II. kötet – 7. fejezet – Yperpérán – A Végzet

VII. fejezet – Yperpérán
A Végzet

 

Felkerült: Március 27. – hétfő

Amikor megláttam a szárnyalót az égen közeledni, Ylarion felé pillantottam. Láttam arcán a rémületet, miközben sietve lehasalt mellém. Nyilván ő is arra gondolt, hogy talán miattunk engedték szabadon az állatot. Talán azért, mert remélték, hogy majd a nyomunkra akad. Sajnos azonban hirtelen se időnk, se lehetőségünk nem lett volna elbújni azon a kietlen, sziklás vidéken.
Észre is vett minket odafentről, mégpedig pillanatok alatt, majd gyors repüléssel elindult felénk.
Vártunk még, mielőtt tovább indultunk vele. Egyrészt azért, hogy teljesen magamhoz térjek, másrészt, mert megvitattuk, hogy mit tegyünk eztán és persze azért is, mert tudni akartuk, hogy az állat egyedül érkezett-e. Szerencsére úgy tűnt senki sincs a nyomában. Hosszú idő eltelt és a várttal ellentétben üldözőink sehonnét nem bukkantak fel, nem rohantak le minket. Biztosak lehettünk tehát abban, hogy már elkönyvelték a halálunkat. Tudtuk, már senki se fog keresni minket. Ha pedig mégis… ha egy nap majd Dzíosz érdeklődik utánunk… biztosak lehettünk abban, hogy a halálhírünkkel állnak elé vagy talán azt hazudják majd, hogy soha nem is láttak minket.
Lassan összeszedtem magam. Nem fizikailag, hiszen a testem gyorsan gyógyult, így nem volt okunk arra, hogy sokáig késlekedjünk. Mégis kellett az idő. Legalábbis nekem. Nem volt ugyanis túl sok kedvem ahhoz, hogy bármit is tegyek. Az elmúlt időszak borzadályai eleven emlékként éltek még bennem. Már jól tudtam, nem sokáig bírhatjuk ki ezt a vidéket. Akkor viszont minek tovább haladni bármerre is? Miért ne várnánk be ott helyben a halált? Ezzel érveltem. Éhes is voltam már és szomjas is, de nagyon. És jó lett volna biztonságban pihenni egy keveset. Ylarion-t azonban ez az egész nem érdekelte. Ő még mindig nem volt fáradt, pedig amióta utánam jött a hegyre, nem is láttam aludni. Ezt még akár irigyelhettem is volna tőle, ahogy azt is, hogy a sebei pillanatok alatt gyógyulnak, még az enyémnél is gyorsabban és velem ellentétben valóban halhatatlan, de úgy tűnt, sok minden egyéb is változott. Már nem igazán kívánt semmit. Se étel, se ital ízét nem érezte. Azt mondta, minta egy szürke, íztelen pokróccá vált volna számára a világ, ami mindent beborít. Kérdésemre azonban, hogy bánja-e már, hogy visszahoztam az életbe, egyértelműen azt felelte, hogy nem. És miért? Mert a gondolatai, a tudása megmaradt. Azt mondta, még így létezni is jobb, mint végleg elveszni, megsemmisülni. Ráadásul, miként azt láttuk, az ő vallásával, még ha rendes temetést kap is és oboloszt a szájába, akkor is a folyóparti holt lelkek közé került volna és ott bolyongana talán félig vagy teljesen tudattalanul, ami miatt – még ha találkoztunk volna is – nem hoztam volna vissza az életbe. “Jobb így.” – szögezte le a kérdést és többé nem is akart hallani erről.
Volt időnk tehát eltöprengeni azon, hogy most mit tegyünk. Fogalmunk se volt arról, merre lenne érdemes tovább haladnunk, merre, milyen népek élnek és azok miként fogadnának minket. Végül úgy döntöttünk, a legbölcsebb, ha keresünk egy hegyet, melynek oldalában valahol egy barlangban vagy sziklahasadékban meghúzhatjuk majd magunkat. Tudtuk, többé nincs otthonunk, nekünk kell hát megteremtenünk azt magunknak. Az első és legfontosabb pedig a biztonság. Arra jutottunk hát, hogy ha találnánk egy ilyen helyet, az minden bizonnyal megfelelő kiindulási alapot jelenthetne a túléléshez.
Mindketten kerestünk egy-egy husángot, arra az esetre, ha valamely rém ismételten ránk akarna támadni, bár jól tudtuk, ez aligha lehet elegendő. Aztán felemelkedtünk a levegőbe és odafentről tekintettünk körbe, hogy az irányt megválasszuk. A távolban meg is pillantottunk egy kopárnak látszó, sziklás hegyláncot. Ez épp megfelelőnek tűnt. Épp így képzeltük el a biztonságos menedéket. Úgy véltük, hogy oda bizonyára kevés vad kapaszkodik fel, a repülő ragadozók pedig nehezebben szednének ki minket a hasadékokból. Reméltem, hogy ott végre nyugodtan kipihenhetem majd magam. Elindultunk hát arrafelé.

Felkerült: Március 28. – kedd

Mint gondolat, suhantunk végig a vidék felett. Elszórtan izzó vulkánok emelkedtek ki a sötéten feketéllő tájból, melyet a szétfolyt lávafolyamok kuszasága pókhálóként szőtt keresztül-kasul. Imitt-amott falvak lapultak az örök éjszakában, máshol pedig magas erődítmények komorlottak. Sötét lények nyüzsögtek odalenn. Ha hallottam volna már a pokolról, ilyennek írták volna le nekem. Felettünk sárgás-vörös fényben izzott a szuroknehéz égboltozat. Lassú, nyugodt szárnycsapásokkal, mint két árnyék szálltunk tova. Nem tudtuk még, mit hoz számunkra a Végzet, de egyet tudtam. Minél messzebb akartam kerülni a várkastélytól. Bár arról fogalmam se volt, melyik irányban lehet a birodalom, így azt se tudhattam, hogy vajon épp távolodok-e tőle.
Eltépték az ajánlólevelem? Nem fogadott be nagybátyám a király? Semmibe se vettek? Nem jelentett gondot. Őszintén szólva még meg is könnyebbültem. Végre azt tehettem, amit csak akartam. Bár nemrég még majdnem belehaltam ebbe, de most, onnét fentről széttekintve ismét annyira vonzott az ismeretlen. Megnyugtatón ölelt körbe a sötétség. Sosem jártam még e vidéken, mégis, mintha mindig is otthonom lett volna.
Ahogy így suhantunk tova a táj felett, néha lejjebb ereszkedve, egyszer csak érdekes jelenetre lettem figyelmes. Odalent, egy sík, kopár részen, sötét alak árnya menekült, nyomában egész sereg, ordító, barbár harcos, felszerelkezve mindenféle kőkorszaki fegyverekkel, dárdákkal, botokkal.
Az üldözött meg-megbotlott, majd ismét felpattant és rohant tovább, de látszott rajta, súlyos sérüléssel küzd. Még pár pillanat és felért egy magaslatra, ahol megtorpant. A szirt után tátongó mélység következett. Nyomában üldözői, előtte a biztos halál. Nem volt kiút. Elszántan fordult meg elővonva szablyáját, hogy utolsó leheletéig védekezzen.
Eszembe ötlött egy gondolat. Talán, ha segítünk rajta, hálából mellénk áll majd és növekszik a túlélési esélyem. Igaz, még soha senkit nem emeltem fel lendületből a magasba. Nem tudtam azt se, hogy mekkora súlyt tudnék elbírni. Ylarion vézna alkat volt, nem okozott túl nagy nehézséget annak idején. De ez a megtermett, izmos fickó…

Felkerült: Március 29. – szerda

Akkor és ott azonban mindezen nem volt túl sok időm elgondolkodni. Arra vettem hát az irányt, Ylarion aggódó figyelmeztetését meg se hallva, majd elrepülve az idegen felett megkíséreltem megragadni ruhájánál fogva. Merész gondolat, főleg, hogy semmi gyakorlatom akkoriban még nem volt az ilyesmiben.
Nem számított rá, hogy érkezem, én pedig nem voltam tisztában sebességemmel, lendületem erejével, így aztán szinte lesöpörtem a sziklaszirtről, miközben éppen, hogy csak sikerült megragadnom.
Heves szárnycsapásaimnak köszönhetően valamelyest lassabban zuhantunk, mintha nem tudtam volna repülni, de pár száz méter után így is a talajhoz csapódtunk. Fájt, de nem annyira, mintha teljes erővel lezuhantunk volna. Rosszul eshettem azonban, mert pár pillanatra az eszméletemet is elveszítettem. Arra tértem magamhoz, hogy valaki rázza a karom. Kinyitottam a szememet és felnéztem. Ylarion térdepelt mellettem, levetett ingét mellkasomra szorítva. Fel akartam kelni, de nem hagyta.
– Várj! Súlyosan megsérültél!
– Már megint? Mitől? – lepődtem meg, majd amennyire lehetett, letekintettem. Az inget, melyet odaszorított, már teljesen átitatta sötét vérem.
– Akit megmentettél, annak szablya volt a kezében. Keresztben mély sebet vágott rajtad, de mindjárt bekötözöm.
– Mi lett vele? Túlélte?
– Ne vele foglalkozz! Már messze jár. A hálát hírből se ismeri.
– Vagy csak… nem tudja,…. mi történt. – feleltem köhögések közepette – Talán azt hiszi,… én is csak egy ragadozó vagyok.
– Ez most mindegy! Ne beszélj! Összpontosíts a gyógyulásra! Már így is túl sok vért vesztettél.
Elfordítottam az arcom, hogy ne lássam, mit tesz és kövessem utasítását. Ekkor azonban döbbenetes látvány tárult tekintetem elé. Az ellenséges horda ösvényeket talált a meredélyen és sietve ereszkedett lefelé. Tudtam, nem kell sok idő és odaérnek hozzánk.

Felkerült: Március 30. – csütörtök

– Jönnek! – kiáltottam, miközben fel akartam ugrani, de mivel már elég sok vért vesztettem, a doktor egy könnyed mozdulattal vissza tudott nyomni a földre, miközben a sebemre szorította a ruhadarabot. Aztán megfordult, hogy tekintetével kövesse az irányt. Ismét köhögés tört rám, majd számban különös, fémes ízt éreztem és ettől öklendezni kezdtem.
– Lejönnek a fennsíkról! – hallottam Ylarion rémülten suttogó hangját, miközben mellkasomra szorított kezével még mindig a talaj porához szegezve tartott. Ránéztem. Éppen szárnyalója felé fordult. Talán arra gondolt, fel kéne pattannia rá és menekülni, ám az, ebben a pillanatban riadtan emelkedett a magasba és tovaszállt. Ylarion arcán rémület cikázott, mintha csak most döbbent volna rá, milyen helyzetbe hozta magát azzal, hogy a segítségemre jött. Közben egyre jobban köhögtem, fuldokoltam saját véremtől. Ekkor tért magához, majd sietve felém fordult és gyorsan az oldalamra fordított, hogy számból a vér szabadon távozhasson.
– Hagyj! – suttogtam, miután ismét szólni bírtam – Menekülj!
– Ne beszélj! Összpontosíts! – parancsolta ismét, majd hanyatt fordított és remegő kézzel igyekezett mielőbb rögzíteni egy gyolcsot. – Be kell kötöznöm! – suttogta. – Különben elvérzel. Tartsd ezt! – utasított és jobbomat a rongyra tette – Szorítsd ide! Jó. Most fel kell kelnünk. Nem, mégsem. Várj! Eszembe jutott valami. – azzal elvette a ruhadarabot és kezeimet a sebemre tette, egymás mellé. – Gyógyító az érintésed. Ezzel felgyorsíthatod az öngyógyítást. Összpontosíts!
Súlyos vérveszteségem miatt nem voltam éppen abban az állapotban, hogy gondolkodni tudjak. Tettem hát, amit mondott. Igyekeztem kizárni a külvilágot és csak a sebre és a gyógyulásra figyeltem.

Felkerült: Március 31. – péntek

Phosphor mellett állva idegesen néztem a közelgő, hatalmas sereget. Tudtam, amint a sziklafalon sikerül lejutniuk, nekünk futnunk kell és még akkor se biztos, hogy gyorsabbak lehetünk náluk. Phosphor teljesen kiszolgáltatva feküdt a fekete porban. Sebe hosszú volt és meglehetősen mélyen a húsába vágott az acél, vére pedig már szinte mindent átitatott, de még nem adta fel. Összpontosított a gyógyulásra. Állapota közben szemlátomást javult. A seb látványosan kezdett összezárulni, ahogy teste újjáépült. De vajon elég gyors-e öngyógyító képessége? Az biztos, hogy nem volt oly gyors, mint amit én magamon tapasztaltam. Az én sérüléseim pár pillanat alatt beforrtak. Neki ehhez elég sok idő kellett. Időből pedig akkor és ott éppen jelentős hiányt szenvedtünk. Az ellenség, mint a sáskahad, gyorsan hömpölygött alá a sziklákon. Versenyt futottunk az idővel, de én már semmit se tehettem. Már minden csak Phosphor-on múlt.
Vártam. Közben úgy éreztem, hogy idegeim pattanásig feszülnek. Tudtam azonban, hogy adnom kell Phosphor-nak annyi időt, amennyit csak lehet. Vártam tehát az utolsó pillanatig. Közben szívem, mintha a torkomban dobogott volna. Aztán eljött a pillanat, nem volt több időnk.
– Fel kell kelned! Mennünk kell! – parancsoltam megragadva karját. Kinyitotta a szemét és gépiesen igyekezett teljesíteni az utasítást. Lassan, minden erejét összeszedve feltápászkodott. Elemeltem az egyik kezét, hogy megnézzem a sebét. Mély volt még, de már nem ért belső szerveket.
– Induljunk! – kiáltottam, majd eleinte bukdácsolva, támolyogva nekiiramodtunk. A fickó, akit megmentett, már jóval előrébb járt. Siettünk hát utána, ahogy bírtunk.
Miközben így haladtunk, érezhetően egyre jobban lett. Időnként hátra pillantottam, hogy lássam, hol tartanak üldözőink. Mire az elsők leértek, ha nem is túl gyorsan, de már futottunk. Eleinte támogattam, aztán kérte, adjak teret, hogy megkísérelhesse a felszállást. Néhányszor széttárta szárnyait, hogy felrepüljön, de épp csak fel-felemelkedett pár méter erejéig. Látszott rajta, hogy hasogató fájdalom gyötörheti, de nem állhattunk meg.

Felkerült: Április 1. – szombat

Aztán talán fél mérföldet is megtettünk már, amikor egyenetlenebb talajra értünk, amit gyér csalitos borított. Itt, egyszer csak azt vettem észre, hogy Phosphor hirtelen megbotlik egy indában és elhasal a porban.

Sietve próbáltam leszedni lábamról a folyondárt, de legnagyobb meglepetésemre újabb- és újabb indákat növesztve kezdte körbefutni egész lábamat. Mire észbe kaphattam volna, csak egy erős rántást éreztem, hanyatt vágódtam és már vonszolt is magával a különös növény. Még felkiáltani is elfeledtem, annyira meglepett, ami történt.
Váratlanul azonban visító sziszegést hallottam és az indák elernyedtek. A folyondár azonnal letekeredett rólam és sietve húzódott vissza. Felpattantam és megláttam Ylarion-t, amint a menekülni próbáló indákat taposta bakancsával.
– Tovább! Siessünk! – kiáltottam rá, miután felpattantam, majd megragadtam karját és magammal vontam. Arra gondoltam közben, hogy milyen rettenetes egy vidék ez. Még alig éltem túl az egyik bajt, még arra se volt időm, hogy minden vért felköhögjek, ami a tüdőmbe került, és már megint veszélyben az életem. Többször is rám tört a fuldoklás és egyre többször álltam meg emiatt, de Ylarion mindig megragadta a karom és húzott maga után. Így rohantunk, sietve az idegen nyomában, aki már messze előttünk járt, miközben mögöttünk a horda ordítása egyre közeledett. A történtek után persze már jobban ügyeltünk a lábunk előtti részekre, átugrálva a keresztül-kasul húzódó indákat, nehogy ismételten a csapdájukba essünk.
Közben arra lettem figyelmes, hogy a távolság az idegen és köztünk egyre csak csökken, pedig aligha lehettünk nála gyorsabb futók. Aztán észrevettem, hogy időnként meg-megbotlik, egyre gyakrabban, pedig azon részen már viszonylag sima volt a terep. Bizonyára súlyosan megsérülhetett.
A közelben egy rengeteg baljósan sötétlő árnya húzódott. Arra vette az irányt és mi követtük őt.
– Csak az erdőig jussunk el! – kiáltottam oda Ylarion-nak futás közben.
– Aligha jelenthet menedéket az erdő! Fel kéne szállnunk!
– Nem megy! Nekem nem! De te… nyugodtan menj!
– Nem hagylak magadra. – felelte, de látszott arcán a rémület és a tétovázás, miközben hol üldözőinkre, hol pedig a felettünk suhanó szárnyalójára tekintett.

Felkerült: Április 2. – vasárnap

Tudtam, már az se lehetett könnyű neki, hogy rászánja magát a leszállásra, hiszen odafenn, legalább üldözőinktől biztonságban volt. Így azonban, hogy megmentette az életemet, a saját épségét kockáztatta.
Ám most újabb próbatétellel kellett szembenéznie.
Üldözőink már oly közel értek, hogy nem lett volna elég időnk arra, hogy mindketten felpattanjunk a szárnyaló hátára. Ráadásul az állat jóformán kölyök volt még, így két személyt aligha bírt volna el. Tehát két lehetősége maradt Ylarion-nak. Vagy marad és velem tart, vagy lehívja az égről szárnyalóját és menti magát, de akkor, amint az erdőbe érek, szem elől téveszthet. Ebben az esetben egyedül marad, ami bizonyára még ijesztőbb rémképnek tűnt a számára. Így hát aligha bátorságának köszönhettem, hogy nem hagyott magamra.
Aztán ahogy így rohantunk, lassan átérve az indáktól kusza területen, egyszer csak láttuk, hogy az idegen, aki közben már alig lehetett ötven lépésre az erdőtől, összeesik. Sérülése miatt már nem bírhatta tovább, talán meg is halt.
Futottunk tovább az életünkért, miközben újra és újra megkíséreltem szárnyaimat széttárva a felemelkedést, de valami nem stimmelt. Akkorra már be kellett volna gyógyulni minden sérülésemnek. Nem értettem, mi okozza a még mindig hasogató fájdalmamat és az idő se volt megfelelő arra, hogy szemügyre vegyem a helyzetet, megvizsgálva magam. Közben éreztem, egyre jobban fáradok. Azt hittem, ez csak a futás miatt van, vagy azért, mert már oly régóta nem volt alkalmam pihenni. Nem is sejtettem, hogy már én is az összeesés határán vagyok és hogy csak az életösztönöm mozgatja lábaimat.
Még pár méter és lassan már-már odaértünk, ahol az idegen hevert, ám ekkor hirtelen mély tülkölés hangzott fel előttünk és elnémult üldözőink hangja. Megtorpanva néztem hátra. Sóbálványként, dermedten álltak a maszkos, dárdás harcosok, alig ötszáz lépésnyire tőlünk.

Felkerült: Április 3. – hétfő – 19 óra

Ylarion megragadta a karom és további futásra késztetett. Pár lépés után azonban megpillantottam egy még félelmetesebb hordát, mégpedig előttünk, ahogy csatasorba rendeződve léptek ki a rengeteg fái közül. Üldözőink ezt látva sietős visszavonulásba kezdtek, rohanva, ahogy lábuk bírta, miközben emezek lángoló nyilak záporát zúdították rájuk. Amint felemelték íjaikat, sietve hasaltam a talajra Ylarion-t is lerántva magam mellé. A gyilkos, tüzes nyílvesszők surrogva repültek el felettünk.
Az újonnan megjelenő horda tagjai ahhoz a fickóhoz voltak hasonlatosak, akit megmentettem. Ugyanaz a fekete, izmos test, hatalmas szarvak, barbár ruházat és fegyverek. Miután kilőttek egy sor nyilat, hangos ordítással, bunkósbotjaikat magasra emelve vetették magukat korábbi üldözőinkre, miközben elrohantak mellettünk. Ahogy pár száz lépésnyi távolságban megfuttatták az ellent, feltápászkodtunk a földről és eltöprengve néztem utánuk.
– Megmenekültünk. – jegyeztem meg.
– Aligha. – hallottam Ylarion-t, miközben levegő után kapkodott.
– Mert?
– Szerinted ezek úgy néznek ki, mint akik nagyon barátságosak?
A földön fekvő alak felé tekintettem.
– Ne aggódj, barátságosak lesznek, ha megmentjük a társukat.
Azzal sietve odafutottam a földön fekvő alakhoz, Ylarion pedig követte példám. Letérdepeltünk mellé.
A vereslő fényben láttam, amint fekete patakban folyik a vére az oldalából. Széttéptem ruháját egy darabon, hogy jobban lássuk, mi történt vele.
– Szúrt seb. – jegyezte meg Ylarion. – És elég mély. – tette hozzá, miközben tovább vizsgálta. – Ráadásul beletört a penge.
– Ki tudod venni? – kérdeztem.
– Igen, egy pillanat. – felelte, miközben kis oldaltáskájából, melyben a legszükségesebb felszerelését tartotta, elővett egy szerszámot. Valóban egy pillanatnak tűnt és már ki is emelte a dárda hegyét a sebből, én pedig amikor nagy sugárban megindult a vére, azonnal ráhelyeztem a kezeimet.

Felkerült: Április 4. – kedd

Közben emez a horda még mindig a másik hordát üldözte a síkságon, nagy ordibálás közepette.
Nem sok idő telt még el, amikor Ylarion felkiáltott:
– Jönnek vissza! Mutasd, rendbe jött annyira, hogy bekötözzem?
– Várj még! – feleltem, bár tudtam, igaza van. Képességemet jobb nem felfednem előttük. Ahhoz, hogy mellénk álljanak, hogy hálát érezzenek irántunk és ne akarjanak megölni, elég nekünk, ha a fickó életben marad. Még néhány pillanat és az idegen felnyitotta szemét és magához tért. Vad, fekete ábrázata és fénylő szemei elég rémisztően hatottak, de reméltem, hogy mivel mi mentettük meg az életét, lesz annyi intelligenciája, mint a korábban megmentett vadnak és nem ugrik nekünk. Reméltem, hogy nem lesz okunk különösebb félelemre.
– Engedd, hogy bekötözzem! – szólt rám Ylarion, mire elemeltem kezem a sebről és már neki is látott. Az idegen ekkor szóra nyitotta száját. Agyarszerű fogai előbukkantak, amint megszólalt:
– Nem kellett volna megmentenetek. – suttogta, legnagyobb meglepetésemre azon a nyelven, melyet mi is beszéltünk.
– Miért? Tán kívántad a halált? – kérdeztem értetlenül, de mielőtt még feleletet kaphattam volna kérdésünkre, odalépett mellénk egy tekintélyes megjelenésű alak. Jól látszott rajta, hogy ő a vezérük. Aztán egy, számomra idegen nyelven mondott valamit a földön heverő sérültnek, miközben összevont szemöldökei alól megvető pillantással nézett rá. Minket, Ylarion-t és engem figyelmen kívül hagyott és már indult is tovább.
– Ezt jól megcsináltátok! – sziszegte dühösen az idegen, miközben feltápászkodott. – Miattatok, most kitagadott az apám!
– Nem értem. Miért?
– Segítséggel éltem túl. Ez rosszabb, mintha meghaltam volna.

Felkerült: Április 5. – szerda – 19 óra

E szavakra meglepetten néztünk össze Ylarion-nal. Tervem tehát semmit se ért. Az idegen népe hálából nem fogad be minket, a megmentett fickó pedig úgy tűnt, egyenesen gyűlöl azért, amit tettünk. Mi legyen most? Miként cselekedjünk? Csak azt az egyet tudtam, tennem kell valamit, máskülönben ismételten egyedül maradunk a vadonban, ami egyenlő számomra a halállal. A vidék végezni fog velem.
– Várj! – ragadtam meg az idegen karját, mire az, villámló szemmel fordult felém.
– Mit akarsz? – mennydörögte visszafojtott dühvel.
– Mondd, mi lesz veled így, hogy kitaszított lettél? – kérdeztem.
– Egyedül maradtam, a táborba vissza nem térhetek.
– Tudom, erős vagy és nyilván bátor is. De mit gondolsz, mennyi idő kell a vadaknak, hogy végezzenek veled?
– Ezt meg fogom előzni. Előbb végzek magammal. – szólt ridegen, miközben kezét a derekára erősített tőrére helyezte.
– Nem lenne egyszerűbb, ha visszatérhetnél a hordához?
– Megbolondultál? Ugyan, hogy térhetnék vissza?
– A vezéretek beszéli a nyelvünket?
– Nem.
– És a népetek közül bárki?
– Aligha hiszem. Én is csak azért beszélem ezt a nyelvet, mert épp most szöktem az árnyak fogságából.
– Kik ők, hogy ismerik a nyelvünket?
– Hát téged mégis honnét szalajtottak, hogy még ezt se tudod? Az árnyak birodalma a legnagyobb valaha látott birodalom e világon. Királyuk réges-rég fentről érkezett és idővel a népe megtanulta a nyelvét.
– A neve Aidóneusz?
– Mégis ismered hát? Tán csak nem közéjük tartoztok ti is?
– Attól óvjon az Ég! – kiáltottam fel. – De mi is fentről érkeztünk. És te hogyhogy a fogságukban voltál? Népetek talán az ellenségük?
– Ősidők óta. – hangzott rövid, de mindent elmondó válasza.
– Akkor bizony közös az ellenségünk. – jelentettem be – Ráadásul van egy ötletem. Arra gondoltam, mi lenne akkor, ha mi a vezéretek számára nélkülözhetetlenek lennénk, akkor rád is szüksége lenne, hogy megértse szavunkat. Így hát, amikor a táborotokba vinne minket, neked is jönnöd kéne és ennek következtében te is biztonságban lennél. Idővel pedig talán kivívhatnád apád elnézését és még az is lehet, hogy visszafogadnának. Ehhez pedig csak annyit kell tenned, hogy tolmácsolod felé a szavam.
– Ugyan, mégis, hogy lehetnétek éppen ti nélkülözhetetlenek? – kérdezte, miközben lenézően mért végig minket.

Felkerült: Április 6. – csütörtök

– Ketten együtt képesek vagyunk arra, hogy a legkomolyabbnak, legrettenetesebbnek tűnő sérüléseket is begyógyítsuk. És mi ezt a tudásunkat, képességünket szívesen felajánljuk a népednek.
– Jó gondolat lenne, csakhogy ezt nem fogják elfogadni, hiszen az ilyesmi méltatlan lenne a számunkra.
– Talán a vezérnek más véleménye van. Kérlek, kérdezd meg!
– Aligha gondolja másként.
– Azért szerintem megér egy próbát. És ha nem sikerül, lesz más ötletem is, de jobb lenne sietnünk, mielőtt mind elvonulnak.
Látszott rajta, hogy e szavaim elgondolkoztatják.
– Rendben. – felelte, majd sietős léptekkel a horda után futott, mi pedig rohanva követtük az erdő fái közé.
– Remélem nem akarod elmondani nekik azt is. – szólt oda nekem mellém érve Ylarion. Tudtam, mire gondol.
– Nem vagyok teljesen ostoba. – feleltem. – De ha ennyi nem lesz elég… te is pontosan tudod, nem válogathatunk a lehetőségek közt. Ha szükséges, mindent fel kell ajánlanunk, amink csak van.
– Ez igaz. – bólintott. – De… azt ugye észrevetted, hogy őt is a halálból hoztad vissza. A szeme neki is ezüstös lett. Mit mondasz, ha rákérdeznek, hogy mi történt?
– Nem tudom. Majd ráfogom, hogy valami varázslat. Ne aggódj, mindig csak annyit mondok, amennyit feltétlenül muszáj.
Hamarosan ott állt a vezér előtt és feltette neki a kérdést. Az, felénk se fordult, csak mogorván és röviden felelt és már indult is tovább. A fia hozzánk lépve tolmácsolta nekünk szavait.
– Látjátok, én megmondtam. Nem érdekli. Azt mondja, hogy aki megsérül, az nem elég jó harcos, így már nincs szükségük rá. Mi nem gyógyítjuk a sérültjeinket. Aki magát rendbe hozza és felépül, az maradhat, de aki segítséget fogad el, azt kitagadják. Ez így működik nálunk. Így öröklődnek tovább a leginkább kedvező tulajdonságok.

Felkerült: Április 7. – péntek

– Hát ezt nem hiszem el! – hitetlenkedett Ylarion.
Láttam már jól, hogy nincs más választásom. Emelnem kell a tétet.
– Még a halálból is vissza tudunk hozni szinte bárkit. Ez biztosan érdekelni fogja. Ha védelmet kapunk, felajánlom ezt is.
– Ez igaz? – lepődött meg.
– Igen. Tolmácsold gyorsan neki!
Erre sietve kiáltotta az apja után a fordítást. Biztos voltam abban, hogy ezt a lehetőséget nem hagyják ki, így nem bánkódtam azon, hogy ezzel a legnagyobb ütőkártyámat játszottam ki.
A vezér azonban csak legyintve utasította el.
– Aki meghalt, az megérdemelte a halált, mert gyenge volt. Nincs hát helye köztünk. – így hangzott rideg felelete és már ment is tovább. Egyértelmű volt, hogy teljességgel semmibe vesznek minket. Fia, sorsát elfogadva némán állt mellettem. Én azonban még mindig nem adtam fel. Elmém lázasan gondolkozott a megoldáson. Tudtam, már csak tudatom ereje tartja bennem a lelket. Ájulás környékezett. Meg is inoghattam, mert emlékszem Ylarion megragadta a karom és ijedten suttogva kérdezte, hogy jól vagyok-e. Tudtam, mielőbb biztonságos helyre kell jutnom, mert az összeesés határára kerültem ismét. Valószínűleg csak a nehéz, bizonytalan körülmények tartottak még talpon.
Megkíséreltem megfontolni a helyzetet, de annyira fáradt voltam már, az ájulás határán lévén, hogy nem voltam képes logikusan gondolkodni. Egyetlen dolog járt csak a fejemben, hogy mielőbb pihenhessek.
– Van még valami. – léptem tehát ezúttal egyenesen a vezér elé és elszántan néztem szemeibe, vad arcára, annak ellenére, hogy tudtam, nem fogja érteni szavaim, de reméltem, hogy határozott fellépésemnek és az ajánlatomnak, melyet fia majd lefordít neki, lesz eredménye. Ha más nem, akkor az, hogy ott helyben végez velem és véget érnek megpróbáltatásaim. Már ez se érdekelt volna. Így folytattam tehát: – Én Phosphor vagyok, a király, Aidóneusz unokaöccse.
– Kié? – hallottam a fia meglepett felkiáltását.
A döbbenet az apja arcán is azonnal látszott. Bizonyára a név ütötte meg a fülét. Még hallottam, hogy tolmácsunk fordítja szavaim, de a kérdésre én már nem tudtam felelni, mert képtelen voltam tovább tartani magam. Mielőtt még előadhattam volna a legújabb ajánlatom, váratlanul ott helyben összeestem.

Felkerült: Április 8. – szombat

Amikor meghallottam, hogy Phosphor kimondja a nevét és ráadásként még azt is, hogy ki ő, teljesen elhűltem. Biztos voltam abban, hogy ezzel aláírta a halálos ítéletét. Ráadásul a következő pillanatban összeesett és így magamra hagyott ebben a végzetes helyzetben. Tudtam, most minden csak rajtam múlik.
– Gondolhattam volna, hogy az ellenséggel vagytok! – rivallt rám az idegen. Az árnyak nyelvét beszélitek én meg ostoba módon majdnem hittem nektek. Közben csak közénk akartatok kerülni.
Hirtelen erre nem tudtam mit feleljek, de valamit ki kellett találnom, mégpedig gyorsan, mielőtt magunkra maradunk vagy megölnek minket. Illetve csak Phosphor-t, mert amióta visszatértem a halálból, velem végezni már nem lehetett. Egyik lehetőség se tűnt azonban jobbnak a másiknál, hiszen jól tudtam, hogy ha életben maradunk ugyan, de magunkra hagynak, a vadak ellen nem lennék képes megvédeni őt, amíg akár egy teljes napig is eszméletlenül fekszik. Bár nem volt kedvemre, de folytatnom kellett a Phosphor által elkezdett gondolatmenetet. Időt kellett nyernem.
– Biztos, hogy jól jönne nektek két fogoly, akikért cserébe bármit kérhettek a királytól, nem? – jegyeztem meg.
– Ez valami csapda. – nézett rám összevont szemöldökkel.
– Nem, nem az. Egyszerűen nincs választásunk. Ezen a vidéken máskülönben, egyedül, hamarosan halottak vagyunk, de amíg a foglyaitok lennénk, védve lennénk a vadaktól. Megkötözve pedig teljesen veszélytelenek vagyunk. A szemünket is beköthetitek. Aztán a király teljesítené a kéréseiteket és ti kiadnátok neki. Így folyamatosan biztonságban lennénk a vidék vadjaitól. Ti pedig jól járnátok, mert a királytól bármit megszerezhetnétek.
Itt megálltam, hogy bevárjam a tolmács fordítását. Elnézve azonban a vezér arcát, melyet az elhangzó szavak közben elborított valami baljós, fekete felleg, láttam, hogy nem sok jóra számíthatunk. Az jutott az eszembe, sajnos már későn, hogy talán annyira gyűlölik a királyt, hogy egyszerűen csak felkoncolnak minket és átdobják a hullánk a határon. Persze én ettől még nem haltam volna meg, de nem lett volna kedvem egy ilyen szörnyűséges fájdalomhoz. Hozzátettem tehát: – De persze, élve kell átadnotok. Akkor viszont bármit megtesznek értünk.

Felkerült: Április 9. – vasárnap

Miután az Árny végleg eldöntötte, hogy még vár egy kicsit arra, mit hoz a Sors, elhatározta, többé nem izgatja magát azon, hogy mi fog történni. Úgy tervezte, még figyelemmel követi őket egy ideig, aztán ha Phosphor nem tűnik túl veszélyesnek és ha még életben marad egy ideig, akkor kimenti e vidékről és elviszi a szedonurgok falujába és ott felfedi előtte az igazat. Lassan telt-múlt az idő és ezalatt volt ideje alaposan átgondolni mindent.
Aztán egyszer csak megjelent az égen egy szárnyaló, majd pedig hosszas tanakodás után úgy döntöttek, folytatják útjukat. Mivel ezt követően felszálltak, így az Árny egyszerűbbnek vélte, ha nem megy utánuk, hanem a bot végén lévő kristályt fókuszálja rájuk és azon keresztül nézve követi további sorsukat. Úgy gondolta, felesleges a nyomukban lennie, hisz ezzel a módszerrel is jól láthat mindent.
Így történt hát, hogy az Árny a szemtanúja lett annak, miként mentenek meg egy mocsári demiurgot az őt üldöző hordától, miközben Phosphor ismét kockára tette a saját életét. Ez újra bizakodással és reménnyel töltötte el. Arra gondolt, hogy talán annyira nem is rossz a helyzet, hogy valójában a fia jó és már azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy ha őszinte lesz hozzá, megérti félelmeit és megbocsátja addigi tetteit. Amikor látta, hogy Phosphor ismét súlyosan megsérült, már biztos volt abban, eldöntötte magában, hogy érdemes kimentenie, de várt még… az utolsó pillanatig várni akart. Kíváncsi volt arra, vajon mi fog történni. Vajon milyen gyorsan gyógyulnak a sérülései? Elegendő ideje lesz arra, hogy rendbe jöjjön, mielőtt a horda odaér? Vajon ilyen szélsőséges körülmények közt is tud megfelelően összpontosítani? Az Árny úgy vélte, semmit baj nem lehet abból, ha nyugodtan bevárja az utolsó előtti pillanatot. Úgy tervezte, hogy akkor majd hirtelen ott terem és egyetlen szemvillanás alatt teleportálja mindkettejüket a szedonurgok falujába. Kíváncsian várt tehát.
Aztán elégedetten látta, hogy a fia nem adta fel, Ylarion pedig nem hagyta magára és hamarosan már mindketten ismét futásnak eredhettek. Követte még őket egy ideig, miközben bukdácsolva, időnként elesve menekültek. Néha a nyomukban lévő horda felé irányította a kristályt, hogy lássa, milyen közel vannak. Ahogy fogyott a távolság, az Árny már látta, hamarosan elérkezik a pillanat, amikor cselekednie kell, aztán elhatározta, itt az idő, már nincs mire várnia. Feleslegesnek tartotta azonban, hogy ő maga személyesen jelenjen meg, ezáltal felfedve előttük a képességét. Beállította hát inkább a kristályt a teleportáláshoz. Ehhez figyelembe vette sebességüket, valamint az egyéb adatokat is és valamivel eléjük fókuszált. A következő pillanatban pedig már el is indult az energianyaláb, hogy védőburokként átölelve, egyik helyről a másikra juttassa őket.
Ekkor azonban – és ezt ő nem láthatta – a rengetegből előlépő mocsári demiurgok felemelték íjaikat mire Phosphor földre rántotta Ylariont. Egyikük se vette észre közben, hogy egy különös, halványkéken derengő energianyaláb keresztezte a lángoló nyilak útját, pár pillanattal azelőtt, hogy azok föléjük értek. Ha nem vetik magukat ily gyorsan a talaj porába, akkor az erő még éppen kimenthette volna őket nehéz helyzetükből, elrepítve a szedonurgok falujába és így teljesen másként alakulhatott volna további sorsuk, életük.

Felkerült: Április 10. – hétfő

Az Árny azt hitte sikerült teleportálnia őket. Nem volt oka, hogy kételkedjen, hisz már vagy ezerszer vitt végbe ilyesmit. Igen nagy gyakorlatra tett szert abban, hogy a célt távolról is pontosan bemérje és azt el is találja. Biztos lévén tehát abban, hogy a művelet sikerrel járt, ezt követően, mint aki jól végezte dolgát, visszatért a palotába. El akart intézni pár dolgot, mielőtt még beszélt volna a fiával.
Nem telt bele két fertályóra se, mire végül megjelent a szedonurgok falujában. Igen ám, de megérkezve se Phosphort, se pedig Ylariont nem találta sehol. Rá kellett, hogy döbbenjen, valami hiba csúszott a számításába. Ez a kitérő pedig elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy értékes időt veszítsen el.
Távolról, látatlanban sajnos a kristályt nem tudta újra rájuk fókuszálni. Ehhez szüksége volt a térképre, hogy ismét bemérje a helyzetüket. Sietve teleportált tehát a fogadóterembe és kezdett mindent elölről. A falon lógó hatalmas térkép elé lépett és valamivel lentebb gördítette. A pontos helyszínt már ismerte, így legalább azzal nem telt az idő, hogy azt keresgélje. Hiába pásztázta azonban a kristályon át a síkságot. Az addigra már kiüresedett terepen se Phosphort, se Ylariont nem látta sehol. Mégis hová lettek? Izgatottan kutatta át a környező részeket, de sehol nem találta őket.
Végül rá kellett döbbennie, hogy csak egyetlen válasz lehet erre a rejtélyre. Ylarion és Phosphor bementek a sötét rengetegbe, átlépve a messze földön rettegett, kegyetlen mocsári demiurgok feltérképezetlen vidékére. Tanácstalan volt afelől, hogy most mit tegyen. Tudta jól, hogy az erdősáv alkotta határon túlról senki még élve vissza nem tért. Jó ideje már nem is járt arra egyetlen lélek se. Azt beszélték, amint valaki belép, azzal rövidesen végeznek az őrszemek. Az erdő kusza fáin semmilyen mágia vagy varázslat át nem hatolt. Persze az Árny teleportálhatta volna magát a síkságra, hogy aztán gyalog eredjen a fia nyomába. Igen, ezt megtehette volna. Végül is rendelkezett természetfeletti képességekkel és jelentős technikai tudással is, ami talán még elegendő is lett volna a túléléshez, csakhogy akadt egy kis gond. Az Árny immáron több ezer éve élt, és minden egyes elmúló pillanattal egyre jobban és jobban ragaszkodott az életéhez. Nem volt kedve ahhoz, hogy kockára tegye saját létét, az elméjében felhalmozott tudást és tapasztalatot. Az alapján, amiket arról a vidékről és az arrafelé tanyázó vadakról hallott, egyébként is biztos lehetett abban, hogy Phosphor és Ylarion már nem lehetnek életben. Úgy gondolta hát, hogy ennek fényében semmi értelme utánuk menni.
Egyszerűbb volt belenyugodnia a helyzetbe.
Levonta hát a végső következtetést: ez volt a Végzet akarata.


A folytatásért kattints IDE!

(Ha ez is tetszett, ne feledd lájkolni LENT! Köszönöm.)
JÁTÉK! – Ki ő?