II. kötet – 4. fejezet – Yperpérán – Valahol a birodalomban

IV. fejezet – Yperpérán
Valahol a birodalomban

 

IV. fejezet – Yperpérán
Valahol a birodalomban

 

Felkerült: Február 27. – hétfő – 19 óra

Még egy nap se telt el azóta, hogy útjára engedték Phosphor-t és Ylarion-t, amikor Dzíosznak rossz érzése támadt. Nem értette, hisz nem volt oka az aggodalomra. Tudta, hogy Ermíz az éj leple alatt biztonságban elkíséri őket a barlangig, mely az egyik kaput jelentette a túlnani világba és elvezeti őket egészen a folyóig. Biztos volt abban is, hogy ha rá hivatkoznak, akkor a révész akadékoskodás nélkül átviszi őket a folyón és abban se kételkedett, hogy fivére birodalmában, Yperpérán-ban vendégként fogadják majd őket. Valójában egyáltalán semmi oka nem volt az aggodalomra, mégis a baljós érzés egyre növekedett benne. Pedig közben már Ermíz is visszaért és arról számolt be, hogy minden rendben, senki se támadt rájuk, épségben és minden különösebb esemény nélkül érték el a folyót. Dzíosz mégse tudott megnyugodni. Ahogy pedig lassan teltek a napok, egyik a másik után, egyre fokozódott aggodalma. Lassan közeledett a tavasz, az idő is egyre jobbra fordult, a Nap is biztatóan sütött, Apólion is visszatért távoli útjáról és lantjának dallamát ismét felkapta az üde, lágy szellő betöltve érzékeiket, de Dzíosz aggodalma csak tovább fokozódott. Egyre inkább azt érezte, hiba volt, hogy nem kísérte el Phosphor-t egészen a királyig. Vagy legalább korábban küldhetett volna üzenetet fivérének. Phosphor nem indult azonnal. Igen sokat várt, mielőtt útra kelt. Bőven lett volna ideje előre megüzenni érkezését, de minden nap azt hitte, hogy felesleges, hiszen már úgyis elindul. Aztán lassan egyik nap a másik után telt el észrevétlenül és meg is feledkezett róla. Amikor végül Phosphor elébe állt azzal, hogy útra kész, meg is lepte a dolog. Őszintén szólva már nem hitte, hogy valaha rászánja magát az indulásra. Akkor már késő lett volna követeket küldenie, de nem is gondolt rá. Ismerte az utat és nem feltételezte, hogy bármi veszély fenyegetné őket. Igaz, a folyón innen lézengtek még előholtak, erről tudott, de azt is tudta, hogy ők már senkinek ártani nem képesek, hiszen a fegyvereiket, amiket magukkal vittek a sírba, a király harcosai már réges-rég elvették tőlük. A folyó túlpartja pedig már a birodalomhoz tartozott, ahol teljes biztonságban érezhette magán minden Mélységi árny, minden ott élő és a király minden rokona. Egyetlen dolog okozhatott volna csak gondot, mégpedig Phosphor új külleme, de ez is csak annyiban, hogy a király talán nem hitte volna el neki, hogy közéjük tartozik. Ezért írta az ajánlólevelet, melyben részletezte Phosphor helyzetét, átváltozását, nehézségeit és kérte, fogadja be a palotájába és biztosítson neki nyugalmat és bánjanak vele úgy, miként ővele is bántak, valahányszor vendégségbe érkezett hozzájuk. Azt hitte ennyi elegendő lesz és igazából ebben még most se kételkedett, de a megmagyarázhatatlan aggodalma egyre csak növekedett.

Végül aztán egy nap a többiek elé állt és bejelentette, hogy útnak indul és meglátogatja az öccsét. Többen is vele akartak tartani, mert aggodalma másokra is átragadt, de nem akart túl nagy kíséretet. Egy nap oda és egy vissza. Épp csak megnézi minden rendben van-e, épségben megérkezett-e Phosphor és már vissza is tér a hírrel. Ezzel nyugtatta őket. Hajnalt azonban nem lehetett lebeszélni arról, hogy vele tartson.

Felkerült: Február 28. – kedd

Elgondolkozva néztem a márvány padlólapokat. Nem tudtam mit tegyek, de azt igen, hogy a bizalmatlanságnak nem adhatok helyet a szívemben egy olyan valakivel szemben, aki eddig sosem ártott nekem és aki apám helyett is apám volt.
– Én bízom Dzíosz-ban. – állítottam tehát szilárdan. – Nem adott okot, hogy kételkedjek.
Ylarion erre már nem tudott mit felelni, mert ekkor kinyílt a nagy, díszes faragású ajtó és egy fenséges, sötét alak lépett ki rajta népes, felfegyverzett kíséretével. Valamennyien éjszínű köpönyeget viseltek, melyeknek az alja a talajt seperte és fekete csuklyáik nagyrészt takarták arcukat, de az ő öltözete, a meglehetősen sok aranyló díszítés miatt, látványosan elütött a többiekétől. Kezein fekete kesztyűt viselt, csillogó, drágaköves gyűrűkkel, nyakában pedig szikrázó, ékes láncot hordott egy látványos medalionnal. Jobbjában egy hosszú, szokatlan formájú, arannyal díszített botot tartott, melynek felső végére ijesztő arcokkal körbevett, különös, vöröslő fényben izzó gömböt erősítettek. Alsó része minden egyes lépésénél, egyenlő, lassú ütemben a márványlapokhoz koppant, ezzel még félelmetesebbé téve egész megjelenését, járását.
A fejére húzott csuklya árnyékából a többiekétől eltérően, feketén gomolygott elő a mély sötétség, így arcvonásait egyáltalán nem lehetett látni, de egész megjelenéséből, ruházatából, mozdulataiból, tartásából, tiszteletet követelő méltóság sugárzott. Aztán észrevett minket és felénk fordult.
Megdermedt a pillanat, miközben mozdulatlanná válva néztem baljós alakját. Külleme méltón tükrözte hatalmát. Yperpérán-nak nem is lehetett volna nála tekintélyesebb királya. Ezután elindult felénk, majd odaérve komor hangon így szólt:
– Légy üdvözölve! Ki vagy és mi járatban errefelé? – kérdezte.
– A nevem… a nevem Phosphor és a királyhoz jöttünk.
– Akkor a legjobb helyen jársz. – felelte. – Üzenetet hoztál Dzíosz pecsétjével? – tette még hozzá a kérdést, ám mielőtt még felocsúdhattam volna, hogy átnyújtsam, kivette kezemből a tekercset és egy könnyed mozdulattal felnyitotta, majd kigöngyölte azt. Cifra, vérvörös betűkből álló, ódon, díszes íráson táncolt a fáklyák lobogó fénye, de onnét, ahol álltam, elolvasni nem lehetett. Pár pillanat alatt átfutotta a sorokat, majd pedig miközben lassan összetekerte a pergament, felemelte csuklyás fejét és barátságos hangon így szólt:
– Örülök az érkezésednek! Azonnal ki is adom a parancsot, hogy készítsenek elő a számotokra két lakosztályt. Kérlek, kövessetek!
Nem gyanakodtam, bármily ijesztően nézett is ki. Odafelé már sokféle különös lényt láttam és nem volt szokásom, hogy külső alapján ítéljek, illetve elítéljek valakit.
Követtük tehát.
Aztán egy kisebb helyiségbe érve megálltunk, majd azt kérte, várakozzunk egy kicsit, mindjárt visszatér hozzánk.
– Miért kísért minket ide? – suttogta kisvártatva Ylarion. – Az unokaöccse vagy és ennek ellenére megvárat téged egy ilyen félreeső, kis helyiségben? Valami nem stimmel.
– Igen, tudom. – feleltem – Naiv vagyok, ám nem hülye.
– Akkor menjünk innét! Semmi jó nem volt abban a levélben.
– Nehéz elhinnem, de igazad lehet. – feleltem és már indultam, hogy elhagyjuk a helyiséget ám mielőtt még kiléptünk volna, az ajtó újra kinyílt és mi ismét szembe találtuk magunkat vele és pribékjeivel.

Felkerült: Március 1. – szerda – 19 óra

A csodálatosan szép, száztornyú kastélyerőd palotájának mellvédjénél egy fiatalember álldogált egyedül, elgondolkozva és a közelgő, díszes hintót szemlélte égszínkék tekintetével. Tőle távolabb a várfalakon mindenütt és a tornyokban is, felfegyverzett őrök strázsáltak.
Sárga alapon zöld díszes ruházatot viselt, mely jól illett aranyló fürtjeihez. Ezek a színek azonban jelentős kontrasztban álltak a vidék fekete komorságával, az égen hömpölygő vöröses felhőkkel és a falakon lobogó fáklyák baljós fényeivel, ezért ő is, mint a vár valamennyi lakója, éjszín köpönyeget hordott, melynek csuklyáját azonban ezúttal nem húzta a fejére. Elől egy gyémántberakásos bross fogta össze a hátáról leomló egyszerű fekete anyagot, melyet ezüstszálakból varrt minták díszítettek.
Az égen kavargó parázsló fények vereslő homályba vonták a levegőt. Sötétség uralta a távolt, de a kastély számos tornyára és a várfalakra erősített fáklyák bevilágítottak a belső udvart.
A palotában már természetesnek számított a fényűzés. Amerre a szem ellátott mindenütt fények, csillogás, márvánnyal kirakott padlók, boltíves, aranyozott oszlopcsarnokok, rubin, zafír, smaragd, jáspis, gyémántok, a legkülönlegesebb, szemet gyönyörködtető drágakövek, melyek azonban itt semmit se értek, hiszen mind közönséges kavicsoknak számítottak ezen a vidéken. A távolról jött utazót téveszthette csak meg a látvány, azt, aki nem élt itt és nem sejthette, hogy errefelé egyetlen kincs van csupán, de az a legdrágább az egész világon és ez pedig az élet.
Baljós, monoton kopogás szakította félbe a fiatalember gondolatait, mire megfordult és szembe találta magát az érkező sötét Árnnyal, kinek arca helyén fekete felleg kavargott. Ruházata ezúttal is aranytól és ékszerektől roskadozott, mintha az ékköveken kívül más nem is lenne fontos a számára. És persze az elmaradhatatlan felfegyverzett kíséret…
– Fenség! – köszöntötte a fiatalember enyhe főbólintással az Árnyat, miközben szája szegletében enyhe mosoly lapult.
– Aidóneus! – viszonozta az érkező a köszöntést, miközben úgy tett, mintha nem tűnne fel neki a gúnyos hangsúly, majd elébe lépett, hogy a vendégeket elsőként üdvözölhesse.

Felkerült: Március 2. – csütörtök – 19 óra

A fiatalember pár hosszú pillanatig elgondolkozva nézte az Árnyat. Nem zavarta a személye, megszokta már tőle, hogy ilyen hiú és kissé talán arrogáns és beképzelt, de azért elgondolkodott néha azon, hogy nem fog-e gondot okozni ezzel a viselkedéssel egyszer majd a népnek. Eladdig azonban semmi kifogása nem lehetett ellene. Jól tudta, hogy ezen a világon igen sokféle lény él együtt és tolerancia nélkül nem is lehetne életben maradni. Az itt lakók a zord körülmények közt csak egymásra számíthattak. Ő is messzi földről érkezett annakidején. Kezdetben persze emiatt igen nehéz is volt a helyzete. A gondot a külleme okozta. Fehér bőre és aranysárga haja nem kis feltűnéssel járt. De érkezése óta már sok-sok év eltelt, sok mindent megélt és végül túlélte a körülményeket és be is fogadták. Sőt! Elmosolyodott erre a gondolatra, miközben a kezében tartott fejéket megforgatta ujjai között, majd könnyedén a fejére helyezte és kilépett az Árny takarásából.
A fényes acélpántokkal díszített aranyozott hintó közben lelassítva méltóságteljesen gördült be a legbelső várudvarra, majd felkanyarodott egy emelkedőre, mely meglepő módon felvezetett a várfalra, egészen a rondellákig, ahol álltak. Közben köröttük összegyűltek a király közvetlen bizalmasai az érkezők tiszteletére.
A kocsi elé befogott drabárok úgy fújtak, mint a legnemesebb paripák, de szikrák repkedtek orrlikaikból. Senki se ült fent a bakon, mert az állatok már jól ismerték a vidéket, így elég volt kimondani a célt és már tudták is az utat. Felérve, lassan megálltak és felnyíltak a hintó ajtajai, a vendégek pedig kiszálltak.
– Dzíosz! – lépett előre a fiatalember.
– Aidóneus! Örülök, hogy látlak. – hangzott az üdvözlés enyhe főbólintás kíséretében, majd barátságosan kezet fogtak egymással.

Felkerült: Március 3. – péntek – 19 óra

– Rég láttalak, testvérem! – szólalt meg ekkor a fiatalember.
– Igen, van már vagy húsz esztendeje. – felelte Dzíosz, barátságos mosollyal arcán, miközben hátrébb lépve szemügyre vette öccsét, majd hozzátette még – Nahát, te még mindig semmit se változtál.
– Hisz halhatatlanok vagyunk. Te se panaszkodhatsz. – hangzott a felelet, de jól tudta, fivére nem így értette, hanem arra céloz, hogy még mindig éppoly kölyökképű, mint annakidején. Jól tudta, testvére még mindig nem érti, miképpen érte el, hogy ilyen külsővel király legyen, ráadásul egy ilyen vad és kegyetlen világban. Nem értették azt se, miként képes uralkodni a számtalan barbár horda felett és miként tudja megvédeni népét a vidék ragadozói ellen, biztonságot és teljes jólétet biztosítva minden mélységlakónak, hogy azok ne szenvedjenek hiányt semmiben.
Az asszonyok se értették ezt. Elnézve megnyerően szép, nyugodt arcát, ránctalan, magas homlokát és aranyló fürtjeit inkább gondolták volna róla, hogy egy elkényeztetett úrfi, netán a király unokaöccse, aki mindent könnyedén megkapott az életben, akinek sose kellett küzdenie semmiért. De a jelenlévők mind jól ismerték múltját, viszontagságos történetét, mindazt, amit e népért tett, így tehát nem csak a fejét ékesítő korona jelezte számukra, hogy ő itt a király.
Tudták mily sokat küzdött már a saját és népe életben maradásáért ezen a vidéken és mi mindent kellett megélnie, átélnie, mire végül létrehozhatta ezt a hatalmas és különleges birodalmat. Mindenki tisztelte ezért.
Miután a jelenlévők kölcsönösen köszöntötték egymást, így szólt a király:
– Már intézkedtem, hogy készítsék elő a lakosztályaitokat és már terítik az asztalt is a tiszteletetekre. Kérlek, kövessetek! – intett és már fordult volna, de Dzíosz megérintette a karját:
– Várj, kérlek! Nem maradunk sokáig, csupán azért jöttünk, hogy megnézzük, Phosphor rendben megérkezett-e, jól van-e. De… nem látom sehol. Merre van?
– Tessék? – lepődött meg a király.
– Ide küldtem. Levelet is adtam neki, melyben leírtam mindent.
– Én nem találkoztam vele. – hangzott a meglepő felelet.

Felkerült: Március 4. – szombat – 19 óra

Erre Dzíosz röviden összefoglalta neki a lényeget, mire a király azonnal kiadta a parancsot Phosphor és Ylarion keresésére, valamint meghagyta, hogy haladéktalanul kerítsenek elő mindenkit, aki látta őket, netán találkozott velük. A hír futótűzként terjedt szét a birodalomban, szárnyalók szárnyán és hamarosan elő is állt a határ folyó menti szakaszát védő Niporán néhány pribékjével és beszámoltak arról, hogy egészen a palotáig kísérték az érkezőket, akik Dzíoszra hivatkoztak.
– Éppen itt szálltunk le a rondellán. – folytatta a kérdezett – Innen egyedül mentek tovább, miután megmutattam a fogadóteremhez vezető utat.
Miután meghallgattak mindenkit, aki látta őket, tanácstalanul álltak. Senki se értette, hogy egy jól őrzött, állítólag már biztonságos birodalomban, ráadásul éppen a palotában, miként veszhetett nyoma Phosphor-nak és Ylarion-nak.
Az éjszínű, csuklyás Árny hallgatagon állt a háttérben.
Nem aggódott. Tudta, sikerült eltüntetnie minden nyomot, senki se fog rá gyanakodni, pribékjei pedig, azaz kíséretének tagjai, akik jelen voltak és parancsait teljesítették, valamennyien hűségesek hozzá, mert félti életüket. Mind szedonurg volt. Egytől-egyig valamennyit ő teremtette és mind tudták, életüket éppoly könnyen el is veheti, ahogy adta és teremthet helyettük újakat, amint az engedetlenség leghalványabb jelét észreveszi rajtuk. Nem hitte hát, hogy oka lehet további aggodalomra. Nem hitte, hogy bármilyen nyomra akadhatnak, de tévedett.
Mindenkit meghallgattak, aki látta Phosphor-t és Ylarion-t, vagy beszélt valamelyikükkel. Apólion, aki szintén Dzíosz-szal tartott az útra, jelen volt mindeközben, majd pedig maga is végigjárta az útvonalat, alaposan fürkészve tekintetével, hátha meglát valami apró nyomot… és akkor, az egyik kis helyiségben megpillantott egy apró ruhafoszlányt a földön. Lehajolt érte, hogy felvegye, ám közben megtámaszkodott az egyik szék támláján.
Ekkor villant be a látomása, mire térdre rogyott a padlózaton.
– Mi az, mit látsz? – kérdezte egy visszafogott hang mellé lépve.
– … látok… egy sötét Árnyat… az ajánlólevél darabjai miként a remény… szóródnak szét a térben… – suttogta a jós, aztán még két pillanat és már vissza is tért a jelenbe, majd felnyitotta szemeit.
– Te jó ég! – kiáltott fel ekkor megdöbbenve, mert felismerte az előtte magasodó Árnyat. Azonnal talpra is ugrott, hogy gyorsan kiperdüljön a helyiségből, de az megragadta a karját, majd azon nyomban teleportált vele.
Aztán az Árny megnyugodva tért vissza a palotába és megkönnyebbülve nyugtázta magában, hogy most már valóban eltüntetett minden nyomot.

Felkerült: Március 5. – vasárnap – 19 óra

Az Árnyat bizony meglepte, amikor kilépve a király fogadótermének ajtaján, egyszer csak szembe találta magát Phosphor-ral. Meg is torpant egy pillanatra, mert azonnal felismerte annak ellenére, hogy kisded volt még, amikor utoljára látta őt.
Szerencsére csuklyájának árnyéka és a sötét átokvarázs elfedte arcának döbbenetét. Létezne, hogy valóban ő az? Mégis, miként lehetséges ez? Sehogy se értette. Hisz annak idején egyértelműen kiadta a parancsot pribékjeinek arra, hogy tüntessék el. Csak nem sajnálta meg valamelyikük? És mégis, hogy került a birodalomba? Ráadásul, mintha mindez még nem volna elég… legnagyobb döbbenetére annyira hasonlított arra, ahogy az előző életében kinézett. Mintha valami átok kísértené a múltjával. Ugyanaz az angyali szépségű arc, ugyanazok az élénkzöld szemek. Mégis miként lehetséges ez? Újjá születve mindenki új külsőt szokott kapni, mást, mint korábbi életeiben. A test külleme mindig a szülőktől öröklődik. Nem értette miként nézhet ki így a saját tulajdon vére, annak ellenére, hogy emberi asszonytól született. Vajon kitől örökölhette ezúttal fekete bőrét, szarvait és bőrszárnyait?
Amikor annak idején meglátogatta Hajnalt, már messziről hallotta a gyermek sírását. Az ablakon át figyelte egy ideig, amint az anyja aggódva csitítani próbálja… aztán egyszer csak… amit látott, teljesen ledöbbentette. A gyermek bőre a szeme láttára feketedett be és kezdtek kinőni szarvai, hegyes fogai, majd bomlottak ki szárnyai. Nem értette, miféle gonosz varázslat vagy átok lehet ez, hiszen egyikőjüktől se örökölhetett ilyen küllemet. Nem értette, de már bánta, hogy a csapdába ejtett léleknek bűntudatból, új életet adott. Egyszerűen csak meg kellett volna ölni, nem pedig fogságba ejteni a lelkét egy kristályba. Meglátva az átváltozást, amire nem számított, amire magyarázatot adni nem tudott, igen megrémült. Elméjében felvillantak az emlékképek, mindaz, amit tett vele, aztán ahogy csapdába csalta, majd az, hogy miként végzett vele és arra gondolt, csak egy oka lehet hasonlóságának, mégpedig az, ha a lélek részben emlékszik.

Felkerült: Március 6. – hétfő – 19 óra

Az Árny arra gondolt, mi van, ha mindez igaz… Mi van, ha egy nap felidéződik benne előző életének összes eseménye? Mi van, ha belül, legbelül ugyanolyan maradt? Talán ismét éppoly elszántan lázadó lesz. Lehetséges, hogy még képességei is visszatérnek. Talán rosszul gondolta és a halál utáni újjászületés mégse jelent teljes és végleges feledést, nem jelenthet új kezdetet… És mi van akkor, ha emlékezvén bosszút akar majd állni őrajta? De ami még ennél is jobban aggasztotta az Árnyat az az volt, hogy ha újra felidéződnek elmúlt életének eseményei, akkor tudása, képességei is mind visszatérhetnek és nem lesz az a lánc, amivel megkötni lehetne. Megrémítette a gondolat, hogy egy nap éppoly legyőzhetetlenné, megzabolázhatatlanná válhat, mint amilyen egykor volt. És akkor nincs az az isten, aki megállíthatná. Annak idején se tudta legyőzni senki. Végül csellel sikerült csapdába csalniuk és kihasználták, hogy legnagyobb ellenségével az egymás ellen vívott harcban egymást kölcsönösen legyengítették. Csak így tudtak végezni vele. Mindkettőjükkel.
Már amikor kisdedként megpillantotta, amikor szemtanúja volt átváltozásának, már akkor megrémült és sejtette, ha hagyja felnőni és ha újra emlékezni fog, ismét legyőzhetetlen lesz és nyilván nem sétál majd be ugyanabba a kelepcébe. Egyébként is… aligha akadna e galaxisban méltó ellenfele, aki kifáraszthatná. És akkor… akkor tönkretenne mindent, ezt az egész világot. Ezért adta ki annak idején pribékjeinek a parancsot.
Az Árnyat már tizennyolc esztendeje is megrémisztette ez a gondolat, de most… most, hogy újra megpillantotta őt, ráadásul felnőve, sokszoros erővel öntötte el szívét a rettenet.
Fontos volt számára ez a birodalom. Tisztelte és becsülte a királyt azért, amit egy ilyen barbár világban sikeresen felépített. Különlegesnek tartotta ezt az egységet, ezt az összetartást, bizalmat, hűséget és tiszteletet. Mint mindenki, ő is sokat küzdött azért, hogy az uralkodó bizalmát elnyerje. Próbák hosszú sorát kellett kiállnia, hogy végül Mélységi árny lehessen, egy közülük. És végre sikerült. Sőt! Mostanra már szinte a király jobbkeze lett. Úgy érezhette, végre otthonra lelt ebben a galaxisban és úgy érezte, hogy nincs nála hálásabb lény. A király számíthatott rá, de anélkül, hogy tudta, sejtette volna ezt. Az Árny természetfeletti képességeit titkolva a háttérből védte biztonságát, életét, mert tudta, hogy az uralkodó valójában nem halhatatlan. Fontos volt tehát számára a birodalom, ez a nép, ez a világ és amint Phosphor-t megpillantotta, tudta, veszélyt jelenthet és ezért el kell távolítania. Bármi áron.
Már bánta, hogy új életet adott neki. Szerette volna semmissé tenni a történteket.
Csak remélte, hogy még nincs késő, hogy még nem emlékszik és még nem tértek vissza képességei.

Felkerült: Március 7. – kedd – 19 óra

Az Árny nyugodtnak látszó mozdulatokkal nyitotta fel az ajánlólevelet, de alig tudott összpontosítani a cifra, vérvörös sorokra, mert folyton arra gondolt, mi van, ha valaki más is meglátja Phosphor-t és azt, hogy találkoztak. Tudta, mielőbb el kell tüntetnie őt is, kísérőjét is és vele együtt minden nyomot. Azt is tudta azonban, hogy nem kelthet gyanút benne, mert ki tudja mire képes, mire emlékszik már. Küllemét elnézve nem sok jóra számított. Így hát miközben lassan összetekerte a pergament, felemelte fejét, majd a tőle telhető legbarátságosabb hangon így szólt:
– Legyetek üdvözölve! Azonnal kiadom a parancsot, hogy készítsenek elő a számotokra két lakosztályt. Kérlek, kövessetek!
Az Árny csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor sikerült feltűnés nélkül egy félreeső, kis helyiségbe vezetnie Phosphor-t és Ylarion-t. Ekkor arra kérte őket, hogy ott várjanak, majd kíséretével együtt elhagyta a szobát. Becsukták maguk mögött az ajtót. Odakint aztán suttogva adta ki parancsait. Nem telt bele sok idő, máris visszatértek.
– Kövessetek! – szólt az Árny, de nem mozdultam.
– Tudni akarom, hová megyünk. – jelentettem ki.
– Majd elmondom útközben.
– Nem! Amíg nem tudom, innét egy tapodtat se megyünk. – állítottam elszántan.
– Rendben hát! – felelte, majd intésére pribékjei pillanatok alatt közrefogtak minket. Próbáltam védekezni, egy széket is majdnem felborítottunk, de aztán két pillanat se kellett és máris harcképtelenné tettek minket. Szánkat bekötötték, hogy ne kiabálhassunk, kezeinkre, lábainkra béklyó került.
Aztán a következő pillanatban váratlanul már egy kietlen, sziklás vidéken álltunk és bármennyire is tiltakoztunk, feltettek egy-egy szárnyaló hátára és ők is felültek sajátjaikra.
– Indulhattok! – parancsolta az Árny és felemelkedtünk.


A folytatásért kattints IDE!

(Ha ez is tetszett, ne feledd lájkolni LENT! Köszönöm.)