II. kötet – 6. fejezet – Yperpérán – Az Árny

VI. fejezet – Yperpérán
Az Árny

 

VI. fejezet – Yperpérán
Az Árny

 

Felkerült: Március 18. – szombat

A szedonurgokat meglepte foglyaik váratlan szökési kísérlete. Részben ezért, részben pedig azért, mert szárnyalóik nem voltak képesek a zuhanórepülésre, így a menekülők pillanatok alatt nagy előnyre tettek szert. Amikor látták őket befutni a fák közé, megtorpantak és tanácstalanul köröztek egyhelyben. Nem tudták mit tegyenek. A rengeteg több száz mérföldnyi területen húzódott végig és aki eszénél volt, oda be nem merészkedett volna semmi pénzért. Élve onnét még nem láttak visszatérni senkit. Még a kegyetlenségükről hírhedt mocsári demiurgok is inkább végeztek magukkal, ha népük oda száműzte őket.
Persze felszámolhatták volna a gyilkos, sötét és kusza rengeteget, de mindenki attól tartott, hogy akkor elszabadulnának az ott élő rémek és véres bosszút állnának. Senki se szerette volna ezeknek a borzalmas lényeknek a haragját magára vonni. Kerülték hát inkább azt a vidéket.
Amikor az Árny pribékjei meglátták, hogy Phosphor és Ylarion a fák közé rohan, tudták, hogy az ottani rémek hamar kivégzik őket. Tehát elvégezték volna helyettük a munkát, ezzel megoldva a feladatot… csakhogy nem ez volt a parancs. Az Árny csak a szedonurgok falujába akarta vitetni őket, a birodalom határán túlra. Csak időt akart nyerni, időt, amíg eldönti, kitalálja mit tegyen velük, mi legyen a sorsuk. Időre volt szüksége, hogy felmérje, vajon mire képesek, hogy lássa, Phosphor mennyire emlékszik előző életére.
A szedonurgok tehát jól tudták, az Árny egyáltalán nem örülne ha megtudná, hogy megszöktek, annak pedig még kevésbé, ha a halálhírükkel térnének vissza. Márpedig az, hogy az erdőbe futottak, egyértelműen ezt jelentette. Vezérük tehát sietve adta ki a parancsot a távozásra, remélve, hogy akkor a szökevények visszatérnek a tisztásra. Nyilván hallják majd az erdő rémeinek hangját és ha nem muszáj, nem maradnak a fák közt. Miután sietve visszavonultak, vezérük tudta, nincs idő a tétovázásra, az esetet azonnal jelenteniük kell. Jól tudta, hogy az ő életük semmit se jelent az Árny számára, de azt is tudta, hogy a hazugság az egyetlen, amiért a biztos halállal büntetné őket.

Felkerült: Március 19. – vasárnap – 19 óra

A pribékek mind különleges medaliont viseltek nyakukba akasztva a köpönyeg alatt, melynek segítségével pillanatokon belül képesek voltak teret váltani, bármikor és bárhová, ahol már jártak. Az Árny parancsára azonban a palotában nem érkezhettek meg akárhová. Egyetlen termet használhattak csak e célra, indulásra és érkezésre, ez pedig az Árny lakosztálya melletti tárgyalóterem volt. Így, ha visszavonultak ide és magukra zárták az ajtókat, mindenki azt hitte, csupán megbeszélést folytatnak. Az Árny így tartotta titokban mesterkedéseit és hogy kapcsolatot tart a határon túli szedonurg népekkel. Azt pedig még kevésbé sejthette bárki, hogy valójában valamennyit ő teremtette.
Amikor a pribékek visszatértek, az Árny azonnal értesült érkezésükről. Bár ők nem sejtették, de mivel ő hozta létre őket, az elméjük nyitott könyv volt a számára, minden gondolatukat jól ismerte, hallotta, így nem tudtak volna eltitkolni semmit előle. Amint megszületett tehát a pribékek elméjében a visszatérés gondolata, az Árny máris elnézést kért a királytól, aki éppen audienciát tartott és jelezte, hogy visszavonulna pihenni.
A király erre rátekintett és bólintott, bár tudta, hogy a Skía Messanichtor hazudik neki. Nem volt ugyan gondolatolvasó és nem volt egyetlen természetfeletti, különleges képessége sem, mégis könnyen észrevette és felismerte a hazugság jeleit.
Sokszor átoknak érezte, hogy ily könnyen átlát másokon, a helyzeteken, mert elkeserítette a rengeteg hazugság, amivel a világban találkozott, ami körülvette bármerre is járt. Elkeserítette, mennyien néznek másokat teljesen ostobának és mondanak valótlant. Gyakran még olyankor is, amikor erre semmi szükség nem lenne. Kiváltképp az zavarta, amikor neki próbáltak meg hazudni. Úgy vélte, a hazugság felér a tisztelet és a megbecsülés teljes hiányával és úgy gondolta, akinek valótlant mondanak, azt nem tartják semmire. Sokáig ezért is nem találta helyét sehol a kerek világban.

Felkerült: Március 20. – hétfő

Miután azonban király lett, megváltozott minden, mert saját elképzelései szerint alapította meg és hozta létre birodalmát, gondosan megválogatva kik élhetnek ott. Nem lehetett akárkiből Mélységi árny, népének egy tagja. Csak úgy fogadta el a koronát, csak azzal a feltétellel lett király, ha ő választhatja ki egyenként az ott élőket. Keresett egy kietlen és néptelen vidéket, ahol senki se élt volna szívesen és ott építette/építtette fel birodalmát, várkastélyait, szinte szó szerint a semmiből, a semmi közepén. Népe tagja lehetett bárki, bármilyen lény, aki kiállta a próbákat, a hűség, a bátorság, a bizalom próbáit, aki képes volt arra, hogy tisztelje őt annyira, hogy sosem hazudna neki.
A király nyíltan kimondta, hogy nem tűri a hazugságot. Mindenki tudtára adta azt, hogy felesleges próbálkozni, mert felismeri, ha valaki meg akarja őt téveszteni. Kezdetben persze sokan nem hitték szavát és megkísérelték páran szórakozásból, de ő sorra leplezte le őket, szembesítve mindenkit az igazsággal. Végül már senki se hazudott, legalábbis neki nem. Mindenki megszokta, ha a király kérdez, nincs értelme mellébeszélésnek. Aki ezt nem tudta felfogni sokadszorra se, az nem lehetett többé Mélységi árny.
Egy valamit azonban senki se sejtett, hogy a király nem csak akkor tudja megkülönböztetni az igazat és a valótlant, ha szemtől-szembe kap egy kérdésére választ. Még az se zavarta, ha csuklyát viseltek és nem láthatta arcuk rezdüléseit. Az se jelentett akadályt, ha csak hallotta azt, aki szólt. Csupán a hangszínt figyelve meg tudta állapítani, mi a hazugság. És ami még ennél is félelmetesebb lett volna az az, ha tudják, hogy jelen se kell lenniük, hiszen a logikátlanságokra támaszkodva is könnyen átlát királyuk a valótlanságon. Mindezt nem sejtették, nem gondolták, pedig, ha rákérdeznek, ő megvallotta volna nekik az igazat. Mert a király, amit másoktól elvárt, magára vonatkozóan is érvényesnek gondolta és ekként is cselekedett. Ő sem hazudott tehát. Soha. Egyetlen eset lehetett csak kivétel. Az ellenségnek ugyanis nem kellett igazat mondani. Ebből az is következett, hogy akit többször is hazugságon kapott, az ellenségnek számított. Az Árny számára tehát igen nagy volt a tét. Döntenie kellett, hogy mi számára a fontosabb, hisz azt jól tudta, hogy a királyt aligha vezethetné félre. Mégis. Már kész volt a terve arra, hogy ezt megkísérelje.

Felkerült: Március 21. – kedd – 19 óra

A király azt nem tudta elérni, hogy népének tagjai egymásnak is mindig csak a valót mondják és a kegyes hazugságot is inkább elnézte nekik. Úgy vélte, hogy elég, ha akkor mondanak igazat, ha konkrétan rákérdez valamire. Bár figyelt mindenre, de az apróbb eseteknek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget.
Hiába vette tehát észre, hogy az Árny valótlant állít, hiszen nem a pihenés okán vonul vissza, ám úgy vélte, ennyi személyes tér jár mindenkinek. Tehát csak a komolyabb kérdésekben pirított másokra. Mélységi árny azonban, – tehát olyan, aki már kiérdemelte, hogy népének tagja legyen – már régóta nem próbálkozott jelentősebb hazugsággal, de még csak mellébeszéléssel sem. Fontosabb volt nekik a birodalom, az odatartozás és a számtalan előny, ami ezzel járt. A király számára úgy tűnt, hogy a névtelen Árny se kockáztatna meg ilyesmit. Sosem adott okot eladdig arra, hogy gyanakodjon rá. Közel húsz éve szolgálta már őt és birodalmát, miután nehéz próbák hosszú sorát állta ki és azóta is folyamatosan bizonyította hűségét. Persze neki is voltak rossz tulajdonságai. Talán kissé arrogáns volt és beképzelt, talán kissé túlságosan is számítottak neki a külsőségek, de a király azt tapasztalta, hogy szinte éppúgy bízhat benne, mint saját magában. A hatalom pedig, meglepő módon mintha egyáltalán nem érdekelte volna. Mintha az Árny egész megjelenése, modora csak valami színpadias játék lett volna, amit igazán nem is gondol komolyan.
Amikor négyszemközt rákérdezett, hogy miért viselkedik így, tán szeretne valamilyen rangot, hatalmat, netán király lenne, az Árny azt felelte, hogy egyáltalán nem. Azt állította, hogy csak szolgálni szeretné őt. Azt mondta, csupán azért járkál így fel-alá, hogy elsőre megtévessze az idegeneket, azokat, akik még nem ismerik a királyt. Ezáltal pedig ő csak védi az uralkodót azzal, hogy ha úgy adódik, akkor célpont lesz helyette. A király meghallgatta és tudta, hogy igazat mond. Ennek ellenére később azért még próbára is tette időnként, kisebb-nagyobb hatalmat adva a kezébe. Az Árny azonban ilyenkor mindig csak annyit tett, amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy az uralkodó törvényeit betartsa, betartassa. Sosem hozott saját ítéletet. Egyértelműen és megnyugtató módon csak végrehajtó volt. A király bal keze.
Nem adódott hát olyan ok, ami alapján a hűségében bárki kételkedhetett volna. Eddig valóban megbecsülte mindazt, amit hosszú küzdelmek és próbák árán elért mire végül, nem is oly rég, – mindössze pár esztendeje – Skía Messanichtor-nak nevezték ki.
Az Árny bár jól tudta, hogy senkinek nem lenne oka arra, hogy rá gyanakodjon, ha az érkezők eltűnését hírül vennék, de azt is tudta, hogy igen komoly a tét és nagyot hibázott, hisz a király pillanatok alatt rájön majd, hogy ő tüntette el Phosphor-t és Ylarion-t. Hacsak ki nem talál addig valamit. Ötlete már volt ugyan, nem is egy, de azt még nem tudta, hogy melyiket lenne érdemes választania. Az azonban nem volt kérdés a számára, hogy mielőbb meg kell oldania ezt a helyzetet, mielőtt még bárki bármit megneszelne.

Felkerült: Március 22. – szerda – 19 óra

– Mi történt? – kérdezte a fogadóterembe lépve az Árny.
Mögötte a nagy, faragott ajtó mintegy varázsütésre zárult be és elfordult rajta a retesz, miközben a pribékek vezére a halálra is felkészülve már elő is lépett.
– Uram! A foglyaink megszöktek. – vallotta meg – Olyan váratlanul jött az egész, nem számítottunk rá, a szárnyalók pedig…
– Elég! – intette le az Árny, felemelve jobbját – Térj a lényegre! Mutasd a térképen hol történt! – azzal a falon lógó nagy és részletes térképhez lépett. Pribékje már be is határolta a vidéket:
– Ezen a részen történt, mielőtt még elértük volna a rengeteget. Befutottak a fák közé, ezért nem üldöztük őket tovább, hanem visszavonultunk, hátha akkor kijönnek onnét.
– Állj félre! – szólt ekkor az Árny, baljával intve, majd felemelte a kezében tartott botot és a végén lévő kristályt a térkép fölé helyezte. A gömb ragyogó fénye felizzott, majd felnagyította a részleteket, megelevenítve, azaz valós képként mutatva az egyébként igen kopár tájat, karnyújtásnyira hozva a sziklákat és bérceket a távolból. Mintha egy távcsövön át nézték volna a több száz mérföldnyire húzódó határon túli világot. Az Árny sietve, mégis alaposan pásztázta végig a térképet, előbb a megjelölt részeket, majd egyre távolodott a szökés helyszínétől, míg végül megpillantott valamit és a kristályt közelebb tolta a pergamenhez. A gömbben felismerhetően látszott Ylarion alakja, aki idegesen téblábolt egy sziklás rész mellett. Az Árny sietve mozgatta körötte a kristályt, alaposan szemügyre véve a területet, de Phosphor-nak nyomát se látta. Ahogy azonban a bot végét a térképhez koppantotta és még jobban kinagyítódott a kép, feltűnt neki, hogy Ylarion folyton egy barlang felé tekintget. Az Árny sietve fordult a pribékjeihez.
– Amíg jelt nem adok, itt várjatok! – azzal elfordított valamit a kezében tartott pálca markolatán, amitől a kristály fekete színűre változott. Aztán a földhöz ütötte a bot másik végét és abban a pillanatban eltűnt a pribékek tekintete elől.
Amikor az Árny megérkezett a barlangba, teljes sötétség fogadta ugyan, de a kristály fekete gömbjén áttekintve halványkék fényben nézhetett körbe. Ekkor látta meg Phosphor-t. Éppen a földön feküdt és egy hatalmas, rettegett bestia nehezedett rá morogva, acsarogva. Úgy tűnt, ha nem segít rajta, nem sok esélye lesz a túlélésre. Biztos volt abban, hogy pár pillanat és vége. Tudta jól, hogy ha hagyja meghalni, a lelke elillan a térben… és ha újjá is születik, kicsi az esélye annak, hogy ismét megtalálja, aligha ismerhetne rá. Hacsak… hacsak nem zárja ismét a kristályba, időt adva magának, hogy eldöntse, mit tegyen vele. De vajon nem lenne jobb megmenteni most? Nem akarta azonban felfedni előtte magát és képességeit. Elméjében számtalan gondolat cikázott pro és kontra a pillanat ezredrésze alatt, de még mindig nem tudta mit tegyen vele.
Félt attól, hogy komoly veszélyt jelenthetne, ha életben maradna. Elmondhatatlanul rettegett a gondolattól, hogy Phosphor visszaemlékezhet a múltjára és ha emlékei mellé különleges képességei is visszatérnek, kegyetlen bosszút állna rajta. Az Árny igencsak tartott ezektől a várható fájdalmaktól és kínoktól. Ráadásul már több ezer éve élt és minden nappal egyre jobban félte a halált. Rettegett attól, hogy ki tudja milyen testben, hol, milyen kiszolgáltatott körülmények közt születne újjá és bármily nagy tudásra tett is szert eladdig, félt attól is, hogy netán mindent feledhet. A legegyszerűbb tehát az lett volna, ha egy mozdulattal végez Phosphor-ral, vagy legalábbis hagyja, hogy ez a vidék, ez az állat megtegye helyette. Másrészt viszont ott motoszkált a fejében egy gondolat. Mi lenne, ha sikerülne maga mellé állítania? Tudta, egy nap eljöhet a perc, amikor a bosszúért szomjazó fajtájabéliek rátalálnak. És tudta, azon a napon senkire nem számíthat majd, mert önmagán kívül senkit nem ismert, aki képességeit tekintve felvehette volna velük a harcot. Egyedül azonban kevés lett volna ellenük. Phosphor, a fia kiváló szövetséges lehetett volna. Ha visszatérnének az emlékei és képességei, ha éppoly elszántan lázadó, vakmerő és kitartó lenne, mint előző életében, ha ismét rendelkezne természetfeletti képességeivel, akkor igen, akkor neki is esélye lehetne a túlélésre. Az ereje miatt adott neki új életet. Az erő miatt, mellyel annak idején Phosphor majdnem az egész galaxist romba döntötte, ha nem állítja le egy csellel. Az Árny akkor úgy érezte, kár lenne ezért az erőért, ezért a lélekért. Ezért zárta csapdába, remélve, hogy majd megoldást talál a megzabolázására. Aztán amikor megismerte a lányt, Hajnalt, az üde és kedves teremtést, felvillant elméjében egy gondolat. Talán, ha egy gondos és szerető anya mellett nőne fel, talán akkor más lenne. Talán így meg tudná szelídíteni és a saját oldalára állíthatná. De amikor meglátta átváltozni… megrémült… és aztán most, hogy szembesült azzal, hogy még él…
Amióta életet adott neki, félelmében sorra követte el a hibákat. Hogy állhatna elé, felfedve előtte kilétét? A történtek után, hogy remélhetné, hogy Phosphor megbocsátja neki az eddigi tetteit? Az még a kisebbik gond, hogy nem volt mellette, miközben felnőtt, de ráadásként az ő jóvoltából került ki kisded korában a sziklákra és lett majdnem a keselyűk martaléka…. és most… ő kötöztette meg és hurcoltatta el a pribékjeivel. Még ha nem is akarta megölni vagy megöletni őt… ugyan ezt elhinné neki bárki? Arra gondolt, legjobb lenne, ha végezne vele azonnal és újrakezdene mindent, de a remény, hogy talán még nem késő, hogy mindent rendbe hozhatna, még nem szűnt meg teljesen.

Felkerült: Március 23. – csütörtök – 19 óra

Az Árny még nem tudta mit tegyen, de nem is ez volt a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy döntést hozzon ebben a kérdésben. Úgy határozott hát, hogy rábízza a választást a Sorsra, a Végzetre, azaz jelen esetben a vadállatra. Nem sok reményt látott arra, hogy fiát, Phosphor-t maga mellé állítsa, ahogy arra se, hogy valaha megbocsájthat neki, az apjának. Úgy vélte, nagyjából ekkora az esély arra is, hogy a vadállat támadását fia túlélje. Azt gondolta hát, hogy amennyiben ez mégis valamilyen csoda folytán megtörténne, akkor ő is életben hagyja, mert elhiszi, hogy egy nap talán az ő oldalára áll majd. És amennyiben nem… Nos, az Árny már fel is készült erre. Leállította botját a barlang kemény földjére és elfordított rajta egy szegecset, mire a végén lévő gömböt tartó külső, díszes foglalatok szétnyíltak és a kristály halványan felderengett. Aztán levett a nyakából egy láncot, melyen egy medalion lógott, egy különleges, kristállyal egy távoli galaxisból, szülőföldjéről és ezt a gömb köré akasztotta, mire a halvány fény erre is átterjedt. Készen állt a lélek befogadására, arra, hogy Phosphor halála esetén azt magához rántsa, így akadályozva meg, hogy elillanjon a térben. Még nem tudta, hogy aztán mit tesz majd vele, de azt igen, hogy nem hagyhatja elveszni a mindenségben. Aztán csak várt. Várt, pedig tehetett volna valamit a fiáért. Könnyedén megmenthette volna. Egyetlen intéssel félreseperhette volna róla a vadállatot, majd érintésével begyógyíthatta volna sebeit, hogy aztán kimenekítse őt innen a teleportálás képességével, egyetlen szempillanat alatt. De az Árny még nem volt biztos abban, hogy jó ötlet segíteni, életben hagyni őt. Várt tehát. Várta, hogy a Sors majd dönt helyette.
A kristálygömb adta halvány megvilágításban tehát végig nézte, miként szenved Phosphor a vadállat súlya alatt lélegzet után kapkodva, vért köhögve.
Nem sok esélyt látott arra, hogy ezt túlélheti, de remélte, hogy valami csoda történik, hogy valaki a segítségére siet, bár erre szemernyi esély se volt és ezt ő is jól tudta. Aztán az Árny meglátta, hogy a bestia váratlanul megáll, majd visszahúzva karmait meghátrál, Phosphor pedig eltolja magától és sietve tápászkodik fel, miközben egyik kezét végig az állaton tartja, míg a másikat mellkasára szorítja, nyilván, hogy sebeinek vérzését valamelyest mérsékelje.
Az Árny döbbenten, lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy fia eltámolyog mellette. Tudta, nincs oka attól tartani, hogy észreveheti őt, hiszen a sötétség varázsa rejtette a tekintete elől és még ha láthatta volna, bizonyára akkor se veszi észre, mert éppen a rosszullétével és az ájulás mindent elsöpörni készülő erejével küzdött. Mégis… az Árnyon végigszaladt a borzadállyal vegyes félelem, ahogy Phosphor elhaladt mellette.

Felkerült: Március 24. – péntek

Ahogy az állatot vezetve elhagyta a barlangot, követte őt, de a bejáratnál megállt, nem lépett elő, hanem onnét figyelte az eseményeket. Ylarion döbbenten nézte, ahogy barátja kivezeti a fenevadat, majd az, engedelmesen leül a földre és elfekszik a lábai előtt, ő pedig mellé térdepel.
– Minden rendben! – suttogta Phosphor.
– Mitől lett ilyen békés? – kérdezte aggódva Ylarion.
– Azt hiszem… a kezem ereje okozza. – hangzott a felelet.
“Tehát nem ismeri még a képességeit.” – gondolta az Árny. Ettől meg kellett volna könnyebbülnie, hiszen ez azt jelentette, hogy még van ideje, hogy a fia még nem emlékszik, hogy még nem legyőzhetetlen. Most még végezhetne vele. Az elhangzó szavakat hallva azonban megborzongott. Ekkor értette meg ugyanis azt, hogy miként tudta oly könnyen eltolni magától a vadállatot Phosphor és miként vezethette ki oly egyszerűen a barlangból. Örülnie kellett volna annak, hogy fia túlélte a bestia támadását, de gondolataiban már kezdtek feltornyosulni a jövő rémképei. Arra gondolt, hogy ha máris képes ilyesmire, talán csak napok kérdése és emlékei is mind visszatérnek. Talán már közel a perc… talán a jóslat, melyet annak idején ő talált ki, valóra váltja önmagát és önnön félelmével megteremti legrettenetesebb rémálmát. És ezúttal Phosphor bizonyára még annál is szörnyűségesebb lesz, mint egykoron volt, hiszen emlékei fel fogják korbácsolni őellene a dühét. Bosszúvágya oly méreteket ölt majd, hogy képességeivel elsöpör mindent és mindenkit. Nem, ezt nem hagyhatja. – gondolta és elhatározásra jutott, majd előlépett a barlangból, hogy végezzen vele, de ekkor meghallotta Ylarion szavát, aki éppen bejelentette, hogy egy nagy tövis van az állat mancsában. Az Árny megtorpant erre, mert most fogta fel, most értette meg, hogy Phosphor segíteni akart és akar a bestián. Ezért volt hát a barlangban. Tán mégis van remény! Talán mégis jót tett neki az új kezdet. Talán mégse volt oly rossz ötlet újra életet adni neki.
Az Árny lassan visszahátrált a barlang árnyékába és onnét figyelte tovább az eseményeket, hallgatta párbeszédüket:
– Mi lesz, ha elengeded? – aggódott Ylarion. – Lehet, hogy a kezed csak kábítja és amint magához tér, széttép minket.
– Lehet. De futnunk semmiképp se szabad. A vadakból a futó alak látványa kiváltja a vadászösztönt. – hangzott Phosphor felelete – Úgyhogy, ha félsz, most menj távolabb, mert miután elengedtem nem mutathatunk félelmet!
Ylarion erre sietve vonult hátrébb, majd felmászott egy nem messze lévő sziklás meredély tetejére.
Az Árny kíváncsian várta mi fog történni, miközben arra gondolt, hogy lám csak Phosphor azonkívül, hogy jószándékú és segítőkész, még figyelmes is a barátjával szemben. Talán alaptalanok voltak vele kapcsolatban a félelmei. Talán meg kéne nyugodnia. Lehet, hogy őt is megértené, ha előállna és megvallana neki mindent, bocsánatáért esedezve. Ezen töprengett, miközben végig nézte, ahogy fia felkel az állat mellől és hátrál néhány lépést.
Talán most már tényleg segítenie kéne neki. Gondolta. Mert mi van, ha az állat, miután elengedi, nekitámad? Ha nem sikerül megérintenie, ha előbb végez vele… És mintha gondolata válna valóra, a bestia felpattant és vadul, támadóan fordult Phosphor felé, miközben csattogtatni kezdte hegyes fogait. Úgy tűnt, pár pillanat és újra nekiront és akkor talán mindennek vége. Még ha sikerülne is felrepülnie, egy ilyen hatalmas állat egy szemvillanás alatt lekapná a levegőből és ott helyben tépné darabjaira, mielőtt még esélye lenne megérintenie.
Az Árny érezte, tudta, eljött a perc, itt az ideje annak, hogy közbe avatkozzon, de ledermesztette a következő pillanat, mert meglátta Phosphor elszánt, smaragdfényben tündöklő tekintetét, melyet a bestiára szegezett. Szoborszerű, sötét arcán nyoma se látszott a félelem legkisebb jelének se. Kezét maga mellett lógatva ökölbe szorította és úgy nézte összevont szemöldökkel a vadállatot, hogy egyértelműnek tűnt: az utolsó csepp véréig küzdeni fog, ha kell.
Az Árny elméjébe e jelenetet látva ismét bevillantak a múlt képei. Szinte újra látta maga előtt az egykori Phosphort, akit persze akkor, az előző életében még másként neveztek és akinek akkoriban még a külleme se tűnt ily rettenetesnek, sőt! A hófehér szárnyak, a világos bőr, az egykori angyali külső egyáltalán nem adott okot annak idején a félelemre. Egykoron egész megjelenéséből naivság és szelídség sugárzott. Aztán mégis ennek ellenére mi történt később és miket tett… és végül alig tudták megfékezni. Csak csellel lehetett végezni vele.
És most, mintha semmi se változott volna a lelkében. Most is úgy tűnik, hogy éppoly elszántan és vakmerően képes nekimenni bárminek és bárkinek, mint aki nem törődik a halállal se. És ráadásként most itt ez a rettenetes külső, a fekete bőr, a szarvak, a hegyes fogak, a karmok és a bőrszárnyak… melyet nem tudni honnét örökölhetett.
És ekkor.. ekkor az Árny elméjébe villant egy gondolat. Talán… lehetséges lenne, hogy a Phosphor lelkében lévő sötét gonoszság öltött testet és ezért változott át? Talán ezért néz ki ily rettenetesen…
Elsöprő erővel tört rá a gondolat: Mégse hagyhatja életben, mert semmi se változott!

Felkerült: Március 25. – szombat

A következő pillanatban azonban – mielőtt még bármit tehetett volna – meglepő fordulat zökkentette ki gondolataiból. A vadállat ugyanis észrevette, hogy már nem fáj a lába. Mancsára nézett, megnyalogatta, aztán feltekintett Phosphor-ra. Egy hosszú pillanatig nézte őt, elszánt tekintetét, majd váratlanul megfordult és nagy ugrásokkal visszafutott barlangjába, elrohanva az Árny mellett, aki jó ideig döbbenten nézett utána.
– Ez bizony közel volt. – suttogta Ylarion lemászva a sziklákról. – Felfogod te egyáltalán mit tettél?
– Igen. Megmentettem egy életet a segítségeddel. – mosolygott könnyedén Phosphor.
– Miközben kockára tetted… – e szónál azonban elakadt a szava.
Az Árny meglepetten fordult ismét feléjük.
– Te jó ég! – kiáltott fel ekkor Ylarion – Te súlyosan megsérültél!
Phosphor erre letekintett. Megtépázott öltözetén fényesen csillogott a mindent beborító sötétkék vére. Ennek látványától és a vérveszteségtől megingott, majd sietve bontotta szét ruháját, hogy szemügyre vegye sérülését.
Ezt látva az Árny is megijedt egy pillanatra. Pedig az imént még a saját kezével akart végezni vele. Nem értette már saját magát se. Nem értette azt se, hogy a Sors miért játszik vele. Az egyik percben úgy tűnik, Phosphor túl fogja élni, aztán talán mégse, ha az állat megtámadja, de ekkor kiderül, hogy a bestia hálás és elrohan. Most pedig… a vérveszteségtől mégis meg fog halni? Talán a Végzet vagy a Sors, nevezzük bármiként, szintén nem tudja mit tegyen vele? Talán most mégis elő kéne lépnie, hogy segítsen rajta. Hisz az érintésével könnyen meggyógyíthatná. De aztán eszébe jutott az ultimátum, amit a legelején adott a Sorsnak rá bízván a döntést Phosphor élete és halála felett. Hátrébb lépett hát ismét és megszorította a kezében tartott botot, felkészülve arra, hogy az elszálló lelket majd csapdába rántsa. Ismét… miként egykoron is tette, miután végzett vele.
A következő pillanat azonban újra meglepte.
Phosphor könnyed nevetése jelezte, nem olyan nagy a baj. Az Árny egy pillanatra már ismét majdnem megkönnyebbült, már majdnem elhitte újra, hogy a fia mégis megérdemli az életet, az esélyt, de amikor meghallotta, hogy a sebei már be is gyógyultak, félelmei ismét az egekig szöktek és úgy érezte még nagyobb erővel nehezedik rá jövőjének rémképe. Arra gondolt, hogy talán már késő. Ha éppoly könnyen regenerálódik, mint egykoron, akkor már talán lehetetlen végezni vele. Érezte miként fogy vészesen az ideje. Tudta, most már aztán igazán gyorsan kell döntenie. Most még talán csapdába csalhatná, de ha már emlékezni is fog… Nyilván nem lehet ismét ugyanúgy átverni. Ez pedig azt fogja jelenteni, hogy akkor mindennek vége. Ráadásul ezen a világon nem létezik méltó ellenfele, aki kifáraszthatná, hogy végül – miként egykoron – meg tudja neki ismét adni az utolsó döfést, mielőtt sebei begyógyulnak és ereje visszatér. Sajnos a méltó ellenfelével szintén végzett akkoriban. Már kezdte bánni ezt…

Felkerült: Március 26. – vasárnap

Phosphor köhögése szakította félbe gondolatait. Mi lehet vele? Nem értette. Még váltottak pár szót Ylarion-nal, miközben úgy tűnt, egyre rosszabbul van, egyre nehezebben veszi a levegőt, végül pedig a földre rántotta a fájdalom. Az Árny meglepve nézte ezt. Sehogy se értette, miként lehetséges az, hogy ha visszatértek képességei, ha ilyen gyorsan begyógyultak sebei, akkor mégis mitől esett össze. Mi okozhatja váratlan rosszullétét? Vajon most avatkozik közbe a Végzet? És ha igen, miként? Az Árny ledermedve nézte végig a jelenetet. Ha Ylarion nincs ott, ha nem tudja mit kell tenni… de szerencsére Phosphor számíthatott rá a bajban és így hamarosan ismét lélegezni tudott.
Hosszú percek telhettek el, bár ezt, mint mértékegységet annakidején azon a vidéken senki se ismerte, hiszen nem járt Nap az égen és a csillagok fénye se adhatott útmutatást.
Az Árny csak nézte a fiát és közben arra gondolt, hogy ezt a folyamatos aggodalmat és kételyt nem fogja bírni túl sokáig idegekkel. Persze tudta jól, hogy kimenekíthetné őt ebből a helyzetből és az eredeti terv szerint elvihetné az általa teremtett szedonurgok falujába, ahol legalább biztonságban lehetne, de… mi lenne aztán? Már tudta, hogy ő képtelen lenne dönteni élete és halála felől. Úgy tűnt, egyszerűbb, ha a Sorsra bízza az egészet. De meddig? Melyik pillanat ad végleges választ kérdésére?
Ráadásul az ultimátum se volt tökéletes, melyet a Sorsnak adott, mivel eszerint amennyiben Phosphor túléli az eseményeket, az azt jelentené, hogy megérdemli az esélyt, hogy életben kéne hagynia. Csakhogy éppen ekkor lenne igazán oka arra, hogy végezzen vele, hiszen ekkor lenne csak igazán félnivalója tőle! Ezt a kegyetlen és rettenetes vidéket ugyanis csak és kizárólag akkor élheti túl valaki, ha igen különleges ereje és természetfeletti képességei vannak. A mocsári demiurgokra gondolt, e vidék legrettegettebb harcosaira, akik hordákban éltek, vonultak. Még ők is végeztek magukkal, ha törzsük kitagadta őket, hisz jól tudta mind, egyedül e vidéket túlélni nem lehet.
Ha tehát a fia képes lenne életben maradni, az egyúttal azt is jelentené, hogy vége… már nem lenne esély ellene.
Mialatt Phosphor eszméletlenül hevert a szikláknál és még lassan ugyan, de már biztosan lélegzett, az Árnynak bőven volt ideje mindezt alaposan átgondolni, megnyugodni és józanul megítélni a helyzetet, így végül rájött, hogy valójában még nincs is oka arra, hogy aggódjon. Végül is mi lehet a legrosszabb, ami történik? Az, hogy Phosphor meghal? Erre az esetre ott volt vele a kristály, készen arra, hogy ismét csapdába ejtse a lelkét. Ha ez történne, bőven lenne ideje átgondolni mindent és esetleg újra megteremteni, másként, esetleg más körülmények közé. És ha ő is ott lenne vele születésétől kezdve, akkor talán, mint apja, még parancsolni is tudna neki. De mi van, ha valamilyen csoda, avagy képességei folytán ezt az egészet túléli Phosphor?
Igazából ekkor se olyan rettenetes a helyzet, hiszen még mindig tehet ellene valamit. Mélyet sóhajtott, mert eszébe jutott egy gondolat. Hiszen pontosan tudja, hol él és milyen testben az egykori ellensége. A legrosszabb esetben visszaadhatná az emlékeit és ezzel képességeit, hogy újra egymással legyenek elfoglalva.
Az Árny tehát végül arra jutott, most már lenyugodva, hogy megvárja mit tesz a Sors, illetve miként dönt és reagál a körülményekre a fia. Úgy vélte, jobb, ha egy ideig még figyeli, hiszen most még könnyen kitapasztalhatja, milyen képességei vannak és azokkal mennyire van tisztában. Úgy döntött tehát, vár még, de most már nem izgatja magát, hanem megnézi, mit hoz a Sors. Úgy tervezte, még követi egy ideig, aztán, ha nem tűnik túl veszélyesnek, akkor kimenti e vidékről és elviszi a szedonurgok falujába és ott felfedi előtte az igazat.

Folytatás: Március 27. – hétfő – 19 óra


A folytatásért kattints IDE!



(Ha ez is tetszett, ne feledd lájkolni LENT! Köszönöm.)

 

 
JÁTÉK! – Ki ő?