II. kötet – 2. fejezet – Phosphor – A folyón innen

Phosphor
A folyón innen

 

Felkerült: Február 18. – szombat

Amikor feltette a kérdést, tudtam, nemigen van választásom. Azt is tudtam azonban, hogy akaratom ellenére egy olyan lavinát indítottam el, mely sokak halálát okozhatja. Ha minden lelket feltámasztok, ezek képesek lesznek arra, hogy az élőket öljék. Lassan tehát beteljesedik a jóslat… és vér fog tapadni a kezemhez. Bármennyire is nem akarok olyan lenni, mint akinek hittek az emberek… végül mégis olyanná válhatok és én lehetek a fő gonosz… minden rossz okozója. De miért érdekel ez engem? Mit számítanak nekem az emberi életek… azok életei, akik engem legszívesebben darabokra téptek volna. Mégis… képtelen lettem volna arra, hogy akarattal ártsak.
– Mi lesz már! Felelj! – rivallt rám a fickó.
– Önként segítek, de vannak feltételeim. – feleltem.
– Feltételek? A te helyzetedben még gondolod, hogy feltételeket szabhatsz?
– Gondolom. Mert magamat és a képességeimet csak én ismerem pontosan, miként a hátrányait is. Nektek fogalmatok sincs arról, hogy mi történt veletek és ez mivel jár. Csak, mint a gyerekek örvendtek afelett, hogy meg tudjátok fogni a kavicsokat. Ahhoz, hogy valódi győzelmeket érjetek el, szükségetek van rám… élve.
Erre úgy tűnt elgondolkozik.
– Most bizonyára csak blöffölsz… – szólalt meg aztán.
– Ahogy gondolod. – feleltem ridegen – De aztán ne sírjon a szád, hogy nem figyelmeztettelek. Az együttműködésem nélkül, nagyon meg fogjátok bánni.
– És mik lennének a feltételeid?
– Először is, nem akarom, hogy bárki megtudja, hogy én ilyesmire képes vagyok.
– Miként tarthatnánk titokban?
– Megtaláljuk a módját, de ezt meg kell ígérnetek. Engem az se zavar, ha magadról állítod, hogy képes vagy erre, míg közben az én érdemem. De nem akarom, hogy a jelenlevőkön kívül bárki megtudja.
– Fura egy kívánság. Inkább büszkélkedhetnél vele. És milyen feltételed van még?
– Nem támasztok fel akárkit és szövetséget akarok.
– Szövetséget?
– Igen. Hogy álljatok készen, ha nekem van szükségem rátok és tegyétek meg, amit kérek, feltételek nélkül.
– Nem akarsz te egy kicsit sokat? Mindjárt a helyemre is lépnél? Nna, elég a szórakozásból! Fogjátok és vigyük őket!

Azzal elindultunk táboruk felé. Közben mélyen gondolataimba merültem. Mit tegyek? Aligha hihető, hogy pusztán azért fontos ez nekik, mert a föld porát akarják tapogatni. Nem tudom, még mit terveznek, de szinte biztos, hogy nem békés a szándékuk. Ha segítek nekik, akkor pedig én is bűnrészes leszek. De tiltakozhatok én kézzel-lábbal, ezek úgyis lefognak, kényszerítenek. Elég sokan vannak, és jóval erősebbek is nálam. Sajnos ezt már ők is jól tudják. Ahogy azt is, hogy képességemet nem irányíthatom. Az egyetlen fegyverem a blöff lehet csupán, de most úgy látszik, az se segít. Valahogy meg kell szöknünk. Ylarion-ra tekintettem. Hozzám hasonlóan hátrakötözött kézzel némán haladt nem messze tőlem. Rám se nézett. Arra gondoltam, talán le kéne ráznom magamról a pribékek szorítását. Megkísérelhetnék kitörni, de ahogy körbetekintettem rajtuk, nem tudtam elhinni, hogy akár a legcsekélyebb esélyem lenne. Nekem még talán szerencsém is lehetne. Talán kihasználhatnám a meglepetés erejét. De akkor mi lenne Ylarion-nal? Biztosra vettem, hogy ha rajta is segíteni akarnék, akkor az esélyeimet a nullára csökkenteném és minden bizonnyal fel is dühíteném őket.
Utunk kietlen vidékeken vezetett át, melyet kisebb-nagyobb dombok és sziklák tarkítottak. Tőlünk balra lila virágtengerbe borult rét húzódott, de a folyó partján, ahol haladtunk, mindent valamiféle különös, fekete por fedett. Belerúgtam a lábammal, de mintha ólomszemcsékből állna, nem szállt magasra. Valójában egyáltalán nem lehetett felkavarni a földről. Halott, néma világ vett körül minket. Az ég fekete monstrumként nehezedett fölénk. Tőlünk jobbra pedig az ében folyam kanyargott, melyen obolosz nélkül át senki se juthatott. A felette lebegő sárga köd miatt a túlpartját látni nem lehetett. Nem mondta atyánk, hogy itt holtak szellemei kísértenek. Fia pedig csak a vízpartig tartott velünk, miután egy meglepően kanyargós és hosszú útvonalon vezetett minket odáig. Aztán a parton csak bejelentette, hogy onnét már nélküle is odatalálunk, csak mindenhol említsük meg atyánk nevét. Azt állította, hogy a révész ingyen átvisz minket, a folyó túloldalán lakók pedig szívélyesen a királyhoz kísérnek. Akkor még nem gondoltam arra, bár minden jel arra utalt, hogy talán el akarnak veszejteni.

Felkerült: Február 19. – vasárnap – 19 óra

Nemsokára megérkeztünk a táborukba, ahol egy barlangba löktek minket. Azt mondták, vendégek vagyunk, de mi tudtuk, hogy valójában foglyok. A barlang bejárata előtt vezérük pribékjei strázsáltak. Egykedvűen léptem a falhoz, hogy a sziklákon elvágjam kötelékeim. Ylarion megállt előttem és így szólt:
– El akarnak veszejteni.
– Nem hinném. Élve van szükségük rám.
– Nem rájuk gondolok, hanem atyádékra. Itt hagytak egy olyan helyen, ami teljesen idegen a számunkra. Vajon miért nem kísértek egészen a királyig? És miért nem mondták előre, hogy ez így lesz? Erre csak egy magyarázat lehet. Azt akarják, sose érkezzünk meg. Itt ragadtunk félúton. Vissza se térhetünk már… vagy te meg tudtad jegyezni az utat? Neked nem tűnt úgy, hogy közben szándékosan felesleges köröket is tettünk?
– Én bízom atyánkban. – feleltem nyugodt hangon.
– Ahogy gondolod… bár igazából már mindegy is. A helyzetünkön nem változtat. A helyedben azonban megnézném mi áll abban az ajánlólevélben.
– Lepecsételték. Nem nyithatom fel. De mégis, mitől kéne tartanom?
– Nem gondoltál arra, hogy esetleg a saját halálos ítéletedet viszed a királyhoz?
– Hogy érted ezt?
– Annyira naiv tudsz lenni. – ingatta fejét. – Na, jól van, elhiszem, hogy atyád jó és bízhatsz benne, de most tegyük félre kicsit ezt. Mi van, ha mégse? Mi van, ha a halálodat akarják, mert léted kellemetlen a számukra, de a kezüket nem akarták beszennyezni vagy féltek nyíltan szembeszállni veled. Hiszen valljuk be, rettenetesen ijesztő a külsőd, és ki tudja mire vagy képes, most hogy átváltoztál. Mi van, ha ezért küldtek ide, ezért nem adtak térképet, nehogy visszatalálj, és ezért nem kísértek tovább, csak félútig, hogy meg se érkezz. És az is lehet, hogy még arra az esetre is gondoltak, ha netán valami csoda folytán eljutnál a királyhoz és az ajánlólevélben valójában nem az áll, amit hiszel. Ha ez nem egy olyan levél, melyben arra kéri az öccsét, hogy fogadjon be, hanem egy olyan, amiben azt kéri, végezzen veled?

Felkerült: Február 20. – hétfő

– Ugyan! Rémeket látsz. – legyintettem, miután megszabadultam kötelékeimtől. – Térképet az úthoz azért nem kaptunk, nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön és így olyanok is eljussanak ide, akiknek nem lenne szabad. Ermíz azért nem jött tovább, mert csak eddig ismeri az utat. Az ajánlólevélben pedig biztos, hogy nem állhat semmi efféle, mert atyánk jó. Annak idején is megmentette az éltem, pedig hagyhatta volna, hogy ott pusztuljak.
– Legalábbis ő ezt mondta. – vágott közbe Ylarion.
– Jól van már! Inkább ülj le és nyugodj meg! Dzíosz atyámban maximálisan megbízhatsz.
– Legyen igazad. De ha lesznek még jelek… kérlek, legalább figyelj oda!
– Jól van. – feleltem, de csak azért, hogy megnyugodjon. Ilyesmiket, amiket mondott egyszerűen nem tudtam feltételezni atyánkról. Ő mindig igazságos volt. Akkor még lehetetlennek tartottam, hogy a külsőm alapján ítéljen meg, és a vesztemet akarja, mint mások.
– És hogy szökünk meg? – tette fel aztán a kérdést kis idő múlva Ylarion. – Mert ugye nem akarsz segíteni nekik?
– Miért ne tenném?
– Nem láttad milyenek? Ezek biztos, hogy háborúzni akarnak.
– Tudom. De itt nincs senki, akit megölhetnének.
– És ha átkelnek a folyón és megtámadják a király birodalmát?
– Az imént még úgy beszéltél atyámról és a királyról, mintha a legnagyobb ellenségünk lenne, most pedig félted őket?
– Nem erről van szó. Csak nem szeretném, ha vérontást okoznánk. Szövetségesnek bőven elég lesz az a tíz, akit eddig feltámasztottál. Szerintem valami ügyes gondolattal rá lehetne venni őket, hogy velünk tartsanak a túlpartra.
– Nincs rájuk szükségünk. Ermíz megmondta, hogy a túloldalon a király népe, ha meghallja atyánk nevét, biztonságban el fog kísérni minket a kastélyba.
– És ha mégse? Ha mégis nekem van igazam és el akartak veszejteni minket? Szükségünk lehet rájuk. Gondold át! Ki van mellettünk? Gyakorlatilag senki. Ha átkelünk a folyón, ki tudja milyen népek élnek ott. Bármilyen is a külsőd, bármilyen bátran lépsz is fel, bármilyen jól is blöffölsz, ha támadnak, nem tudjuk megvédeni magunkat. Ezek jól képzett harcosok. Nem ártana, ha velünk tartana néhány. Viszont az összeset feltámasztani… ez egy nagyon rossz gondolat.
Nem tetszett, amit mond, mert tudtam, igaza lehet és nekünk erre is készülnünk kéne. Ha azonban megfogadtam volna tanácsát, akkor elismerem, hogy már én is kételkedem atyánkban.
Nem sokkal később a szellemek vezére magához hivatott minket. Az őrök kísértek hozzá. Azok voltak csak jelen, akikkel korábban ránk támadott.
– Foglaljatok helyet! – kezdte. – Felteszem most újra a kérdést, utoljára. Megteszed önként, amit kértem?
– Máskülönben?
– Szabadon távozhattok.
Ezen meglepődtem. Valóban elengedne minket csak így? A történtek után ez alig tűnt hihetőnek.

Felkerült: Február 21. – kedd

– Miért engednétek el?
– Átgondoltam és arra jutottam, nem akarok olyan szövetségest, aki kényszer alatt segített nekünk.
– Az jó. – feleltem. – Akkor távozunk. – azzal, felkeltem és intettem Ylarion-nak is, aki bátortalanul követte példám, majd határozott, de nyugodt, lassú léptekkel indultam el, hogy otthagyjam őket.
– Várj! – szólt utánam a vezér.
– Tudtam, hogy nem gondolod komolyan. – mosolyogtam.
– De komolyan gondolom. – felelte, miközben felkelt és szilárdan a szemembe nézett. – Valóban elmehettek, de lenne előtte egy ajánlatom.
– Éspedig?
– Átgondoltam és valóban jól jönne egy olyan szövetséges, amilyen te vagy. Szeretném, ha vendégként maradnátok egy ideig, hogy megismerjetek minket és álláspontunkat. Szeretném, ha aztán döntenél. Közben bármikor elmehettek. Szabadon. Ha pedig szeretnétek, lekísérünk titeket a folyóig és még két oboloszt is adunk az átkeléshez.
– Ne higgy neki! – suttogta Ylarion. – Csak játszik velünk. Esze ágában sincs elengedni minket.
– Ha átver, akkor elintézem, hogy ismét halott legyen. – blöfföltem. – Nekünk nincs félnivalónk.
– Akkor tehát? – kérdezte a vezér.
– Rendben, maradunk. – feleltem.
Így kerültünk a holtak szellemei közzé. Vezérük, Ázimor pedig körbevezetett minket köztük. Több százezren lehettek, de többségük nem volt tudatánál, csak szánalmasan, réveteg tekintettel bolyongtak. Némelyek olyanok voltak, mint az esőfüggöny, áttetszőek és lehangolóak. Mások tisztában voltak azzal, hol vannak és miért, de ez a tudat csak még rettenetesebbé tette létüket, mellyel nem tudtak mit kezdeni. Rövid idő alatt felmértem a helyzetet, láttam sorsuk kilátástalanságát.
– Segítenünk kell nekik. – suttogta Ylarion és látszott rajta, mennyire együttérez velük.
– Ilyen gyorsan meggondoltad magad? – nevettem.
– Ezek nem csak barbár harcosok… asszonyok és gyermekek is vannak itt. Ez borzasztó! Segítened kell nekik!

Felkerült: Február 22. – szerda

– Segíthetünk. – feleltem. – Ha egyáltalán segítségnek nevezhető, amit tenni tudok. De vajon mi számunkra ebből a haszon?
– Nem cselekedhetsz pusztán azért, mert neked jó vagy rossz valami. Gondolj arra, milyen lehet nekik így a lét.
– Semmi közöm hozzájuk. – feleltem. – Az egyetlen ok, ami miatt érdemes elgondolkoznom rajta, az az, amiről korábban már beszéltünk. Jól jöhet később a segítségük.
– Na, megszületett a végső döntés? – kérdezte odalépve hozzánk Ázimor. – Segítesz feltámasztani mindenkit?
– Nem. – feleltem határozottan.
– Rendben. Megértem. Akkor elkísérünk a folyóig. – azzal intett néhány pribékjének, akik odalépve átnyújtottak nekünk két oboloszt. Elutasítóan emeltem fel jobbomat.
– Köszönöm, de erre semmi szükség. Nem azt mondtam, hogy nem segítek, csak azt, hogy nem mindenkin. Szerintem mindenkinek meg kell adnunk a lehetőséget, hogy maga döntsön.
Ázimor gondolkozott egy darabig, de aztán elfogadta feltételeimet és létrejött a szövetség. Éppen csak addig maradtunk, amíg mindenkit, aki tudatánál volt és akarta is, fel nem támasztottam. Mivel az egyetlen, amit mindenki meg tudott érinteni, az a révpénz volt, ezért Ázimor azt állította, hogy különleges mágikus módon kezelte az érméket, és aki hozzáér, az feltámad. Azt is hozzátette azonban, hogy minden érme hatása csak egyszer működik. Ezután egyenként hívtunk be mindenkit, én pedig a tenyeremben tartva nyújtottam át nekik az érméket. Így persze mindenki hozzáért a kezemhez, amikor átvette.
Azonnal érezték is az energiát, enyhe fájdalom formájában, melyről egyöntetűen állították, hogy olyan volt, mintha medúzához vagy rájához értek volna. Amikor távoztak, természetesen minden érmét le kellett adniuk az ajtóban strázsáló őröknek. Ázimor nem akart megválni a nehezen megszerzett révpénzektől, melyek a folyón történő átjutás egyetlen lehetőségét jelentették számukra. Mindenkit feltámasztottunk ily módon, aki kérte. Csak egy kivétel volt a szabályom alól. Ázimor unokahúga. Ő nem volt tudatánál, így megkérdezni se lehetett volna. Azért érintettem meg mégis, mert Ázimor megesküdött nekem, hogy örök időkre hálás lesz ezért és minden holt lélek hasonlóképp tisztelni fog, ha pedig kellenek, nemcsak, hogy mellém állnak, segítenek, miként arról az eredeti szövetség értelmében megállapodtunk, de ha ezt megteszem neki, akkor a hadsereg, melyet kiképez az én seregem lesz, amikor csak szükségem van erre.
Ylarion sokatmondó rémülettel pillantott rá. Tudtam mire gondol. Mégis igaz volt hát az első gondolat. Ezek háborúzni akarnak. Ennyi révpénzzel pedig harcosaik könnyedén átjuthatnak majd a folyón. Én is megértettem ezt, ám most már nem tehettem semmit. Arra gondoltam, a legjobb, ha segítek az unokahúgán, hisz akkor legalább nekem is lesz szavam a sereg felett.

Folytatás: Február 23. – csütörtök – 19 óra

(Ha ez is tetszett, ne feledd lájkolni LENT! Köszönöm.)

 

 

Folytatás:

3. fejezet:
http://regenyeim.hu/fantasy-kotet2-fejezet3/