A tűzisten

A nevem Lidaron
Feladatom a szolgálat és a kívánságok teljesítése. Pár hónapja még a lidércek szokásos életét éltem. Fel-alá cikáztam az égen, fénylő csillaggá változva gazdám parancsszavára és hoztam-vittem, amit csak kért. Azt hiszem, a szerencsésebb lidércek közé tartoztam. Panaszra ugyanis egyáltalán nem volt okom mellette. Semmi olyat nem parancsolt, semmi olyat tennem nem kellett, ami miatt a pokolra kellett volna kerülnöm.

 

Aztán egy napon… azaz inkább éjjelen, mire felocsúdtam… mégis ott álltam a kénköves pokol kellős közepén. Vagy legalábbis… ahogy körbetekintettem… az a feketén kavargó lángoló égbolt, a puszta és kietlen, halott világ… mégis mi más lehetett volna ez a hely, ha nem maga a pokol? Így kezdődött a történetem.

 

Az igazi döbbenet azonban csak ezután következett. Hamarosan új gazdát kaptam a sorstól. Mondanám, hogy nem volt rossz ember, de valójában egyáltalán nem ember volt, még ha igyekezett is éppúgy kinézni. Pirospozsgás arcával, vörös hajával, látványosan elütött a vidék fekete és csuklyás, különös figuráitól. Ránézésre jámbor, jóravaló embernek tűnt… csakhogy ő is lidérc volt, akárcsak én. Sosem gondoltam volna, hogy egyik lidérc lehet gazdája a másiknak. Velem mégis ez történt. És attól a naptól, illetve éjszakától kezdve ezen a különös, feketén lángoló világon éltem és követtem őt. Ez az én történetem. Így jutottam hát el Yperpéránba, a birodalomba, mely már addigra nem létezett. Suttogtak még az árnyak valami királyféléről, de már rég nem látta őt senki, így a birodalma se létezett máshol, csak a szívekben. Sokan hitték még, hogy visszatérhetnek azok az idők, ahogy a király is, de úgy tűnt, ez lehetetlen.

 

Bár szabad lehettem volna! Bár ne kellett volna folyton másokat szolgálnom. Az erőmmel, a képességemmel bármit elérhettem volna. Tudtam, éreztem ezt. Éreztem, hogy többre lennék hivatott. Sokkalta többre. Csakhogy engem kötött a lidércek átka. Nem tehettem semmit ellene. Azt hittem, nincs más választásom.
Azt hittem, szolgálnom kell, amíg csak élek.
De aztán… egyszer csak jött az a pillanat és felvillant bennem egy ötlet. Döntésem pedig gyökeresen megváltoztatta az életem.

 

Floranus Questor, az egykori királyi ítélethozó a mellvéd tövében kuporgott. Látszott rajta, hogy erős fájdalmai vannak, azokkal küszködik. Lidaster, a gazdám… – ő volt ugyanis az a lidérc, kit szolgálnom kellett, – ott térdepelt mellette és győzködte éppen:
– Hagynod kéne, hogy csillapítsam.
– Már mondtam, nincs szükségem… semmiféle bódítószerre! – tiltakozott Floranus. – Nem erős annyira… a fájdalmam, hogy ne lehetne elviselni… Különben is…
– Lidaster! – szólalt meg hirtelen Mársztuff herceg, aki akkortájt már nem csupán a várkastély, de az egész vidék ura is volt. – Gyere ide egy pillanatra!
Gazdám nem közönséges lidérc volt akkoriban. Gyógyítóvá képezte ki magát. Azt, hogy kit szolgál, nem tudtam megítélni. Úgy tűnt, bárki szavára ugrik és mérlegelés nélkül teljesíti mások minden parancsát. Jól tudtam azonban, hogy minden lidércnek egyszerre csak egy gazdája lehet. Az ő esetében azonban, úgy tűnt, hogy ő mindenki szolgája, de valójában mégis… mintha senkié se lett volna.
Amikor Lidaster felkelt, majd odasietett a vár urához, az, a távolba mutatott. A messzeségben fura felhő bontakozott ki az égboltozat feketén kavargó hátteréből. Én is a mellvédhez léptem, tekintetem pedig a közeledő jelenésre szegeztem.
– Ő az! – suttogta Lidaster. – Végünk…
– Kábítsd el! – adta ki parancsát leheletnyi hangon a Herceg, miközben fejével Floranus felé intett, aki behunyt szemekkel üldögélt a földön és fájdalmában az ajkába harapott. Lidaster nem késlekedett. Gyorsan odalépett hozzá, majd letérdepelve mellé, mielőtt még tiltakozhatott volna, egy kendőt az arcára szorított.
A rondellát szegélyező védőfalon, körben, szabálytalan elrendezésben méternyi magas és széles, kifelé szűkülő lőrések sorakoztak. Mársztuff herceg és Lidaster az elalélt Floránus Questor-t sebtében az egyik ilyenben helyezték el. Nem kérték a segítségem, mégcsak nem is parancsoltak rám. Annak ellenére, hogy Lidaster szolgája voltam, igen ritkán utasított bármire. Talán elég gazdája volt már addigi életében ahhoz, hogy tudja, mennyire nem kellemes ugrani minden szóra. Inkább tanítóm, mentorom volt ő, aki segített eligazodnom a világban és a lidérc-élet nehézségei közepette. Megtanította azt is, hogy miként titkolhatom el azt, ami vagyok. Róla is csak páran tudták az igazságot.

 

Az égen közben vészesen közelgett a baljós felhő, majd ahogy közelebb ért, szárnyalók hátán ülő alakok bontakoztak ki belőle. Mársztuff herceg közben a mellvédnek támaszkodott. Éjszín, aranydíszes köpönyege éppen eltakarta Floránus Questor-t. Lidaster sietve távozott a bástyáról balra nyíló, a várfal koronája mögött végigfutó széles, nyitott folyosón, melynek jobbszélén a mellvéd takarásában már felsorakoztak a harcosok.
Odalenn a zombik kissé visszavonultak már és a domborzat nyújtotta menedékek mögött tanácskoztak. Aztán a következő pillanatban megérkezett a szárnyalók hada, de fekete fellegük tisztességes távolban megtorpant a magasban, jóval azelőtt, hogy a vár fölé ért volna. Vezetőjük, aki egy ében pegazus hátán ült, leereszkedett elénk, köszöntve a vár Urát:
– Üdv néked Mársztuff Herceg!
Levartes volt az, a Főmágus. Karján már nyoma se látszott annak a sérülésnek, melyet még Floránus ejtett rajta. Nyugodt, barátságos hangon folytatta:
– Segíteni jöttünk. Átgondoltam és be kellett látnom, a zombikkal való leszámolás, közös ügyünk.
– Hálás vagyok, – felelte komoran a Herceg – de úgy vélem, magunk is boldogulunk.
– Ugyan! – szólt barátságosan mosolyogva Levártes – Ne tartsuk tovább a haragot. Részemről, feledve a múlt. Végeztem Floránus-szal, úgyhogy most jókedvemben vagyok. Fogadd el, kérlek, segítő jobbomat és ezzel a békét, amelyet ajánlok.

 

Mársztuff herceg kétségkívül nehéz helyzetbe került. Ha megtagadja Levártes kérését, azzal csak még jobban magára haragítja ezt a roppant nagy hatalmú Mágust, akivel kétségkívül jobb volna békességben lenni. Nem tétovázott tehát soká, hanem engedélyt adott neki a leszállásra. A Főmágus erre jelt adott, harcosainak fekete fellege pedig megindult felénk, majd leereszkedett a belső udvarra. Bármily nagy hatalommal is rendelkezett Levártes, a Herceg engedélye nélkül, nem léphetett a kastély területére. Azt ugyanis korábban maga Skía Messanichtor, a Vaszilik Magisz, vagyis Királyi Varázsló építtette, visszamaradt Átokmágiája pedig védte az egykori ellensége, a Főmágus és serege ellen. Így tehát az, engedély nélkül be nem léphetett. Mivel Levártes nem sejthette, hogy Floránus életben van még, nem tűnt úgy, hogy nagy kockázatot vállal a Herceg azzal, ha beengedi.

 

A Főmágus ében pegazusával könnyedén ereszkedett le a bástyára, majd pedig lepattant hátáról. Mársztuff herceg felé fordult, ám arra gondosan ügyelt, hogy éjszín, aranyozott díszekkel bőven ellátott köpönyege végig takarja Floránus-t. Nekidőlt a mellvédnek, egyik bokáját a másikon lazán keresztezve és szigorú szemekkel méregette az előtte három méterre megálló Főmágust. Az, amint elébe állt, még mindig barátságos hangon így szólt:
– Kérlek, parancsold meg, hogy hozzák elő Floránus Questor-t!
Váratlan kívánságára Mársztuff herceg a legőszintébb hangon lepődött meg:
– Floránus Questor-t? Már jóideje nem láttam. De nem azt mondta az imént, hogy végzett vele?
– Mégis itt van és él. Megbízható forrásból tudom, hogy itt rejtőzködik.
– Elegem van már a kettejük viszályából! – felelte unottan a Herceg. – Miként mondtam már, színét se láttam jóideje Floránusnak. Ha nem hisz a szavamnak, kutassa át a kastélyom, ha tetszik a tömlöctől a tornyok csúcsáig, nem érdekel!
– Meg is teszem! – mennydörögte a Főmágus. – Keressétek! – utasította pribékjeit, mire azok szétszéledtek a kastélyban. A vár lakói, parancs híján nem álltak az útjukba.
– De ha megtaláljuk, – sziszegte Levártes dühösen, akkor a hazug szóért keservesen meglakolsz!
– Nocsak! A Fenyegetések Mágusa! – lépett elő a toronyból nevetve Desider. Róla akkoriban még nem sokat tudtam, de azt igen, hogy a helyi söpredék közül való. Ennek ellenére sokan adtak a szavára. Nem tudtam, nem értettem miért, azt pedig még kevésbé értettem, hogy miért parancsolta meg a gazdám, hogy figyeljek rá és védelmezzem, ha kell. Mindenesetre igen jó barátságban voltak. Gyakran jelen volt akkor is, amikor gazdám a tudását osztotta meg velem. Pontosan tudta tehát azt is, hogy miféle lény vagyok, de úgy tűnt, bízni lehet benne.
A Főmágus, Desider gúnyos szavát válaszra se méltatta. Csak egy gyilkos pillantást lövellt felé, de aztán ismét a vár ura felé fordult.
– Mársztuff!!! Ha most előhozatod Floránust és megkíméled harcosaimat a hosszú keresgéléstől, fátylat borítok a múltra.
– Már mondtam, hogy nincs a váramban. – felelt rezzenéstelen tekintettel Mársztuff herceg, miközben szemöldökét baljós komorsággal vonta össze.
– De ha mégis megtalálom… – sziszegte a Főmágus.
Jó idő múlva visszatértek Levártes pribékjei és jelentették, sehol se találják a keresett személyt.
– Pedig akkor is biztos vagyok benne, hogy itt lapul valahol! – mennydörögte a Főmágus.
– Elegem van Önből! – csattant fel e szavakra a vár ura. – Megmondtam, hogy nincs itt! Hagytam, hogy körülnézzen! Mit akar még?
– Keressétek tovább! – rivallt rá Levártes a harcosaira, majd ismét Mársztuff-ra tekintett. – Csak találjam meg… – sziszegte.
– Már látom, hogy az Ön eszét teljesen elvette a bosszú. – szólt ridegen Mársztuff.
A Főmágus szemei kegyetlen fényben villantak.
– Az öröklétem útjában áll a nyomorult! – sziszegte. – Csak találkozzunk ismét! Azt nem éli túl! – szeme hirtelen felvillant. – Állj csak félre, te bitang! – kiáltott a hercegre. A vár ura azonban meg se rezzent, hanem teljes lelki nyugalommal felelt, ezúttal, most első ízben letegezve a Főmágust, mivel az se adta meg neki a kellő tiszteletet:
– A váramban még Én parancsolok. Te pedig nem vagy feljebbvalóm, hogy akként ugráljak, miként szeretnéd! Ha nem a nekem kijáró tisztelettel beszélsz velem, tőlem se várj hasonlót! Azonnal hagyd el a kastélyom!
– Állj félre, különben… – sziszegte a Főmágus, kezében pedig felizzott egy lángoló gömb.
– Nem érdekelnek az ócska fenyegetéseid! – lépett előre a Herceg komor arccal, ám közben ügyelt arra, hogy Floránus a takarásában maradjon. – Sértéseid megtorlást követelnek! Legyen hát viszály kettőnk között! Te akartad! Takarodj ki a váramból! – mennydörögte.
– Állj félre, nyomorult! – rivallt rá a mágus, ám a herceg meg se rezdült. Elszánt tekintetét dühödten fúrta Levártes kegyetlenül villogó szemeibe.
– Nyomorult! – kiáltotta a mágus és elhajította az izzó golyóbist, egyenesen a herceg térdeinek. Abban a pillanatban, fénylő védőpajzs jelent meg Mársztuff előtt. A tüzes labda nekicsapódott, de nem pattant le róla, hanem belesüppedve állt meg.

 

Egy ideig úgy tűnt, a pajzs kivédte a mágus támadását, ám röviddel később a tüzes gömb továbbmozdult. Lassan, de elszánt erővel haladt előre. A hatalmas spirituális erejű Levártes és az elszánt, ám kevéssé képzett Mársztuff herceg szellemi ereje feszült egymásnak azokban a pillanatokban. És végül, a Tudás előtt lassan hátrálni kezdett az Akarat. Az izzó golyóbis egyre előrébb tolta a védőpajzsot. Egyre vészesebben közeledett a herceg térdei felé. Lehetett sejteni, hogy közeleg a pillanat, amikor Mársztuff félreugrik előle, feladva a küzdelmet, a lövedék pedig egyenesen a mellvédbe csapódik, éppen oda, ahol Floránus még mindig eszméletlenül hevert. Jól tudtam, hogy miért kellett elkábítani. Floránus az állapota ellenére is képes lett volna nekimenni az apjának.
Mársztuff herceg elszántan nézte a vészesen közeledő izzó gömböt. Összevont szemöldökkel, minden erejét latba vetve igyekezett szilárdan tartani védőpajzsát. Levártes Főmágus arcán azonban erőfeszítésnek nyoma sem látszott. Kissé szűkítette csak össze szemeit.

 

Desider háttal a falnak, a mellvédre könyökölve figyelt. Koromfekete arca, amennyire látni lehetett vonásait, egykedvűnek tűnt. A szemei elé mélyen lelógó fekete haja miatt nem lehetett megítélni tekintetének irányát, de valahogy úgy éreztem rám néz. Mintha várna valamit. Eszembe jutottak korábbi szavai. Azt mondta, vannak olyanok, akik többre hivatottak másoknál. Azt is mondta, hogy a nagyokat az különbözteti meg a többiektől, hogy a megfelelő pillanatban másoktól eltérően, mernek cselekedni és hogy én döntöm el, szolga maradok-e egész életemben vagy kihasználom az adódó lehetőséget. És elhangzott még valami. A falakra erősített fáklyák melletti tartók felé intve fejével megjegyezte, hogy olaj bőven van, de ha majd kell a víz is… és e szavakkal egy teli kulacsot ajándékozott nekem. Akkor nem értettem mire gondol, de most… mintha csak felkészített volna erre a pillanatra, anélkül, hogy kimondta volna.

 

Sokat hallottam már a tűzistenről, akihez e nép oly gyakran fohászkodott. Beszélték, hogy egykor a herceget is ő mentette meg. Jól ismertem a történetét, hisz gazdám és Desider nem egyszer mesélték már nekem, de még sohasem láttam. Biztos voltam abban, hogy nem is létezik. Ekkor azonban, ebben a pillanatban eszembe villant egy gondolat. Talán most… talán most… mégha csak pár pillanatra is, mégha csupán illúzió lenne is, de több lehetnék másoknál. Talán most valóban segíthetnék és haszna lehetne a létemnek.
Sietve léptem hátra az egyik lefelé vezető folyosóra, majd levettem a falról az egyik tégelyt. Jól tudtam, hogy olajra sose szabad vizet önteni, ha az már lángol. Fogalmam se volt, hogy egyáltalán túlélhetem-e, de akkor és ott ez jó ötletnek tűnt.

 

Sietve léptem oda Desider-hez.
– Olajat és vizet a tűzre! – suttogtam, miközben átadtam neki a tégelyt és a teli kulacsot.
– Milyen tűzre? – súgta meglepetten.
– Én vagyok a tűz. – feleltem és azzal már fordultam is.
– Várj! Meg akarsz halni? – rántott vissza megragadva karom.
– Te mondtad. Eljöhet a pillanat, amikor dönteni kell, örökké szolga akarok-e lenni. Egy megvetett, semmibe vett lidérc. Többé nem fogok senkit se szolgálni. Célozz pontosan!
– De ebbe belehalhatsz!
– Talán épp ez a tervem. – mosolyodtam el. – Mindenesetre semmi kedvem örökké szolgaként élni. Szeretnék valami jót is tenni. Még akkor is, ha ez lesz az utolsó tettem.
Ekkor láttam meg, hogy a Főmágus jobbjában már készül az újabb tüzes lövedék. A következő pillanatban a herceg védőpajzsa megadta magát és Mársztuff a várbástya köveire omlott az egyik térdét eltaláló tűzgolyó erejétől. Fájdalmasan szisszent fel. Tudtam, nincs több időm. Sietve hátrébb léptem, hogy ne láthassanak és már át is változtam egy aprócska fényponttá, majd lángcsóvaként repültem felfelé, fel, magasra, a feketén lángoló égre. Ha valaki akkor felnézett volna, könnyen hihette volna, hogy én vagyok az első csillag az égen, az Esthajnal csillaga, a remény. Csakhogy őt már oly régóta senki se látta. Nem hitte már egy szív se, hogy valaha még visszatérhet. Ahogy a király és a róla szóló történetek is múltba vesztek már. Csak egy valakihez fohászkodhatott a reményét vesztett nép. A Tűzistenhez, akiben ősidők óta hittek. Oly régóta hívták, kérlelték már. Úgy éreztem itt az idő, hogy végre életre keljen.
– Nyomorult hazug! – hallottam Levártes Főmágus kiáltását, amint észrevette Floránus-t. Valahányszor átváltoztam, sokkal jobban és messzebbre is hallottam. De ezesetben kifinomult érzékek nélkül is tisztán értettem volna a párbeszédüket.
– Ellenségnek nem kell igazat mondani! – felelte higgadtan a Herceg.
– Kiváltképp, egy hazug ellenségnek! – jegyezte meg Desider elvigyorodva.
Bár a herceg egyik lába már használhatatlanná vált, ezért a másikra nehezedett, ám ismét elszántan nézett ellenfele szemébe.
– Pusztulj, te nyomorult! – mennydörögte ekkor a Főmágus, majd közvetlenül egymás után két lángoló golyót is a Herceg felé hajított vad dühében. Ez volt a pillanat. Az én pillanatom.

 

Váratlanul tűz vágódott le a magasból, megsemmisítve Levártes támadását. A fellobbanó fényben senkinek se tűnt fel, hogy egy olajos tégely is kettejük közé gurult és az így bekövetkező robbanás erősítette fel a lángot. Aztán még egy pillanat és megérkezett a kulacs is. Persze Desider előbb letekerte a kupakját. A belőle kifolyó víz hatására méterekre csapott fel a tűz, majd emberszerű alakot öltött.

 

A Főmágus és a Herceg riadtan hőkölt hátra e váratlan eseménytől.
– A Tűzisten!!! – kiáltott fel Desider ijedtséget színlelve, ezzel is mintegy nyomatékosítva, hogy mi, avagy ki jelent meg a döbbent tekintetek előtt. A lángoló, háromméteres alak Mársztuff herceg felé fordult, majd így szólt, mély, dörgedelmes ám nyugodt hangján:
– Mársztuff! Állj félre!
– Eszemben sincs! – ellenkezett a félelmet nem ismerő Herceg.
– Tudod, ki vagyok?
– Az, aki Tűzistennek nevezi magát, hogy lobbanna el a lángod. Hallottam már rólad eleget. – hangzott a megvető felelet.
– Az életedet mentettem meg egykoron. – felelte a tűzben lángoló alak mennydörgő hangon. – Nem emlékszel tán azokra az időkre, amikor rablóvezérként garázdálkodtál messze innét egy másik birodalomban? Nem emlékszel már arra, miként fogtak el és vittek a vesztőhelyre? Nem emlékszel, hogy akkor miként fohászkodtál segítségért? És nem emlékszel arra sem, miként jelentem meg, meghallván könyörgésed, hogy kimentselek a halál karmaiból? Nem emlékszel, miként fogadkoztál nekem annakidején? Mily könnyen változtok… hatalomra kerültél, és azt hiszed, ezáltal úr lehetsz mindenekfelett. Úgy látszik, hálát nem ismersz, vagy könnyen felejtesz.
– Hagytál volna meghalni! Ne hidd, hogy ezért, majd leomlok eléd!
– Mily hálátlan vagy.
– Ez nem igaz. Hálás vagyok, de ez még nem ok arra, hogy leboruljak eléd és uramként tiszteljelek. Én senkit se tűrök el magam felett.
– És a királyt, ha visszatér? – vetette közbe Desider mosolyogva.
– Őt sem. – szikráztak felé a herceg szavai. – Ha visszatér, átadom neki a vidéket és én távozom.
– Tisztában kéne lenned az erőmmel. – jegyezte meg a Tűzisten. – Szerencséd, hogy ehhez mérhetetlen türelmem társul.
– Nem félek. Sem a Haláltól, sem a fájdalomtól! Szavamat adtam Floránus Questor-nak, hogy menedéket nyújtok neki és váramban bántódás nem érheti. Ha oly nagy Isten vagy, erről tudnod kell! Mivel pedig a váramban Én parancsolok, felszólítalak, távozz innét!
– E várnak valóban ura vagy, ezt nem vitatom. De e világ felett, mint Isten, én rendelkezem. Tudom, hogy neked, Mársztuff, nincs hited. Tudom, hogy nem tisztelsz engem, miként a többiek, és hogy sohasem fohászkodsz hozzám a bajban. Nem rovom ezt fel neked. Jogod van hozzá. Szabad fia vagy e földnek. Nem kívánok tehát parancsolni neked. Azért jöttem azonban, hogy rendet tegyek ebben az ügyben! Utoljára kérlek, állj félre!
– Nincs az az Isten, aki… – kezdte Mársztuff herceg elszántan, ám befejezni már nem tudta. A Tűzisten felé sújtott lángoló jobbjával. A vár urának annyi ideje és lélekjelenléte volt még, hogy felvonja védőpajzsát. Ez azonban már mit sem ért. A lángoló alak, könnyedén félreseperte őt, aztán a Főmágus felé fordult.
– Volt esélyed, nem is oly rég, hogy végezz a fiaddal. Megküzdöttél vele, becsülettel és győztél. Mégsem fejezted be a harcot. Neked kellett volna végezned vele, ahelyett, hogy másra hárítod saját feladatod. Ne csodálkozz hát, ha fiad életben találod! Úgy döntöttem, nem hagyom így meghalni, más keze által. Neked kell megtenned, ha tényleg ezt akarod. Adok hát még egy esélyt. Az idő azonban még nem érkezett el. Nem méltó hozzád, tudásodhoz, képességeidhez, hogy most végezz Floránus Questor-ral, amikor még eszméleténél sincs. Ennyit kívántam csak mondani. – azzal félreállt, miközben még hozzátette a következőt: – Persze, ha nem értesz egyet velem, most is megölheted. Nincs kifogásom ellene.

 

Levártes-t meglepte e váratlan fordulat, a hírtelen jött lehetőség. Büszkesége azonban túltett mérhetetlen bosszúszomján és a Tűzistenként megjelenő Lidaron jól tudta ezt. A Főmágus tehát végtelen egykedvűséget színlelve, megvető hangon felelt:
– Jól van hát. Ha ezt kívánod, adhatok még neki időt. Csak értelme nincs sok. De mindegy. – azzal megfordult és lekiáltott a bástyáról:
– Indulunk!
Parancsára valamennyi harcosa felpattant szárnyalójának hátára, majd Levártes hadának komor fellege felemelkedett. Mársztuff herceg várkastélya végre megkönnyebbülten lélegezhetett fel. Közben a Főmágus is felpattant ében pegazusára. Az, szélesre tárta bársonyos szárnyait, tett néhány vágtázó lépést a torony kövein, majd könnyedén felszállt vele a levegőbe.
– Megtette. – suttogta döbbenten Lidaster, aki a háttérből a tanúja volt az egész jelenetnek.
– Ilyen, amikor a tanítvány túlszárnyalja a mesterét. – mosolygott Desider, de Lidaster nem törődve gúnyolódásával így folytatta:
– Attól tartok, komoly erőt szabadítottunk a világra.
– Most jöttél rá, hogy kicsit túl sok lesz még egy Tűzisten? – suttogta nevetve Desider, mint aki sose fogy ki jókedvéből.

 

Az óriási, tűzben lángoló alak ekkor lassan megfordult, és elégedetten tekintett végig a jelenlévőkön. Érezte önmagában a lobogó erőt és ahogy felnézett a sötétlő égre, szinte látta a végtelenbe vesző lehetőségeit. Tudta, ez a döntése mindent megváltoztatott.
Még egy pillanat és már el is rugaszkodott, magasba emelkedve a döbbent tekintetek előtt. Hetedhét határon túl is látták azt az erősen lobogó fényt, mely átszáguldott az örök éjszakán. Azt gondolták, új csillag, új remény érkezett, de valójában több volt ő ennél. Egy új isten született. Egy isten, akihez érdemes fohászkodni. Egy isten, aki mindenki szolgája. Mert mi többre vágyhat ennél egy lidérc? Lidaster jól tudta és át is érezte ezt, bár ő sosem akart isten lenni. Be kellett azonban látnia, hogy kell valaki, aki helyette nyilvánosan is szeret megjelenni.