Dermedt vágyak


Éjszaka kelt útra, hiszen már jól ismerte azt a fájdalmat, amit a Nap sugarai okoztak neki, amikor pupilláinak vágódtak. Az éj leple biztonságot is jelentett a számára. Ő jól látott, akár teljes sötétben is, míg őt nem láthatták. Az ég fekete kárpitján repült, fenn, magasan. A hűvös éjszakai szél borzolta haját, lengette öltözetét. Úgy számolta, egyetlen éjszaka elég, hogy megérkezzen a hegyhez, hol édesanyja lakott. Az asszony, aki őt sajátjaként nevelte, és akit ő éppen ezért édesanyjának nevezett. Mindenki úgy tudta, ő csupán egy szetosz, azaz örökbefogadott gyermek. Ezért is kezdték Szetinek becézni, majd rá is ragadt ez a név. Igazi nevét nem ismerte a nép. Csak ketten tudták, ki ő valójában. A sötét múlt titkát ketten őrizték csupán. Népe vezére és az édesanyja. Mostanra már ő is ismerte ezt a titkot, születésének, kisgyermekkorának véres történetét. Ráadásul mostanra már sok mindent átélt, túlélt. Már nem volt többé az az angyali, naiv teremtés.

Miután átváltozott, ebben a világban többé nem tűrte meg senki, menekülnie kellett. Miközben sok borzadályt élt át majd megjárt egy másik világot is, a rettenetes fájdalmak és a lelket próbáló kihívások megváltoztatták. De még mindig életben volt. Bár mindaz, ami történt, kegyetlenül megedzette szívét, lelkét, elveit továbbra se adta fel. Ezeken töprengett, ahogy hazafelé repült egykori otthona felé. Tisztában volt azzal, hogy veszélyes ez az út a számára, mert külleme miatt a főgonoszt látják benne az emberek, de látni akarta édesanyját, tudni, hogy jól van. Legszívesebben magával vitte volna eme másik világba, ahol menedéket talált, de tudta, az ő számára az a vidék nem jelentene boldogságot, hiszen nem láthatná többé a napfényt, nem érezhetné a virágok illatát, nem gyönyörködhetne a madarak röptében. Neki is hiányzott már mindez.

Ily gondolatok jártak fejében, miközben a hegy aljában álló kunyhó felé szárnyalt. A kunyhó felé, melyet egykoron a saját két kezével épített fel, testvéreivel együtt.

Csodálatos tavaszi idő volt már akkor, vége felé járt már a második tavaszi hónap is. Nem számított arra, hogy a tél még egyszer, utoljára elnyújtózik a tájon. Pedig ez történt azon a végzetes éjjelen. Már túl járt az út felén, amikor észrevette a nagy, fehér pelyheket. Mintha angyalszárnyak tollait vinné a szél. Aztán a hópihék egyre sűrűbben hulltak, mintha ismét kitört volna az égben a háború, melyben testvér, testvére vérét ontotta, tépve, szaggatva egymás hófehér szárnyait. Pár pillanatra felderengett benne ez az emlék, de azt hitte csak képzelete játszik vele, hisz akkoriban még nem emlékezett a múltra, előző életére.

Fagyos szél kezdett fújni odafenn a légben, így hamarosan lejjebb kellett ereszkednie. Aztán egyre jobban és jobban kavargott a nagy szemekben zuhogó hó. Pár perc múlva rá kellett döbbennie, így nem folytathatja a repülést, mert túl veszélyes az erős szélben, mely ide-oda veti, kénye kedve szerint. A földre kényszerülve, gyalog folytatta hát az utat. A tomboló szél egyre erősebben szaggatta köpönyegét, melyet már alig bírt magán tartani. Hatalmas bőrszárnyait amennyire csak tudta összecsukta, de még így is bele-belekapott a szél, akadályozva lépteit. Mivel ruházatát nem a téli fagyokra tervezték, bőre pedig új otthonának tűzforró vidékéhez szokott, egyre jobban átjárta a hideg. Tudta, mielőbb menedéket kell találnia. Alig tett meg azonban fél mérföldet, sarut viselő lábai már térdig gázoltak a hóban és minduntalan meg-megbotlott, míg végül el is bukott egy faágban, melyet a fehérség teljesen belepett. Sietve kapta előre kezeit eleresztve ruházatának gallérját, melyet addig összefogott. A szél azonnal ki is használta ezt és egyetlen pillanat alatt letépte róla a köpönyegét és nyomában a vékony gyolcsból készült inget, ő pedig mezítelen felsőtesttel zuhant a fagyos tél hófehér ölelésébe.

Égette a hó, oly fájdalmasan, ahogy még a tűz se égethette volna. Sietve tápászkodott fel, és igyekezett gyorsan leseperni magáról a rátapadó hópelyheket. Ám forró testének érintésétől azonnal megolvadt a hó, és patakokban folyt alá, közben pedig a hideg szél nyomán ismét fagyni kezdett. Csontig hatolt a tél dermesztő lehelete. Tekintete menedék után kutatott, de a sűrűn zuhogó hatalmas hópelyhektől semmit se láthatott. Mégis tudta, mást nem tehet, mennie kell. Menni és reménykedni.

Elindult hát tovább, vacogva, de újra csak meg-megbotlott. A hótakaró alatt heverő megannyi ág és farönk akadályozta útját, miközben mezítelen lábain egyre feljebb kúszott a halál fagyos érintése. Még küzdött ellene, küzdött, hisz ő sosem adta fel. Küzdött, minden erejét összeszedve, de aztán lábai összecsuklottak és többé már nem bírt talpra állni. Nem maradt már elég ereje. Csak térdepelt a hóban, ő, aki soha, senki előtt nem térdepelt volna le. Lám, most a jeges tél percek alatt földre kényszerítette. Ahogy elfogyott utolsó csepp ereje is, hirtelen előrebukott. Kezeivel sietve próbált megtámaszkodni, miközben hegyes karmai önkéntelenül vágódtak elő. Csupasz karjai pillanatok alatt könyékig futottak a mély hóba, miközben fekete, hullámos hajfürtjei előre omlottak, homloka pedig a tökéletes, hófehér felszínhez ért.

Ez volt az utolsó pillanat. Átfagyott teste már nem bírta tovább, egyszerűen csak elborult a földön. Nem adta fel, még mindig nem. Elméje sietve gondolkozott egy mentő ötleten, de már nem tudott mozdulni többé. Ahogy teste hanyatt fordulva a hóba mélyedt, smaragdszín szemeivel csak nézte-nézte az arcába hulló fehér pelyheket, melyek forró bőréhez érve, mint könnycseppek gördültek alá fekete arcán. Egy idő után már nem érzett semmit. Már nem fázott többé. Függőlegesen hasadt pupillái lassan, ahogy távozni kezdett szívéből a lélek, tágra nyíltak.

Akkor látta meg a lányt, aki fölé hajolt. Kellemes, lágy vonások, aggódó szemek. Látta még, hogy a lány haja az arcára omlik, megfagyott bőre azonban már nem érzett semmit. Szólni se volt ereje többé. Lassan szemei is lecsukódtak, de tudta, remélte, történetének még nincs vége. Bár az emberek találtak rá, de talán megmentik.

Folytatás: Április 23. – vasárnap – 20 óra

Amikor magához tért, kellemes meleg vette körül, de ő ebből még semmit se érzett. Egy szoba közepén, több takaróra borított szőrmén feküdt, mellette pedig egy kandalló égett. Lángjainak fénye táncolt smaragdszín tekintetében, lassan élesztve újjá testében az életet. Még remegett a hidegtől, ahogy olvadt le róla a hó és a jég, de már tudta, túl fogja élni. Aztán megérezte, amint valaki lágyan megérinti, de még arra se volt ereje, hogy a fejét megmozdítsa. Egy leány, lágy suttogó hangját hallotta, de szavai nem jutottak el hozzá. Aztán érezte, amint fölé hajol és egy ronggyal sietve, de óvatos mozdulatokkal sepri le róla az olvadó havat. Akkor eszmélt rá arra, hogy teljesen mezítelen. Fáradtan hunyta be szemeit. Szerette volna felgyorsítani az időt. Szeretett volna mielőbb felmelegedni, felkelni, felöltözni és ismét folytatni útját, de tudta, most türelemre van szüksége. Még nem volt ura testének.

Izmai megállíthatatlanul remegtek a jeges dermedtségben, mely csontjai mélyéig hatolt. Végtelennek tűnt az a lassúság, mellyel testéről olvadni kezdett a fagy. Fáradtan nyitotta ki ismét szemeit és tekintetét a tűz éltető fényére vetette. Ahhoz se volt elég ereje, hogy múltján, jelenén, vagy akár csak jövőjén gondolkozzon. Csak nézte, nézte a sárga és vörös lángokat, melyek lassan átölelve emésztették a beléjük vetett fahasábokat.

Aztán lágy kelme halk suhogását hallotta, amint a leány felkelt mellőle, majd gyors, óvatos léptek suhantak tova, amint távozott, de hamarosan már vissza is tért. Óvatosan, szinte lábujjhegyen megkerülte őt, majd letérdepelt a kandalló mellé. Karcsú alakjának, lágy mozdulatainak sziluettje néhány pillanatra részben eltakarta a smaragdszín tekintetek elől a fényt, amint újabb fadarabokat helyezett a tűzbe. A fekete, függőlegesen hasadt pupillák tágra nyíltak, miközben szenvedélyes táncba kezdtek bennük a magasra csapó lángok. Mintha csak még többet akartak volna átengedni az éltető forróságból. A leány ekkor megfordult és rátekintett, de ő csak a lángok játékát nézte, mereven, mozdulatlanul, mintha már nem is élne. Gondolatai messzire szálltak. Egy távoli vidéken járt, ahol forró tűz és láva ölelt körül mindent. Egy vidéken, ahol a kegyetlen körülmények ellenére is végre, már-már otthon érezhette magát. Egy vidéken, ahonnét nem lett volna szabad elindulnia.

A leány, amint reá tekintett, rögtön tudta, már nem kell sok ahhoz, hogy a lelke is kövesse gondolatait, bármerre is járnak. Sietve térdelt melléje és kihűlt, fagyos, fekete vállaira téve puha, forró kezeit rázni kezdte, hogy magához térítse, miközben szólítgatta. A smaragd tekintetek lassan a leány aggódó arcára fókuszáltak, melyet időnként bevilágított a kandalló táncoló fénye. Még sosem látott ilyen szép teremtést, pedig korábban, mielőtt még átváltozott volna, angyali külseje miatt folyton leányok egész serege vette körül. Szólni szeretett volna, mondani valamit a lánynak, de vacogó, dermedt ajkai nem engedelmeskedtek. Tekintetük épp csak egy pillanatra találkozott, mert a leány sietve sütötte le pillantását, majd gyorsan felkelt és távozott. Szeretett volna megmozdulni. Minden erejét összeszedte, de úgy érezte, mintha egész testét egyetlen, hatalmas fagyott jégtáblába zárták volna, mely csak lassan, nagyon lassan olvad ki. Mozdulni se bírt.

Aztán a leány nemsokára visszatért hozzá és egy száraz ronggyal dörzsölni kezdte dermedt tagjait, hogy mielőbb visszatérhessen testébe az élet. Eltartott jó ideig, mire a kandalló lángjainak heve annyira felfűtötte a kis helyiséget, hogy kiolvasztotta és mozdulni bírt. Közben többször majdnem elaludt, de a leány nem hagyta. Félt, ha behunyja szemét, többé nem ébred fel. Nem is sejtette, mily nagy szolgálatot tesz ezzel az idegennek, kinek teste gyorsabban, könnyebben regenerálódott, míg tudatát megőrizte. Végül, amikor már a halál dermedt ujjai elengedték és bizonyossá vált, hogy túl fogja élni, akkor a leány óvatosan betakargatta, majd ismét magára hagyta.

Nem tudta meddig heverhetett öntudatlanul, de amikor magához tért, egyben bizonyos volt. Nem maradhat itt soká, az emberek között. A leány talán megmentette, de ki tudja mi célból. Ki tudja mit akarnak eztán tenni vele. Addigi tapasztalatai alapján már tudta, az emberektől, külseje miatt semmi jóra nem számíthat. Lassú, bizonytalan mozdulatokkal tápászkodott fel, megtámaszkodva egy közeli asztal lapjában, majd körbenézett. Pillantása ruhái után kutatott, amikor tekintete az ablakra tévedt. Odakünn még mindig nagy pelyhekben esett a hó. Tudta, lenge ruháit mégha meg is találná, semmire se menne vele. A kinti hóesésben halálra fagyna bennük. Akkor jutott eszébe az ötlet. Felemelte a földről a szőrmét, melyen addig feküdt, majd hegyes és erős karmait kieresztve középen kettéhasította, s így a nyakába vetette azt, majd letépett belőle egy keskeny övet magának. A hátán leomló darabot pedig megfordítva úgy igazította, hogy hatalmas szárnyait zavartalanul mozgatni tudja ruházata ellenére is. Aztán az ablakhoz botladozott és szélesre tárta. A rideg szél nagy erővel zúdult a kicsiny helyiségbe. Sietve hunyta le szemeit, lehajtva arcát, amint a fagyos tél orkánszerű lehelete az arcába üvöltött. Tétovázott. Nem tudta mit tegyen. Ha marad, az egyszer biztos, hogy az emberek rövid úton végezni fognak vele. Jól ismerte a vidéket. Sejtette melyik városban van. Úgy számolta, még ha repülni nem is tud az erős szél miatt, gyalogszerrel is hazaérhet, mielőtt megfagyna. Az anyjánál pedig biztos menedéket lelhet. De ha a hóesés abbamarad, a hó könnyűszerrel árulója lehet. Nyomát követve az emberek egyenesen anyja és testvérei kunyhójához érnének. Ezzel pedig kitenné őket a biztos halálnak. De akkor mit tegyen? Töprengett. Tudta, nincs sok választása. Indulnia kell mielőbb. Mindegy merre, de mennie kell. Tudta, bármi jobb a halálnál. Elhatározta hát, hogy elindul és keres valahol valami menedéket, egy barlangot, vagy ha kell tákol magának egy kunyhót, de nem adja fel. Már épp indulni készült, amikor egy kéz lágyan a vállára ereszkedett és meghallotta a leány hangját. Rémülten hőkölt hátra. Erre nem számított. De a leány kedvesen mosolygott rá.
– Itt biztonságban vagy. – suttogta lágy hangján. – Csukjuk be az ablakot, mielőtt teljesen átjár minket a hideg. – tette még hozzá, de közben már félre is tolta őt. Nem ellenkezett. Hagyta, hogy betegye az ablak deszkáit. A leány közben talán észre se vette, de a szűk hely miatt teste ekkor az idegen testéhez simult. A vastag szőrme miatt azonban nem érezhette bőre forróságát. Az idegen se vehette észre a pillanatot, mert érzékeit ekkor valami egészen más, még a lánynál is kívánatosabb vonta magához. Friss étel forró illatát érezte. Ahogy a lány lábujjhegyre állva ráfordította az ablak reteszét, megpillantotta mögötte a tál, gőzölgő levest. Önkéntelenül is nyelt egyet. Már nem is emlékezett arra, mikor evett utoljára ilyesmit. Gyermekkora rémlett fel előtte, anyja finom főztjei. Azok az idők, amikor még nem sejtette ki is ő valójában, amikor még nem gondolta volna, hogy egy nap átváltozik és a fél világ őt fogja üldözni a halálát kívánva.
– Hoztam ruhákat. – hallotta ismét a leány hangját és ez kizökkentette emlékei közül. – A nadrág gondolom jó lesz, az inget és kabátot pedig mindjárt átszabom. – azzal már a helyiség túloldalán járt, ahol egy ládikából tűt, cérnát vett elő. Az idegen tétován nézett utána, ahogy kecses alakja átsuhant a szobán, majd visszatért hozzá.
– Mi a baj? – állt meg előtte ekkor váratlanul a leány, miközben nagy szemei aggódva tekintettek rá.
Felelni szeretett volna, de maga se tudta mi van vele. Ájulás környékezte, de nem tudta mit kéne tennie. Csak állt tétován, aztán lábai hirtelen összecsuklottak. Földre rántotta egy leküzdhetetlen erő. Egy pillanatra elvesztette eszméletét, de aztán ismét magához tért. Arcához valami puha, lágy érintés simult. Lassan ráeszmélt, hogy mindketten a földön térdepelnek és miután összeesett, feje a leány mellére hanyatlott. Hiába tudta, ez nem illő, behunyta szemeit és úgy tett, mintha még nem tért volna magához, hogy minél tovább elidőzhessen a dús kebleken. A leány óvatosan oldalra fordította és visszahelyezte fekhelyére. Nem tudta, hogy az álom nyomta-e el ismét, vagy újra elájult, de jó ideig eszméletlenül hevert. Amikor magához tért, meglepve látta, felkerült már rá a nadrág. Egy pár csizma állt ágya mellett, az egyik széken pedig az odakészített ruhák. Az asztalon roskadásig a legfinomabb ételek és válogatott italok sorakoztak. Felkelt és felkapott egy almát, majd egy kicsit leült megpihenni a másik székre, miközben szemügyre vette a ruhadarabokat. Meglepve látta, hogy a leány mindent átszabott úgy, hogy szárnyai ellenére is könnyedén magára ölthesse őket. A legjobban a prémes kabát nyerte el tetszését. Mégiscsak más lesz egy ilyen könnyű ruhadarabban repülni, mint abban a nehéz és vastag gyapjútakaróban, amit korábban magára vett. Amint befejezte az étkezést, gyorsan felöltözött, majd az ajtóhoz sietett. Meg akarta keresni a leányt, hogy megköszönje amit tett, majd elbúcsúzzon tőle, de alig nyitotta résnyire, amikor odakintről indulatos, de suttogó veszekedésre lett figyelmes.
– Mégis, hogy képzelted ezt? – hallotta egy férfi visszafojtott suttogását. – Neked teljesen elment az eszed, lányom?

Felkerült: Április 24. – hétfő – 19 óra

– De az erdőn még azt mondta apám, hogy segít!
– De nem arról volt szó, hogy itt ápolod a házban. Azt beszéltük, hogy a régi fészerben ellehet, míg rendbe nem jön. Erre te, meg ez a bolond fivéred ránk hozzátok a bajt. Mégis hogy képzeltétek, hogy behozzátok a házba? Most mégis mihez kezdjek? Az elöljáró már itt van. Mit mondjak neki? Tudod te mekkora bajt hoztál a fejünkre?
Hangjából ítélve idegesen járkált fel-alá a helyiségben.
– Nem gondoltam, hogy baj lehet. – hallatszott a lány megszeppent hangja.
– Nem gondoltad, nem gondoltad. Mert te sose gondolkodsz. De én voltam az ostoba, hogy ebbe belementem. Pedig már a külseje láttán is tudhattam volna, hogy ebből csak bajom lesz.
– Beszélek vele. – suttogta a lány.
– És mégis mit mondasz neki? Hogy hagyja el a házunkat? Tudod egyáltalán, hogy ki ez, mi ez? Ez egy gyilkos! Ezt beszélik az emberek. Ha nem nyújtunk neki menedéket, ha felszólítanánk a távozásra, azonnal széttépne mindnyájónkat. Egyáltalán érti az emberi szót? – torpant meg kérdőn lánya előtt.
– Nem kell aggódnia, uram. – szólalt meg ekkor egy hang és az idegen előlépett. – Épp távozni készültem. Köszönök mindent. – azzal enyhén meghajolt a döbbent házigazda előtt, aki még a száját is elfeledte becsukni a rémisztő alak láttán. Az, nem várt feleletet. Csak biccentett a leány felé is, majd sietős léptekkel tért vissza a szobába. Felnyitotta az ablakot és nem várta meg, amíg tartóztatják. Sietve lökte el magát a párkányról, majd széttárta hatalmas bőrszárnyait és tovasiklott a hóesésben.

Remélte, senki se veszi észre. Ugyan melyik lélek tölt kinn egy ilyen éjszakát a télies fagyban? Tudta, az erős szél miatt repülve nem fog messze jutni, de nem is akart. Azt tervezte, pár méter után leszáll, majd jobbra folytatja útját, hogy senki se sejthesse meg nyomaiból se, melyik házból jött ki. Csakhogy elszámította magát. Egyrészt nem ismerte a város alaprajzát, nem tudta melyik részén áll a lány családjának háza és a sűrűn kavargó hóesés miatt se sokat láthatott. Ahogy azt se sejthette, hogy a nép már vár rá. Tudták, hogy városukban van, ahogy azt is, hogy hol. Az egyik szolgáló meglátta, amikor becipelték, majd szava terjedni kezdett a nép között. A nők és gyermekek riadtan húzódtak házaik menedékébe, míg a férfiak harcra készen vonultak ki, tisztes távolban körbevéve. Mindenre elszántan lapultak, teljes fegyverzetükben. Nem volt tehát sok esélye. Helyzetét nehezítette, hogy széltől megszaggatott szárnyai még nem forrtak össze teljesen. A felbőszült tömeg pillanatok alatt legyűrte.

Lángok pattogó, recsegő hangjára tért magához. Forróság ölelte körül, de közben időnként mintha fagyos fuvallat borzolta volna meg ében fürtjeit. Álmatagon nyitotta fel szemeit. Mindenütt farönkök és ágak vették körül, melyekből magasra csaptak a lángok. Először nem is fogta fel hol van, mi történik. A lány sikolya térítette magához. A hang felé fordult. Tőle alig méternyire egy oszlop tövéhez kötözve térdepelt a lány. A lángok már vészesen közel értek ruhájához. Oda akart ugrani, de húsába vágtak láncai. Ekkor vette észre, hogy őt is megkötötték. Egy vastag és erős oszlophoz láncolták kezét, lábát, hogy esélye se legyen a tűz lángjai ellen. A nép ordibálva vette körül a hatalmas máglyát, mindkettőjük halálát szomjazva. A hóesés már elállt és abban se reménykedhetett, hogy ismét elkezd esni. Ráadásul a szél ekkor hirtelen felélénkült és a lángok ijesztő sebességgel indultak meg felé. Tudta, csak magára számíthat. És ami még rosszabb volt, hogy tudta, a leány is csak reá számíthat. Kieresztette karmait és minden erejét összeszedve megkísérelte kiszabadítani kezeit, de hamar rá kellett döbbennie, hogy ez teljességgel lehetetlen.

A lány sikolya közben egyre erősödött, mert a tűznyelvek már mohón szaggatták ruháját, égették bőrét. Az egyre sűrűbbé váló, gomolygó füst ekkor váratlanul mindent elborított. Hallotta, amint a lány sikolya köhögésbe fúl, de már nem láthatta őt. Tudta, már nincs több idő. Cselekednie kell, mégpedig mielőbb. Agyában fel-alá cikáztak a gondolatok, de nem félt. Egy pillanatra meg is döbbentette ez a felismerés. Valójában nem érdekelte a lány sorsa, sőt a sajátja se. Elméje azonban nem tűrhette, hogy legyőzzék. Tudta, hogy a béklyót a csuklóján nem fogja tudni elszakítani. De mégha sikerülne is, az sem jelentene számára menekülést, mivel egész testét, többször átvetett kötéllel, szorosan erősítették az oszlophoz. Ez pedig csak akkor lazulhat meg, amikor a tűz már elkezdi emészteni. Nem látta, de érezte, ez már csak pillanatok kérdése. A lángok forrón ölelték körül testét. Meglepte, hogy nem érzi a fájdalmat, de először arra gondolt, hogy még nem értek elég közel a lángok. Valójában azonban már javában perzselték kötelékeit, de fekete bőre valamelyest védelmet nyújtott neki. A következő pillanatban érzékelte, amint meglazul az óriási facölöp, melyhez rögzítették. Ekkor új gondolata támadt. Nem tétovázott. Tudta, nem várhatja meg, amíg minden kötél leomlik róla. Minden erejét összeszedve, egész testének súlyát latba vetve, hol jobbra, hol balra dőlve megkísérelte kirángatni a cölöpöt. A következő pillanatban az oszlop elvágódott a máglyán és ő egyenesen a legnagyobb lángok közé zuhant.

A nép ekkor látta, amint a magas cölöp hirtelen eldől. Közben elégedetten konstatálták, hogy a tűz és a füst már mindent beborított. Azt gondolták, ezzel mindörökre végeztek a sátánnal, ezzel a rémséges és rettegett ellenséggel. Azt gondolták, ezzel mindennek vége. Pedig ez még csak a kezdet volt. Nem halált hozott az a tűz. A rettegett ellenség nem halt meg azon a fagyos éjszakán, mert nem is halhatott meg, hisz eladdig nem is létezett. A nép nem is sejtette, hogy saját félelmükkel és ezt követő tettükkel megteremthetik legvadabb rémálmukat.

Felkerült: Április 25. – kedd

Ekkor váratlanul hatalmas szélvihar támadt és minden irányba messze csaptak a lángok. A következő pillanatban egy sötét alak emelkedett ki a tűzből, kezében tartva a lány élettelennek tűnő testét. Aztán lassan leereszkedett a döbbent tekintetek előtt és a hóra fektette. Még élt a leány, de már alig. Fuldokolva kapkodott levegő után, miközben fájdalmában ordított. A lény ekkor felállt és lassan, rezzenéstelen fekete arccal az emberek felé fordult, akik még mindig döbbenten meredtek rá. Sötét alakja, hatalmas bőrszárnyaival, szarvaival és függőlegesen hasadt pupillájú, élénkzölden fénylő szemeivel rettenetesebb rémkép volt számukra, mint maga a kegyetlen halál. Akkor és ott abban a szent percben, biztosak voltak abban, hogy ütött az utolsó órájuk azok után, amit tettek. A lény azonban csak végigtekintett rajtuk smaragdzöldben ragyogó szemeivel. Arca nem mutatta érzelmeit. Talán mert nem is voltak.
Tudta, ki kéne használnia a percet, a riadalmat, amit okozott és szétcsapni köztük, felgyújtani házaikat, porrá rombolni mindent és darabokra tépni, szétszaggatni őket úgy, hogy kínjukban ordítsanak a fájdalomtól. Le kellett volna vezetnie rajtuk a dühét, de neki még ezek után se voltak indulatai. Ráadásul még sosem ontott ki vért. Azt gondolta, erre nem is lenne képes. Pedig a hely, ahová sorsa nemrég száműzte, az a kegyetlen és sötét világ, ahonnét visszatért a földre, megkísérelte megedzeni őt, megértetni vele, hogy nincs más választása, változnia kell, ha életben akar maradni. Ő azonban mindaddig úgy tűnt, nem képes erre a változásra. Sosem hitte volna, hogy éppen ez a hely, a korábban kellemesnek gondolt földi világ lesz az, ahol az első csepp vér általa a porba hull majd egy napon. Nem akarta, hogy ez megtörténjen, de sejtette, hogy igen közel áll abban a percben ahhoz, hogy megváltozzon.

Tudta, hogy ki kell használnia a pillanatot, az általa okozott riadt perceket, de meg se fordult a fejében, hogy támadásba lendüljön. Csak lassan végignézett az embereken. Ezzel látványosan fokozta a hatást, amit külleme okozott, de valójában csak az időt akarta húzni. Várt. Jól tudta ugyanis, hogy szárnyai eléggé megégtek a tűzben, így nem lenne képes azonnal messzire repülni, de azt is tudta, minden perc újabb esély számára az életben maradáshoz. Ezért szállt le az emberek közé és várt, mert közben folyamatosan és elég gyorsan gyógyulhattak sebei, sérülései. Aztán a lány felé tekintett és arra gondolt, talán már fel tudna vele repülni. Mindenesetre nem akart sokáig tétovázni, nehogy túl késő legyen a leány számára. Mielőbb meg akarta kísérelni vele a felemelkedést, mielőtt még az emberek felbátorodhattak volna, hogy ismételten nekik rontsanak.
Alig fordult azonban meg, váratlanul szembetalálta magát egy elszánt szempárral. Már nem volt annyi ideje, hogy teljesen kitérjen a gyilkos penge elől. Bordái közé rideg borzadállyal futott az acél. Nem ez volt az első alkalom, hogy átélt ilyet, de ezúttal nem számított rá. Gyötrő fájdalmak közepette omlott a porba a lány mellett. Tudta, pillanatokon múlik csupán az élete. Nem értett hozzá, de egyértelmű volt, hogy sikerült annyira elmozdulnia, hogy szívét a penge elkerülje. Remélte, hogy létfontosságú szervet vagy eret se ért. Tudta, egyetlen esélye van. Sietve ragadta meg a markolatot és kirántotta mellkasából, majd minden erejét összeszedve felkelt a földről. A hatás nem maradt el. A döbbent rémület ráfagyott az arcokra.
Jeges szél suhant végig a halálfélelemtől sápadttá vált lelkeken.

Volt azonban valaki a falusiak közt, aki ekkor se vesztette el lélekjelenlétét. Az a férfi volt az, aki az imént oly aljas módon leszúrta.
– Dobd el a kést! – kiáltott rá ekkor a lényre, felrántva a földről a már eszméletlen leányt. – Ha nem dobod el, végzek vele.
A lény ekkor egy pillanatra megtorpant.
– De hisz a ti fajtátok! – suttogta. – Nektek nem védenetek kéne őt tőlem?
– Ez csak egy nyomorult áruló. – felelte erre a férfi és kiköpött a hóra. – Esküszöm végzek vele, ha nem dobod el a tőrt!
Szemében elszántság csillogott. A lény tudta, ha nem engedelmeskedik, a fickó tényleg képes lesz elvágni a lány torkát.
– Jó, rendben, nyugalom. – felelte hát, miközben ajkai közül előbuggyant sötétkéken csillogó vére. Aztán felemelt kezéből a hóra ejtette a tőrt.
– Tedd hátra a kezed! Engedd, hogy megkötözzenek! – parancsára a lény nem mozdult azonnal, így ismét ráordított. – Mozdulj!
Nem tudta mit tegyen. Úgy tűnt, ebből a helyzetből aligha lehet kiút. A következő pillanatban, lélekjelenlétüket visszanyerve, a legharcedzettebbek vetették rá magukat, majd a földre lerántva ismét megkötözték. Nem elégedtek meg azonban ennyivel. Ekkor tért magához a csürhe és mindenki nekirontott. Most már, hogy a földre került, úgy érezhették, nem kell tartaniuk tőle. Így aztán ütötték, verték, taposták, rúgták. Tudta, csak egyetlen esélye van. Mielőbb halottnak kellett tettetnie magát, mielőtt még elveszti az eszméletét. Sebei ugyanis csak addig gyógyultak gyorsabban az átlagosnál, amíg tudatánál volt. Amint a falusiak látták, hogy már mindent beborít a lény tintaszín vére és látszólag eszméletlenül, ernyedten hever a teste a hóban, üdvrivalgásban törtek ki. Szemlátomást megkönnyebbültek, azt gondolván, hogy elmúlt a veszély.

Felkerült: Április 26. – szerda

A lány még magához tért és kinyitotta szemeit, de azonnal be is hunyta erőtlenül, reményt vesztetten, mert meglátta, hogy tőle alig méternyire, ott fekszik a rideg földön az idegen. Hatalmas szárnyai megszaggatva terültek szét mellette a hóban. Tekintetük még találkozott egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra, de már tudta, mindennek vége, nincs többé remény…
Pedig volt. Mert a lény sosem adta fel könnyen. Szempillái lecsukódtak, de nem azért, hogy átadja magát a halálnak. Épp ellenkezőleg. Ezzel utolsó és talán egyetlen esélyét akarta kihasználni. Várt. Tudta, senki se sejti róla, hogy sebei gyorsan és könnyedén regenerálódnak. Remélte, hogy az örömmámor, mely a falusiakon úrrá lett, valamint az éjszaka sötétje és a vér miatt, mely mindent beborított, talán senki se veszi észre ezt. Várt. Arra várt, hogy felpattanhasson és meglepve őket kitörhessen, felkapva a lányt, messze szállva a téli éjszakában.

Hosszú idő eltelt, közelgett a perc, ám ekkor váratlan dolog történt. Egyszer csak azt érezte, valamivel leöntik. A szaga alapján rögtön felismerte. Olaj volt az. Tudta már, mily kegyetlen az ember, de erre nem számított. Hirtelen erős fény lobbant fel. Erre megrebbentek szempillái, amint kilesett mögülük. A férfi, aki korábban leszúrta, most ott állt mellette, kezében egy lobogó fáklyával. Aztán a következő pillanatban már reá is vetette azt. Hatalmas lángok csaptak fel rajta és körülötte. Nem akart meghalni. Tudta, nincs több ideje. Sietve fordult egyet a földön, a hóban, hogy eloltsa a tüzet, de… meglepetésére csak még magasabbra csaptak a lángok. Erre nem számított. Nem volt idő gondolkozni. Felpattant, majd mint egy óriási fáklya, felrepült a levegőbe. Arra gondolt, hogy szerencsére jól ismeri a vidéket. Odafentről lepillantva már tudta is merre van a közelben folyó. Még néhány pillanat és már bele is zuhant a jeges vízbe. A testét borító olaj miatt azonban ekkor még hatalmasabbra csaptak a lángok, a tűz pedig pillanatok alatt kezdett átterjedni a környező fák ágaira is. Nem értette ezt az egészet. Fogalma se volt arról, hogy az olajat nem lehet vízzel oltani. Mivel pedig úszni se igazán tudott, csak kapálózott a folyó közepén. Közben az erős sodrás magával ragadta és már lángolt körötte minden.

Nem vette észre, mikor tűnt fel a parton a három fénylő szempár és a hozzájuk tartozó három óriási busa fej. Nem is sejtette, hogy a rettenetes háromfejű kutya, melyet korábban megmentett, azóta is őt kereste széles e vidéken mindaddig, míg meg nem lelte nyomát a hóban. Így talált rá és így jutott el az emberek falujához. Amikor odaért, a máglya még égett, ő azonban már a földön feküdt. Az állat már arra gondolt, hogy közébük ront, felragadja és elrohan vele, de mielőtt még megtehette volna, felcsaptak a lángok és már fel is repült a levegőbe. A vadállat tekinteteivel követte a tüzes fénycsóvát az égen, majd a fák közt rohanva arra vette az irányt. Így érte utol a folyónál. Amint látta, hogy a víz közepén kapálódzik, nem hezitált egyetlen pillanatig se, hanem berontott utána. Nem feledte még, hogy nem is oly rég ő mentette meg az életét. Mit se törődött azzal, hogy perzselik bundáját a lángok, kiráncigálta a partra. A lény csak ekkor hagyta abba a kapálódzást. Ruhája, teste még mindig lángolt,… ekkor döbbent rá, hogy még mindig életben van. Nem tudta, mennyi idő telt el, de… sejtette, hogy már fel kellett volna, hogy eméssze a tűz. Felkelt a földről és magára tekintett. Foszlott, még mindig égő ruhájára. Ekkor döbbent rá, hogy egyáltalán nem érez fájdalmat és ahogy jobban megvizsgálta magát, látta, hogy teljesen sértetlen. Megérintette a felcsapó lángokat és rájött, hogy bőrét egyáltalán nem fogja a tűz. Eltöprengve nézte a testét, majd kezeit, miközben elégett teljesen az olaj és végül kialudtak a lángok. Ruházata szinte teljesen leperzselődött róla és ő ismét ott állt a téli fagyban, ám ezúttal szinte teljesen mezítelenül. Sosem hitte volna, hogy egyszer még visszavágyik a barbár demiurgok világába.

Akkor jutott eszébe a lány. Sietve emelkedett fel ismét a levegőbe, a kutyával mit se törődve. Odafentről jól láthatta, amint a fák között rohannak üldözői, egyre távolodva a falutól, arra, amerre őt repülni látták. Nyilván biztosra akartak menni, a saját szemükkel meggyőződni arról, hogy tényleg bevégezte és ha mégse, ott akartak lenni, hogy átsegítsék a túlvilágra. Sejtette, hogy nem vehetik észre a fák sötét lombozatán keresztül, miközben odafent hangtalan árnyként suhant el felettük a sötét éjszakában, ezúttal a falu irányába. Ő is csak azért látta őket, mert képes volt érzékelni a hőt, így jól kivehette az emberek rohanó alakjait.
Hamarosan a falu fölé ért, mely most teljesen néptelennek tűnt. Úgy látszott mindenki, aki élt és mozgott, az a nyomába eredt. Nem sejtette, hogy nők riadt tekintetei figyelik őt a házak sötét ablakai mögött félve meglapulva. Nem sejtette, de nem is érdekelte. Sietve szállt le a még mindig lobogó máglya mellett és a leány mellé térdepelt.

Folytatás:

Először azt hitte, már nem él, de aztán megrebbentek szempillái. Gyorsan megérintette jobbjával a lány megszenesedett, fekete arcát. Nem tudta miért akarja megmenteni. Tulajdonképpen nem érdekelte a sorsa, ahogy a sajátja se különösképpen. Nem akart azonban az adósa maradni. A leány jó volt hozzá, ami az utóbbi időben nem igen volt gyakori. Viszonozni akarta a kedvességét. Erre nevelte az édesanyja, aki azt tanította neki, hogy jótett helyébe…
Sietve terelte vissza gondolatait a leányra. Megérintette a nyaki ütőerét, ahogy a doktortól látta és érzékelte, hogy még van pulzusa. Bár alig, de még élt.
Egyik kezét gyorsan a leány homlokára, míg másikat a mellkasára helyezte és összpontosított. Arra gondolt, hogy a bőre legyen ismét szép és üde, arra, hogy gyógyuljanak be a sebei. Közben folyamatosan nézte, figyelte őt, mert tudta, bármikor visszatérhet a falu népe. Látnia kellett, miként épül újjá a leány teste, miként tér magához, hogy amint teljesen rendbe jön, el tudják hagyni a helyet. Úgy tűnt, ez ezúttal könnyebben sikerül. Sejtette, hogy azért, mert a leány még nem volt halott. Remélte, hogy most talán kevesebb energia kell majd hozzá és nem meríti ki annyira, hogy utána rögtön eszméletlenül összeessen, mint a korábbi alkalmakkor.
Nem telt bele sok idő és lassan, de látványosan visszatért a leányba az élet, sebei begyógyultak, bőre pedig ismét üde lett és hófehér, élettel teli, majd felnyíltak szomorú, könnyektől csillogó szemei. Megpillantotta a lényt, aki ott térdepelt mellette, kezeit rajta nyugtatva és látta a fényt, mely tenyereiből áradt szét. Érezte, hogy valami különös, megnyugtató erő áramlik át testébe és önti el, bódítva érzékeit. Aztán szinte azonnal eszébe jutottak a falusiak, a tűz, a fájdalmai és rémülten felsikoltva fel akart pattanni, de egy parancsoló hang állította meg:
– Várj még! – szólt rá az idegen, miközben gyengéd, de határozott mozdulattal visszanyomta a hóba.
Azt tervezte, teljesen felgyógyítja a leányt és csak akkor hagyja abba hamarabb a műveletet, ha esetleg a falusiak korábban visszatérnének. A leány erre rátekintett és szavától, érintésétől megnyugodott. Aztán egy ideig csak nézte a férfit, szoborszépségű, de ijesztően fekete arcát és világító zöldfényű tekintetét. Még soha nem látott ilyen jóképű fiatalembert. Ha nem lettek volna azok a rémisztő szarvai, azok a hegyes fogai és a bőrszárnyai…
Aztán a lény hirtelen megingott kicsit és egyik kezével a homlokához kapott, miközben a másikkal megtámaszkodott maga mögött, ahogy hátra tántorodott. Megszédülhetett.
Az érintés megszűnésekor a leány teljesen magához tért és sietve, aggódva ült fel:
– Jól vagy? – fogta meg az idegen karját.
– Igen. Semmi komoly. De… mennünk kell. – suttogta.
– Igen. – felelte a leány – Bármikor visszatérhetnek. Én már jól vagyok. Mehetünk.
Az idegen nem erre gondolt. Nem a falusiak visszatértétől tartott, hanem attól, hogy ahogy már máskor is történt vele ilyenkor, ezúttal is össze fog esni és elveszíti majd az eszméletét. A leány szavára elgondolkozva nézett el mellette a távolba. Nem látta még, hogy visszafelé közelednének a falusiak, de tudta, hogy valóban nem tétovázhatnak ott sokáig.
Karjaiba vette hát a leányt, felkelt vele és hamarosan már odafent repültek az éjszakában. Ezúttal balra vette az irányt attól, amerre a falusiakat rohanni látta. Tudta, hogy arra van egy nagyobb rét, ahol könnyen leszállhat. Közben arra gondolt, hogy már nem térhet haza. Legalábbis azon az éjszakán már semmiképpen.
Nem akarta veszélybe sodorni az édesanyját, de ekkor döbbent rá, hogy ezt már megtette azzal, hogy az imént, amikor a felcsapó lángok elvakították, éppen a kunyhójuk irányában repült fel. A falusiak emiatt őt üldözve éppen arra indultak el. Tudta, hogy addig mennek majd, míg meg nem találják. Akkor viszont előbb-utóbb el fognak érni a hegy lábánál megbújó kunyhóhoz. Bár mérföldekre volt még a hegy, de azért szerette volna mielőbb elterelni a figyelmüket. Közben azonban a leányt se akarta magára hagyni. Sietve szállt le vele a hóborította réten.
– Itt elválnak az útjaink. – jelentette be. – El kell terelnem a figyelmüket, mert egyenesen a hegy felé rohannak ahol… – itt egy pillanatra elakadt a szava, de aztán úgy döntött, bíznia kell a leányban, tehát így folytatta: – a hegy lábánál van anyám kunyhója. Én most megyek és elcsalom őket másfelé. Nem lesz veszélyes a számomra. Nem fognak tudni elkapni, mert nincs messze az átjáró a… saját világomba. Te közben könnyen és biztonságban eljuthatsz anyámhoz. A hó újra esni kezdett. Ez el fogja fedni a nyomaid. Siess és mondj el neki mindent! Mondd meg neki, hogy a fia, Phosphor haza akart menni, de… akadt egy kis gond útközben. Azért válogasd meg a szavaid, nem kell megrémíteni és nem kell tudnia mindenről, hisz már úgyse számít mi történt. Túléltük. Mondd viszont meg neki, hogy a kunyhót azonnal hagyják el és siessenek a hegyhez.
– De ott az istenek élnek!
– Éppen azért! – felelte Phosphor – Mert tőlük biztos menedéket kaptok. Na siess! – tette még hozzá, aztán már fordult volna meg, hogy gyorsan nekifusson és széttárva szárnyait felszálljon, de a leány gyengéden megragadta a karját.
– Várj még! – suttogta. “Mire?” – akarta odavetni a rideg szót, de megfordulva megpillantotta a leány könnytől csillogó, szomorú szemeit, amitől elakadt a lélegzete. Az jutott eszébe, hogy soha eladdig még nem látott ilyen szép és törékeny teremtést.
– Ugye sietsz majd utánam? – kérdezte a leány suttogva, de Phosphor nem hallotta szavát. Figyelmét elterelte a leány aranybarna, hullámos, vállig érő haján sziporkázó Hold sápadt fénye. Olyan volt, mint egy éji tündér, egy álomból előlépő jelenés. Már amikor ápolta őt, akkor is feltűnt neki, hogy milyen különlegesen fehér és puhának tűnő a bőre, de most, ahogy nézte, kedve támadt megérinteni. Óvatos, lassú mozdulattal letörölt egy alágördülni készülő könnycseppet, miközben a varázslat teljesen magával ragadta. A leány ekkor megfogta a kezét és továbbvezette, miközben behunyta szemeit és élvezte, ahogy a forró érintésbe simul az arca. Aztán érezte, hogy Phosphor ujjai már fürtjeivel játszanak, majd lentebb ereszkednek mezítelen vállára. Mindketten megfeledkeztek mindenről, minden szörnyűségről, ami velük addig történt. Még arról is, hogy a veszély még nem múlt el, hogy a falusiak bármely pillanatban rájuk találhatnak. Közben kezdett újra feltámadni a fagyos szél, de ezt egyikük se érzékelte, pedig a tűztől megtépázott, megszenesedett ruhadarabjaik alig takarták már a testüket.
A leány csak élvezte Phosphor forró érintését. Legszívesebben teljesen odabújt volna hozzá, elmerülve ölelésében, de nem akarta elriasztani őt vagy egy hirtelen mozdulattal megtörni a pillanat varázsát. Újra kinyitotta szemeit és rátekintett, hogy lássa az arcát, hogy kifürkéssze, vajon hasonlóan érez-e iránta. Phosphor függőlegesen hasadt pupillái tágra nyíltan nézték őt. Olyan emberinek tűnt. Úgy tekintett a leányra, mintha valami csodát látna, de nem mozdult. Szoborszépségű arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. A leány mégis úgy érezte valami ellenállhatatlan erő vonzza ajkai felé. Lassan tett előre egy lépést, miközben lábujjhegyre emelkedett és tekintetét lesütötte. Még egy szívdobbanás és már érezte is Phosphor forró leheletét, ahogy az egyre közelebb ért hozzá. Már minden pillanatban azt várta, hogy ajkaik összetalálkoznak. De aztán… kinyitotta a szemeit és észrevette, hogy… nem viszonozza közeledését… mintha megfagyott volna a világ.
– Indulnom kell. – szólalt meg hirtelen Phosphor, megtörve a különleges varázst. Közben hátrált is egy lépést és a leány úgy érezte, mérföldekre löki magától e szavakkal.
– De jössz majd te is, ugye?
– Nekem nincs itt helyem többé. Vissza kell mennem a másik világba, ahonnét jöttem.
– Veled megyek!
– Nem tudod mit beszélsz. Az egy… – itt elakadt a szava. Azt akarta mondani, hogy az egy szörnyűséges hely, de nem akarta ezzel idegesíteni a leányt, tehát így folytatta – nem neked való hely. Anyám majd vigyáz rád. Te csak éld az életed és örülj, hogy élhetsz. Én most megyek. Az átjáró nincs messze, nem lesz baj, mondd meg neki, hogy nem kell értem aggódnia.
– De valamikor… csak láthatlak még… – tétovázott kezét tördelve a leány.
– Erre most nincs időnk. És már így is sokat elvesztegettünk feleslegesen. – tért ki a válasz elől Phosphor, miközben összevonta szemöldökeit – Indulnom kell, mielőtt még ideérnek. Értsd meg, hogy nekünk nem lehet közös jövőnk! Nincs értelme áltatnunk magunkat.
Ezek a rideg szavak megdermesztették a leány szívében a mindent elsöpörni készülő vágyakat.
Hirtelen, mintha még jobban feltámadt volna a fagyos szél. A lány megborzongott, de nem csak a hidegtől.
Aztán csak dermedten nézte, ahogy Phosphor megfordul és pár lépés után széttárva hatalmas bőrszárnyait, felemelkedik az éjszakában. Persze, tudta jól, hogy igaza van. De akkor is fájt, hogy nincs választásuk.

Vége!

Csak ennek a történetnek van vége,
de ez egy nagyszabású regénysorozat része!

Érdekel az egész? Szívesen olvasnád végig ingyen?

A téli szünetben olvashatod a folytatását!



NOVELLA-ÖZÖN a téli szünetben!

Iratkozz fel, ha szeretnél sok novellát olvasni ingyenesen!
Ha legalább 5000-en jelentkeztek, a jelentkezők JÖVŐRE IS INGYENESEN olvashatják első körben az írásaimat, novelláimat, kisregényeimet, sőt a regényeimet is! Hívd a barátaidat, szólj mindenkinek, hogy jövőre újabb történeteket is ingyenesen olvashass!

Vezetékneved:
Keresztneved:
*Email Címed: