András szökése

„No… hát most hirtelen nem is tudom, mit írjak. Pedig úgy megörültem, amikor a kezembe nyomták ezt a laptopot, hogy ne unatkozzak. Meg is néztem rögtön, hogy mi újság a neten, de aztán láttam, nem nagyon hiányzok én senkinek, úgyhogy félretettem.
Azért nem unatkoztam itt nagyon. Igaz, a házigazdát még egyszer se láttam, (tán nem is létezik), de ez a doki annyit tud dumálni, hogy az, hihetetlen. Alig tud oroszul, semmit se ragoz, de folyton csak jár a szája. Azt mondja, hogy tudni akar oroszul. Még pihenni se nagyon hagyott. Csak nyüzsög itt köröttem, meg állandóan kérdezget. Érdekes figura, meg kell hagyni. Szerinte, a házigazda rémes alak, gonosz a tekintete és lenéző. Ja, és nem beszél. Ezt nehezményezi a doki leginkább. Éppen ezért nem kedveli ezt a helyet. Szerintem viszont igazán remek. Minden pazar. A kaját pincérszerű figurák hozzák és a személyzet is tökre korrekt és készséges. Még külön lakosztályom is van. Még jó, hogy megléptem a kórházból. Most nagyszerűen is érzem magam, meg a karom is megmaradt. Ráadásul egészen királyi életem is van itt. Ja, és hogy miként kerültem ide? Hát ezt én is csak nemrég tudtam meg. Hosszú sztori. Az elejére még emlékszem is.
Az utolsó jelenet, hogy az a barom Vaszilij, (akit Nyikoláj barátom küldött a segítségemre) kedélyesen dumálgat nekem a telefonban, ahelyett, hogy jobban sietne értem. Aztán meg faggatózik, miközben én már alig vánszorgok a félig lerohadt karommal az út mentén, várva, hogy végre megérkezzen. Az a h*lyegyerek meg mindenféle marhaságról beszél nekem, meg kérdezget baromságokat. Eleinte még válaszolgattam neki… de aztán amikor még volt pofája, azt is megkérdezni, hogy hát nem magyar vagyok-e véletlenül, merthogy az akcentusom… Mondom, mer mér? Azt feleli erre, hogy pl. ruszkiul há nélkül mondják, hogy hálló. Hát ez már több volt a soknál! Wazze! Én ne tudnám? Dühömbe bevágtam a mobilt az árokba. Aztán talán még másztam előre pár métert.
Ja, egyébként, nem mintha számítana, de már elhagytam Minszket és most Gomyel közelében vagyok. A doki már rettenetesen utálja ezt a helyet, úgyhogy ma, amint előkerül a főgóré, elköszönünk, oszt csá, és húzunk el innen. A doki a határon túl lakik. Moszkvában. Szerintem pár napig nála lakok. Meg aztán fel akarom ott keresni Nyikolájt, mert, ha ő nincs, hát már én se vagyok. Szóval személyesen kéne megköszönnöm. Egy életre le vagyok kötelezve neki. Aztán kéne továbbhúznom, miként a vándormadarak teszik.”
„Még mindig sehol a házigazda… Hiába vártunk rá idekinn, nem járt erre. Lehet, elrabolták. Végül is elég gazdag. Az egész házat fokozottan őrzik. Vagy tucatnyi gorilla járkál köröttem. Pedig a góré nincs is itt. Vagy meglapult valahol. Bár a személyzet azt állítja, elment és majd jön valamikor. Nála sose lehet tudni. Tán köszönés nélkül kéne lelépnünk, de az meg milyen. Annyira bunkó azért még én se vagyok. Végül is idegen létemre teljes ellátást kaptam a házában. Nem tudom, hogy ez a Vaszilij honnét a frászból ismerheti. Biztos lekötelezhette valamivel. Fura, hogy bár semmiben se szenvedtem itt hiányt, mégse jött egyszer se a tájamra. Kissé megtűrtnek érzem magam itt. Már bepakoltunk a doki kocsijába. Útra készen állunk. Csak jönne már, hogy húzhatnánk innét!
A laptopot örökbe kaptam, de nem fogadtam el. Amíg itt vagyok, használom, de az útra minek cipeljem magammal. Nem mintha betonból volna, vagy egy ház méreteivel vetekedne, de jobb, ha csórónak néznek. Nem komálom a drága cuccokat. Amúgy, Vaszilijt se ismerem. Nem voltam teljesen magamnál, amikor elhozott ide a verdájával. Aztán lelépett. Fel se ismerném. Igaz, mindennap telefonálgat nekem, hogy hát mi van, hogy vagyok, meg effélék. És fáraszt avval a fura humorával. Legszívesebben leütném, csak hát nincs itt. No meg az életemet köszönhetem neki, úgyhogy ez nem is lenne valami szép dolog. Komolyan mondom, szédítőek tudnak lenni ezek a kapcsolatok. Azt hittem, Nyikoláj egy tök átlag fickó, erre kiderül, hogy ilyen ismeretségei vannak. Rémisztő. Már csak ezért is jobb volna már húzni innét. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy tán jobb lett volna otthagyni a fél karom a kórházban, mint efféle figuráknak lekötelezni magam, de most már mindegy. Kinézek még az udvarra. Sétálok egyet, mert, ha sötétedik, már úgyse hagyhatom el a házat, mert eleresztik a vérebeket. Hmm. Nem is rossz ötlet. Akkor kéne inkább kinéznem. Abban legalább volna egy kis izgalom. Meg aztán rám férne már egy kis testmozgás, annyit lustálkodtam már itt. Ja, igen! És tudok egy trükköt. Kíváncsi vagyok, beválna-e.”
Ezt, levelem végére poénból írtam. Akkor meg se fordult a fejemben, hogy mekkora marhaságot fogok még azon az éjjelen művelni. Visszatérve a szobámba kinyuvadtam az ágyon. A karom, már egészen rendbejött, hála a dokinak. Megmozgattam óvatosan, és élveztem az izmaim játékát. Hihetetlenül jó érzés volt tudni, hogy újra oké és hogy mégis megmarad. Már csupán a nyoma látszott meg, ám a doki úgy rendelkezett, hogy azért még ne nagyon virgonckodjak, mert még felszakadhat. Tudtam, hogy szükség van még nem kevés időre, hogy teljesen rendbe jöjjön. De azért már elégedett voltam marhára. Éppen elmélkedtem, amikor kopogtak az ajtón. A doki volt az. Szólt, hogy megjött a házigazda, gyorsan köszöngessek elfele, aztán húzzunk már. Hát, oké, mondom erre én, aztán felpattantam.
A ház ura, tényleg fura egy fazon. Köszöntöttem. Erre rám néz, a szemöldökei összevonva, mintha fel akarna nyársalni, de nem szólna ám egy kukkot se. Rögtön tudtam, hogy a dokinak igaza van. Minket ott csak megtűrnek. Vaszilij bizonyára lekötelezte valamivel és ezért lehettünk a házában. Hát, gondoltam, jobb lesz vele nem sokat társalogni.
Odaléptem hozzá. Jelen voltak a gorillái is. Három megtermett fickó. Nem izgattam magam a dolgon. Nem ártottam nekik sose, tehát nem volt félnivalóm. Odaléptem a taghoz és azt mondtam neki, hogy szeretném megköszönni, hogy segített rajtam, meg hálás vagyok, és ha szükség lesz a segítségemre, csak szóljon. Adni akartam neki egy névjegykártyát. Nyújtottam felé. Vetett rá egy pillantást, de meg se mozdult, úgyhogy letettem elé az asztalra. Aztán mondtam neki, hogy dászvidányijá és már fordulok meg, hogy otthagyjam, erre utánam szól, hogy nyet, hogy jisjó nyet, vagyis, hogy még nem. Hát erre meglepetten fordultam meg és kérdem tőle, hogy hát mér nem. Erre azt feleli, hogy az ő házában ő parancsol, tehát még nem mehetek sehová. Wazze! Ez a kis paraszt Mihail, mármint a házigazdánk azt gondolta, hogy én majd akként ugrálok, amint ő szeretné, csak, mert hálás vagyok neki. Nem ismert még a kisparasztja. Hihetetlen. Ha magam lettem volna, nem izgatnak a gorillák, lekeverek neki egyet, de a doki miatt nem akartam nagy hűhót csapni. Tehát, csak annyit mondtam erre: – Kákbünyeták! – vagyis, hogy még mit nem! Erre mit felelt? Hogy megkérne, fáradjak vissza a szobámba és legyek még vendége pár napig, míg jobban rendbe nem jön a karom. Mondom erre neki, hogy nem gond, mert a doki úgyis velem lesz, tehát minden oké és kösz mindent még egyszer és dászvidányijá. Válasz helyett csak rám fogott egy fegyvert.
Röhej, hogy egyesek mennyire félreértik a vendégbarátság fogalmát. Nem volt nagy a helyiség. Könnyedén kirúghattam volna a kezéből. Ha magam vagyok, megkockáztatom, de a doki ott állt az ajtónál. Mi mást tehettem volna, hagytam, hogy a gorillái a 9 mm-eseikkel visszatereljenek a szobámba és rám zárják az ajtót. A cuccaim már nem voltak ott, mert mindent kipakoltunk a doki verdájába. Kitártam az ablakot és lenéztem. Tökéletes börtön.
Odalenn kószáltak a kiképzett harci ebek. Az ugrást még megmertem volna kockáztatni az első emeletről, de hogy azok a dögök széttépnek, amint földet érek, az, hétszentség. No, de már most mi a frászt tegyek? Gondoltam, csak nem fogok ott megrohadni. Ezerrel melózott egyetlen agysejtem a megoldáson. Vagyis annak részletein. De, nem volt értelmes tippem, hogy mihez kezdjek az ebekkel. Vagyis volt egy ötletem, de az túl veszélyesnek tűnt. Aztán eszembe jutott a mobil a zsebemben. Elfeledtek ugyanis átkutatni.
Elvigyorodva hívtam hát föl a „tanácsadóm” … végülis ő mondta egyszer, azt a tuti tippet, ami eszembe jutott akkor, de nem voltam tisztában a részletekkel. Szandra meg se lepődött, hogy én vagyok az. Mondom neki, mi az ábra, és kérem, hogy hát a kutyák ellen, amit egyszer mondott, mondja már el megint. Azt felelte erre, hogy eszében sincsen, mert nem tudja, hogy beválna-e élesben. Hát mondom erre neki, hogy ne izgassa magát ezen, csak mondja el, és én majd elvégzem a tesztet. Erre csak nevetett, hogy ja, gondolja, amilyen idióta vagyok. Erre én is nevetve feleltem, hogy semmi gond, akkor anélkül próbálom ki, mert a lényegre úgyis emlékszem még. Ezzel meggyőztem. Elmondta megint.
Egy pillanatra eltöprengtem. Elég szőke volt kiscsaj is, bár nem annyira, mint én… de az ötletei mindenképpen… mondjuk az egyetemen tanulta, de… No, mindegy. Ugyan, mit veszthetek? Maximum az életemet. A Halálra gondoltam és elvigyorodtam. Na, örülhet, hogy megint vele randizom. Aztán fogtam magam, kimásztam az ablakon. Volt kívül egy-két arasznyi a párkány, úgyhogy viszonylag jól meg tudtam vetni a lábam. A bal karom ugyan fel volt kötve, de úgy tűnt, ha elég ügyes vagyok és minden jól megy, arra nem is lesz szükségem. Szépen araszolgatni kezdtem tehát, hogy elérjem pár méterrel arrébb a tetőt. A szomszéd szoba volt a dokié. Amint benéztem, látom ám, hogy az ágyán fekszik. Nyilván őt is bezárták. Nem kellett soká kopogtatnom az ablakán, már jött is, hogy kinyissa. Kérdezi, hogy mit keresek én ott. Hát, mondom neki, lépek. Mármint le. Akar-e gyünni, vagy se? Már mér ne akarna, mondja erre ő, hisz baromira rühelli már azt a helyet. Ja, persze nem ilyen szépen fejezte ki magát, mer annyira azért nem beszél oroszul, de az értelme ez volt. Elmondtam hát neki a tervet. Röviden annyi, hogy én hátrafele elterelem a kutyák figyelmét, ő meg közben elől csak beszáll nyugisan a verdájába, aztán kihajt a kapun. De… be van zárva, akadékoskodott. Erre csak elvigyorodtam és elővettem a kapunyitót, amit lenyúltam. Mániám, hogy bárhol vagyok, felkészülök arra, hogy sebtiben kell távozni. Általában ez persze fölösleges, de inkább legyen az.
Szépen végig araszoltam a párkányon, aztán átvergődtem a tetőn. Nem volt nagy ügy. A bal karom a doki jól fölkötötte, én meg úgy vigyáztam rá, mint egy porcelánra. Aztán a másik oldalon letekintettem a kertre.
Totális sötétség borított mindent, csak a házból szűrődött ki valamennyi fény. Ráértem volna még tétovázni, vagy akár visszafordulni is, merthogy a doki, a megbeszéltek szerint csak akkor ugrott volna le, ha a kutyák már a nyomomban vannak. De nem jutott eszembe, még az se, hogy hezitáljak. Mindig komáltam a jó ötleteket és imádtam, ha kivitelezhettem őket. Eszembe jutott, hogy azt mondta a csaj a telefonban, hogy ha nem sikerül, akkor nem a trükkben van a hiba, hanem a tesztelőben… meg még azt is hozzátette, hogy a kutyák 99%-ára igaz csak. Hmm. Elvigyorodtam ezen. Remélem az, az egy százalék nem harap a hátsómba, gondoltam, miközben leugrottam. Talajt érve, mint a rugó összehúzódtam, aztán gurultam egyet a vállamon. Halkan huppantam le. Azonnal feloltódott a boltozatról lógó lámpa a fejem fölött. Ez persze elvakított, de tudtam, ez még nem lehet ok arra, hogy késlekedjem. Jártam már párszor hátul a kertben fényes nappal. És nem csak úgy kószálva, hanem azt is kigondolva, hogy miként szöknék, ha ez volna szükséges. Mániám volt, hogy bárhol jártam, ilyesmin agyaltam. Tudtam, mit kell tennem. A helyet is ismertem nagyjából. Tudtam, melyik irányban és hány lépést kell rohannom, hogy mielőbb a kerítéshez érjek. Nem tétováztam. Amint földet értem, már neki is iramodtam. Kicsit elszámítottam magam. Azt gondoltam, mindhárom eb elől bóklászik, mert a doki leköti a figyelmüket. Hát nem.
Hirtelen megpillantottam egy rusnya dögöt. Éppen talpra ugrott, hogy támadjon. A szemei gonoszul villantak meg miközben a pofája eltorzult az agressziótól. Azonnal tudtam, hogy most minden azon múlik majd, melyikünk a nagyobb állat. És tudtam, pár percem van csak… talán csak pillanatok és a társai is mind ott lesznek. Azonnal cselekednem kellett. Hacsak egy pillanatra is féltem az életem, ha hezitálok, azonnal végem, konyec. Kissé előrehajoltam felé fordulva és megjátszva, hogy én vagyok a ragadozó, hogy én vagyok a nagyobb állat és én fogom levadászni őt, lassú mozdulatokkal megindultam felé… és a szemem egyetlen pillanatra se vettem le róla. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem féltem.
Éreztem, hogy rezeg minden porcikám, de nem törődtem ezzel. Egy pillanatra még az is átfutott rajtam, hogy milyen röhejes lehetek éppen. Eszembe jutottak a csaj szavai. Mesélte, hogy az efféle ebeket arra képezték ki, hogy miként viselkedik egy betörő… arra vannak felkészülve. Arra, hogy valaki őket akarhatja levadászni, arra nem. Ezt nem fogják tudni kezelni. Igaza volt. A vérengzéshez nyilván jól értő eb, először hátrálni kezdett, aztán vad ugatásba fogott és közben még sietősebben, pattogva szökdelt hátrafele, végül meg elrohant. Na. Hát én meg ezt használtam ki gyorsan.
Pár méter a kerítésig. Kapkodva fölhajítottam a tetejére a pokrócot, amit magammal vittem. Fél kézzel, kicsit bajos volt az egész művelet. Egy kézzel kellett felhúzódzkodnom, meg átvetni a lábamat. Kis híja volt. Éppen csak, hogy fenn voltam, amikor azok a rohadékok megkapták a takarót és akkorát rántottak rajta, hogy majdnem zuhantam közibük. Acsarkodtam még velük ott egy sort, hogy a doki tényleg biztonságban elérhesse a kocsit. Aztán végre felbőgött a motor. A kutyák erre, mint az idióták rohantak előre.”
„Helyzetjelentés: Nem voltak túl barátságos kedvükben az éjjel azok a dögök. Dehát számíthattam rá, mert amúgy is arra vannak kiképezve, hogy kicakkozzák az embert. De ne aggódjatok! Az a tény, hogy most itt irkálok, azt jelenti, hogy túléltem. A lényeg, hogy… no jó, nem karcolás nélkül, de tényleg megúsztam.
A doki kissé sokkos állapotba került ugyan, pedig nem is volt túl komoly a helyzete. Lényeg, hogy férfiasan végigcsinálta. Csak akkor borult ki, amikor már biztonságban voltunk. Most meg dühös rám, hogy kitettem ennek és hogy ő maradt volna inkább. Még egy pofont is lekevert. Akkorát, hogy csak néztem. Azt hiszem, ez az első eset, hogy nem ütöttem vissza valakinek.
Ja, nem. Rémlik, hogy Vaszilij is lekevert egyet, amikor összekapart az árokból. De az nem is pofon volt, csak baráti élesztgetés. Most mit mondjak erre? Úgy látszik, a doki nincs hozzászokva az ilyen kalandokhoz. Én viszont nagyon élveztem. Igazán jó érzés, hogy most már nem mondhatom, hogy a kutyának se kellek.”

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

Tetszett? Érdekel egy teljes regény Andrásról és a majdnem barátnőjéről?
Érdekel miként lopták el MAJDNEM a különleges, színváltós kaméleon-gyémántot?
Vagy nem is lopták el?
De akkor hová lett? Miként tűnt el a széfből?

Romantika, kaland, három szálon induló fordulatos akció-regény ukrajnai, moldáviai úti kalandjaim alapján!

Az alábbi linken könnyen megrendelheted Az el NEM lopott gyémánt című regényt!

-20%

Ráadásul most csak Neked 20% kedvezménnyel adom!
Kb. 3000 Ft helyett
csak 2400 Ft!

Már csak néhány példány maradt belőle nálam!
(A többi már a Libri polcai felé tart.)
Siess, ha szeretnél kedvezményesen egy DEDIKÁLT példányt!