A szeretet ünnepén

Azt hittem, sosem lesz vége. Azt hittem, örökké tart már a kín. Ez az őrjítő, perzselő tűz a légben… és ez a lángoló éhség, mely újra, s újra végigseper testemen. Azt hittem, sosem múlik már el ez a rettenet… ez a szaggató téboly…

 

És most, most hogy magamhoz tértem, itt vagyok egy villamoson, mely álmatagon zakatol a síneken. Mi történhetett? Hogy kerültem ide? Kapkodva cikáznak gondolataim. Utolsó emlékem, hogy erős kezek váratlanul a földre szorítanak. Tiltakoznék, de nem tudok. Vékony kötelek láncolnak gúzsba és félelem szántja végig lelkemet.

 

Lassan, zörögve halad a villamos. Még mindig fojtogat a szárazság, szinte már perzsel. „Vizet!” – kiáltanám. Béklyóim kegyetlenül szorítják tagjaim. Leráznám őket magamról, de nem lehet. “Segítsetek!” – kiáltanám, de nem tudom. Mellettem egy férfi áll hallgatagon. Erős kezének szorítása satuba fogja lelkemet. Az egykedvű utasok fáradtan bámulnak maguk elé. Nem veszik észre kínomat. Felém se pillantanak. Érzem, sodró áradatként önti el lelkem a rettenet és a pánik ismét feléled bennem.

Szeretnék segítségért kiáltani, könyörögni, hogy rám figyeljenek. De az emberek közönyös arccal bámulnak maguk elé.

Érzem, lelkemet egyre elviselhetetlenebbül fojtogatja a rettenet. Nem bírom tovább! Emberek! Mért nem segítetek?

Hirtelen felránt a férfi. Leszállunk? Máris? Újabb rosszullét kerülget. A villamos egykedvűen tárja ki előttünk ajtaját. Friss téli szél süvít be rajta. Végre levegő! Hűvös, téli levegő. Aztán az erős kezek felragadnak. Megperdül köröttem a világ és én tehetetlenül zuhanok ki a villamosból, be a kukák közé, felborítva azokat.

Azt hittem, sosem lesz vége. Azt hittem, örökké tart a gyötrelem. És most, itt vagyok. Nem érzek már szinte semmit, csak a puszta félelmet. Csak fekszek itt, elhagyatottan, egyedül, feleslegessé válva… és döbbenten nézek a tovazakatoló villamos után. Gondolatok cikáznak bennem. Érthetetlen, kétségbeesett gondolatok.

Emlékszem a hirtelen csattanásra és a nyomában éledő tompa fájdalomra… Emlékszem miként eszméltem magamra először fogságomban. Emlékszem a mindent beborító éjszín félelemre, kötelékeim szorítására, majd a béklyóimtól megszabadító, babráló kezekre, aztán a hirtelen fényre és a kínjaimat megsokszorozó lármára. Az újabb és újabb rosszullétekre. Néma sikolyaimra… és a reményre, hogy egyszer véget ér a gyötrelem.

Emlékszem, miként álltam ott, tehetetlenül, ünnepi díszbe öltöztetve… megértést, könyörületet hiába várva… a szeretet ünnepén.

Vége

/ Az ez évi több százezer hazai fenyőért! /

Ha Te is szereted a növényeket, az állatokat, a természetet, ha megérintett ez a történet, juttasd el minél többekhez, hogy minél többen olvashassák! Ha csak egyetlen ember is elgondolkozik… máris szebb lett a Karácsony!

Legyen valóban mindenki számára kellemes a Karácsony!

 


Másold ki és küldd el ennek a történetnek a linkjét minél több barátodnak, ismerősödnek, ha számodra is fontos ez!


Köszönjük a fák nevében!