II. kötet – 5. fejezet – Yperpérán – A szökés

V. fejezet – Yperpérán
A szökés

 

V. fejezet – Yperpérán
A szökés

 

Felkerült: Március 8. – szerda – 19 óra

Szárnyalóinkat erős kötőféken tartották, így aligha kísérelhettünk meg szökést. Már nem volt kétséges, végezni akarnak velünk. Ylarion-ra néztem. Igaza volt hát mindenben. Valamiképp módot kell találnunk a szökésre.
Mindkettőnk kezét elől kötözték össze, hogy kapaszkodni tudjunk, de lábainkról már levették a béklyót. Úgy látszik, nem hitték, hogy meg merjük kockáztatni a szökést, illetve tudták, ha mégis megpróbáljuk, ez a vidék minden bizonnyal végez velünk. Szárnyalóinkat minden oldalról közrefogták. Úgy tűnt, egyáltalán nincs esélyünk a menekülésre. Jó ideig repültünk, míg váratlanul így szólt az egyikük:
– Ott a völgy szélén jó lesz!
Tudtam, azonnal cselekednem kell, mert később talán már nem lesz erre alkalom. Egyetlen előnyünk volt csupán, mégpedig az, hogy – miként azt korábban megtudtam – ezek a lények, a szárnyalók nem voltak képesek a zuhanórepülésre. Ránéztem Ylarion-ra és tudtam, megértette gondolatomat. Sietve kaptam le számról a rongyot, majd rákiáltottam:
– Ugorj!
Ylarion igencsak bízhatott bennem, mert bármilyen gyáva is volt, ekkor mégis gondolkodás nélkül, azonnal lefordult szárnyalója hátáról. Követtem példáját. Mielőtt még fogvatartóink magukra eszmélhettek volna, már zuhanórepülésben száguldottam Ylarion után, felkészülve arra, hogy megragadjam. A tervem úgy szólt, hogy elkapom, majd tovaszállunk, de elszámítottam magam, azaz a pillanatot. Épp csak sikerült megragadnunk egymást. Én elvétettem, de Ylarion megfogott. Pár hosszú percig azzal ügyetlenkedtünk, hogy mindketten biztosan meg tudjuk tartani a másikat, majd pedig, hogy úgy forduljunk, hogy én legyek felül. Csak így tudtam széttárni szárnyaimat.
Ez nagy nehezen sikerült is, ám ekkorra már oly sebesen zuhantunk és olyan közel értünk a talajhoz, hogy épp csak annyit tudtam elérni, hogy túlélhető legyen a földet érés, de mindketten alaposan megsérültünk, miközben a csalitosban landoltunk.

Folytatás: Március 9. – csütörtök – 19 óra

Sietve tápászkodtunk fel, mert üldözőink már vészesen közeledtek. Nem volt helye annak, hogy fájdalmunkkal törődjünk vagy sebeinket ápolgassuk. Felrántottam Ylarion-t a föld porából, majd gyalog rohantunk tovább. Tudtuk, egyetlen esélyünk az lehet csak, ha elérjük a rengeteget, mely nem messze húzódott tőlünk. Szárnyalókkal oda nyilván nem tudnak majd követni minket, így nekik is gyalog kell folytatni útjukat. Persze, mivel megsérültünk, nyílt terepen így is utolérhettek volna minket, de az erdő kuszasága esélyt adhatott volna számunkra a menekülésre. Még pár pillanat és már oda is értünk. Ám az erdő szélén mindketten megtorpantunk. A rengetegből szörnyűséges, velőtrázó hangok szűrődtek ki. Tétováztunk. Ylarion-ra tekintettem. Rémült arccal nézte hol üldözőinket, hol pedig az erdő sötétjét.
– Nincs választásunk! Gyere! – ragadtam meg a karját és már rohantunk is az árnyak közé. Pár méter után azonban jobbra vettem az irányt. Úgy gondoltam, ha a rengeteg takarásában haladunk tovább, de csak pár méterrel beljebb a szélétől, akkor talán van esélyünk. Így mintegy megkerüljük az erdőt és ha a vadak támadnak, azonnal ki tudunk jönni a rétre. Bár a szárnyaimat nagyon fájlaltam a földet érés óta, de reméltem, képes lehetek támadás esetén arra, hogy Ylarion-t is megragadva felemelkedjek. Tudtam, ha időt nyerek, mialatt futunk, közben regenerálódik a testem.
Üldözőink látva, hogy bevetjük magunkat a fák közé, megtorpantak a levegőben, majd egy helyben kezdtek körözni, pásztázva az erdő szélét, remélve tán valahol előbukkanunk. A rengetegbe nem mertek utánunk bemerészkedni. A fák alatt húzódó csalitoson keresztül valamelyest láthattuk őket, miközben futottunk, de abban biztosak lehettünk, hogy mi rejtve vagyunk. Egy ideig a rét felett fel-alá szálltak, aztán visszafordultak. Jól tudták, hogy az erdő vadjai ilyenkor mindig gyorsan befejezik helyettük a munkát.

Felkerült: Március 10. – péntek

Sokáig, nagyon sokáig futva menekültünk, bukdácsolva az erdő indái közt, mire kimerészkedtünk egy tisztásra, de még akkor se mertünk megállni. Addig-addig mentünk, futottunk, amíg csak bírtunk, majd egy barlanghoz értünk. Elhatároztuk, hogy oda behúzódva pihenünk egyet és aztán meglátjuk, hogyan, merre tovább. A kövek éleinek segítségével elszakítottuk kötelékeinket, majd letelepedtünk a barlang bejáratától méternyivel beljebb, árnyékának védelmében. Mélyebbre nem mertünk menni, mert tudtuk, sejtettük, az ilyen helyeken bármilyen fenevad lakozhat.
– Mi lesz most velünk? Ez rettenetes! – panaszkodott Ylarion.
– Ugyan már! Gondolj arra inkább, hogy milyen jól jártunk!
– Jóól???
– Igen. Hiszen a magunk urai vagyunk, és nem kell a palotában megjátszanunk magunkat, hogy mily nagyon boldogok vagyunk. Tulajdonképpen jól is jött nekünk ez az egész. Végül is nem tudtak megölni, sikerült megszöknünk, most pedig szabadon és korlátok nélkül nézhetünk szét e világban.
– Phh. És szerinted ez a te nagy szabadságod meddig fog tartani?
– Amíg meg nem halunk. – nevettem. – Bár te úgyis halhatatlan vagy, nem értem, miért aggódsz folyton.
– Talán azért, mert a fájdalmat érzem. Hidd el, rosszabb ez, mintha meghalhatnék. Te legalább elájulsz, ha már elég vért vesztettél, míg én… szerintem még akkor is tudatomnál maradnék, ha cafatokra tépnének…
– Érdekes lenne. Akkor vajon miként tudnál feltámadni?
– Ezen mit mosolyogsz? Benned komolyan semmi együttérzés?
– Jól van na, nyugodj meg! Sokat köszönhetek neked, úgyhogy ezentúl úgy foglak kezelni, mintha nem lennél halhatatlan.
– Az jó lenne. Egyébként amióta megérkeztünk ebbe a világba, megváltoztál. Úgy viselkedsz, mintha nem lenne vesztenivalód, sőt, mintha ki akarnád vívni magadnak a halált.
– Fogalmam sincs, mit akarok, de meghalni, biztos, hogy nem. Viszont a palotában egyébként se bírtam volna sokáig.
– Mert?
– Mi várt volna ott ránk, ha nekem van igazam és befogadnak? Kellemes lakosztály… unalom, béke és nyugalom. Ez rettenetes. Most azonban a saját utunkat járhatjuk.
– Az aztán tényleg rettenetes lett volna. Béke és nyugalom… nagyon sajnálnálak. – gúnyolódott. – Ha neked ezt jelenti a rettenetes, akkor azt minek neveznéd, ha széttépne minket valami vadállat?
– Az a kaland. – mosolyogtam.
– Hihetetlen vagy. Én meg elhittem, hogy komolyan beszélsz.
– De most miért aggódjak feleslegesen?
– Szerintem minden okunk megvan az aggodalomra. Emlékezz, miként fogadtak az itteni népek, amikor átkeltünk a folyón. Ezek nem teketóriáznak, azonnal végeznek velünk.
– Na, jó! Majd meglátjuk. Most viszont inkább pihenjünk kicsit.
Azzal hátradőltem a sziklafalnak támasztva fejemet. Alig szenderedtem azonban el, amikor Ylarion velőtrázó sikítása riasztott fel.

Felkerült: Március 11. – szombat

Ahogy kinyitottam szemem, nekem is elhűlt a vérem. Egy rettenetes, hatalmas vadállat állt a bejáratnál, vicsorogva, alig kétméternyire tőlünk. Vörös szemei izzottak a sötétben. Amint ránéztem, felém fordította tekintetét. Tudtam, Ylarion nem lát többet, mint egy hatalmas fekete monstrumot és fénylő szemeit. Biztos voltam azonban abban, hogy a vadállat éppoly jól láthat engem, miként én is láttam őt. A háta mögül beszűrődő fény elég volt számomra ahhoz, hogy jól kivehessem alakját, fejének minden részletét. A sötétség ellenére, a fekete számtalan árnyalatát érzékeltem. A vadállat busa feje, izmos teste egyértelművé tette számomra, hogy esélyem se lenne ellene. Nyitott szájából, hatalmas agyarai közül nyála a földre csorgott, miközben fenyegetően morgott. Rájöttem, csak azért vagyunk még életben, mert mindkettőnk szeme fénylik. Ylarion-é ezüstösen, az enyém pedig zölden, így nem mer támadni. Tudtam azonban azt is, hogy elég egyetlen rossz mozdulat és könnyedén szét tudna tépni mindkettőnket.
– Óvatosan menjünk ki! – suttogtam Ylarion-nak, – Lassan, nagyon lassan kelj fel, de ne vedd le róla a tekinteted!
Úgy is tettünk. Óvatosan, a sziklafalnak támaszkodva felálltunk, miközben lélegzet visszafojtva figyeltük az állat baljós alakját, de az nem mozdult. Pokoli, mély morgást hallatott, de csak nézett ránk, hol rám, hol Ylarion-ra, tétovázva, miközben minden izma megfeszült, támadásra készen. Ha egyedül lettem volna, talán rám is vetette volna magát. Így azonban, hogy ketten, kétfelé hátráltunk, alaposan megzavartuk. Nem mert támadni. Tudta, ha egyikőnkre rávetné magát, a másik, közben mögé kerülve könnyedén végezhetne vele. Ezt nyilván nem akarta megkockáztatni. Mégis tudtuk, elég egy rossz mozdulat és akár itt véget is érhet a történetünk. Legalábbis az enyém biztosan.
Miközben lassú mozdulatokkal és léptekkel mindketten elindultunk, én a sziklafal innenső, Ylarion pedig a túlsó oldalán, hogy elhagyjuk a barlangot, én is morogni és vicsorogni kezdtem, elővillantva hegyes fogaim és nem vettem le tekintetemet a fenevadról. Ez hatott. Úgy tűnt, az állat se akar felesleges harcot, ám csak, amikor már tovább indult, befelé a barlangba, akkor értettem csak meg, hogy miért. Egyik, mellső lábára sántikált.
– Ezt megúsztuk. – suttogta Ylarion, miután a vad eltűnt a barlang mélyén, ő pedig hozzám lépett.
– Nem sokon múlt! – feleltem.
– Látod, erről beszéltem. Egyedül nem élhetjük túl ezt a világot.
– Mégis, mit tehetnénk? A király ki akart végezni minket. Ugyan, hová mehetnénk?
– Nem tudom, de ha nem találunk ki mielőbb valamit… Na, de most inkább menjünk innét, mielőtt még újra előjön. Keresnünk kéne valami rejtekhelyet. Mi az? Miért nem jössz?

Felkerült: Március 12. – vasárnap

– Megsérült. Láttad?
– Nem a mi dolgunk.
– De te orvos vagy. Az én érintésem pedig gyógyít. Segíthetnénk.
– Mióta lettél ilyen együtt érző?
Erre nem feleltem azonnal, csak felemeltem a földről egy lángoló faágat és Ylarion kezébe nyomtam. – Ez jó lesz fáklyának.
– Én oda be nem megyek! – tiltakozott.
– Figyelj! Sose lehet tudni, mi, mire jó. Láttad azt a háromfejű vérebet is. Ha nem mentem meg korábban az életét, akkor már a főtérre állított oszlop hegyéről nézelődne a fejem. – mosolyogtam.
– Én tudom, mire lesz jó, ha bemész hozzá. Arra, hogy ne kelljen fáradoznia szegénynek, hogy a vacsoráját megszerezze. Helybe megy az étek. Igazán nagyszerű!
– Ugyan már, nem lesz semmi gond! Te is jössz velem.
– Ééén?
– Orvos vagy, felesküdtél, hogy gyógyítasz. Csak nem hagyhatod így itt szegényt. Jól tudod, a sebe el fog fertőződni, és elpusztul.
– A hippokratészi esküben szó se volt olyanról, hogy vadállatokat is meg kéne mentenem életem kockáztatásával. – felelte.
Tudtam azonban, szavaim elgondolkoztatták, csak félelme nagyobb, mintsem, hogy segítsen.
– Na, menjünk! – ragadtam meg a karját és már húztam is befelé.
Óvatosan osontunk a sötétben. Tudtam, Ylarion itt már nem láthatna semmit a fáklya nélkül, ahogy én se láttam volna, hisz a barlang mélyére nem hatolt be a leghalványabb fény sem. “Jó ötlet volt magunkkal hozni az égő ágat.” – gondoltam éppen, ám a következő pillanatban darabjaira hullva omlott a földre és már csak a hamva parázslott. Váratlanul ott álltunk a teljes sötétségben a barlang mélyén. Megfordultam, de már nem látszott a kijárat se.
– Meg fogunk halni! – suttogta Ylarion elhaló hangon.
– Te már biztos nem. – javítottam ki elgondolkozva.
Magam se tudtam, mit kéne most tennünk. Aztán azonban szemeim váratlanul egy másik látásmódra kapcsoltak, így, bár nem színeket, de formákat érzékeltem. Teljesen más volt ez, mint a nappali látás, de szavakkal nem igazán tudnám leírni. Úgy tűnt, mintha a szememmel tapintanék. Éreztem a formákat, azt, hogy milyen távol van tőlünk a barlang kemény fala és hol fekszik az állat. Azt is érzékeltem, hogy lélegzik és pontosan tudtam, hol a feje, már azelőtt, hogy ismét vicsorogni kezdett volna.
Aztán egyszer csak panaszos nyávogásszerű hangok szólaltak meg. Erre Ylarion ijedten rezzent össze.
– Hallod? – suttogta. – Kölykei vannak.
– Én látom is őket. – feleltem nyugodtan. – Vagy egy tucat lehet.
– Ne kísértsük a sorsot! A kölykeit védelmező nősténynél nincs veszélyesebb. – suttogta remegő hanggal.

Felkerült: Március 13. – hétfő

Ekkor jutott eszembe korábbi ígéretem. Tudtam, nem tehetem ezt Ylarion-nal, mert bár nem halhat meg, érezné a fájdalmat és egyáltalán nem lenne kellemes számára, ha szétszaggatná ez a vadállat.
– Igazad van. – feleltem tehát. – És ráadásul meg is ígértem neked, hogy nem teszlek ki halálos helyzetnek. Óvatosan kezdj kihátrálni!
– De te is jössz, igaz?
– Persze, megyek. Csak indulj már! – suttogtam.
Közben nem mertem visszafordulni és Ylarion-ra nézni, mert tudtam, amint hátat fordítanék az állatnak, az kihasználva ezt rám támadhatna. Elszántan figyeltem és vártam. Mivel egyenesen a szemembe nézett és úgy morgott, biztos lehettem abban, hogy legalább olyan jól lát engem, mint én őt. Vártam, hogy Ylarion-nak elég ideje legyen elhagyni a helyet.
Biztos lehettem tehát abban, hogy az állat éppoly jól lát a sötétben, mint én, – ha nem sokkal jobban – így hát felemeltem kezeimet, mintegy jelezvén, nincs nálam fegyver, békés szándékkal érkezek, majd lassan, tovább haladtam felé. Közben morgása egyetlen pillanatra se szűnt meg. Arra gondoltam, hogy ha kezeim képesek a holtakat is feltámasztani, akkor valamiféle különleges erő sugározhat ki belőlük, olyan erő, mely bizonyára megnyugtatja az állatot, ha hozzáérek. „Csak nehogy leharapja a kezeim, mielőtt még ezt kipróbálhatnám.” – gondoltam magamban.
Aztán hirtelen valóra vált az a rémkép, mely egy pillanatra átfutott rajtam. A vadállat hirtelen felpattant és rám vetette magát, én pedig hanyatt vágódtam a kemény földön. Mellső, puha mancsai mellkasomra zuhantak. Éreztem, elővágódó karmai megcsúsznak bordáimon, miközben teljes súlyával rám nehezedve a földre szorított. Élesen hasított mellkasomba a rettenetes fájdalom. Akkora súllyal nehezedett rám, hogy tudtam, nem leszek képes újra levegőt venni és sejtettem, azt is, hogy karmai valószínűleg átszúrták mindkét tüdőmet. Tudtam, nagyot hibáztam. Már éreztem is a réz érdekes ízét a számban, miközben fuldokolni kezdtem a feltörő véremtől. Ujjaim közben puha bundájába mélyedtek, ahogy megkíséreltem eltolni magamtól, de ehhez nem volt elég erőm.

Felkerült: Március 14. – kedd

Amikor a vér ízét megéreztem már biztos voltam abban, hogy ezt nem élhetem túl. Igaz, amióta átváltoztam, sebeim gyorsabban gyógyultak, testem képes volt jóval könnyebben regenerálódni, de tudtam, még ha sikerülne is eltolni, félrelökni a vadállatot, azzal csak súlyosbítanám a helyzetem. Karmai ugyanis miként számos éles pengéjű tőr álltak mellkasomba. Tudtam, amint eltolnám magamtól, ha komolyabb eret ért valamelyik, azonnal elvéreznék. De… talán, ha a szívemet nem sértette, mégha a tüdőm át is szakadt, egy ideig kibírhatnám levegő nélkül és talán az a pár perc elég lehetne a gyógyuláshoz. Tudtam csak magamra számíthatok és esetleg a jószerencsére. Talán jöhetne arra valaki, aki megment. De ezt a gondolatot el kellett vetnem. A barlang egy igen kietlen, bozótos és sziklás vidék kellős közepén bújt meg. Még ha ordítottam volna is a fájdalomtól, aligha hallhatta volna meg bárki Ylarion-on kívül. Ő azonban biztos nem mert volna visszajönni értem a sötét barlangba a vadállathoz, kockáztatva azt, hogy őt is élve szaggatja szét a rettenetes fenevad. Amióta ismertem, félt mindentől és mindenkitől. Még így is, hogy meghalni többé már nem tudott. Mindig félt valamitől. Most épp attól, hogy érezné a fájdalmat. Igaza volt. Nyilván nem lett volna kellemes a számára, ha rettenetes kínokat él át úgy, hogy talán még az eszméletét se veszítheti el. Neki ugyanis már pár pillanat alatt begyógyultak a sebei. Így gyakorlatilag a vadállat a végtelenségig marcangolhatta volna. Tehát teljes mértékben meg lehetett érteni őt.
Ráadásul én magam küldtem ki a barlangból, hogy védjem és biztonságban legyen. Mivel pedig azt mondtam neki, hogy követem, biztos lehettem abban, hogy még nem is sejti, hogy ott maradtam és a fenevad megtámadott… minden oly gyorsan és csendben történt. Az állat az éjszakai ragadozók ügyességével vágódott előre, puha mancsaival zaj nélkül lökve hátra. Bár számítottam támadására, de elkövettem azt a hibát, hogy elfelejtettem felkiáltani. Most pedig tudtam, elkéstem ezzel… talán végleg. A hatalmas teher alatt már lehetetlenség volt lélegzethez jutni. Már sóhajtani se tudtam volna, nemhogy kiáltani, bár legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól.
Kissé már elegem volt mindenből… szinte már az életből is. Amióta átváltoztam, egy valóságos rémálommá vált az életem, ami nem állt másból mint folytonos menekülésből. Szinte mindenki meg akart ölni. Aztán végül… végül felcsillant egy kis remény. Úgy tűnt van ez a világ, ahol élnek hozzám hasonlatosak és talán befogadnak. Még ajánlólevelet is kaptam a királyhoz. Úgy tűnt, hogy egy boldog és nyugodt élet vár rám a palotájában. Az unokaöccseként nem is számítottam másra, de aztán… meglepett, ami történt. Végül sikerült ugyan megszöknünk, de… bár ne tettük volna. “Jobb lett volna már akkor meghalni.” – gondoltam, de tudtam, már nincs mit tenni.

Ez az egész jelenet, minden egyetlen, örökkévalóságnak tűnő pillanat alatt zajlott le. Egyetlen, végső némaságba dermedt a jelen, melyet ezernyi, megoldásért, életért kiáltó gondolat szőtt át keresztül-kasul.

Amikor rám vetette magát, már jól tudtam, hogy a ragadozók nem tétováznak és biztos lehettem abban, hogy a következő mozdulatával átharapja torkomat és így azonnal végez velem. Ösztönösen próbáltam ugyan eltolni magamtól, de azonnal rádöbbennem, hogy ehhez nincs elég erőm. Tudtam, el kell fogadnom, hogy történetem ezzel véget ért.
A következő pillanatban azonban meglepő dolog történt. Az állat a várttal ellentétben megtorpant. Morgása lassan elcsitult. Jól sejtettem hát. Bár kezem ereje ahhoz nem volt elég, hogy ellökjem magamtól, de a tenyereimből sugárzó, holtakat is feltámasztó energia hatott rá.

Bár ne így történt volna! Karmait ugyanis lenyugodva azonnal visszahúzta.
Tudtam, ha komolyabb eret is átszakított, pillanatok alatt elveszítem a tudatom és ha már nem leszek magamnál, a sebeim se gyógyulnak majd az átlagosnál gyorsabban. Aztán a karjaim lehanyatlanak, a nyugtató érintés megszűnik és már semmi se fékezheti meg a vadat. Tudtam jól, hogy ha megindul a vérem, csupán pár pillanatom van, mielőtt elvesztem az eszméletem, vele együtt pedig minden reményem.

Felkerült: Március 15. – szerda – 19 óra

Amint megéreztem, hogy a vadállat karmait visszahúzza és hagyja eltolni magát, majd kezd meghátrálni, sietve tápászkodtam fel. Nem tudtam, pontosan mennyire sérültem meg, de azt igen, hogy nincs időm a helyzeten és sebeim mértékén töprengeni. Tudtam, ha a vérem megindult, talán csak pár pillanatom van, mielőtt eszméletemet elveszítve összeesek. Azt is jól tudtam, hogy csupán egyetlen lehetőségem van a túlélésre. Mivel abban biztos voltam, hogy Ylarion semmilyen körülmények közt nem jönne be értem, így hát jól tudtam, nekem kell kimennem hozzá. Mielőbb. Mielőtt még eszméletemet elveszítve összeesek.
Egyik kezemet mellkasomra szorítottam, hogy az esetleges vérzést amennyire lehet, mérsékeljem, míg jobbomat továbbra is az állaton tartva sietve kimásztam alóla és feltápászkodtam.
Ylarion döbbenten nézte, ahogy a fenevadat kivezetem a barlangból, majd az, engedelmesen leül a földre és elfekszik, én pedig mellé térdepeltem.
– Minden rendben! – szóltam oda, miközben arra gondoltam, hogy milyen érdekes… nem is fáj annyira a sebem. Akkor komolyan azt hittem, hogy már be is gyógyult és efelől már nyugodt lehetek. Még nem sejtettem, hogy mekkorát tévedek és, hogy minden pillanattal, minden lélegzetvétellel tesz felém egy lépést a halál.
– Mitől lett ilyen békés? – kérdezte aggódva Ylarion.
– Azt hiszem… a kezem ereje okozza. – feleltem. – Gyere és nézd meg gyorsan, mi baja!
Ylarion erre, bár még bátortalanul, de sietve jött közelebb, majd megvizsgálta az állatot.
– Egy nagy tövis van a mancsában. Úgy látszik, az ilyesmi nem ritka errefelé. És el is fertőződött. – jegyezte meg, miközben egy biztos mozdulattal már el is távolította. Ezt követően a seb pillanatok alatt begyógyult. Bizonyára azért, mert kezemet még mindig bundáján tartottam és érintésemen át áramlott az energia.
– Mi lesz, ha elengeded? – aggódott Ylarion. – Lehet, hogy a kezed csak kábítja és amint magához tér, széttép minket.
– Lehet. De futnunk semmiképp se szabad. A vadakból a futó alak látványa kiváltja a vadászösztönt. Úgyhogy, ha félsz, most menj távolabb, mert miután elengedtem nem mutathatunk félelmet.
Ylarion erre sietve vonult hátrébb, majd felmászott egy nem messze lévő sziklás meredély tetejére. Ekkor felkeltem és elengedtem az állatot, hátrálva néhány lépést. Szerettem volna hinni, hogy számít a jó cselekedet, hogy létezik arrafelé az a fogalom, hogy hála. Biztos voltam abban, hogy miként az a háromfejű kutya se támadott rám, ettől se kell tartanom. Az állat azonban hirtelen felpattant és azonnal vadul vicsorogni is kezdett, csattogtatva hegyes fogait. Úgy tűnt, nem sok jóra számíthatok. Talán futnom kéne? Vagy próbáljak meg felrepülni? Tévedtem volna? Mi lesz, ha nekem támad? Mi lesz, ha ezúttal átharapja torkomat, mielőtt még az érintésemmel le tudnám nyugtatni? – cikázott elmémben megannyi gondolat, de igyekeztem mozdulatlan maradni, miközben álltam tekintetét. Akkor még azt hittem, hogy ha széttépne, nem lenne annál kegyetlenebb. Még nem is sejtettem, hogy a halál egy sokkal alattomosabb módon közelít felém azokban a percekben.

Felkerült: Március 16. – csütörtök

Ekkor azonban a vadállat észrevette, hogy már nem fáj a lába. Mancsára nézett, felemelte, megnyalogatta, majd rám tekintett. Egy hosszúnak tűnő pillanatig csak nézett engem. Nem tudtam, miként fog dönteni. Vajon elég értelmes-e ahhoz, hogy rájöjjön, nekem köszönheti életét? Vajon emlékszik arra, mi történt vagy érintésem tényleg elkábította, ahogy Ylarion mondta? Vártam. Aztán a fenevad hirtelen megfordult és nagy ugrásokkal visszarohant barlangjába.
Nyeltem egyet.
– Ez bizony közel volt. – suttogta helyettem is Ylarion miközben lemászott a sziklákról. – Felfogod te egyáltalán mit tettél?
– Igen. Megmentettem egy életet a segítségeddel. – mosolyogtam.
– Miközben kockára tetted… – e szónál azonban elakadt a szava, mert tekintete a ruhámra tévedt – Te jó ég! – kiáltott fel engem is megijesztve. – Te súlyosan megsérültél!
Letekintettem és egy pillanatra magam is megdöbbentem. A köröttünk lángoló vörös fények jól megvilágították ruházatom éjszínű szövetét, melyet a vadállat karmainak nyoma díszített két nagy félkörívben átszaggatva azt. Fényesen csillogott a mindent beborító sötétkék vérem, mely most szinte feketének tűnt. Abban a pillanatban meginogtam a látványtól és az azt követő rosszulléttől, majd sietve bontottam le magamról a már szakadt ruhát, hogy szemügyre vegyem sérüléseimet. Megnyugodva láttam azonban, hogy sebeim már egyáltalán nem mélyek. Úgy tűnt, szerencsére ezúttal is elég gyorsan gyógyultam. Fellélegeztem. Ez azonban igen nagy hiba volt, bár akkor ezt még nem sejtettem.
– Látod! Semmiség! – nevettem fel, de közben köhögés tört rám és éles fájdalmat éreztem mellkasomban. Nem értettem, de azt gondoltam, biztos még nem gyógyult be minden teljesen. Miközben kezemmel letöröltem a vért, jól látszott, hogy érintésem nyomán miként tűnnek el a sebek utolsó nyomai is.
– Látod! Felesleges volt a riadalom. Már be is gyógyult! – jegyeztem meg.
– A seb talán igen… – suttogta Ylarion továbbra is aggodalmas, síri hangon – De hidd el, félelmeim nem alaptalanok. Láttam mekkorák voltak a karmai. Ez alapján és a ruhádon lévő szakadások alapján valamennyit beléd mélyesztette. Akkor viszont biztos, hogy átszúrta mindkét tüdődet. Bizonyára több helyen is.
– És? – kérdeztem értetlenül – Nem tört belém… egy karma se. Mostanra… a tüdőmön lévő sérülések is… biztosan begyógyultak. – feleltem, de közben már kapkodtam a levegőt és egyre erősbödő köhögéssel küzdöttem. Már tudtam, sejtettem, mert éreztem, Ylarion-nak igaza lesz. A beszélgetés alatt ugyanis egyre nehezebben vettem a levegőt és mintha egyre nagyobb nyomás akarta volna szétvetni mellkasomat. Éreztem miként szorul össze a szívem, miközben köhögve egyre inkább kapkodtam lélegzet után.
– Ne lélegezz! – vetette oda Ylarion, a kérdésemmel már mit se törődve, miközben visszaszaladt táskájáért a sziklákhoz. Már jól tudta, aggodalma ismét nem volt alaptalan és talán már csak pillanataim vannak hátra. Én azonban még mindig nem értettem, mi a gond, mi ez az egész, ahogy azt se, hogy miért kér tőlem ilyen ostobaságot. Méghogy ne lélegezzek?! De hiszen… akkor megfulladok. És különben is… mi lehet velem? Mi ez a… hasogató fájdalom? Hiszen ennyi idő alatt már… teljesen rendbe kellett volna jönnöm. Mégis… miként lehetséges… ez? Miért vagyok… egyre rosszabbul? És miért mondja, hogy… ne… lélegezzek? Hisz ez lehetetlen! És miért… kezdett össze-vissza verni a szívem is,… mintha ki akarna szakadni a helyéről?
Aztán egyszer csak váratlanul oly éles, hasító fájdalom cikázott át rajtam, hogy azt hittem azonnal belehalok és a földre rogytam, miközben kivert a víz. Már én is éreztem, hogy ezek az utolsó percek.

Felkerült: Március 17. – péntek

Rettenetesen hosszúnak tűnt az a pár pillanat, amíg Ylarion visszatért, de már ott is volt és cselekedett. Én addigra már a földön feküdtem és a heves fájdalom miatt ájulás környékezett. Azt nem láttam, hogy mi van a kezében, de valami fémcső lehetett, mert fényesen csillant. Aztán érzékeltem, hogy a bal vállam alatti részen nagy erővel a mellkasomba döfi. Mintha levegő halk süvítését hallottam volna. Valamit még babrált rajta, majd pedig a mozdulatot megismételte a jobboldali felső bordáimnál is, miközben elveszíthettem az eszméletem.
Nem tudom mennyi idő telhetett el. Bizonyára ő se tudta volna megmondani, mert azon a vidéken nem járt Nap az égen. A csillagok fénye se adhatott reményt.
Amikor magamhoz tértem, tekintetem először az égbolt feketén és vörösben izzó, lassan kavargó tömegére esett. Mást talán borzasztott és nyomasztott volna ez a látvány, de én végtelen nyugalmat éreztem. Békét és nyugalmat, mert a halálfélelem addigra már lekúszott rólam. Bár testem még érezte a történtek emlékét és a köhögés is rám tört, de már könnyebben lélegeztem. Lassan, de könnyen. A feszítő nyomás kegyetlen érzése is eltűnt.
– Végre! – suttogta Ylarion, amikor abbahagytam a köhögést – Végre magadhoz tértél. De köhögj csak nyugodtan az nem gond. Az most még segít is. Könnyebben távozik a még bent maradt levegő. Ne, ne mozdulj még meg! És ne is beszélj! – tette hozzá, mert szóra akartam nyitni a szám. – Most, hogy magadhoz tértél, koncentrálj a mielőbbi gyógyulásra. Az volt a gond, hogy hiába gyógyulsz gyorsabban, ez most csak a baj forrása lett. Az állat átszúrta mindkét tüdőd, így azok nagyrészt összeestek, miközben lélegeztél és egyre több levegő rekedt a tüdőkön kívül, mialatt lassan, de nem elég gyorsan begyógyultak a sebeid. Ez a levegő pedig egyre jobban nyomta a szíved. A vérkeringésed az összeomlás határán volt. Az oxigén hiánya miatt végül az eszméleted is elvesztetted. Nem sok kellett ahhoz, hogy ebbe belehalj. De már minden rendben. Kiengedtem, eltávolítottam a levegő nagy részét. Köhögéssel még a maradék is távozik, aztán eltávolítom a csöveket. De most a legfontosabb, hogy ne mozogj és pihenj és gondolj a gyógyulásra. Most már, hogy magadhoz tértél, hamar rendbe fogsz jönni, mert meg tudod gyógyítani magad.
Csak néztem őt, még mindig aggódó arcát és hallgattam bizakodónak szánt szavait. Tudtam, igaza van, bár már nem volt túl sok kedvem az élethez. Ismerve a helyzetünket, biztos lehettem abban, hogy még ha össze is szedem magam, csak idő kérdése, hogy újra ilyen vagy tán még rosszabb helyzetbe kerüljünk. Mégis miként élhetném túl ezt a vidéket? És ha túl is élem… miért lenne az jó nekem? Mihez kezdhetnénk? – ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben tekintetemet újra elvezettem a távolba, a különleges felhők bársonyára és még azon is túl. Szerettem volna elmerülni ebben a távoli sötétségben. Szerettem volna eltávolodni mindentől és mindenkitől, minden gondtól, minden nehézségtől.
Ylarion hangja rántott vissza a valóságba, ahogy rám szólt:
– Ne kalandozz el! Összpontosíts!
Tudtam, igaza van. Bár legszívesebben meghaltam volna és nem örültem annak, hogy megmentett, de úgy gondoltam, ha már így alakult, nem vehetem semmibe az addigi munkáját, a fáradozását, mindazt amit azért tett, hogy életben maradjak. Ezenkívül nem akartam magára hagyni se azok után, hogy immáron másodszor mentette meg az életem. Még ha akaratom ellenére is, de ismét az adósa lettem. Tudtam jól, hogy már csak egymásra számíthatunk. A gyógyulásra összpontosítottam hát.
Lassan telt az idő… nem tudtuk mennyi múlt már el, de én még mindig a föld porában feküdtem, a sziklák tövében, amikor megpillantottam az égen egy közelgő alakot. A fekete égbolt hátteréből ahogy lassan kivált felismerhettem az ismerős madárszerű lényt. Az a szárnyaló volt, amit Ylarion-nak ajándékozott Niporán. Amikor elfogtak minket, megkötöztek és szárnyalók hátára kerültünk, ez a lény is velünk tartott. A pribékek kantárszáron hozták. Bizonyára nem akarták nyomként hátra hagyni. Valamiként megszökhetett. De vajon, hogy? Talán elengedték, mert remélték, ránk találhat? Vajon üldözőink a nyomában vannak? Ha ez igaz, pillanatok alatt ránk fognak találni és nekünk végünk.


A folytatásért kattints IDE!



(Ha ez is tetszett, ne feledd lájkolni LENT! Köszönöm.)

 

 
JÁTÉK! – Ki ő?