Egy közülük – Folytatás

Szpojler!
Egy korábbi történet folytatása:
“Első utam a gyengélkedőbe vezetett. Ott feküdt az egyik ágyon kiterítve a nemrég még halott demiurg. Vagy tán még most is az volt? Érdekes beszélgetés foszlányai szűrődtek hozzám a folyosóról.
– Nem értem, ez teljességgel érthetetlen. Pedig én is éreztem.
– Lehet, hogy csak azt hitted, hogy érzed. Az imént ellenőriztem és nem dobog a szíve, mégcsak nem is lélegzik.
– De nem csak én éreztem. A pulzusát is kitapintottuk.
– És azt mégis mivel magyarázod, hogy oszlásnak indult? Ilyen állapotban már zombiként se tudna senki magához térni.

“Nem lehet, hogy én is hallucináltam! – gondoltam közben. – Biztosan csak túl kevés volt az időm.”
Újra mellkasára tettem kezemet, behunytam a szememet és minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy látom magam előtt, amint megtelik élettel és magához tér. Nem vettem észre, hogy közben Thanatosz belépett a helyiségbe, ahogy azt sem, hogy észrevétlenül behajtja az ajtót, majd mellém lép és csak áll ott fekete ruhájában, mint a halál, aki rám vár. Egyszercsak éreztem, ahogy ismét elkezd dobogni a szív, majd lassan megemelkedett a mellkas és lesüllyedt. Lélegzett. Nem hagytam abba. Kezemet továbbra is rajta tartottam, miközben erősen összpontosítottam. Ekkor egy kéz fogta meg a karomat és egy hang szólított meg:
– Lucifer, elég lesz!
Thanatosz volt az. Szavai kizökkentettek. Meglepődve néztem rá, miközben kezemet sietve húztam vissza.
– Abba kell hagynod – folytatta – mielőtt magához tér és meglát. Akkor nem lenne nehéz összeraknia a népnek, hogy milyen képességgel bírsz.
– És az miért lenne baj? Ha bárkit feltámaszthatok az nem bűn.
– Most gyere velem! Ne itt beszéljünk erről! – mondta, majd sarkon fordult.
Követtem.
– Szóval, mi ezzel a gond?
– Gondoltál arra, hogy mi van, ha nem tudsz bárkit megmenteni? Felesleges lenne reményekkel áltatni őket. Egyébként is még csak most ismerkedsz a képességeddel. Ez az első alkalom. Ha valaki egy bizonyos idő múlva tér vissza, mindenki tudja, hogy zombi lesz. Mégpedig az élőket gyűlölő, kegyetlen és halhatatlan zombi. De mi van, ha még későbbről tud visszahozni valaki egy holtat? Még nem tudod, mit szabadítottál rájuk!
– Elég legyen ebből! Engem nem köthet semmilyen szabály vagy hiedelem! Nem félemlíthet meg ön sem. Egyébként is miből gondolja, hogy ez az első?
– Figyellek.
– Azt láttam. A várudvarban is figyelt, mintha várta volna, hogy megteszem. Na, persze! Már értem! A király távollétében ön uralkodik. Gondolhattam volna! Ön engedélyezte a bosszút, nem igaz?
– A király törvényei alapján nem volt kétséges mit kell tennem. Ha itt van, ő is ezt teszi.
– Ha itt van, ő jobban átgondolja és biztosra megy a bűnösségét illetően.
– Ugyan, mindketten tudjuk hogy itt volt. – mosolygott. – Ha nem tetszett volna neki, ami történik, leállítja.
Tudtam mit ért ezalatt, de nem tudhattam biztosan tudja-e vagy csak blöfföl, hogy tőlem tudja meg. Igaz, nem árulta el nekem senki, csak egy sejtés volt ez részemről, de egy bizonyossággal teli sejtés. Nem emlékeztem előző életemre, bár többen meséltek róla, de nem hittem. Játéknak tekintettem, szórakozásnak. Belementem, úgy téve mintha elhinném, de egy percig se gondoltam komolyan, hogy akár egyetlen szó igaz lehet, vagy akár egy lény is létezne. Tudtam róla, hogy a király egy közülük és álruhát visel, de ezt nem tőle és nem is mástól tudtam. Erről soha, senki nem beszélt. Én se kérdeztem rá, nem utaltam rá, nem is célozgattam. Egyszerűen csak tudtam. Nem tudtam honnét, de nem voltak kétségeim. Azt is tudtam azonban, hogy a királyért az életem is adnám, tehát tőlem biztosan nem sejthette volna meg senki, hogy ki volt ő.

Ekkor örömteli hangok szűrődtek be hozzánk. A szavakból kiderült, a halott magához tért. Sietve léptem az ajtóhoz, hogy jobban halljam őket. Az első örömöt követő csalódott hangokat hallva hamar egyértelművé vált, borzalmasabb zombit teremtettem, mint aki valaha létezett. Élt, mozgott, lélegzett, de csak mint egy gép.
– Nincs benne lélek. – suttogta Thánáthosz. – Látod, mondtam, korai lett volna még a vállveregetés. A lelke már messze járt és elszakadt köteléke a testtel. Lehetetlen lett volna visszahívni. Kicsit csalódtam benned.
– Csalódott? – lepődtem meg. – Ezekszerint azt hitte meg tudom csinálni, hogy feltámaszthatom? Erre számított?
Ekkor villant át elmémen egy abszurd gondolat. Thánáthosz úgy nézett rám a várudvaron, mint mester a tanítványára, aki éppen kiáll egy próbát. Büszkén. Akkor nyilván azt hitte, sikerrel jártam. Lehetséges lenne? Végülis ez mindent megmagyarázna. Mi más oka lehet annak, hogy valaki elrejt egy holttestet ezen a vidéken? Nem hallottam még soha olyan demiurgról, aki szégyellte volna, ha megölt valakit. Csakis Thánáthosz tehette… de csak azért, hogy engem leteszteljen? Lehetetlen!
– Tudom ki tette! – vetettem rá smaragd tekintetem és éreztem, szinte szúr a pillantásom.
– Ugyan honnét tudnád?
– Mindjárt meglátja, csak egy pillanat! – mosolyogtam és már indultam is, hogy bemenjek hozzájuk.
– Várj! – ragadta meg a karom.
– Mire?
– Előbb gondolkodj! Egyrészt meg kell bizonyosodnod arról, hogy tényleg az-e a tettes akire gondolsz, másrészt pedig… ha arra gondolsz, akire én, belegondoltál, hogy nem fogod tudni úgy tálalni a történetet, hogy a magad szerepét kihagyod?
– És az miért baj? Nekem nincs félnivalóm.
– Hát majd lesz! Szerinted kit fognak okolni azért, amilyen állapotba az áldozat került? És ez a tett súlyosabb, mint a gyilkosság volt. Vagy szerinted melyik tett ártott többet? Most bizonyára, akárcsak a zombikat megölni nem lehet, de mivel nincs lelke, még annyira se lehet vele szót érteni, mint egy zombival. Szerinted megünnepelnek, ha megtudják, hogy mindezt neked köszönhetik?
– Igazán kedves öntől, hogy ennyire aggódik értem, de tudom mit teszek. – mosolyogtam rá gúnyosan.
Azzal beléptem a helyiségbe.
– Hogy van? – kérdeztem, mintha érdekelt volna.
– Még nincs teljesen magánál.
Így nem is lesz. Gondoltam. De mit tudnék tenni? Ha Thánáthosznak igaza van, nem sokat. Vagy mégis?
– A ti népetek mit gondol arról, hová lesz a lélek a halál után?
– Erről semmit se tudunk. Az emberek lelkeit nap mint nap látjuk ahogy vándorolnak, újra és újra vissza, de ha egy demiurg meghal, nem látjuk a lelkét. Talán mert nincs is.
Márpedig valami kell legyen… – gondoltam. – valami, ami most hiányzik belőle. De az is lehet, hogy tényleg nincs és csak nem adtam elég erőt neki ahhoz, hogy felépüljön. E gondolatra visszasiettem Thánáthoszhoz.
– Alkut ajánlok! – kezdtem.
– Alkut? Te? Nekem?
– Ugyan, nem kell ez a színjáték! Gondolom nem puszta szórakozásból nevez Lucifernek. Ha meg az vagyok, miért ne alkudozhatnék önnel? Mindketten tudjuk, hogy ön volt a tettes. De ne! Ne mondjon semmit, csak hallgasson végig! Engem akart tesztelni, ami elég bizarr ötlet, de csak hogy tudja, a vizsgának még nincs vége, mert nem hagyom ennyiben.
– Reméltem is. És mi a terv?
– Álmodom. Tehát lélek vagyok.
– Ezt viszont nem kéne hangoztatnod. Ha a Fények meghallják, végeznek a testeddel, és nem fogsz tudni hová visszatérni.
– Jól van, de most nem ez itt a lényeg. Egy lélek, egy test nélküli lélek bárhová eljuthat. Ha pedig a demiurgnak van lelke, kell hogy valahol legyen. És ahol egy lélek van, oda egy másik is el tud jutni. Biztosítsa kérem nekem a helyet, hogy senki se zavarhasson!
– Hmmm….
– Mi a baj?
– Ez jól hangzik, de túl értékes vagy ahhoz, hogy én ilyesmihez asszisztáljak.
– Nem sok választása van, különben felfedem mit tett.
– Aligha hinné bárki.
– Aidóneus mindig hisz nekem. A bizonyíték pedig meglesz utólag.
– Legyen. De kell még segítség!
– Önnek talán igen, de nekem nem. Ön kezdte ezt a játékot és most hagyni fogja, hogy befejezzem. Hogy hívják a holtat?
– Wellprán.
– Csak nem Wellnoran fia?
– De. Mert? Ismered őt?
– A történetét ismerem. Wellnoran volt a vezér, mielőtt… mielőtt Aidóneus át nem vette a hatalmat. Wellprán a jogos örökös, de akkoriban már halottnak hitték, mert rég száműzték a törzsből.
– Így van és azért tért vissza, hogy megkapja ami jog szerint őt illeti.
– Ezért állította le?
– Ugyan, ennyire nem érdekel, ki a király. Én csak látni akartam, miként reagálnál egy ilyen helyzetben.
– Na jó! Mindegy. Elég a szóból.

Amikor megérintettem a demiurg homlokát, a szemközti ajtóra mutattam, mely egy alig használt folyosóra nyílott.
– Wellprán! Lépj be! – szólítottam a lelket.
Reméltem, hogy sikerül, miként más holt szellemek is megjelentek így…. legalábbis időnként. Talán a demiurg lelke is megjelenik, feltéve, hogy van lelke és persze, ha nincs túl messze. Erre, felszakadt az ajtó és váratlanul hatalmas erő vágódott nekem, majd határtalan sötétség borított el mindent én pedig közben hanyatt vágódtam. Meglepetten nyitottam ki a szemeim, de nem láttam semmit. Mindent beborított a gomolygó feketeség. De ami még ennél is meglepőbb volt, hogy úgy éreztem, mintha karjaimat két kéz szorítaná a padlóhoz.
– Lucifer! – hallottam egy távoli kiáltást. Thánáthosz hangja volt az. – Küzdj ellene!
Könnyű mondani. Gondoltam. De ez… mintha valami földöntúli erő lenne…. nem elég, hogy leszorított a földre, mintha minden irányból szorongatna. Sietve löktem el magamtól a talajt szárnyaimmal, de épp csak annyira sikerült, hogy oldalra kifordulhattam, hogy talpra álljak. Ebben a pillanatban nyílhatott az ajtó. Látni továbbra se láttam semmit, de hallottam Desider hangját:
– Mi ez a fekete… – nem tudta folytatni, mert köhögni kezdett.
– Desider hallasz? – kiáltottam neki oda, de a következő pillanatban két kar ismét megragadott és a földre rántott.
– Lucifer!? … Mi folyik itt?
– Fogalmam sincs. … nem látok semmit! …én csak…. ki van még itt?
Kérdésemre senki sem felelt.
– Fogd erősen, Lidaster! – kiáltotta oda Thanathosz és éreztem, erősebben szorítanak a kezek. Hangja Desideréhez hasonlóan távolinak tűnt. Mintha óriásira nőtt volna a szoba. – Zárd be az ajtót!
– Ez a halál.. – suttogta valaki dermedten. Hangját, suttogása ellenére is hallottam.
– Csukd be az ajtót, nem hallod? – szólt rá erélyesebben Thánáthosz.
– Mert gondolod, hogy ez a valami nem tud áthatolni a falakon? – kérdezte ironikusan a hang.
– Nem, de legalább senki se jön be és nem láthatja meg. Elég volt nekik, hogy a halott feltámadt. Jobb, ha nem látják, miben mesterkedünk mi itt.
– Desider! Én kivihetem innét! – ajánlotta a Tűzlidérc. – Elég gyors vagyok ahhoz, hogy kiragadjam.
– Nem, az nem jó ötlet! Lehet, hogy többet ártana!
– Valamit pedig tennünk kell, mert máskülönben… Már alig bírom tartani.
Hallottam az ajtócsukódást, miközben felszisszentem mert éreztem, ahogy az erő ismételten egy nagyot ránt rajtam.
– Mit csináltatok egészen pontosan? – hallottam Desider hangját.
– A halott lelkét akarta visszahívni… gondolattal.
– Akkor… lehet, hogy… ? Lucifer! Hallasz minket?! Nincs jó és rossz! Te döntöd el, hogy harcolsz vagy tárgyalsz! Ne feledd ki vagy! Emlékezz az elveidre! A legfontosabb a fény, a tiszta értelem, a tudás! Lidaster, engedd el! – adta ki a parancsot Desider.
– Nem! Akkor elveszítjük!
– Bízz bennem!
Igaza volt. Különös egy helyzet. Jelen voltam, minden szavukat értettem, de képtelen voltam kommunikálni velük. Desidernek igaza lehet. Hívtam a lelket. És ez az erő… éppen akkor érkezett.
Ekkor éreztem, elengednek. Elszántam magam, talpra ugrottam és a falnak hátráltam.
– Wellprán! Nyugodj meg! Tudok segíteni!
– Te, aki Lucifert játszol? – hallottam egy különösen, mélyen zengő félelmetes hangot.
– Az igazság az, amit mások annak hisznek. Egyébként is, te miért nem hiszed?
– Mert innét jól látszik az igazság! Tudod, eleinte még tartottalak valamire, de amikor bealázkodtál annak a nyomorultnak, aki királyt játszik a völgyben…
– Szövetséget kötöttünk. Egyébként pedig mindez már a múlté. A király már halott.
– Tudod ki a halott? Én. És én innét sokkal tisztábban látok, mint valaha. Engem akarsz megtéveszteni? Azt hiszed nem tudom, hogy Desider a király? Szánalmas. Milyen király az ilyen?
– Nem azért hívtalak vissza, hogy ezen filozofáljunk. A tested feltámadt, de a lelked hiányzott.
– Gondolod, ha akarnék, nem tudnék visszatérni?
– Igen, pontosan ezt gondolom. Van egy közös vonásunk, a büszkeség.
– Sosem fogok visszatérni.
– Miért? Mert azt hiszed a nép majd rajtam áll bosszút, hogy ezt tettem veled?
– Ugyan! Mindketten tudjuk, hogy Thánáthosz tette.
– Szóval rajta akarsz bosszút állni?
– Látod, erről beszélek! Luciferként értened kéne. Most kristálytiszta a tudatom. Ha visszazárom magam a test börtönébe, elfelejtek mindent.
– Sokra mész a tudással, ha nem tudod megosztani senkivel. Gyere vissza és élj! Élve is bármit megvalósíthatsz!
– Te még mindig ebben hiszel? Hogy minden megoldható, hogy a tudat mindenekfelett? És persze ha visszatérek, eldicsekedhetsz vele… nem jönne rosszul, nem igaz?
– Wellprán! Ha tényleg mindent tudnál, ahogy azt állítod, tudnád, hogy nem ez az első alkalom és még egyikről se beszéltem senkinek. Nem hírnévért és nem is elismerésért teszem. És mégcsak nem is azért, hogy segítsek.
– Akkor?
– Elég a szóból! Azt akarom, hogy élj, de nélküled ez nem megy!
– Tudod, hogy ez lehetetlen! Oly sokáig voltam már halott… oly sokat láttam már azóta. Elszakadtak a kötelékek.
– Megmondom mi lesz. Kötünk egy alkut. Én segítek, hogy élj és emlékezz, te pedig elmondod nekem, hogy honnét veszed, hogy nem én vagyok Lucifer. Megegyeztünk?
– Mit tervezel?
– Megegyeztünk vagy se?
– Rendben, de ha csak félig sikerül, üldözni foglak és keservesen megbánod.
– Akkor most eressz!
Szavamra elengedett és én magamhoz tértem.
– Gyorsan, vigyük a tóhoz! – kiáltottam, felpattanva.
– Mert?
– Bízzatok bennem!
Azzal egy hátsó kijáraton át kivezettük a félig élő holtat az emlékezés tavához, majd megmerítettük benne. Pontosabban kötöttünk egy kötelet a derekára és belöktük a hídról. Aztán amikor már eleget kapálózott és nem kapálózott többet, kihúztuk a partra. Én ekkor ismét megérintettem a homlokát, de ezúttal csak gondolatban hívtam a lelket és elképzeltem, ahogy magához tér. Erre meglepő dolog történt. A halál nyomai lassan visszahúzódtak, majd eltűntek róla és magához tért. Fekete szemei dühösen szikráztak körbe, ahogy felült.
– Emlékszel? – kérdeztem.
– Igen. – felelte ridegen, Desiderre pillantva.
– Akkor ne akard, hogy megbánjam, hogy segítettem! Ha a legkisebb gyanúja felmerül annak, hogy ártani akarsz Desidernek, én magam végzek veled. Még akkor is, ha azt gondolod, hogy nem én vagyok…
– Nem azt mondtam, hogy nem te vagy… hanem, hogy azt játszod, hogy az vagy…azt hiszed, csak játszod, hogy bármilyen alakot felvehetnél, de azért pont ezt választod, mert ezzel segítesz nekik. Jobb lenne, ha mielőbb ráébrednél arra, hogy mégha most alszol is, nagyon is ébren vagy és ez nagyon is a valóság.
– Mert? Nem mindegy? Szerintem semmi más nem számít csak a tettek.
– Ezért szólok. A Fények már tudják. Hallottam őket beszélni. Tudják, hogy szerepet játszol. Tudják, hogy ki vagy. Ideje lenne emlékezned és meglepni őket azzal, hogy ez a valóság! Ideje, hogy ismét a legvadabb rémálmuk legyél!”