II. kötet – 3. fejezet – Phosphor – Út a királyhoz

Phosphor
Út a királyhoz

 

Felkerült: Február 23. – csütörtök – 19 óra

Ázimor betartotta ígéretét, elengedett minket. Lekísértek a folyam partjára és ott magunkra hagytak. Ylarion helytelenítette, amit tettem, de azzal érveltem, hogy most már mindegy.
– Egyébként se lesz gond! A holtak tömegesen nem juthatnak át. Gondolj csak bele! Bármilyen nép is él a túlparton azokkal most valójában jót cselekedtem. – feleltem neki, felé fordulva. – Egy szellem tán könnyen átlebeg a folyó felett, de most már olyanok, akárcsak mi. Esélyük sincs ladik nélkül. És semmilyen csónakot nem készíthetnek maguknak, mert ideát nincs fa. Úszni pedig nem tudnak, mert a folyó vize halálos. Lemarja a bőrt és a húst.
– Elfelejted, hogy most hozzám lettek hasonlatosak, és még ha így is járnának, testük felgyógyulna.
– Csakhogy ezt nem sejtik, a fájdalmat viszont érzik. És nyugodj meg alaposan elriasztottam őket a víztől.
– Mert? Mit mondtál nekik?
– Csak Ázimornak. Mégpedig azt, hogy a folyó vize az egyetlen, ami képes visszafordítani a hatást.
Ylarion elgondolkozva húzta össze szemöldökét.
– De előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy ez nem így van.
– Még ha rá is jönnek, nagyon elvetemültnek kell lenniük ahhoz, hogy nekiinduljanak ily feltételek mellett. Kegyetlen fájdalmakat okozhat a víz, miközben lemar róluk mindent.
– Ha másként nem, a révpénzzel átjuthatnak egyenként.
– Ez igaz. Ám addig bőven van időnk. Nem hallottad? Ideát akarja kiképezni őket, hogy ne keltsen feltűnést. Ha a király valóban jó, ha befogad minket, felfedjük előtte a helyzetet, így lesz ideje kivédeni a támadást. Ám ha neked lesz igazad… és végeznek velünk odaát… akkor megérdemlik, amit kapnak.
– Legyen neked igazad. Reméljük, nem akarják a halálod. – felelte.
– Úgy lesz, de most már induljunk. Kíváncsi vagyok a túloldalra és a királyra is.
– Én pedig arra, hogy mi áll az ajánlóleveledben. De nem szeretnék jelen lenni, amikor átadod a királynak.
– Ehh. Te aztán nem hagyod abba a gyanakvást. Na, menjünk! Keressük meg azt a révészt! A folyó apró hullámai feketén csillogtak az ében égbolt alatt. Forró szél kavarta jobbra, tőlünk nem messze a lila virágok tengerét. Egy hang szólalt meg hirtelen. Üdvözölt. Majd pedig egy baljós, sötét árny bontakozott ki a ködből. Egy ladik végében állt és csáklyájával irányította a csónakot. Fura egy alak volt, hátán deformált, különösen nagy púppal. Arcát nem láthattam, mert csuklyája mélyen előre lógott. Két csontváz kezével kormányzott. Aztán a ladik elérte a partot és az alak végigmért.
– Te még nem vagy halott. – lepődött meg.
– Tudom. – feleltem egyszerűen.
– Így nem vihetlek át.

Felkerült: Február 24. – péntek – 19 óra

– Látod!? – fordultam mosolyogva Ylarion-hoz. – A révész meg tudja különböztetni az élőket a holtaktól. Nem kell aggódni, hogy átjut valaki, aki él.
– Ahogy te se fogsz átjutni. – felelte a révész.
– Ugyan! Nekem ez a kis folyó nem jelenthet akadályt.
– Nem úszhatod át, a folyó megölne.
– Tudom, de vannak szárnyaim.
– A folyó megölne.
– A levegőben? – nevettem el magam. – Mégis hogy?
– Nagy köd húzódik a sodrás felett. Lehetetlenség ott tájékozódni. Sosem juthatnál át és már vissza se tudnál fordulni, mert nem látnád a visszautat. Mindaddig repülnél, míg el nem fáradsz és le nem zuhansz. A sodrás pedig végezne veled.
Elnéztem mellette a távolba, a túlpartot fürkészve. Igaza lehetett. A horizontot átláthatatlan köd borította.
– Hallod ezt? – fordultam ismét barátom felé. – Most már teljesen nyugodt lehetsz. Senkinek nincs esélye. Ez egy gyilkos köd.
– Van nálad obolosz? – szólalt meg ekkor ismét a révész. – Ha át akarsz menni, esetleg kétszeres árért kivételt tehetek. A túloldalon úgyis végeznek veled.
– Barátságos egy környék. – jegyeztem meg. – Atyánk egész mást mondott nekem, de úgy látom, csak gyáva volt ahhoz, hogy a saját kezével végezzen velem.
– Mert ki a te atyád?
– Inkább fogd ezt a két oboloszt és induljunk! – tértem ki a válasz elől, mivel Ylarion szavai elgondolkodtattak. Mi van, ha kimondom a nevet és éppen az kell ahhoz, hogy végezzenek velem? Elhatároztam, hogy amíg lehet, nem fedem fel magam.
– Ennyiért csak az egyikteket vihetem át. – felelte.
– Ezek ezüstből vannak, többet érnek, mint a réz. Kell vagy nem? – kérdeztem összevont szemöldökkel. – Dönts gyorsan, mielőtt meggondolom magam és erővel veszem el a csónakot!
– Rendben hát. Szálljatok be! – bólintott. Úgy látszott, fellépésem ezúttal megtette hatását. Intettem Ylarion-nak.
Szélesnek tűnt a folyó, lassan haladtunk, de miután átjutottunk a fölötte elterülő köd alatt, már hamar elértük a túlpartot. Miután kiszálltunk és megfordultunk, hogy elköszönjünk, a révész már nem volt sehol.
– Miért nem mondtad meg neki, hogy ki vagy? – kérdezte Ylarion.
– Így tartotta kedvem. – vontam meg a vállam.
Azzal tovább indultunk.
Nem jutottunk azonban messzire.

Felkerült: Február 25. – szombat

Kisvártatva különös alakok ugráltak elő mindenünnen, ordítozva. Szavaikat nem értettem, időnk pedig nem volt arra, hogy elmeneküljünk. Pillanatok alatt körbevettek minket. Különös, barbár népnek látszottak. Fekete bőrük és megjelenésük hasonlatossá tette őket hozzám, de szárnyakkal nem rendelkeztek. Fejeiken azonban éppúgy hegyes szarvakat viseltek, bár az övéik nagyobbaknak és erősebbeknek tűntek az enyémeknél. Vad, fenyegető ábrázatukat veres lángszerű minták csíkozták, kopasz fejeiken hajzatot nem viseltek. Ruhájuk egyszerű, zsákanyagból készült, testük pedig csupa izomból állt. Bunkósbotokkal voltak felfegyverkezve, de sokuk megfeszített íjat tartott a kezében. Esélyem se lehetett ellenük. Nem kísérelhettem meg azt se, hogy felszálljak.
Aztán kivált a tömegből az egyikük, nyilvánvalóan a vezérük és odalépett hozzánk:
– A nevem Niporán. – kezdte az általunk is beszélt nyelven. – Mi járatban vagytok errefelé?
– Épp csak erre jártunk és gyönyörködünk a tájban. – feleltem, mosolyra villantva hegyes fogaim.
– Most miért szórakozol? – szólt közbe Ylarion. – Mire való ez?
– Ugyan már! – intettem le. – Semmi köze a dolgainkhoz.
Niporán erre nem felelt, csak megfordult és ott hagyott minket, majd pedig miközben távozott, mintegy mellékesen odaszólt a pribékjeinek:
– Végezzetek velük!
Erre azok ránk emelték az íjakat.
– Várjon, egy pillanat! – kiáltott utána rémülten Ylarion.
– Most mi bajod? – súgtam oda neki. – Téged nem lehet megölni. Én pedig jól szórakozom.
– Szórakozol? – nézett rám döbbenten. – Azon, hogy meghalsz?
– Csak kíváncsi voltam, meddig jutnék el élve, ha nem állnánk oltalom alatt. – mosolyogtam.
– Mit akartok hát? – fordult meg Niporán.
– Békével jöttünk. – szólt helyettem Ylarion. – A várba megyünk.
– Mi keresnivalótok van ott? – vonta össze szemöldökét.
– A királyhoz igyekszünk. Dzíosz védelme alatt.
– Zeusz? – kiáltott fel meglepetten, nem túl jó görög kiejtéssel.
Erre egy pillanatnyi döbbent csend volt a felelet.
– Ki vagy te, hogy nevét a szádra mered venni? – suttogta aztán kisvártatva.
– Az ő apja, a testvére volt a nagyapámnak. Eos, a Hajnal fia vagyok. A király tehát anyám unokatestvére.
Szavaimra megenyhültek arcvonásai.
– Ezzel kellett volna kezdenetek. Akkor elkísérünk hozzá. Van azonban egy tanácsom. Máskor, ha kérdenek, azonnal mondjátok, mert ideát nem teketóriázunk. Veszélyes vidék ez, ahol nem tűrjük az idegeneket, de a király rokonait nem érheti baj. Indulhatunk! – adta ki még a parancsot.
Pribékjei erre úgy közrefogtak minket, hogy ha akartunk volna se mehettünk volna más irányba. Sokkal inkább érezhettük ismét fogolynak magunkat, mint vendégeknek.
Így indultunk el táboruk felé, mely nem messze, egy lávafolyamtól körülölelve húzódott. Több híd vezetett fel a dombra, melyen sátraik álltak és mindenhol körös-körül őrök lapultak a sziklák mögött.

Folytatás: Február 26. – vasárnap – 19 óra

Felérve meglepetten tekintettem körbe. Oly csodás látvány tárult szemeim elé, hogy megtorpantam és hosszan elnéztem a tájon. Körülöttünk, a nagyobbacska domb körül szélesen hömpölygött valami vörösessárga folyam. Számtalan ágra szakadt izzása hatalmas kőtömböket, kisebb-nagyobb szigeteket ölelt körül. A távolban sötétlő hegyek komor monstrumai hallgatagon figyeltek zord némaságukban. Az égbolt különös szurokszínben kavargott. Vöröslő fények izzottak éjszín fodrai között. Egyszerűen csodálatos látványt nyújtott sejtelmes lángjaival. Sokáig el tudtam volna gyönyörködni benne, de aztán hirtelen éles, visító hang harsant fel. Meglepetten fordultam meg. A földön egy különös, madárszerű lény feküdt, Ylarion pedig ott térdepelt mellette és éppen kihúzott valamit a lábából. Még egy pillanat és az állat már talpra is ugrott, majd megrázta magát. Akkor láttam csak, hogy madárnak egyáltalán nem is nevezhető. Egy toll nem sok, annyit se viselt a testén. Inkább valami félig hüllőszerű állat lehetett. Óriási bőrszárnyakat viselt, párducszerű, izmos, ruganyos testén.
– Nahát! – csodálkozott el Niporán – Mi meg már azt hittük, nem lehet segíteni rajta.
– Csak egy tövis volt a karmai közt. – felelte Ylarion – De még gyorsan el kell látnom a sebét és néhányszor váltanotok kell majd rajta a kötést.
– Mi nem bajlódunk ilyesmivel. – felelte ridegen Niporán. – Ha kell, a tiéd lehet.
– Miféle lény ez? – szóltam közbe hozzájuk lépve.
– Egy szárnyaló. – hangzott a rövid felelet. – Ilyeneken közlekedünk errefelé. De neked nem lesz rá szükséged. – mért végig rideg tekintettel – Látom, te a szerencsések közé tartozol, akiknek vannak szárnyai.

Válaszára felkaptam a fejem. “Csak nem! Ezek szerint errefelé valóban léteznek hozzám hasonlatosak?” További kérdésekre azonban már nem volt időm, mert Niporán intett és parancsára előállt kíséretünk. Vészjóslóan vicsorgó, leszegett fejű szárnyalóikat maguk mellett kantárszáron vezették. Akkor vettem csak észre, hogy a barátom által megmentett példány bármilyen nagy és ijesztő is, valójában még nem felnőtt egyed és a többihez képest egészen jámbor jószágnak tűnik. A domb tetejének hatalmas fennsíkján csak egyesével tudtak felszállni, miután nekifutottak és szélesre tárták több méteres, hatalmas szárnyaikat.

Hamarosan felemelkedtünk mind a magasba és útnak indultunk a király várkastélya felé.
Hosszú perceken keresztül szárnyaltunk már. Odafentről, ha lehet ezt mondani, még gyönyörűbb volt ez a különös táj. Az áthatolhatatlannak tűnő sötétséget, mely odalent mindent elfedett, jótékony árnyaival, megannyi vérvörös csík szabdalta össze. Imitt-amott egy-egy domb vagy hegy, óriási síkságok, egekig nyújtózkodó hegyláncok, aranyló és vérszín tavak és folyamok, méltóságteljesen pöfékelő vulkánok, dühösen fortyogó katlanok. Utunk közben számtalan árnyék suhant el mellettünk, oly gyorsan, hogy nem volt időm jobban szemügyre venni akárcsak egyet is.

Imitt-amott magas erődítmények komorlottak az örök éjszakában.
Így száguldottunk végig a fél világon, legalábbis a számomra még így, ilyen sebesség mellett is hosszúnak tűnt az út. Időnként elrepültünk néhány erőd mellett. Aztán egyszer csak népesebb vidékre értünk. Ezen a részen már egészen megsokasodtak a kisebb-nagyobb várak én pedig valahányszor megpillantottam egyet, mindig azt hittem, hogy most végre megérkeztünk, de nem. Végül, nagy sokára megpillantottam a távolban egy monumentális hegyláncot. Ahogy közeledtünk, egyre kivehetőbbé vált egy minden addiginál hatalmasabb, soktornyú várkastély, mely a völgyben magasodott. Mellette, a túloldalán egy csillogó víztükör terült el, míg az innenső oldalon, távolabb tőle egy folyam kanyargott. Így érkeztünk meg a palotához, melyet egy valóságos erődítményrendszer vett körül. Erős és magas várfalak ölelték a több négyzetmérföldnyi részt és mindenütt rövidebb-hosszabb fényes, beépített tövű dárdák meredeztek az ég felé, egyértelműen jelezve, hogy nem szívesen látják a levegőég felől érkezőket. A főkaput a tágas külső udvar követte, mely egy falura emlékeztetett az odalenn sorakozó kunyhószerű tákolmányok és a piactér miatt. Aztán újabb kapuk, újabb városnyi részek következtek és így tovább. Ahogy egyre beljebb értünk, egyre káprázatosabb, egyre díszesebb világ tárult a szemem elé. Egyre több díszítés borította az épületeket és a járókelők közt is egyre gyakrabban láttam előkelő ruhákat viselőket. A fekete szín közös volt mindenkiben. Mintha gyászolna az egész város. Pedig valójában a túlélés színe volt e vidéken az éj feketéje, hiszen itt soha nem érkezett el a reggel. Ami még hamar feltűnt, hogy igen sokan köpönyeget viseltek, melynek csuklyáját sokan még a fejükre is húzták. Át is futott rajtam a gondolat, mily könnyedén tudna besompolyogni ide az ellenség.
Aztán ahogy közeledtünk a középen magasodó, díszes kastélyhoz, elkezdtünk ereszkedni és végül a várfalnak egy olyan részén szálltunk le, mely nyilvánvalóan erre a célra lett kialakítva. Innen kíséret nélkül folytattuk utunkat egy díszes, arannyal, ezüsttel kirakott, márványlapokkal borított oszlopcsarnokon át, mely egyenesen a király fogadóterméhez vezetett. Nemsokára ott álltunk a hatalmas, faragott ajtó előtt.
“Itt kell hát élnem eztán?” – gondoltam körbetekintve.

Már láttam, nem sok izgalomra számíthatok. A király nyilván ad egy lakosztályt, majd pedig minden jóval ellátnak, hogy semmiben se szenvedjek hiányt. Az ajánlólevélnek ez lesz a természetes velejárója. Unalom, béke és nyugalom. Eltöprengve forgattam kezemben a pecséttel ellátott tekercset. “Talán mégis ki kéne nyitnom, mielőtt átadom? Mi van, ha igaza van Ylarion-nak?” Barátom ugyanerre gondolt, de ő ki is mondta:
– Meg kéne nézned! Ez az utolsó lehetőséged.

Folytatás: Február 27. – hétfő – 19 óra

(Ha ez is tetszett, ne feledd lájkolni LENT! Köszönöm.)

 

 

Folytatás:

4. fejezet:
http://regenyeim.hu/fantasy-kotet2-fejezet4/