A tűzszellem

Floranus Questor még mindig a mellvéd tövében kuporgott. Látszott rajta, hogy erős fájdalmai vannak, azokkal küszködik. Lidaster ott üldögélt mellette, és győzködte éppen:

– Hagynod kéne, hogy csillapítsam.

– Már mondtam,… nincs szükségem… semmiféle bódítószerre! – tiltakozott Floranus. – Nem erős annyira… a fájdalmam,… hogy ne lehetne elviselni… Különben is…

– Lidaster! – szólalt meg hirtelen Mársztuff herceg. – Gyere ide egy pillanatra!

A gyógyító felkelt, majd odasietett hozzá. A vár ura a távolba mutatott. A messzeségben fura felhő bontakozott ki az égboltozat feketén kavargó hátteréből. Én is a mellvédhez léptem, tekintetem pedig a közeledő jelenésre szegeztem.

– Ő az! – suttogta Lidaster. – Végünk…

– Kábítsd el! – adta ki parancsát leheletnyi hangon a Herceg, miközben fejével Floranus felé intett, aki behunyt szemekkel üldögélt a földön, miközben fájdalmában az ajkába harapott. Lidaster nem késlekedett. Gyorsan odalépett hozzá, majd letérdepelve mellé, egy kendőt az arcára szorított.

– Kérlek, menj, és azonnal kerítsd elő Drizárt! – szólt ekkor felém fordulva, sürgető hangon Mársztuff herceg.

Parancsára rögvest sarkon fordultam, majd elhagyva a bástyát, megindultam lefelé a csigalépcsőn, ám pár lépés után megtorpantam. Látszólag semmi különösebb okom nem volt rá, mégis visszafordultam. Óvatosan tekintettem ki a lejáróból. A rondellát szegélyező védőfalon, körben, szabálytalan elrendezésben méternyi magas és széles, kifelé szűkülő lőrések sorakoztak. Mársztuff herceg és Lidaster éppen azzal foglalatoskodott, hogy az elalélt Floránus Questor-t sebtében az egyik ilyenben elhelyezzék. Az égen közben vészesen közelgett a baljós felhő, majd ahogy közelebb ért, szárnyalók hátán ülő alakok bontakoztak ki belőle. Mársztuff herceg közben a mellvédnek támaszkodott. Éjszín, aranydíszes köpönyege éppen eltakarta Floránus Questor-t. Lidaster sietve távozott a bástyáról balra nyíló, a várfal koronája mögött végigfutó széles, nyitott folyosón, melynek jobbszélén a mellvéd takarásában már felsorakoztak a harcosok. Előléptem.

– Uram! Nem találom Drizárt! – hazudtam.

– Nem gond! – vetette oda nekem a Herceg, anélkül, hogy hátratekintett volna. Válasza megerősítette ama feltételezésemet, hogy engem az imént csak el kívántak távolítani. Nyílván nem akarták, hogy lássam hová rejtik Floránus-t. Nem bíztak bennem. De vajon miért? Ki lehetek? Vajon mit jelent számukra az a szó, hogy Ármány? És ha nem bíznak bennem, miért hagyják egyáltalán, hogy itt legyek? Bizonyára azért, mert így szemmeltarthatnak. Más magyarázat aligha lehet. – gondoltam, miközben a mellvédhez lépve letekintettem. Odalenn a zombik kissé visszavonultak már és a domborzat nyújtotta menedékek mögött tanácskoztak.

A következő pillanatban megérkezett a szárnyalók hada, de fekete fellegük tisztességes távolban megtorpant a magasban, jóval azelőtt, hogy a vár fölé ért volna. Vezetőjük, aki egy ében pegazus hátán ült, leereszkedett elénk, köszöntve a vár Urát:

– Üdv néked Mársztuff Herceg!

Levartes volt az, a Főmágus. Karján már nyoma se látszott annak a sérülésnek, melyet még Floránus ejtett rajta. Nyugodt, barátságos hangon folytatta:

– Segíteni jöttünk. Átgondoltam, és be kellett látnom, a zombikkal való leszámolás, közös ügyünk.

– Hálás vagyok, – felelte komoran a Herceg – de úgy vélem, magunk is boldogulunk.

– Ugyan! – szólt barátságosan mosolyogva Levártes – Ne tartsuk tovább a haragot. Részemről, feledve a múlt. Végeztem Floránus-szal, úgyhogy most jókedvemben vagyok. Fogadd el, kérlek, segítő jobbomat, s ezzel a békét, amelyet ajánlok.

Mársztuff herceg kétségkívül nehéz helyzetbe került. Ha megtagadja Levártes kérését, azzal csak még jobban magára haragítja ezt a roppant nagy hatalmú Mágust, akivel kétségkívül jobb volna békességben lenni. Nem tétovázott tehát soká, hanem engedélyt adott neki a leszállásra. A Főmágus erre jelt adott, harcosainak fekete fellege pedig megindult felénk, majd leereszkedett a belső udvarra. Csak később tudtam meg, hogy bármily nagy hatalommal is rendelkezett Levártes, a Herceg engedélye nélkül, nem léphetett a kastély területére. Azt ugyanis korábban maga Skía Messanichtor, a Vaszilik Magisz, vagyis Királyi Varázsló építtette, visszamaradt Átokmágiája pedig védte az egykori ellensége, a Főmágus és serege ellen. Így tehát az, engedély nélkül be nem léphetett. Mivel Levártes nem sejthette, hogy Floránus életben van még, nem tűnt úgy, hogy nagy kockázatot vállal a Herceg azzal, ha beengedi.

A Főmágus tehát, ében pegazusával könnyedén ereszkedett le a bástyára, miközben könnyedén lepattant hátáról. Mársztuff herceg felé fordult, ám arra gondosan ügyelt, hogy éjszín, aranyozott díszekkel bőven ellátott köpönyege végig takarja Floránus-t. Nekidőlt a mellvédnek, egyik bokáját a másikon lazán keresztezve, és szigorú szemekkel méregette az előtte három méterre megálló Főmágust.

Az, amint elébe állt, még mindig barátságos hangon így szólt:

– Kérlek, parancsold meg, hogy hozzák elő Floránus Questor-t!

Váratlan kívánságára Mársztuff herceg a legőszintébb hangon lepődött meg:

– Floránus Questor-t? Már jóideje nem láttam. De nem azt mondta az imént, hogy végzett vele?

– Mégis itt van és él. Megbízható forrásból tudom, hogy itt rejtőzködik.

– Elegem van már a kettejük viszályából! – felelte unottan a Herceg. – Miként mondtam már, színét se láttam jóideje Floránusnak. Ha nem hisz a szavamnak, kutassa át a kastélyom, ha tetszik a tömlöctől a tornyok csúcsáig, nem érdekel!

– Meg is teszem! – mennydörögte a Főmágus. – Keressétek! – utasította pribékjeit, mire azok szétszéledtek a kastélyban. A vár lakói, parancs híján nem álltak az útjukba.

– De ha megtaláljuk, – sziszegte Levártes dühösen, akkor a hazug szóért keservesen meglakolsz!

– Nocsak! A Fenyegetések Mágusa! – lépett elő a toronyból nevetve Desider. A Főmágus ezúttal csak egy gyilkos pillantást lövellt feléje, de szerencsére komolyabb válaszra nem méltatta, hanem ismét a vár ura felé fordult.

– Mársztuff!!! Ha most előhozatod Floránust, és megkíméled harcosaimat a hosszú keresgéléstől, fátylat borítok a múltra.

– Már mondtam, hogy nincs a váramban. – felelt rezzenéstelen tekintettel Mársztuff herceg, miközben szemöldökét baljós komorsággal vonta össze.

– De ha mégis megtalálom… – sziszegte a Főmágus.

Jó idő múlva visszatértek Levártes pribékjei, s jelentették, sehol se találják a keresett személyt.

– Pedig akkor is biztos vagyok benne, hogy itt lapul valahol! – mennydörögte a Főmágus.

– Elegem van Önből!!! – csattant fel e szavakra a vár Ura. – Megmondtam, hogy nincs itt! Hagytam, hogy körülnézzen! Mit akar még?

– Keressétek tovább! – rivallt rá Levártes a harcosaira, majd ismét Mársztuff-ra tekintett. – Csak találjam meg… – sziszegte.

– Már látom, hogy az Ön eszét teljesen elvette a bosszú. – szólt ridegen Mársztuff.

A Főmágus szemei kegyetlen fényben villantak.

– Az öröklétem útjában áll a nyomorult! – sziszegte. – Csak találkozzunk ismét! Azt nem éli túl! – szeme hirtelen felvillant. – Állj csak félre, te bitang!!!! – kiáltott a hercegre. A vár ura azonban meg se rezzent, hanem teljes lelki nyugalommal felelt, ezúttal, most első ízben letegezve a Főmágust, mivel az se adta meg neki a kellő tiszteletet:

– A váramban még Én parancsolok. Te pedig nem vagy feljebbvalóm, hogy akként ugráljak, miként szeretnéd! Ha nem a nekem kijáró tisztelettel beszélsz velem, tőlem se várj hasonlót! Azonnal hagyd el a kastélyom!

– Állj félre, különben… – sziszegte a Főmágus, kezében pedig felizzott egy lángoló gömb.

– Nem érdekelnek az ócska fenyegetéseid! – lépett előre a Herceg komor arccal, ám közben ügyelt arra, hogy Floránus a takarásában maradjon. – Sértéseid megtorlást követelnek! Legyen hát viszály kettőnk között! Te akartad! Takarodj ki a váramból!!! – mennydörögte.

– Állj félre, nyomorult!!!! – rivallt rá a mágus, ám a herceg meg se rezdült. Elszánt tekintetét dühödten fúrta Levártes kegyetlenül villogó szemeibe.

– Nyomorult! – kiáltotta a mágus, és elhajította az izzó golyóbist, egyenesen a herceg térdeinek. Abban a pillanatban, fénylő védőpajzs jelent meg Mársztuff előtt. A tüzes labda nekicsapódott, de nem pattant le róla, hanem belesüppedve állt meg. Legalábbis először azt hittem. Ám valójában nem ez történt. Egy ideig csakugyan úgy tűnt, a pajzs kivédte a mágus támadását, ám röviddel később a tüzes gömb továbbmozdult. Lassan, de elszánt erővel haladt előre. A hatalmas spirituális erejű Levártes és az elszánt, ám kevéssé képzett Mársztuff herceg szellemi ereje feszült egymásnak azokban a pillanatokban. És végül, a Tudás előtt lassan hátrálni kezdett az Akarat. Az izzó golyóbis egyre előrébb tolta a védőpajzsot. Egyre vészesebben közeledett a herceg térdei felé. Lehetett sejteni, hogy közeleg a pillanat, amikor Mársztuff félreugrik előle, feladva a küzdelmet, a lövedék pedig egyenesen a mellvédbe csapódik, éppen oda, ahol Floránus még mindig eszméletlenül hevert.

„Miért kellett elkábítani?” Sehogy se értettem. Hiszen láttam korábban a képességeit. Talán megvédhette volna magát Levártes-szel szemben. Akkor még nem ismertem annyira Floránus Questor-t, mint a barátai. Nem tudhattam, hogy állapota ellenére is nekiment volna bármilyen ellenfélnek, egyedül is akár, pusztán saját képességeiben bízva. Levártes-szel szemben azonban így, hogy még mindig a halál szélén tántorgott, nem sokra ment volna. Mársztuff herceg elszántan nézte a vészesen közeledő izzó gömböt. Összevont szemöldökkel, minden erejét latba vetve igyekezett szilárdan tartani védőpajzsát. Levártes Főmágus arcán azonban erőfeszítésnek nyoma sem látszott. Kissé szűkítette csak össze szemeit. Jobbjában már készült az újabb tüzes lövedék. Desider felé pillantottam. Nem messze állt mögöttem. A mellvédre könyökölve figyelte a küzdelmet. Egykedvűnek tűnt. A szemei elé mélyen lelógó haja miatt nem tudtam megítélni tekintetének irányát. Lepillantottam a vár előtti síkságra. Meglepve láttam, hogy a zombik eltűntek. Mintha a föld nyelte volna el őket. Nyomukat se lehetett már látni. Ismét a küzdelem felé fordultam. Még épp időben ahhoz, hogy lássam, miként oszlik köddé hirtelen a védőpajzs, majd miként vágódik a herceg egyik térdének az izzó gömb. Fájdalmasan szisszent fel, miközben lábai összecsuklottak. Egy pillanatra letérdepelt a padlózatra, s bár azonnal fel is pattant, ám Levártes-nek ennyi elég volt, hogy megpillanthassa Floránus-t.

– Nyomorult hazug!!! – sziszegte.

– Ellenségnek nem kell igazat mondani! – felelte higgadtan a Herceg. – Kiváltképp, egy hazug ellenségnek!

Bár egyik lába már használhatatlanná vált, ezért a másikra nehezedett, ám ismét elszántan nézett ellenfele szemébe.

– Pusztulj, Te nyomorult!!! – mennydörögte a Főmágus, majd közvetlenül egymás után két lángoló golyót is a Herceg felé hajított vad dühében. Váratlanul tűz vágódott le a magasból, megsemmisítve Levártes támadását, majd jókora lángnyelvek csaptak fel kettejük között, melyek emberszerű alakot öltöttek. Mindketten, a Főmágus és a Herceg is riadtan hőkölt hátra e váratlan eseménytől.

– A Tűzisten!!! – hallottam Desider felkiáltását a hátam mögött.

A lángoló, háromméteres alak, közben Mársztuff herceg felé fordulva így szólt, mély, dörgedelmes ám nyugodt hangján.

– Mársztuff! Állj félre!

– Eszemben sincs! – ellenkezett a félelmet nem ismerő Herceg.

– Tudod, ki vagyok?

– Az, aki Tűzistennek nevezi magát, hogy lobbanna el a lángod. Hallottam már rólad eleget. – hangzott a megvető felelet.

– Az életedet mentettem meg egykoron. – felelte a tűzben lángoló alak mennydörgő hangon. – Nem emlékszel tán azokra az időkre, amikor rablóvezérként garázdálkodtál messze innét egy másik birodalomban? Nem emlékszel már arra, miként fogtak el, és vittek a vesztőhelyre? Nem emlékszel, hogy akkor miként fohászkodtál segítségért? És nem emlékszel arra sem, miként jelentem meg, meghallván könyörgésed, hogy kimentselek a halál karmaiból? Nem emlékszel, miként fogadkoztál nekem annakidején? Mily könnyen változtok… hatalomra kerültél, és azt hiszed, ezáltal úr lehetsz mindenekfelett. Úgy látszik, hálát nem ismersz, vagy könnyen felejtesz.

– Hagytál volna meghalni! Ne hidd, hogy ezért, majd leomlok eléd!

– Mily hálátlan vagy.

– Ez nem igaz. Hálás vagyok, de ez még nem ok arra, hogy leboruljak eléd, és uramként tiszteljelek. Én senkitse tűrök el magam felett.

– És Hádészt, ha visszatér? – vetette közbe Desider mosolyogva.

– Őt sem. – szikráztak felé a herceg szavai. – Ha visszatér, átadom neki a vidéket, és én távozom.

– Tisztában kéne lenned az erőmmel. – jegyezte meg a Tűzisten. – Szerencséd, hogy ehhez mérhetetlen türelmem társul.

– Nem félek. Sem a Haláltól, sem a fájdalomtól! Szavamat adtam Floránus Questor-nak, hogy menedéket nyújtok neki és váramban bántódás nem érheti. Ha oly nagy Isten vagy, erről tudnod kell! Mivel pedig a váramban Én parancsolok, felszólítalak, távozz innét!

– E várnak valóban ura vagy, ezt nem vitatom. De e világ felett, mint Isten, én rendelkezem. Tudom, hogy neked, Mársztuff herceg, nincs hited. Tudom, hogy nem tisztelsz engem, miként a többiek, és hogy sohasem fohászkodsz hozzám a bajban. Nem rovom ezt fel neked. Jogod van hozzá. Szabad fia vagy e földnek. Nem kívánok tehát parancsolni neked. Azért jöttem azonban, hogy rendet tegyek ebben az ügyben! Utoljára kérlek, állj félre!

– Nincs az az Isten, aki… – kezdte Mársztuff herceg elszántan, ám befejezni már nem tudta. A Tűzisten felé sújtott lángoló jobbjával. A vár urának annyi ideje és lélekjelenléte volt még, hogy felvonja védőpajzsát. Ez azonban már mit sem ért. A lángoló alak, könnyedén félreseperte őt, aztán a Főmágus felé fordult.

– Volt esélyed, nem is oly rég, hogy végezz a fiaddal. Megküzdöttél vele, becsülettel és győztél. Mégsem fejezted be a harcot. Neked kellett volna végezned vele, ahelyett, hogy másra hárítod saját feladatod. Ne csodálkozz hát, ha fiad életben találod! Úgy döntöttem, nem hagyom így meghalni, más keze által. Neked kell megtenned, ha tényleg ezt akarod. Adok hát még egy esélyt. Az idő azonban még nem érkezett el. Nem méltó hozzád, tudásodhoz, képességeidhez, hogy most végezz Floránus Questor-ral, amikor még eszméleténél sincs. Ennyit kívántam csak mondani. – azzal félreállt, miközben még hozzátette a következőt: – Persze, ha nem értesz egyet velem, most is megölheted. Nincs kifogásom ellene.

Levártes-t meglepte e váratlan fordulat, a hírtelen jött lehetőség. Büszkesége azonban nyílván túltett mérhetetlen bosszúszomján és a Tűzisten jól tudhatta ezt. A Főmágus tehát végtelen egykedvűséget színlelve, megvető hangon felelt:

– Jól van hát. Ha ezt kívánod, adhatok még neki időt. Csak értelme nincs sok. De mindegy. – azzal megfordult és lekiáltott a bástyáról:

– Indulunk!

Parancsára valamennyi harcosa felpattant szárnyalójának hátára, majd Levártes hadának komor fellege felemelkedett. Mársztuff herceg várkastélya végre megkönnyebbülten lélegezhetett fel. Közben a Főmágus is felpattant ében pegazusára. Az, szélesre tárta bársonyos szárnyait, tett néhány vágtázó lépést a torony kövein, majd könnyedén felszállt vele a levegőbe.

Vége