II. kötet – 1. fejezet – Ázimor – A halálon túl

Ázimor
A halálon túl

 

Évszázadok teltek már el azóta, hogy miután meghaltam, ide kerültem. Azóta egyik nap olyan volt, mint a másik. Nem érzékeltük többé az idő múlását. Nem volt már többé se éjjelünk, se nappalunk. Felettünk nem szikráztak többé a csillagok. Nem tündökölt már a Nap se nekünk. A halálon innen, már semmi se számított. Az egyetlen mulatságot az jelentette akkoriban a számunkra, hogy az újonnan érkezőket riogattuk. Valójában azonban szinte teljesen ártalmatlanok voltunk.

Puszta kézzel nem tudtunk megérinteni semmit, se a talajt, se a fákat, se a köveket, csak más lelkeket. Azokat a dolgokat tudtuk csak megfogni, amit magunkkal hoztunk, melyek a sírba mellénk kerültek. Nekem például ilyen volt a szablyám. Ily módon, szinte mindenki rendelkezett valamiféle fegyverrel. Némelyek még a lovukat is magukkal hozták. A fegyverek azonban a többi lélekkel szemben semmit se jelentettek, hiszen azok áthaladtak rajtuk, anélkül, hogy sérülést okoztak volna nekik. A holtakat megölni újra már nem lehetett. Néhányan teljesen fehérek, ködszerűek voltunk és az alig létezés állapotában derengtünk. Mások, részben vagy teljesen átlátszottak, de olyanok is akadtak, akik élőknek tűntek, mintha valódi testük lenne. Némelyeknél csak a halál látványos jelei mutatták, hogy már nem lehetnek élők.

Többségünk tudattalan lélekként kóválygott, nem sejtve, hol van, kiszolgáltatva az idők végezetéig. Sok halott átjutott a folyón, mely hosszan elnyújtózva kanyargott mellettünk, sokan viszont az innenső parton ragadtak. Ehhez részben jómagam is hozzájárultam. Az obolosz volt a kulcs, mely nélkül a vízen senki nem kelhetett át. Az obolosz, a mágikus érme, ami a révpénzt jelentette, az volt az egyetlen, melyet bármelyőnk megfoghatott. Aki rendes temetést kapott, annak útravalóul ilyet tettek a szájába, de a többieknek esélyük se maradt. Nem tetszett ez a rendszer és elhatároztam, teszek ellene. Tudtam ki vagyok, ki voltam, amíg éltem, tudatomat nem vesztettem el a halál mezsgyéjén átjutva, így hát döntéseket is képes voltam hozni. Hamarosan pedig egy népes tábor ura lettem. Ura a tudatos és a tudattalan lelkeknek egyaránt. A folyó partját jártuk és ha új szellemekbe botlottunk, bizony megtámadtuk őket és elvettük tőlük az oboloszt, így nem kelhettek át. Az érméket aztán én osztottam ki, kedvem szerint, persze fukar kezekkel. Ki kellett érdemelni, komoly tettekkel, hogy átkelhessenek a túlpartra. Így tettem szert korlátlan hatalmamra, miközben számos rejtekhelyemen halmoztam fel az oboloszt. Így éldegéltünk, túl a halálon, ahol már nincsenek célok, érzések és nincs értelme a létnek se többé.

Hamarosan azonban egy csapásra minden megváltozott.

Ismét portyára indultunk, miként már oly sokszor tettük, amikor megpillantottunk két újonnan érkezőt. Egyikük különös, általam eladdig még soha nem látott fekete bőrű lény volt, szarvakkal, bőrszárnyakkal. A másik átlagos embernek tűnt, de látszott rajta, testalkatán, hogy egész életében betegeskedett és valószínűleg az is vitte el. A jövevények tanácstalanul álldogáltak a folyó felé nézve.

Tízen voltunk kettő ellen. Egyáltalán nem egy rossz arány, még így se, hogy fegyvereket nem vittünk magunkkal. Felesleges lett volna, hiszen a holt szellemeknek azokkal ártani már úgyse lehetett. Halandókat élve én személy szerint még sose láttam azon a vidéken, így azt hittem, ezúttal is hozzánk hasonlatosakkal van dolgunk, olyanokkal, akik már látták a halált. Nem késlekedtünk sokáig. Azonnal körbe vettük őket.
– Ne mozduljatok! – kiáltottam rájuk – Azonnal adjátok oda az oboloszaitokat és nem esik bántódásotok!
Erre a rémisztő szárnyas lény felém fordult. Élénkzöld tekintete, mint a macskáké, úgy fénylett, miközben enyhén gúnyos, kissé tán fölényes mosollyal így felelt:
– Néked is szép jó napot!
– Mit képzelsz magadról, hogy feleselsz itt nekem? – kiáltottam rá erre – Menten agyonverünk és elveszek mindent, amit akarok.
– Tedd hát! – kiáltott rám parancsoló hangon, miközben kezei ökölbe szorultak, a szemei pedig szikrákat vetettek, miközben tett felém egy lépést. Csak nem akar megtámadni? Nem látja, hogy túlerőben vagyunk? Pribékjeim mind jól képzett harcosok voltak és ez látszott is rajtuk. Ezen kívül, hogy a hatást növeljem, olyanokat válogattam ki, akiken jól látszott a halál. Vércsíkok és mély sebek mindenütt. Ez mindenkit meg szokott riasztani.
– Látom, nagy szájhős vagy, – feleltem – nem félted az életed! Akkor a kis barátoddal fogunk eljátszadozni kicsit. – intésemre pribékjeim közül néhányan azonnal közrefogták a másikat, majd egyetlen pillanat alatt megragadták és hátracsavarták karját. Arcára kiült a nem leplezett riadalom. Társa azonban könnyedén elnevette magát:
– Felőlem! Ő úgyis halhatatlan. – vonta meg a vállát.
Egy pillanatra nem tudtam mit tegyünk, annyira meglepett a válasza. De aztán úgy döntöttem, mindegy is, azért még megmutathatom neki, ki itt az úr.
– Fogjátok le őt is! – parancsoltam pribékjeimnek, mire azok rávetették magukat. Ekkor azonban különös dolog történt.

Társaim kezei rendre átsiklottak rajta, sehogy se bírták megfogni. A megtámadott azonban nem sejthette, hogy szellemek vagyunk, hogy élőket megfogni nincs hatalmunk. Komolyan vehette a veszélyt, mert azonnal védekezni próbált. Látszott rajta, hogy semmit se ért a harchoz, csak a külleme ijesztő, de még verekedni se tud. A támadás úgy megijesztette, hogy hanyatt vágódott a földön, majd pedig nevetséges kapálózás volt csak, amit művelt. Pribékjeim azonnal le tudták volna gyűrni, ha képesek lettek volna megragadni. Minden pillanatok alatt ment végbe.
Az embereim épp csak rávetették magukat, ő hanyatt vágódott, majd kapálózni kezdett, mielőtt még hozzá értek volna. Aztán láttam, hogy nem tudják megragadni, kezük átsiklik rajta, tehát nem halott még. Történt azonban közben valami egészen meglepő. Pribékjeim olyan hévvel akarták lefogni, hogy végül csak sikerült nekik, bár közben többször fájdalmasan kiáltottak fel. Amikor véget ért a küzdelem és a szárnyas lényt hátracsavart karokkal a földre nyomták különös jelenet tárult elém. Néhány pribékem, akik a harc közben hátratántorodva elestek a földön, még mindig ott bóklásztak, négykézláb. Némelyek elhűlten a föld porát tapogatták, markukba véve felemelték és nézték, ahogy alápereg, mások az apró köveket, kavicsokat pakolgatták. Meg tudták fogni a tárgyakat. Lehajoltam, hogy én is megérintsem a talajt, de kezem átsiklott rajta. Semmi se változott. Szellem voltam még mindig. De velük mi történhetett? Azok, akik addig részben vagy szinte teljesen átlátszottak, mintha teljesen visszanyerték volna emberi testüket, visszatértek színeik. Csak a halál jelei maradtak meg rajtuk. Odaléptem az idegenhez és megkíséreltem megragadni a karját, de nem tudtam. A többiek azonban szilárdan tartották. Ugyan, miként lehetséges ez?

Felkerült: Február 17. – péntek – 19 óra

– Mi történt? Mit tettél a társaimmal? – förmedtem rá.
Nem felelt, csak állta tekintetem.
– Azt hiszem, a keze miatt van, uram! – szólt oda az egyik földön üldögélő pribékem. – Hozzám ért és olyan volt, mintha egy medúza csapott volna meg. Nem fájt nagyon, csak enyhén.
– Igen, mi is éreztük. – bólogattak a többiek.
– Szóval a kezed? Mutassátok a kezét!
Parancsomra felemelték a jobbját és elém tartották.
– Nyisd ki a markod és mutasd a tenyered! – kiáltottam rá, de nem engedelmeskedett. – Nyissátok ki! – adtam ki a parancsot.
Erre halkan felszisszent, ahogy pribékjeim, nem kímélve, teljesítették kívánságomat. Nem láttam semmi különöset azon kívül, hogy keze fekete volt, mint a szurok és ujjai végét karmok díszítették. Elhatároztam, megfogom, hogy lássam, mi történik. Ahogy hozzáértem én is éreztem az enyhe fájdalmat, majd láttam, ahogy kezembe visszatér az élet, ruhámra a színek. Nem lehetett többé átlátni rajtam. Lehajoltam és végre… végre meg tudtam érinteni a talaj porát. Mennyire hiányzott már az érzés… a létezés érzése. Végre ismét éltem. Vagy mégse? Körbetekintettem az embereimen. A halál nyomai még mindenkin látszottak. Szemeik pedig valami különös halvány, ezüstös színben világítottak, de ezt leszámítva, ismét élőknek tűntek. Ismét éltünk hát? Mert mi is az élet, ha nem az, hogy meg tudjuk érinteni környezetünket és hatással lehetünk a világra? És mi ezt ismét megtehettük.
E felismerésre már kezdett is kibontakozni elmémben az új, világmegváltó terv. Egyszer, régen, már átkeltem a folyón. Láttam a világot, mely odaát húzódott és láttam az ott élőket. Társaimmal pedig akkor, régen, egyszer már megtámadtuk Yperpéránt, a birodalmat, mely odaát terült el. Vesztettünk, de akkoriban még szellemek voltunk csupán. Ezúttal azonban lehetőségünk van arra, hogy mind feltámadjunk, és ne csak riogassuk őket, hanem valós és véres támadást intézzünk ellenük. Hiszen most már nem csupán a saját fegyvereinkkel mehetünk harcba, hanem elvehetjük az övéiket is. Leigázhatjuk a világukat és én lehetek a birodalom új ura. Tetszett ez a gondolat.
– Újra élünk! – kiáltottam el magam.
Bejelentésemet hangos harci kiáltások követték.
– Most pedig visszatérve a többiekhez, mindenkit feltámasztunk.
Szavaimtól teljesen fellelkesültek. Aztán az idegenhez fordultam.
– Hajlandó vagy önszántadból engedelmeskedni vagy kényszerítenünk kell? – tettem fel neki a kérdést.

 

Folytatás:
2. fejezet: http://regenyeim.hu/fantasy-kotet2-fejezet2/

 

(Ha tetszett, ne feledd lájkolni LENT! Köszönöm.)