Baljós Árny a küszöbön

A leány szokatlan zajra ébredt. Először azt hitte, csak álmodta az egészet, de ahogy kinyitotta szemét, megpillantotta az ablak előtt elsuhanó árnyat. Félelem borzolta végig minden idegszálát, miközben eszébe jutott a bejárati ajtó. A nyári hőségben gyakran hagyták tárva-nyitva. Nem értett ezzel egyet, de hiába adott hangot félelmeinek minden nap. Édesapja csak legyintgetett, mondván, hogy biztonságos a környék, senki se próbálna meg betörni, nyugodtan alhatnak. És egyébként is. Mit vinnének el? A család az anyagi összeomlás peremén állt. Az egykor büszkeségre okot adó családi ház már egy omladozó szellemkastélyhoz hasonlított leginkább. A leány sietve kelt fel és mezítláb, csendesen, lélegzetét visszafojtva osont szobája kitárt ajtaja felé. Nem emlékezett arra, hogy nyitva hagyta. Halkan lépdelt, lábujjhegyen. Nem mert villanyt kapcsolni. Dermesztő csend áradt szét. Óvatosan lépett ki, majd ijedten rezzent össze, meghallva a nyüszítést. A telihold sápatag fénye megvilágította a kutya rémült tekintetét, mely ettől csak még dermesztőbbnek hatott. Éppen egymás szemébe néztek. Az állat félelmében egészen a folyosó legtetejére húzódott fel. A leány jól tudta, hogy ha még egy ilyen nagy és ereje teljében lévő farkaskutya is így megrémült, akkor aztán igazán van ok a félelemre. A hátsó szoba ajtaja felé tekintett. Az is tárva-nyitva állt. Látta, hogy szülei odabent nyugodtan alusszák az igazak álmát. Senki se rettegett rajta kívül. Senki se sejtette még a közelgő veszélyt. Letekintett a földszintre vezető kopár falú lépcsősoron, melyet lent, a szemközti ablakokon át beszűrődő fények még rémisztőbbé tettek. Leginkább az aggasztotta, hogy ha elindul, bármely pillanatban szembe találhatja magát a közelgő idegennel. Ki tudja ki lehet és milyen céllal érkezik? Tudta azonban, hogy nem tétovázhat. Minden pillanat számított. Mélyet sóhajtott és minden bátorságát összeszedve sietős, puha léptekkel futott le a hideg, beton grádicsokon. Odalent meglebbentette haját a hűvös éjszakai szél, amint kilépett a lépcsőfordulóban. És akkor… akkor megpillantotta a sötét alakot, mely abban a pillanatban jelent meg a teraszon és már indult is felé. A bejárati ajtó tárva nyitva állt! Semmi se adott védelmet. Az otthon biztonsága nem létezett.

A leány riadtan, kapkodva ragadta meg az ajtót és egy gyors mozdulattal már be is csukta… de a kulcs… pedig számított rá. Azt hitte, csak el kell fordítania. Döbbent rémülettel látta, hogy nincs a zárban. Tekintetével riadtan kereste hol lehet, miközben kezeivel szorongatta a kilincset. Még egy pillanat és érezte az erőt. Lassan, de erélyesen lefelé mozdult a kilincs. Mintha az érkező, tudatában lenne fölényének és el akarna játszadozni vele, végletekig feszítve ezzel minden idegszálát. A leány riadt tekintete rettegve fénylett az ablakon át beszűrődő sápadt holdfényben. Szerencsére onnét nem kellett számítania támadásra. Ahhoz, hogy valaki az ablakokat elérje, le kellett volna mennie a teraszról a hátsó lépcsősoron, megkerülve mindent és a szintkülönbség miatt nehezen kapaszkodhatott volna fel. De az ajtó… ez az ajtó volt a leány rémálma!

És valóban! Villant át rajta a gondolat, amint a Hajnalcsillag fénye beragyogta pupilláit. Valóban! Ekkor döbbent rá, hogy nem most éli át mindezt először. Újra és újra, éjszakáról-éjszakára megérkezett ez a sötét és baljós Árny és ő minden alkalommal sietve futott le a lépcsősoron, hogy az ajtót bezárja. Miközben ezúttal is minden erejével a bejáratnak támaszkodva igyekezett megtartani azt, hirtelen eszébe jutottak az emlékei. Már tudta, a vége mindig ugyanaz. Hiába próbálja védeni az otthonát, hiába keresi a kulcsot… még ha meg is találja, még ha sikerül is elfordítania, az ajtót bezárni sosem lesz képes. Már tudta, hogy a baljós Árny sötétlő tömege sose fog megállni a küszöbnél. Semmivel nem fékezheti meg. Hatalmas és mindent elsöprő erejével lassan, de biztosan, feltartóztathatatlanul be fog nyomulni. Hiába próbálja remegő kezével elfordítani a kulcsot. Hiába próbál ki bármit ellene. Rá kellett döbbennie, hogy azt az ajtót sose lesz képes bezárni… ez a rém újra és újra minden éjjelen kísérteni fogja őt. Erre gondolt, miközben érezte az erőt és mezítelen lába centiről-centire egyre hátrább csúszott a rideg csempén. Tudta, már csak pár pillanat és mindent el fog önteni a rettenetes, fekete sötétség, ő pedig ismét verejtékben fürödve riad majd fel ágyában.

Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a baljós Árny a szorongásait testesíti meg. De vajon miként lehet leküzdeni a félelmünket? Miként semmisíthetnénk meg a rettegést? És akkor… akkor e pillanatban ismét megcsillant a leány tekintetében a Hajnalcsillag, a remény fénye. Eszébe jutott, hogy valójában nincs oka a félelemre. Mert miért is rettegett annyira? Hiszen még azt se tudja, mit akar ez a különös lény. Érezte az erejét. Rájött, hogy ha valóban meg akarná ölni, könnyedén megtehette volna. De az Árny, csak be akart jönni. De vajon miért? Sok mindent megpróbált már ellene, a félelme ellen, de érte még semmit.
Sietve tárta hát szélesre az ajtót és egyúttal a karjait is.
– Szeretettel köszöntelek! – kiáltott rá. A feketén gomolygó sötétség nagy hévvel lépett be, de a meglepetés és a váratlan szeretet ereje teljesen ledermesztette. Az ölelő karokba érkezve azonnal szertefoszlott a baljós Árny és vele a leány minden félelme és rettegése, mintha soha nem is létezett volna.