye se érhet fel a barátok szeretettel teli tekintetének ragyogásával.
Ismét rá kellett ébrednie, hogy többé már nincs egyedül.

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

Tetszett? Elolvasnál egy teljes regényt róluk?
Az alábbi linken könnyen megrendelheted!

-20%

Ráadásul most csak Neked 20% kedvezménnyel adom!
Kb. 3000 Ft helyett
csak 2400 Ft!

Már csak néhány példány maradt belőle nálam!
(A többi már a Libri polcai felé tart.)
Siess, ha szeretnél kedvezményesen egy DEDIKÁLT példányt!