II. kötet – 8. fejezet – Yperpérán – A Birodalom

VIII. fejezet – Yperpérán
A Birodalom

 

Felkerült: Április 11. – kedd

Telt-múlt az idő, egyik nap a másik után, de azon a vidéken, a csillagtalan ég alatt, az örök éjszakában nem tudták számolni, hogy mennyi. A láva- és egyéb folyamok szintjének emelkedését és csökkenését figyelték ehelyett, melyet világuk mozgása és az arra ható gravitációs törvények okoztak, de ezekről nem tudtak semmit.
Az idő mértékegysége így lett az árapály hossza. Ez alakította életritmusukat is, mely alapján időről-időre pihenni tértek. Gong megadott üteme jelezte számukra a dagály és apály kezdetét, az egyes eseményeket, azt, hogy mikor kell nyugovóra térni és mikor ébredni. A király kastélyerődjében persze eltértek a szabályok, könnyebb volt az élet, mert nem kellett folyton-folyvást a vadaktól rettegni. A magas várfalak védték az ott lakókat azoktól, akik gyalogszerrel, drabárokon vagy egyéb repülni nem tudó jószággal rontottak volna a várra, a felfelé meredező, vastag, dárdaszerű, hegyes végű rudak pedig a levegőég irányából támadók ellen biztosítottak szükség esetén menedéket. Ennek ellenére a király semmit se bízott a véletlenre. Nem feledte még, hogy honnét indult, miként kezdődött ez az egész. Emlékeiben még elevenen élt önnön vérének illata, melyre gyűlni kezdtek a rengeteg vadjai. Bár már több száz esztendeje érkezett erre a vidékre, de nem feledte azt az iszonyatosan sok küzdelmet, amit átélt. Jól tudta, nincs fontosabb a világon, mint a biztonság. Miután pedig ezt megteremtette, messze földről érkeztek a hírre a népek és épültek az újabb és újabb várfalak. Így jött létre ez a száztornyú erődítmény, melyből immáron egy egész birodalmat irányíthatott. Ezt követően pedig sorra nőttek ki a talaj porából az újabb és újabb erődök, melyek vezérletét a legrátermettebbekre bízta. Bár az idők múlásával sikerült elérnie, hogy szinte valamennyi környező néppel szövetséget kössön és békében éljenek, de azért még mindig megkövetelte, hogy a várfalakon, a tornyokban, sőt a vár udvarain is folyamatos legyen a megkettőzött őrség. A vidék síkságait, sziklás meredélyeit, hegyeit-völgyeit pedig hűséges népének legedzettebb, legképzettebb tagjai, a Mélységi árnyak csuklyás testőri csapatai járták gyalog és lószerű drabárokon, miközben a levegőben szárnyalók hátán ülve cikáztak fel-alá, hogy a birodalom területén minden utazónak védelmet biztosíthassanak földön és égen.
A király tehát mindennél fontosabbnak tekintette népe minden egyes tagjának biztonságát. A második legfontosabb pedig az egészség volt. Ezért képeztek ki annyi gyógyítót, amennyit csak lehetett. Birodalmában különleges képességek nélkül is mindenki értett a sebek ellátásához, ahhoz, miként lehet elállítani a vérzést, eltávolítani például egy dárda hegyét, bekötözni a sebeket. Ezen azonban számos Mélységi árny tudása messze túlmutatott. A király bőkezűen jutalmazott mindenkit, aki a gyógyítás terén új tudásra tett szert és arra megtanított másokat is. Így érték el azt, hogy a legkomolyabb, legrettenetesebb sérüléseket is el tudták látni, gyógyfüveikkel meg tudták gyógyítani. Sőt! Megismertek és megtanultak számos újjáélesztési megoldást is. Képesek voltak tehát még arra is, hogy a halál után egy ideig bárkit visszahozzanak az életbe, mégpedig bármilyen káros következmény nélkül. Amikor pedig harcra került a sor, akkor jól szervezett seregeik segítségével és ezzel a tudással, azzal, hogy nem hagytak hátra se sérülteket, se holtakat, hanem mindenkit kimenekítettek, elláttak, gyakran már ott helyben a csatatéren, ezzel meg tudták többszörözni erejüket, hatékonyságukat.
A király így érte el végül, hogy birodalmában mindenki teljes biztonságban érezhesse magát. Ezt követően már csak egy feladat maradt. Önmaguk folyamatos fejlesztése, egyre több és több tudás megszerzése és persze a jólét általánossá tétele. Így épültek ki a márványos oszlopcsarnokok, így kerültek a falakra az arany és ezüst díszítések és végül mindent beborított a drágakövek csillogása. A köveké, melyek szerte e világon szinte mindenütt, mint kavicsok hevertek. Értékük tehát nem igazán volt errefelé, de a király egy másik világból érkezett. Újításai, stílusa és ízlése pedig különlegessé tette birodalmát, melynek messzeföldön híre kelt.
Egyre többen vágytak arra, hogy itt élhessenek, ide tartozhassanak, ám ezt ki kellett érdemelni, mégpedig komoly és nehéz próbák során át. A király birodalmában nem élhetett olyan, kiben ő bízni nem tudott vagy aki neki akár egyszer is hazudott.
Nem csoda hát, hogy az Árny sokáig gondterhelten járkált fel-alá a lakosztályában. Tudta, hogy ezt az egészet alaposan elhibázta. Biztos volt abban, hogy előbb-utóbb keresni fogják Phosphort és akkor… nem tudta mit tesz majd akkor.

Felkerült: Április 12. – szerda – 19 óra

Telt-múlt az idő és az Árny már-már kezdte elfeledni a történteket, de aztán váratlanul szedonurg hírnökök érkeztek és jelezték, hogy gond van. Mocsári demiurg követek lépték át a határt és üzenetet hoztak. Bejelentették, hogy náluk van Phosphor, de hajlandók arra, hogy épségben, egészségben átadják. Cserébe, csak egyet kérnek, mégpedig a határmenti részt, mely oly régóta vita tárgyát képezte népük és a Mélységi árnyak közt. A vidéket, melyért oly sokáig harcoltak, de amiről végül kénytelenek voltak lemondani. Az Árny összevonta szemöldökeit e zsaroló szavakra, bár ezt, csuklyájának takarásában nem láthatta senki. A hírnökök jelentették, hogy szerencsére sikerült a küldötteket feltartóztatniuk azzal, hogy várjanak, amíg jelentik ezt a királynak. Aztán feltették a kérdést, hogy most mit tegyenek?
Az Árny nem gondolkodott sokáig. Úgy vélte, nem lesz szükség arra, hogy a királyt beavassák, egyedül is ura lesz a helyzetnek és ki tudják szabadítani Phosphort anélkül, hogy a zsarolásnak engednének. Kiadta hát utasítását, mely szerint bánjanak továbbra is barátságosan, de távolságtartóan a követekkel, hogy ne keltsenek gyanút. Aztán mondják meg nekik, hogy a király döntött és természetes, hogy Phosphor-ért átadják azt a területet, de ahhoz, hogy a kérdéses részt kiürítsék, időre van szükségük. Azt is megparancsolta nekik, nyomatékosan jelezzék a mocsáriaknak, hogy mindenképpen megkapják a határvidéket, de ehhez arra is szükség van, hogy Phosphort valóban épségben és egészségben adják majd át két árapály leteltével.
Ezzel az utasítással küldte vissza pribékjeit az Árny, de azt is meghagyta nekik, hogy tegyenek jelet a demiurg követekre és amint azok útra kelnek, a legképzettebb rependátor, vagyis kúszó-felderítő csapat tisztes távolságból és kerülővel, észrevétlenül kövesse őket. A feladat nem csupán annyi volt, hogy felkutassák, hol tartják fogságban Phosphort, hanem az is, hogy szabadítsák ki őt, bármi áron.

Felkerült: Április 13. – csütörtök – 19 óra

A pribékek követték az Árny utasításait. Mást nem is nagyon tehettek. Persze tudták jól, hogy a rettegett mocsári demiurgok könnyedén végezhetnek velük, de remélték, elég harcedzettek, képzettek ahhoz, hogy teljesítsék a feladatot, megmentsék Phosphort és talán ők maguk is kijutnak élve. Nem tehettek mást, minthogy ebben bíztak. Tudták ugyanis, hogy ha nem követik a parancsot, akkor a biztos halál vár rájuk. Nem tétováztak tehát.
Telt-múlt az idő, eltelt a dagály, majd újra visszahúzódtak a folyamok és lassan már ismételten közelgett az újabb áradat, ám az elküldött szedonurgoknak még se hírük, se hamvuk nem volt. Az Árny már kezdett aggódni. Nem értük, hisz az ő életük semmit se számított neki. Sokkal inkább attól félt, hogy kiderülnek a történtek és a király többé nem fog bízni benne. Biztos lehetett abban, hogy tetteiért örökre száműzik majd. Szerencsére szedonurg csapatai feltűnés nélkül járőrözhettek a határmenti részen, hiszen ez volt a feladatuk a király nevében. Így aztán az Árny biztos lehetett abban, hogy meg tudják akadályozni azt, hogy a történtek a többi mélységi árny fülébe jussanak és esetleg valaki megvigye ennek hírét a királynak.
A kitűzött határidőig semmi különös nem történt. Vártak. Várták, hogy a mentőcsapat tagjai a foglyot kiszabadítják és vele együtt visszatérnek. Vihar előtti csend és feszültség telepedett a tájra. Aztán amikor letelt a két árapály, néhány alak lépett ki a rengeteg fáinak árnyékából, szakadtan, porosan, meggyötörten. Szedonurg harcosok érkeztek vissza. Üzenetet hoztak. A demiurgok baljós üzenetét. Az Árny elhűlten hallgatta szavaikat. Kiderült, hogy a mentőcsapattal csak azt érte el, hogy a mocsáriakat alaposan feldühítette. Ráadásul valamennyijüket, az összes odaküldött pribékjét, minden egyes szedonurg harcosát lefegyverezték, fogságba ejtették és bosszúból, azért mert a birodalom cselt próbált alkalmazni, a szemük láttára korbácsolták meg Phosphort. Azt üzenték, hogy ez még csak a kezdet és mivel jól tudják, hogy sebei gyorsan gyógyulnak, így folyamatosan fogják kínozni mindaddig, amíg vagy meg nem hal vagy a határvidék kiürítése és átadása meg nem történik. Az Árny nem tudta mit tegyen, de abban az egyben biztos volt, nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy a történtekkel a király elé járuljon.

Felkerült: Április 14. – péntek – 19 óra

Akkorra már a palotába érkezett Dzíosz a kíséretével és mindenki Phosphort, valamint Ylariont kereste. Az Árny, mint mindenki, valamivel korábban értesült a közeledésükről, de azt hitte, hogy senki se sejtheti meg, hogy mit tett, így teljesen nyugodt volt efelől. A folyónál strázsáló őrszemek amint megpillantották a király fivérét átkelni, azonnal leadták a jelzést. Az őrtornyokban égő vereslő lángokba lítiumot szórtak, melytől azok színe bíborvörösre változott. Ez alapján a palota irányában lévő bástyákon azonnal tudták, hogy kik érkeznek és jelzőfényük tüzét ők is megváltoztatták. Így ért el gyakorlatilag pillanatok alatt a hír a várkastélyba, hogy az ott élők felkészülhessenek a vendégek méltó fogadására. Mire mind átértek az innenső partra, már készen állt számukra a hintó, majd pedig még el se múlt az apály, már meg is érkeztek és begördült velük a drabárok vontatta ében, ékköves kocsi.
A király személyesen akarta fogadni őket, így már ott várt rájuk palotájának mellvédjénél. Amikor kiszálltak és kölcsönösen üdvözölték egymást, Dzíosznak ismét eszébe jutott, hogy fivére mennyire nem illik erre a vidékre. Nem azért gondolta ezt, mert sárga ruhát viselt zöld díszekkel, ami erős kontrasztban állt eme hely komor fekete és lángszín világával és még csak nem is az aranyló fürtjei miatt. Ránézett és minden alkalommal eszébe jutott a sorshúzás és az, hogy emiatt az ostobaság miatt került Aidóneusz erre a vidékre. Ide, ahol többé már nem láthatja a Nap fényét, nem érezheti a virágok illatát. Mintha örök száműzetésbe küldték volna, mintha büntetést róttak volna ki rá. Dzíosz arra gondolt, hogy egy ilyen életet még legádázabb ellenségének se kívánna. Hiába mondta neki testvére, hogy ez számára nem jelent terhet és hogy még soha, sehol, egyetlen percig se érezte magát ilyen boldognak és elégedettnek, mint itt. Nem hitte el neki. Ugyan mégis, hogy lehet boldog bárki egy ilyen helyen? Ráadásul éppen ő, aki korábban ismerte a napfényt, világuk ezernyi színét és az erdők, mezők illatát.

Felkerült: Április 15. – szombat

Az Árny számított arra, hogy a vendégek érkezésekor hamar ki fog derülni, hogy Phosphor és Ylarion eltűntek és a király semmit se tud róluk. Jól tudta tehát, hogy neki is jelen kell lennie, máskülönben még rá kezdenek gyanakodni. Biztos volt abban, hogy így se lesz könnyű dolga, mert, ha a király felteszi a kérdést, nem hazudhat, ugyanis azonnal átlátna rajta. Túl régóta és túl sokat küzdött már azért, hogy a bizalmát elnyerje, hogy ide tartozhasson. Nem akarta ezt elveszíteni. Egyetlen megoldást látott csak a problémára, mégpedig azt, ha nem várja be a király kérdését. Ezért aztán amikor szembesültek Phosphor eltűnésével, azonnal jelezte, hogy megy és intézkedik. Dzíosz nem rendelkezett természetfeletti, különleges képességekkel, mégis azonnal gyanús lett neki az Árny. Igaz, ő sosem bízott benne. Nem értette fivérét, hogy mégis miként hihet valakinek, aki még csak arra se képes, hogy az arcát, kilétét felfedje. Helytelenítette ezt már akkoriban is, amikor immáron közel húsz esztendeje itt jártak vendégségben és megtudta, hogy az Árny esélyt kapott arra, hogy bizonyítson, hogy kiállja a próbákat, mégpedig úgy, hogy ehhez nem kellett semmit se mondania magáról és arról se, hogy honnét érkezett. Senki se tudott róla semmit és nem fedte fel arcát se. Akár egy orvgyilkos is lehetett volna, aki csak a király közelébe akart férkőzni ily módon. Ez irányú kételyeit meg is osztotta már akkor a testvérével, de az csak annyit felelt, ne aggódjon, meg tudja ítélni mások szándékát, azt hogy mennyire őszinték. Arra a kérdésre pedig, hogy mi lesz, ha egyszer téved, így válaszolt:
– Nézd, nekem nincs okom félni a haláltól. Egyrészt azért, mert annak idején, amikor ide kerültem, meg kellett volna halnom. Ha az itt élők nem mentenek meg, én már nem élnék. Akkor kijátszották a halált, pedig úgy tűnt, esélyem sincs. Azóta tehát minden nap ajándék a számomra, amit igyekszem megbecsülni. Örülök, ha élek, de nem várok el semmit. Másrészt ha egy nap akárcsak egy is közülük úgy gondolja, hogy nincs szükség rám, én leteszem a koronát. Ezt megmondtam nekik már az elején. Csak így vállaltam el. Nincs okuk tehát megölni, mert csak szólniuk kell és én önként távozom.
Dzíosz akkoriban elhűlten hallgatta e szavakat. Nem értette, miként lehet testvére ilyen idealista és miként bízhat ebben a szedett-vetett, barbár népségben ennyire. És most, mit kell látnia? Az Árny az évek alatt nemcsak megszerezte fivére bizalmát és a birodalom tagjává vált, hanem ráadásként úgy tűnt, a király közvetlen bizalmasává is lett. Dzíosz nem értette ezt, de nyilvánosan, mások előtt nem akarta megkérdőjelezni vagy számon kérni testvérét.
Az Árny nem sejtett semmit ebből a gyanakvásból, mert figyelmét a probléma megoldása kötötte le. Hamar ott hagyta őket és kiadta parancsát, hogy a föld alól is kerítsék elő neki Phosphort, majd pedig minden pillanatban azt várta, hogy a szedonurg rependátorok visszatérnek, de nem történt semmi. Kezdte azt hinni, hogy jól gondolta és már nem lepleződhet le, mert nyom nélkül eltűntek. Aztán akadt egy kis gond a jóssal, de azt is megoldotta. Úgy tűnt nem lehet már semmi gond, amikor a mocsári demiurg küldötteket szedonurgjai el nem kapták. Mit tehetett volna? Megkísérelte maga megoldani a helyzetet, kiszabadíttatni a foglyokat. Aztán telt-múlt az idő… lassan a letelt az első árapály. Úgy számolta, hogy pribékjei most már hamarosan megérkeznek Phosphorral és akkor végre fellélegezhet, mert minden megoldódik. Azt tervezte, amint jelzik visszatértüket, azonnal felkeresi a fiát, hogy elsőként beszélhessen vele. Más ötlete nem lévén meg akarta fenyegetni, hogy ne merjen szólni senkinek a történtekről. Így vitték volna a király elé.

Felkerült: Április 16. – vasárnap – 19 óra

Az éjszínű, csuklyás Árny akkor még nem aggódott. Biztos volt abban, hogy sikerült eltüntetnie minden nyomot, ami árulója lehet. Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy hamar kiderült, a terve, hogy kiszabadíttatja a foglyokat, nem járt sikerrel. Amint letelt a két árapály visszatért pár szedonurg harcosa a mocsári demiurgok baljós üzenetével. Jelentették, hogy valamennyien, akiket Phosphor és Ylarion megmentésére küldött, mind, egytől-egyig fogságba estek. Őket is csak azért engedték el, hogy a történtek hírét meghozhassák és a fenyegető üzenetet átadhassák. Az Árny most már tudta, minden perc számít, hiszen a demiurgok mindig véresen komolyan beszélnek. Biztos lehetett hát abban, hogy elkezdték a foglyok kínzását. Nem gondolta azonban, hogy máris oka lenne az aggodalomra, hiszen jól tudta, fia bírja a fájdalmat és sebei gyorsan begyógyulnak. A többiek pedig nem érdekelték. Még mindig úgy hitte, hogy meg tudja menteni. Több ötlet is eszébe jutott, amiket egymás után ki is próbált, de ezek sorra vallottak kudarcot. A demiurgok úgy tűnt, igen sokat fejlődtek az eltelt évszázad alatt. Sőt! Mintha taktikáztak volna és már cseleket is alkalmaztak. Az Árny sehogy se értette, miként lehetséges ez. A mocsári demiurgok önmagukra és testi erejükre igen büszke népség voltak. Olyanok, akik csak tiszta harcban, szemtől-szemben támadnak. A küzdelem ellenük hosszú évekig, évtizedekig tartott és ahogy az idő múlt, egyre világosabbá vált mindkét fél számára, hogy fel fogják őrölni egymást az utolsó szálig, ha nem fejezik be. Sehogy se bírtak az árnyak vegyes népségével, de azok se a mocsári demiurgokkal. Aztán a király elérte, hogy vezérük meghallgassa őt, és leüljenek tárgyalni. Így maradtak végül abba a harcok egy megállapodásnak köszönhetően.
A nehezen elért béke azonban – és ezt mindannyian érezték – igen törékeny volt. Jól tudták, mindkét fél csak arra vár, hogy a másik hibázzon, akár csak egy apróságot és máris lett volna ürügy, a mindent elpusztító háború folytatására. Mindkét fél remélte ezt, de egyik se akart lépni. Most viszont… most, hogy a demiurgok fogságba ejtették a fiát, a király unokaöcsét, ez kiváló ok lett volna a harcok újrakezdéséhez. Nem értette, hogy a mocsári demiurgok, hogy merték venni a bátorságot ehhez, miért kezdeményeztek. Miért akarták ennyire ők maguk kirobbantani a háborút? Talán ennyire biztosak a győzelmükben? Az Árny el akarta kerülni az összecsapást, a felesleges vérontást. Ez is az egyik oka volt annak, amiért nem rohant a hírrel a királyhoz. Ara gondolt, ha sikerül megszöktetnie a foglyokat, akkor az olyan lesz, mintha az egész meg se történt volna. Így pedig a saját hibáját is jóvá tehette volna.

Felkerült: Április 17. – hétfő

Nem értette, hogy mégis miért dönthettek úgy a mocsári demiurgok, hogy felrúgják az oly rég kötött egyezséget és ezáltal a békét. Tudniuk kellett, hogy ez a tettük, egyértelműen a háború kirobbanásához vezet majd. Vajon ilyen sokat ér nekik a határvidék megszerzése? Aligha. Az Árny biztos volt abban, hogy több van emögött. Minden jel arra utalt, hogy az eltelt, békében töltött idő alatt a mocsári demiurgok sokat fejlődtek, változtak. Most pedig ennek következtében bizonyára úgy vélhetik, érdemes kirobbantaniuk a háborút, mert az, ezúttal már az ő győzelmükkel fog végződni. Az Árny tehát éppen ezért azt gondolta, jobb, ha a király és a hozzá hű mélységi árnyak tudta nélkül oldja meg a helyzetet. Fontos volt a számára a birodalom léte és emiatt a béke megőrzése.
Meg akarta előzni a háborút, kiszabadítani a foglyokat és érzékeltetni a mocsáriakkal, hogy hol a helyük, de minden igyekezete és ötlete kudarcba fulladt. Közben pedig az ellenség újabb és újabb szedonurgokat engedett szabadon, akik egyre rosszabb és egyre nyugtalanítóbb híreket hoztak neki Phosphor állapotáról. Kezdte mindinkább aggasztani, hogy mily komoly ellenséggé fejlődtek a mocsáriak. Elgondolkodva állt a tanácstermében és a falon lévő, nagy, kerek szerkezetet nézte, hallgatva, ahogy az, az idő múlásának ütemét diktálta. Ez alapján jól tudta, már három nap és három éj telt el azóta, hogy Phosphor fogságba eséséről értesült. Az Árny úgy érezte, kezd kifogyni az ötletekből. Már az is eszébe jutott, hogy talán értesítenie kéne a királyt. Főleg most, hogy legutóbb már azzal fenyegetőztek a mocsáriak, hogy feldarabolják a foglyaikat és részletekben küldik vissza őket. Jelezték, hogy Phosphor-ral fogják kezdeni.
Ezt hallva, nem tudta, mint tegyen. Azon töprengett, vajon a fia élete ér-e annyit, hogy önmagát lebuktassa és ami ennél is nagyobb kérdés, hagyhatja-e a háború kirobbanását a két nép között vagy próbálkozzon még további megoldások keresésével.
Aztán végül úgy döntött, hogy a zsarolásnak semmiképpen nem szabad engednie, nyilván, a király se tenné ezt, hiszen egy-két életért nem kockáztathatná az egész népe jövőjét. Arra jutott hát, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy megmentse a foglyokat, de nem tesz eleget a mocsáriak követelésének.
Eszébe jutott, hogy nemrég még azon gyötrődött, mi lenne a jobb, ha életben hagyná Phosphort és mindent elmondana neki a múltról, őszintén, kockáztatva, hogy gyűlöletében ott helyben végez majd vele, mindazért, amit addig ellene tett vagy tán bölcsebb lenne-e őt újrateremteni. Eddig nem tudott e kérdésben dönteni. Most viszont rájött, ez egy kiváló alkalom arra, hogy a Végzet megadja erre a végső választ, miközben, még ha a foglyok meg is halnak, az ő lelkiismerete tiszta marad, hiszen ő mindent megtett értük.

Felkerült: Április 18. – kedd

Miután erre a következtetésre jutott és már indult volna, hogy tegye, amit még lehet, váratlanul megjelent pár szedonurg követ. Ők is a mentőegység közé tartoztak. Azok, közé, akiket az ellenség fogságba ejtett és akiket azóta kettesével, hármasával engedtek szabadon, hogy időről-időre hírt vigyenek a királynak a foglyok állapotáról. Persze a jelentés nem jutott el az uralkodóhoz, pribékjei erről gondoskodtak, de az Árny érezte, ahogy fogy ki az ötletekből, lassan úgy közeledik a számadás pillanata, amikor elő kell állnia, vállalva elhibázott döntései sorozatát. Ezen töprengve emelte tekintetét az érkezőkre.
– Uram! – kezdte az egyikük. – Minden tiszteletem az Öné, de nem várakozhatunk tovább, ha Phosphort meg akarja menteni. Le akarták vágni az egyik szárnyát, hogy első darabként, azt küldjék el belőle, elrettentésül. Meg is tették. Csakhogy ezután átváltozott.
– Mivé? – lepődött meg az Árny.
– Ezüstös csillámlás szállt fel a testéből mindenünnen, melynek nyomán eltűntek a szarvai, a karmai, még a másik szárnya is, minden, amitől más volt, mint egy ember és a bőre kivilágosodott. Még válthattam vele pár szót úgy, hogy az őrök nem hallhatták. Azt mondta… könyörgött, hogy segítsünk, mert többé már nem gyógyulnak gyorsabban a sebei. Uram, rettenetesen megkínozták. Lehet, hogy már most is késő, de…
– És pár fogolyért dobjuk oda a mocsáriaknak a tízezrek vére által szerzett határvidéket? Mégis ezt, hogy képzeled? – háborgott az Árny. – Ráadásul, ha egyszer engedünk a zsarolásnak, ki tudja, mit követelnek még és ennek az egésznek sosem lesz vége.
Pribékjei erre nem feleltek, csak némán lehajtották fejüket.
– Tartjuk magunkat a tervhez és nem alkudozunk. Értettétek? – rivallt rájuk az Árny.
A kérdésre nem feleltek azonnal. Csak álltak ott szótlanul.
– Van még valami? – förmedt erre rájuk.
– Nem, nincs uram. – hangzott az egyöntetű felelet.
– Akkor, meg ne halljam még egyszer, hogy javaslataitok vannak! Ha élni akartok, az egyetlen feladatotok, hogy a parancsaimat becsülettel teljesítsétek. Megértettétek?

Felkerült: Április 19. – szerda

A szedonurg harcosok tétovázva tekintettek szószóluk felé, várva, hogy az mit felel. Látszott rajtuk, azon töprengenek, talán szembe kéne szállniuk Phosphor-ért, hogy megmenthessék az életét. Várták, hogy vezetőjük mit válaszol, de az tekintetét a márvány kőlapokra szegezte, miközben az ajkába harapott. A falon lévő időmérő ütemes, szapora jele együtt dobbant szíveikkel. Az Árny tudta, nem lesz egyszerű dolga. Már tudta, nem fognak egykönnyen beletörődni a parancsába. Igen, tudta is mindezt, hiszen hallotta a gondolataikat, bármelyikét, amelyikre éppen összpontosított. Ezért adott nekik korábban medaliont, hogy láthassa szándékaikat. Pribékjei azt hitték, az csak arra jó, hogy képesek legyenek teleportálni magukat egyik helyről a másikra. Egyikük se sejtette, hogy ha azt viselik, milyen kontroll alatt tudja őket tartani az Árny és így valójában nem egyszerű szolgák, hanem csupán parancsteljesítő bábok, akiknek egyáltalán nincs választásuk. Egyikük se hitte volna, hogy minden rezdülésükről tud és ha ellene akarnának fordulni, könnyedén végezhetne velük, mielőtt még gondolatuk tetté válhatna. Az Árny most is pontosan tudta mi minden kavarog a fejükben. Szinte látta azt a sok rettenetes dolgot, aminek a mocsári demiurgoknál szemtanúi voltak. Nem volt szükség arra, hogy részletezzék mindazt, ami Phosphor-ral történt, azt, hogy miként kínozta az ellenség és azt se kellett elmesélniük, milyen állapotban van, mert így is pontosan tudott mindenről. A pribékek azonban ebből semmit se sejtettek. Legalábbis az Árny akkor és ott még ezt hitte, miközben gyorsan végig pásztázta gondolataikat és semmi erre utalót nem talált.
Aztán végül újra a vezetőjükre vetette pillantását, ezúttal azért, hogy az ő elméjét és szándékait is leellenőrizze. Annak nyakában szintén ott lógott láncon a medalion, de… nem értette. Sehogy se tudta kiolvasni a gondolatait. „Talán elromlott a szerkezet.” – vélte. Azt viszont enélkül is jól láthatta rajta, hogy mindjárt elszántan felemeli a fejét és szembeszegül vele. Tettét pedig követni fogják a társai is. Az Árny arra gondolt, ellene semmit se tehetnek, hiszen képes akár egyetlen mozdulattal eltörölni mindet, de ezt ők is jól tudták! És mégis… mégis szembe fordulnának vele. Még így is, hogy semmi esélyük se lenne. Még így is megtennék és meg is fogják tenni, ha időt ad nekik rá.

Folytatás: Április 20. – csütörtök

– Na jó, én erre nem érek rá! – fogta tehát rövidre az Árny. – Ahogy mondtátok, most minden pillanat drága, nem késlekedhetünk. Én is meg akarom menteni Phosphor-t és Ylariont. Egy a célunk. De más módot kell találnunk. Meg kell tennünk mindent, ami még tőlünk telik. Azt hiszem, ebben egyetértünk. – azzal részéről már le is zárta a kérdést, majd botjával a márvány padlózatra koppantott, mire mindannyian eltűntek a teremből és a következő pillanatban már a határmenti részen találták magukat.
A szedonurgok vezére arra gondolt, igaza lehetett Ylarion-nak. Jól sejtette tehát, hogy az Árny a medál segítségével láthatja a gondolataikat. Már ő is észrevette korábban és ezt mind jól tudták, hogy egyáltalán nem lehet titkuk előtte, mert mindenről értesül. Először azt hitte, társai árulják el egymást folyton, aztán meg arra gondolt, hogy ez is csak egyike a Skía Messanichtor különleges képességeinek. Így hívták ugyanis az Árnyat, ez volt a rangja, amióta a király kinevezte őt és a tanács élére került, nem is oly rég. A szedonurgok jól tudták, hogy mind az ő teremtményei és azt is, hogy erről senkinek se beszélhetnek. Ismerték számos természetfeletti képességét, hiszen jópárat már maguk is megtapasztaltak. Tudták, hogy egyetlen intésével ölni is képes és azt is, hogy amelyikük ellene tesz vagy nem követi utasításait, netán hazudni próbál vagy elárulná azzal kíméletlenül végez. Tudták, hogy az Árny számára semmit se ér az életük, de azzal is tisztában voltak, hogy aki hűen szolgálja, azt újra és újra vissza fogja hozni az életbe, új testet teremtve neki. Félték hát, hiszen nem tehettek mást. Legalábbis ezt gondolták. Most azonban, a szedonurg vezérben felvetődött a gondolat, hogy talán igaza van Ylarion-nak és szó sincs semmiféle mágiáról vagy varázslatról. Ehelyett lehetséges, hogy az Árny csak technikai tudás terén áll felettük és láncon hordott medalion nélkül nem ismerheti meg gondolataikat. Jó ötlet volt széttörni a hátlapon lévő kristályt és úgy akasztani a nyakába. Ezáltal egy felületes szemlélő nem sejthette, hogy az már nem működik. A vezér biztos lehetett abban, hogy az Árny nem látja már gondolatait, így nem gyanítja, hogy az egész egy csel része, melyet Ylarion talált ki és amelynek ő is részese lett, hiszen segített neki. Tudta, hogy ez így van, mivel még életben volt.
De vajon sikerült a tervük? Elég volt rá az idő? Ezt még nem sejtette. De afelől nem lehetett kétsége, hogy mi vár rá, ha mindez kiderül. Gondolataiból az Árny szava zökkentette ki, aki ekkor elé lépett és így szólt:
– Itt egy új medalion!
Amint ez elhangzott, érezte, hogy sorsa megpecsételődött. Jól tudta, amint a nyakába akasztja az új láncot, az Árny megismeri minden gondolatát, az egész tervet és ő ez ellen semmit se tehet.

Felkerült: Április 21. – péntek

Elérkezett a végső pillanat. A mocsári demiurgok látták, hogy miután Phosphor visszaváltozott, sebei többé nem gyógyulnak be könnyen. Tudták, hogy már nem sokáig vehetik hasznát, hiszen hamarosan vége lesz és a Mélységi árnyak akkor egy fabatkát se adnak érte. Bár… a jól képzett gyógyítókkal még ezt követően is képesek visszahozni őt az életbe… legalábbis egy ideig. Ylarion aggódva látta, mily rossz állapotban van Phosphor. Legalábbis a teste. Vérbe fagyva feküdt a sziklás talajon és már alig lélegzett. Lelkileg azonban még nem adta fel. Az utolsó pillanatig, amíg beszélni tudott, váltig állította, hogy Dzíosz már biztos a palotában van, mert azóta, ahogy ígérte, biztosan utánajött már, mert ő jó és tartja a szavát, ő pedig hisz benne, meg fogják menteni és át fogják adni érte a határvidéket. Ylarion nem értette ugyan, hogy miként képes valaki arra, hogy feltételek nélkül bízzon bárkiben, de elgondolkodott e szavakon és a helyzeten. Korábban ő, mint ember, úgy nézett fel a halhatatlan népre, mint a többiek, mintha isteneik lettek volna. Hozzájuk fohászkodtak, tőlük remélték a csodát. És hittek a túlvilágban is, ahová haláluk esetén kerülnek, ha rendes temetést kapnak, obolosszal a szájukban. Ismerte a történeteket a folyóról, melyen csak ezzel a révpénzzel kelhetnek át. És hallott a holtak vidékének királyáról is, akinek még a nevét se merték kimondani, nehogy magukra vonják a figyelmét. Plútónak is nevezték nagy vagyona és gazdagsága miatt. Ylarion pedig a hatalmas száztornyú palota milliónyi ékkövét és díszét látva, már tudta, hogy miért. Már értette, hogy a történetekből, melyeket a nép beszélt, minden igaz, hiszen maga tapasztalta meg, hogy létezik ez a világ. A holtak lelkei valóban ott kóvályogtak reménytelenül, valóban létezett a folyó és ez az egész birodalom. Annyi mindenben hitt eddig, amit nem látott és mégis… lámcsak igazak. Miért ne lehetne Dzíosz is jó, olyan, akiben valóban feltételek nélkül bízni lehet? Miért ne hihetne benne ő is tovább, mégpedig rendületlenül? De ha ő jó, ha igaz mindaz, amit mondott… már valóban utánuk kellett jönnie. És ha megérkezett a palotába és megtudta, hogy nincsenek sehol, akkor bizonyára kerestetni kezdte őket. Ha azonban a Mélységi árnyak királya meg akarja ölni őket, márpedig ez kétségkívül így tűnt, akkor a hírek bizonyára nem jutnak el hozzá pontosan. Arra a következtetésre jutott tehát, hogy személyesen kell beszélnie vele és tájékoztatni a helyzetről. Tudta, már csak benne bízhatnak, benne reménykedhetnek. Aztán pedig vele visszatérhetnének a hegyre és nyugodtan élhetnének. Főleg most, hogy Phosphor ismét átváltozott és külseje újra egészen emberi. Ylarion arra gondolt, hogy talán, ha még időben érhetne valamiképp a palotába és személyesen átadhatná a demiurgok üzenetét, minden megoldódna. Tudta, hinnie kell ebben, bízni Dzíoszban, máskülönben, ha rá nem számíthatnak, akkor mindennek vége.

Felkerült: Április 22. – szombat

Ylarion miután a szedonurg harcosokkal átjutott a határon, a vezérüktől titkon kapott egy medaliont a teleportáláshoz. Mivel úgy sejtette, hogy ennek segítségével hallhatnák a gondolatait, ha a nyakába akasztja, így csak a kezébe fogta és éppen csak arra a pillanatra, ami ahhoz volt szükséges, hogy a palotába megérkezzen. Ezt követően egyenesen a király fogadóterméhez sietett. A nagy ajtónál most se álltak őrök, így könnyedén bejuthatott. Mielőtt azonban belépett, hátra vetette csuklyáját, mert tudta, odabent már óvatosnak kell lennie minden mozdulattal. A szedonurgok vezére felkészítette arra, hogy mit szabad tennie és mitől óvakodjon. A birodalomban bárki szabadon hordhatott csuklyát, ami nehezítette a biztonság megőrzését, hiszen bárki, bárhová bejuthatott még a király fogadótermére is. Tudta, hogy belépve ajtónálló őrökkel fog találkozni, de még azok se kérdezik majd kiléte felől, mert az ilyesmi súlyos sértésnek számított arrafelé. Az inkognitóhoz mindenkinek alapvető joga volt. A király közelében azonban mégis meg kellett valamiképp őrizni a biztonságot, mert a csuklya könnyen akár orvgyilkost is rejthetett. Ezért aztán mindenki fokozottan figyelt és aki gyanús mozdulatot látott, az azonnal reagált. Ily módon a király bármerre is ment, testőrök százai, ezrei vették körül, mert mindenki figyelt rá. Ylarion tudta, hogy belépve egy kérdést azért feltesznek majd neki az őrök és ez így is lett. Megkérdezték tőle, hogy van-e bejelenteni valója. A szedonurg vezértől tudta, két lehetősége van. Vagy nem felel, csak nemet int a fejével és félreáll a fal mellé a többi jelenlévő közé, így megőrizve kilétének titkát, vagy bólint erre és ekkor soron kívül, de röviden elmondhatja, miért jött. Ha pedig a király kéri, kifejtheti mondanivalóját. A szedonurgok vezére fokozottan felhívta a figyelmét arra, hogy egyik esetben se lépjen közelebb a királyhoz, csak és kizárólag akkor, ha az kéri, valamint a köszöntés is csupán egy enyhe főbólintás legyen.
Ylarion nem sok jóra számított a királytól, mert ekkor még ő is azt hitte, az a csuklyás alak az, aki érkezésükkor meg akarta öletni őket. Akkor mégis miben reménykedett? Abban, hogy ha a fogadóteremben mindenki előtt fedi fel a helyzetet, azaz a nép számos tagja is hallja szavát, a király mégis segíteni fog, mert nem tehet mást, ha nem akarja, hogy minden részlet kiderüljön, azaz mindenki megtudja, mit tett. Ylarion biztosra vette, hogy csak valami titkos oka lehetett arra, hogy végezzen velük. Minden körülmény erre utalt. Hiszen érkezésükkor egy kis, félreeső helyiségbe kísérte őket, mintha azt akarná, hogy minél kevesebben tudjanak róluk és arról, mit tesz velük. Ylarion tehát azt remélte, hogy a nyilvánosság védelmet jelent majd és talán segítséget is. És persze jó lett volna, ha Dzíosz is jelen van, de úgy készült, hogy ha nem is lesz ott, ő akkor is felfedi a helyzetet mindenki előtt. Tudta, hogy belépése után a meglepetés erejét kihasználva kell mielőbb és röviden, lényegre törően elmondania jövetelének okát. És nem csak azért, mert Phosphor élete már talán csak pillanatokon múlik, hanem azért is, mert, ha a király felismeri, talán nem ad neki esélyt a beszédre. Ylarion rettegett attól, hogy mi fog történni és érezte, remeg minden porcikája, de tudta, Phosphor-ért ezt meg kell tennie, mert már csupán ez az utolsó reményük.


Az utóbbi napok részeiért gördíts felfelé!
Felkerült: Április 23. – vasárnap

Ylarion meghallgatta ugyan a szedonurg vezér intelmeit, tehát ismerte a leglényegesebb szabályokat, de tudta, hogy most nincs idő a formaságokra. Tudta, igen, jól tudta magáról, hogy mennyire gyáva, mennyire retteg mindentől és hogy ezen változtatni nem képes. Most is már-már ájulás környékezte aggodalmában és érezte, amint remeg minden porcikája. De azt is tudta, hogy Phosphor élete, halála most csak és kizárólag rajta múlik, tehát nem engedheti meg magának azt, hogy a félelmeivel foglalkozzon. El kellett fogadnia, hogy a rettegés ellen semmit se tehet, ez már létének része. Jól tudta, hogy ennek ellenére be kell mennie és el kell mondania mindazt, amiért jött. Gépiesen ismételgette hát magában a mondatokat, majd megfogta a kilincsként szolgáló fogantyút. Amint a fogadóterem ajtaján belépett, odakünn hagyta félelmeit vagy legalábbis az ezzel kapcsolatos gondolatait és minden idegszálával a feladatra összpontosított. Mivel csuklyáját hátra vetette, így arcát azonnal láthatták. Belépve pedig nem várta meg az őrök kérdését, hanem azonnal elkiáltotta magát:
– A nevem Ylarion! És még élek, ahogy talán Phosphor is, Dzíosz unokaöccse. Érdekel valakit az élete?
Erre a hatalmas teremben minden tekintet felé fordult, de sokak arcát a fekete csuklyák miatt látni nem lehetett. Aztán szétvált a tömeg és legnagyobb meglepetésére Dzíoszt pillantotta meg, aki már sietett is hozzá.
– Mi történt? Mondd gyorsan! Hol van? – hangzott a sietős kérdés.
– A mocsári demiurgok ejtettek minket fogságba és a határvidéket akarják cserébe. Sajnos visszaváltozott, mert levágták a szárnyát. A további kínzásokat így már nem sokáig bírja. Ha meg akarja valaki menteni, gyorsan kell cselekedni, különben túl késő lesz.
– És hol van az átadás helye?
– Valami kovakősziklákat emlegettek. – felelte erre Ylarion.
Alig mondta el az első mondatot, az ajtónállók meghúztak egy-egy falból kiálló kart és a falakon lévő fáklyák fényei, sorra egymás után változtak át élénksárgáról világoskékre. Ez a jel, pillanatok alatt futott végig vízszintesen, függőlegesen egyaránt, majd odakint gong szava zendült fel és hallani lehetett, miként vet visszhangot, ahogy terjed a riasztás egyre távolabb. Az óriási oszlopcsarnok falain fent karzatszerű rész futott végig, mely nyitott folyosóként szegélyezte a helyiséget. Boltíves ablakain beszűrődtek a kinti égbolt sárgásveres fényei. Itt üldögélt rengeteg méternyi, zömök, szárnyas lény, riasztó pofával, melyekből hegyes, vámpírszerű fogsorok kandikáltak elő. Ezek a fertelmes mavrikurgok, óriási, fekete szemeikkel onnét néztek le a magasból, mintha támadásra készen figyelnének, mintha minden pillanatban áldozataikra akarnák rávetni magukat, pedig csak Ylarion szavait hallgatták ők is lélegzetvisszafojtva, mint mindenki más. Úgy néztek ki, mint megannyi rusnya, fekete vízköpő, olyanok, amilyeneket több száz évvel később az emberek az épületeikre faragtak.
Aztán amint elhangzott a mondanivaló lényege, egyszerre rebbentek fel, minden irányban elhagyva a fogadótermet. Vitték a hírt mindenfelé.
Alig mondta végig Ylarion, nem sokkal később már nyílt az ajtó és küldöncök hozták az üzenetet: „A királyhoz eljutott a hír és már intézkedik.”

Amikor a szedonurgok vezére átvette az új medaliont, tudta, nincs sok esélye. Aztán felizzott az Árny kezében tartott bot vége és ebből már azt is tudta, arra készül, hogy végezzen vele. Nyilván sejti tehát, hogy átverték és csak meg akar bizonyosodni erről. Jól tudta, hogy már mindenképp halott. Ha nem veszi fel, akkor azért, mert azzal elismeri a bűnösségét, hogy rejtegetni valója van, ha viszont felteszi, akkor az Árny mindent egyértelműen megtud. Arra gondolt, talán jobb lenne megtagadnia, mert így csak az derül ki, hogy valamit tett, de az nem, hogy pontosan mit és ezzel nem kockáztatná a küldetést. Persze így hamarabb végez vele az Árny. De mit számít az a pár pillanatnyi élet? Tudta, hogy neki már mindegy, de Ylarion számára még időt kell nyernie, hogy célba érjen. Nem derülhet ki a tervük. Elhatározta hát, hogy szembeszáll az Árnnyal és nem teszi fel újra a láncot, hogy szolgája legyen. Mindezt egyetlen röpke pillanat alatt gondolta át, miközben a szeme se rebbent, aztán már nyitotta volna a száját. Az Árny azonban látta rajta, megérezte, hogy ellene akar fordulni. Megsemmisíthette volna ott helyben, de szüksége volt a szedonurg vezér emlékeire, ismerni akarta a tervet, azt, hogy pontosan kik és miként fordultak ellene, mit tettek, illetve mire készülnek még. Így aztán mielőtt pribékje szólhatott volna, az Árny egyetlen mozdulatára a medalion a nyakában termett. A vezér most érezte csak, hogy milyen súlyos. Hirtelen csupán egyetlen mentőötlete támadt. Phosphor-ra gondolt, a szenvedéseire, amit saját szemével látott és fájdalmas ordítására. Erre az igen intenzív és gyötrelmes emlékre próbált összpontosítani, remélve, hogy így az Árny majd nem tud érdemben olvasni a gondolatai közt.
Az már nem derült ki, hogy ötlete sikerrel járt volna vagy se, mert a következő pillanatban megszólaltak a gongok. Az Árny erre feltekintett és látta, miként változnak át sorra a vidék őrtornyaiban a lángok halványkékre. Ez volt a jel, hogy sürgős vészhelyzet állt elő, melynek nyomán királyi parancs érkezik. Aztán a gong üteme már hozta is az üzenetet. Így pillanatok alatt mindenki megtudta, hogy ki kell üríteni a határvidéket, késlekedés nélkül. Mindent hátrahagyva kellett visszavonulni, mégpedig azonnali hatállyal, egészen a régi mezsgyén sorakozó bástyákig, majd ott átváltani az őrtüzek színét rézzel zöldre, mely a béke és megadás színe volt azon a vidéken. A király továbbá azt is parancsba adta, hogy a legképzettebb gyógyítók haladéktalanul induljanak a kovakősziklákhoz. Ez a rész a határvidék túlsó végében volt, ott, ahol annak külső határa, valamint a régi belső egymással találkozott.
Az Árny maga is értette a gong szavának üzenetét, de mielőtt végig hallgathatta volna, már meg is indult körülötte a nép, sietve teljesítve a király parancsát. Pillanatok alatt mindenki hátrahagyta az őrtornyot. A nagy kavarodásban megfeledkezett a vezérről, aki ezt kihasználva óvatosan hátrált pár lépést, majd a rohanó tömegben elvegyülve lekapta és a földre hajította medálját. Amikor az Árny ismét megfordult, már nem volt sehol. Hiába összpontosított rá, nem hallhatta gondolatait se. Pár pillanat múlva teljesen kiüresedett a vidék. Csak egy medál csillogott a porban.
Az Árny azonnal tudta, hogy valamiképp átverték és valaki megvitte a hírt az ő tudta és akarata ellenére, miközben a szedonurg vezér elterelte a figyelmét, de azt még nem sejtette, hogy pontosan kik és miképpen vettek részt ebben a lázadásban. Sietve teleportált a palotába, mégpedig a saját fogadótermébe, egyrészt azért, hogy ő is teljesítse a király parancsát és elhagyja a határvidéket, másrészt, mert igen kíváncsi volt arra, hogy mi történik pontosan a kovaszikláknál, de tudta, nem teleportálhat, hiszen aligha tudná megmagyarázni, miként került oda oly hamar. Sietve lépett hát a falon függő térképhez és a kristály segítségével a kérdéses helyre fókuszált, hogy mindent jól lásson.

Phosphor miután átváltozott, keserűen nevetett fel:
– Hát ez fantasztikus! – suttogta alig hallhatóan, miközben ajkai szegletéből lecsordult immáron vörös vére és hófehér bőrén át a talaj fekete porába hullott. Ylarion mielőtt elindult, kérte, hogy tartson ki és bízzon benne, de ő már nem is hallotta szavait. A szájában összegyűlt vért ízlelgette, mely újra vasra emlékeztette, aztán röviddel ezután el is veszítette eszméletét.
Amikor ismételten magához tért, még nem fogta fel pontosan, hogy mi történik vele, körülötte. Az ében mennyezet aranyozott díszítéseit nézte egy ideig élénkzöld tekintetével. A falakon lévő fáklyák ragyogása táncoltatta közben az árnyakat az őt körülvevő gyógyítók arcán és ruháján. Valamivel elbódíthatták érzékeit, mert ezúttal nem érezte a fájdalmat. Szóltak is hozzá, de nem értette, majd hamarosan újra elveszítette az eszméletét.

Az Árny amint megtudta, hogy Ylarion vitte a hírt a palotába, az első dolga az volt, hogy elkapta és négyszemközt megfenyegette, felszólítva, hogy ne merjenek senkinek se beszélni a történtekről, különben végez velük. Közölte, hogy most elnézi ezt nekik, de csak, ha Dzíosz-szal együtt távoznak majd, amint Phosphor annyira felépül, hogy a saját lábán el tudja hagyni ezt a helyet. Ylarion-nak nem volt ellenvetése. Azok után, amilyen rettenetes dolgok történtek eladdig velük, egyébként se lett volna már kedve a maradáshoz és sejtette, hogy barátja is hasonlóképp érez majd, amikor felébred. Maga Dzíosz legszívesebben azonnal vitte is volna őket magával, de Phosphor egyáltalán nem volt szállítható állapotban és még élet és halál közt lebegett félúton. Szüksége volt az árnyak gyógyítóinak tudására, segítségére.

Phosphor nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire teljesen magához tért. Ylarion, aki végig ott őrizte őt a szobában, már várt az ébredésére. Amikor meglátta, hogy felnyílnak a smaragdzöld szemek, felkelt és a barátja ágyához ment.
– Megtették? – suttogta a kérdést Phosphor, miközben látszott rajta, hogy még komoly fájdalmakkal küzd. Szerencsére így, hogy visszaváltozott, bár sebei nem gyógyultak oly gyorsan, de legalább hatottak rá a különféle szerek, így kínjait is csillapíthatták valamelyest.
Ylarion a kérdésre csak bólintott és így felelt:
– Már minden rendben. Sikerült időben szólnom atyádnak, aki valóban itt volt, mert utánad jött, ahogy ígérte. Szerencsére ért annyit az életed, hogy odaadták a határvidéket. A gyógyítóknak hála, most már túl is fogod élni, de mivel visszaváltoztál még sok idő kell a teljes felépüléshez. Addig még maradhatunk. De tudd, hogy nem beszélhetünk a történtekről és amint jobban vagy, el kell hagynunk a helyet. Dzíosz-szal vissza kell térnünk a hegyhez.
– Rosszabbra számítottunk. – suttogta Phosphor, majd mélyet sóhajtott és fáradtan hunyta le szemeit. Arcán látszott, hogy erős fájdalmak gyötrik, de aztán kisvártatva elmosolyodott és újra felnézett, mert eszébe jutott egy gondolat:
– Azért… jó kis kaland volt, nem? – kérdezte és a testét hasogató kínok ellenére is élvezte, amint szavai hatására irtózattal vegyes borzadály fut végig Ylarion arcán.

Vége

Ennek a történetnek most a végére értünk ugyan, de természetesen van, illetve lesz folytatása, ha ti is szeretnétek.
Még igen sok történetet szeretnék megosztani veletek. A következő napokban egy rövidebb mesét teszek közzé, mely szintén Phosphor-ról szól és pár héttel ezután játszódik. Ezt követően pedig több részből álló hosszabb lélegzetvételű történetet olvashattok, mely néhány ezer évvel a jelenlegi események után történik. Phosphor ebben is megjelenik, de ezúttal csak mint mellékszereplő, bár ahhoz képest elég gyakran. Addigra hatalmas ellenség érkezik erre a vidékre, mely a birodalmat meg akarja semmisíteni. Az érkezésükön, az első nagy harcokon már túljutott addigra a nép. Sok minden meg is változott és a királyuk sincs már sehol. Vannak, akik azt hiszik halott, mások azt, hogy átállt az ellenséghez. Ezt a történetet egy újabb szereplő szemszögéből olvashatjuk, aki kezdetben nem tudja magáról, hogy ki ő és egyáltalán semmire se emlékszik, csupán egyetlen dologra: meg kell keresnie a királyt.

Ez a történet tehát hamarosan a kezdetét veszi!

– ha tetszettek az eddigi írásaim és szívesen olvasnál még többet naponta,
– ha szeretnéd, hogy gyorsabban érjünk egy-egy történet végére, akár napi tíz-húsz oldalas sebességgel haladva,
– ha szeretnél rövidebb történeteket is gyakrabban olvasni,
akkor segíthetsz nekem azzal, ha gyakran megosztod posztjaimat, hogy mielőbb, még többekhez eljussanak írásaim. Köszönöm.
– külön köszönet minden hozzászólásért és lájkért!

Amennyiben Neked is nagyon tetszenek az írásaim, kérlek segíts abban, hogy ennek híre minél többekhez elérjen, lájkold, oszd meg az alábbi posztot és amiket majd még ezzel kapcsolatban a Facebook-ra felteszek. Köszönöm!