Izabell – Végzetes kezdet

A lány kapkodva, de elszánt mozdulattal tépte fel a vonat ajtaját… Alig hagyták el a fővárost. Egy kisebb állomás mellett süvített tova éppen a szerelvény. Megtorpanva tekintett ki a száguldó vonatból… Már bánta, hogy felszállt, hogy nem tiltakozott. Letekintett. A sínek menti növényzet elmosódott smaragdszín tekintete előtt. Hosszú, ében haját zászlóként cibálta a szél… Könnybe lábadó tekintete előtt gondolatban folyton Martin arcát látta. Visszatekintve a múltba, újra felrémlett benne önnön kétségbeesett kérdése:
– Martin! Mért nem vagy őszinte velem?
A fiú erre nem felelt azonnal. Egy hosszú pillanatra elveszett a lány tekintetének mélyében.
– Hazudtam. – nyögte ki végül. – Nem az vagyok, akinek mondtam magam. Hamisak a papírjaim. A házasságunk is érvénytelen így.
A várt pofon elmaradt. A lány csak nézett rá tágra nyílt csodálkozó szemeivel. Mindenre számított, de erre a rideg válaszra nem.

A lány megborzongva tekintett a mélybe. A vonat megállíthatatlan hévvel zakatolt, miközben képzelete előtt tovább peregtek a korábbi események.

Élesen hasított belé a kapucsengő szavának emléke, mely az üde tavaszi reggelen áttörte az andalító mámort, mely Martinhoz bújva befedte érzékeit. Sietve pattant fel és nézett ki az ablakon. Egy teherautó állt odakinn. Baljós érzése támadt. Már kelt volna fel Martin is, de nem hagyta, mondván, pihenjen csak, majd ő megnézi, ki az és mit akar. Tudta, férje nehéz hetet tudhat maga mögött. Sietve lépett papucsába.
Magára kapva egy köntöst, zsebébe téve tárcáját, álmatagon lépett ki a bejárati ajtón. Rövid kis ösvény vezetett a kapuhoz.
Középkorú, tagbaszakadt, vállas fickó álldogált ott. A lány ösztönösen állt meg pár méterrel korábban és úgy szólt oda, köszöntvén és kérdezvén, hogy mit akar.
– Mrs Shepherd? – hangzott a kérdés.
– Igen. – felelte tétován és baljós érzéstől megborzongva húzta összébb köntösét. Lopva a teherautó felé tekintett.
– Meghoztam a földet, asszonyom. – felelte alázatos, meglepően csendes hangon a férfi.
– Milyen földet? – illetődött meg Izabell.
– A földet, Martin Shepherd sírjára. – suttogta mély együttérzéssel a férfi. Hirtelen nagyot perdült a lány körül az egész világ. Megtántorodott.

Szédítő sebességgel száguldott mellette a táj. Elhomályosodó tekintete előtt kezdtek egybemosódni a színek és a formák. Érezte, torkát keserűség önti el.

– Tessék?… Hogyan? – dadogta megtámaszkodva a vén diófa durva törzsében.
– Nem! Ez csak valami rossz vicc lehet… – suttogta.
– Mért? – kérdezte a férfi elhűlten.
Hirtelen visszatért a lány lelkiereje.
Elméje felvette a gondolatok elejtett fonalát.
– Ki rendelte meg a földet? – kérdezte, igyekezvén leküzdeni rosszullétét, miközben közelebb lépve a kapuhoz, elővett egy összeget és suttogóra véve hangját, hozzátette: – Tudna személyleírást adni az illetőről?
– Ki az, drágám? – kiáltott ki Martin.
– Ne aggódj, mindjárt elrendezem! – szólt vissza neki Izabell. Nem akarta, hogy hallja a beszélgetést. Helytelenítette volna, amit tesz, hogy pénzzel próbál szóra bírni valakit.
– A férje? – csodálkozott el a férfi.
A lány úgy érezte, bölcsebb elterelnie a szót.
– Látta azt, aki a szállítást kérte? Vagy írásban intézték?
– Telefonon beszéltem az illetővel. Jack Simonsként mutatkozott be és amerikai akcentussal beszélt. Azt kérte, adjam át részvétét önnek.
E szóra a lány már nyújtotta is a felkínált összeget.
– Erre semmi szükség, asszonyom! – tiltakozott a férfi. – És a földet meg a szállítást is előre kifizették.
Hosszú dermedt csend következett. Fel-alá cikáztak a lány gondolatai.
– A földdel mi legyen, hová borítsam? – szólt váratlanul a férfi. A hirtelen kérdésre a lány ijedten rázkódott össze.
– Jól van asszonyom? Tehetek önért valamit?
– Semmi… semmi baj… – suttogta a lány – … de most hagyjon magamra kérem és vigye el innét a földet!… Látni se bírom!… Majd jelentkezem.
A lány mély kábulatban, szótlanul tért vissza a házba. Ha akarta se tudta volna titkolni a történteket. Martin azonnal észrevette, mennyire sápadt.
– Mi történt, Izabell? – kérdezte tőle aggódva a fiú. A lány nem bírt azonnal felelni csak lerogyott az egyik székre. Martin erre felpattant és hozott egy pohár vizet, majd leült elé az ágyra, és aggódva figyelt.
A lány próbálta összeszedni magát, de érezte, belül még mindig remeg.
– Martin! – suttogta férjére tekintve, az pedig megfogta kezét. – Ismersz egy bizonyos Jack Simonst?
Martin arcából e név hallatán teljesen kiszökött a vér. A lány kezeit fogó keze megremegett.
Izabell erre meg se várva a fiú válaszát, minden erejét összeszedve elmesélte neki a történteket.
– Mi ez az ügy, Martin? – tette fel végül a kérdést.
– Semmi. – rázta meg fejét Martin és arcára mosolyt erőltetett. – Egy régi iskolatársam viccelődik. Fura a humora. Ne aggódj! – azzal elengedve a lány kezét, felállt, de az felpattanva utánakapott.
– Martin! Mért nem vagy őszinte?
– Elnézést kérek. – suttogta Martin, azzal kitépve karját a lány szorításából, a mosdóba rohant.
Izabell dermedten állt és csak nézett utána egy darabig. Az ajtó csapódását öklendezés hangjai követték. A lány csak állt ott még pár percig. Várt. Aztán megijesztette a néma csend és férje után ment.
– Martin! – suttogta, amikor megpillantotta őt a fürdőszoba kövén ülve.
A fiú kezeivel fekete hajába túrt és mélyeket lélegezve nézett maga elé üveges szemekkel. Izabell letérdelt mellé és átölelte. Tudta, most neki kell erősnek lennie. Magához húzta Martint, aki erre lágyan odahajtotta fejét keblére. Így üldögéltek egy darabig. Mindketten hallgattak. Martin zihálva, szaggatottan vette közben a levegőt. Tudta, érezte, asztmája ismét kezd előtörni.
– Hozom a gyógyszert. – suttogta Izabell és fel is pattant.
– Ne!… nem kell! – tiltakozott a fiú, mélyeket lélegezve.
A lány őszintén kételkedett ebben. Félt, a mentőket kell majd kihívnia egyszer. Martin, rettentően makacs tudott lenni. Egyedül akart legyőzni mindent. Még a betegségét is. Nem érdekelte, ha azt mondták valamire, hogy lehetetlen.
– Most menj ki!… Hagyj! – suttogta a fiú.
Izabell nem akart ellenkezni vele. Magára hagyta hát.
Talán nem lett volna szabad. Lekuporodott a fal innenső oldalán a parkettára, és térdeire hajtotta fejét. „Mi legyen most? Nagy szükség lesz hidegvérre, józan gondolkodásra. Martinnak el kell mesélnie, mi van a háttérben! Segíteni máskülönben én nem tudok.” – gondolta magában. Elhatározta, amint jobban lesz a férje, nem hagyja békén addig, amíg nem beszél. Hosszú percek teltek még el… egy félóra… aztán még egy… Egyszer csak víz csobogását hallotta, majd röviddel később megjelent Martin. Ráemelte tekintetét. A fiú arca nyugodt volt és elszánt.
– Csomagolj! – vetette oda.
– Hová megyünk? – ugrott fel a lány, letörölve könnyeit.
– Útközben elmondom. Most nem érünk rá.
Azzal előkapott két kisebb bőröndöt. Egyiket felesége elé, az ágyra hajította.
– Csak a legszükségesebbeket. – rendelkezett és a sajátjába már el is kezdte behajigálni a holmijait. Sietve pakolt, miközben gyorsan taxit hívott. Negyedóra se telt el, már útra készen álltak.
– Martin! – suttogta átölelve a lány. – Kérlek, mondd el, miért ez az egész! Mit tettél, hogy ez az ember fenyegetőzik?
– Ez nem pusztán fenyegetőzés. – csúszott ki a fiú száján a meggondolatlan szó.
Izabell meglepve húzódott hátrébb, feltekintve arcára. A fiú még mindig holtsápadt volt, de rideg, mint egy márványszobor.
– Akkor mi? – kérdezte a lány.
Martin nem felelt azonnal. Látszott rajta, már bánja, hogy ennyit is mondott. A lány, kérdőn nézett rá.
– Családi ügy. – felelte zavartan. – Megoldom.
– Martin! – kiáltott fel erre Izabell. – Tán elfeledted?! Esküvő… míg a Halál el nem választ… mondd, rémlik valami? Igaz, még csak egy hónapja van, de azért én már a családhoz tartozom.
Martin nem felelt azonnal, de aztán elmosolyodott. Végre, igaz csak egy röpke pillanatra, de ismét felvillantotta mindig gondtalannak tűnő mosolyának legalább az árnyát, amikor kimondta:
– Nem baj. Ezt is megoldom. Elválunk.
A lány cseppet se találta viccesnek.
– Martin! Mért nem vagy őszinte velem?
A fiú egy hosszú pillanatra elveszett a lány tekintetének mélyében.
– Hazudtam. – nyögte ki végül a fiú. – Nem az vagyok, akinek mondtam magam. Hamisak a papírjaim. A házasságunk is érvénytelen így.
A várt pofon elmaradt.
A lány csak nézett rá tágra nyílt smaragdfényben tündöklő szemeivel. Mindenre számított, de erre a rideg válaszra nem.
– Sajnálom. – tette még hozzá a fiú.
– És… és mi az igazi neved?
– Nem sokat számít már. Valószínűleg nem élem meg a holnapot se. Jack Simons… egy fantom. E név mögött nem áll ember. Illetve nem egy ember áll. Aki eddig ilyen fenyegetést kapott, nem élte túl. Csak sejteni lehet, kik vannak a háttérben. Nem kellett volna Magyarországra jönnünk. Hiba volt. Ahogy az is az volt, hogy feleségül vettelek.
– De hát… akkor te nem is szeretsz?
– Ezt miből gondolod?
– Mert akkor nem löknél a sárba. – vágta oda keserűen.
– Mért? Szerinted mit kéne tennem?? – vesztette el önuralmát a fiú.
– Nem tudom. – vonta meg a vállát Izabell, és tekintetét tétován vetette a padlóra.
– Tán koloncként vinnem kéne magammal??? – tette fel a kérdést a fiú, de már meg is bánta.
– Kolonc??? – kapta fel a fejét a lány. Martin már érezte, ezzel mindent elrontott. Pedig épp arról volt híres, hogy mily jól tud bánni a szavakkal.
Gyakran az életét mentette meg ez. És most… most egyszerűen, ostoba módon hagyja, hogy elragadják indulatai. Pedig szerette a lányt, tényleg, őszintén szerette. Nem tudta mit mondhatna.
– Na, szép! – villámlottak felé a lány szemei. – Akkor mért vettél el?
– Hát, mert szerettelek. – csúszott ki Martin száján, az újabb hibás felelet. – Szeretlek. – javította ki gyorsan magát, mert a lány már újabb visszavágásra nyitotta cseresznye ajkait. – De ez most komoly ügy és nem tréfa. – tette hozzá. – Nem kockáztathatom az életed.
A lány elgondolkozva tekintett rá.
„Nem jól van ez így.” – gondolta Martin, mert érezte, a smaragdfényben tündöklő szemekből ismét ragaszkodás és szeretet sugárzik felé. – „Jobb lett volna összeveszni vele. Teljesen. Akkor nem rajongana többé értem, könnyebb lenne az elválás.”
– És most… mi lesz most? Lennie kell valamilyen megoldásnak! – suttogta Izabell kétségbeesve.
– Menj haza anyádékhoz, és felejts el! Én megkísérlem a menekülést, bár nem sok értelme van.
– De hát, mit tettél? – kérdezte a lány.
Martin acélkék tekintetét elvezette a távolba. A kertben virágzó gyümölcsfák leveleivel játszott a szél. Méhek döngték körül a nyíló virágokat. A fiú nézte a kertet, mely maga volt az éden, de képzeletében múltjának poklát, vért, Halált, küzdelmet és fegyvereket látott. Nem felelt.
Aztán begördült a ház elé a taxi és bepakolták bőröndjeiket. Martin és Isabell szótlanul szálltak be. A pályaudvarig mindketten némán hallgattak. A lány időnként lopva a fiúra tekintgetett, arcát fürkészte, mintha gondolataiba akart volna belelátni, de szólni nem mert. Pedig kérdései bőven lettek volna. Ahogy elnézte a fiú arcát, ébenfekete haját, ápolt szakállát és a vastag, fekete keretes elegáns szemüveget, nem értette, eddig miért nem tűnt fel, hogy mindez álca csupán.
Vajon miként nézne ki ezek nélkül? Miként nézett ki korábban, mielőtt még megismerte őt? Amikor annakidején először megpillantotta, azonnal elöntötte szívét a forróság és gyomrában elszabadultak a pillangók. Szerelem volt első látásra. Sose hitte, hogy ilyesmi vele is megtörténhet. De vajon miért tetszett meg neki a fiú? Lehet, hogy csak a komoly és elegáns külső, a megjelenése nyűgözte le érzékeit? Lehetséges, hogy ha korábban találkoznak, akkor figyelemre se méltatta volna a fiút?
Vagy talán ez valami mélyebb, belső érzés és abban a percben lelkeik ismertek egymásra? Ezt nem tudhatta. Csak egyet tudott. Szerette a fiút és bármire képes lett volna érte. De mit ér mindez, ha Martin eltaszítja magától? Mit ér mindez most, hogy meg akar szabadulni tőle, mert koloncnak véli? És igen, igaza van.
Tudta, ha igazán szereti a fiút, akkor nem akaszkodik rá ezekben a nehéz percekben.
Martin szintén hallgatott, de ő nem gondolt közben a lányra. A döntést már meghozta. Elhatározta, még kikíséri az állomásra, aztán felteszi egy vonatra, hogy hazamehessen a szüleihez. Ezzel lezártnak tekintette ezt az ügyet. Gondolatai már teljesen máson jártak. Azon töprengett, mit tegyen, merre fusson, hová meneküljön a bérgyilkos elől. Tudta, a lánynak nem lesz baja, ha elköszön tőle. Bár a Wangok klánja igencsak hírhedt és rettegett család volt, ám tudta, ha a fenyegető üzenetet ő kapta, akkor csak neki van félnivalója.
Rájöttek tehát, hogy életben van. Felismerték és most már nincs menekvés előlük. E gondolatra összeszorult a torka és a gyomra is görcsbe rándult. Mit tegyen most? Hová fusson? Ezek a rémült gondolatok cikáztak fel-alá elméjében, miközben kiértek a pályaudvarra. Gépiesen fizette ki a taxist, majd kiszálltak.
Mintha egy álom homályos fátyla telepedett volna érzékeire. Mintha nem is vele történne ez az egész. Talán mindjárt felébred. Talán csak egy rémálom mindez.
Nem lepte volna meg, hiszen már nem egyszer álmodott erről. Mindig is tudta, sejtette, hogy egy nap eljön ez a perc és múltjának árnyai utolérik őt.
– Jól vagy? – kérdezte a lány megérintve karját.
Ettől megborzongott és hátrált egy lépést.
– Üljünk le egy kicsit. – javasolta a lány. Hangja oly távolinak tűnt. Martin mélyet sóhajtott és megpróbált erőt venni magán.
– Nincs vesztegetni való időnk. – felelte – Most minden pillanaton az életem múlhat. Itt van készpénz, nézd meg, mikor indul vonatod Nyíregyházára és menj haza! Most, hogy már tudod, nem az vagyok, akinek mondtam magam, hogy minden csak hazugság és színjáték volt, nem lesz nehéz elfelejtened engem.
Azzal a lány kezébe nyomta a pénzt és már fordult volna, hogy köszönés és búcsúzás nélkül távozzon.
Isabell döbbenten nézte őt.
„Valóban ennyire nem számítanak az érzések? Vagy lehetséges, hogy a fiú sosem szerette őt? Nem! Ez lehetetlen!” – gondolta, majd sietve kapott Martin után és megragadva karját már elé is perdült.
– Nem! – kiáltotta. – Nem foglak így magadra hagyni. Hát nem érted, Martin? Én szeretlek! És ha valaki őszintén, igazán szeret valakit, akkor semmi nem történhet, ami ezt az érzést megszüntethetné.
– De értsd meg, nem segíthetsz rajtam! Csak azt érnénk el, hogy te is veszélyben lennél. A bérgyilkos már a nyomomban van. Talán már utol is ért és most is figyel. Lehetséges, hogy itt van valahol a pályaudvaron és csak a kedvező alkalomra vár. Értsd meg, mennem kell! Talán még lehet esélyem, ha sikerül leráznom.
– De lehet, hogy tudnék segíteni. A családom nem szegény. Vannak kapcsolataink.
Martin egy pillanatra elbizonytalanodott. Talán jól jönne neki apósa segítsége, de… azzal csak veszélybe sodorná a lányt és ráadásul még a családját is. Nem ezt érdemelnék. „Isabell azt hiszi, a pénz megold mindent. Így nőtt fel. – gondolta a fiú – De nem sejti, hogy ez a helyzet most sokkal komolyabb.” A Wangok klánja az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb klán volt keleten és egyre csak terjeszkedtek. És mindaz, ami történt… tudta, nincs esélye ellenük. Talán időt még nyerhet… egy keveset. „Nem kellett volna annakidején szembeszállnom velük és kivívni a haragjukat.” – töprengett magában. De azt is tudta, most már mindegy, ebből aligha lehet kiút. Kiváltképp így, hogy szinte letaglózza a félelem. Arra gondolt, korábban mennyi mindent túlélt, hányszor kísértette a sorsot. Talpraesettségének, ügyességének, valamint a begyűjtött információknak hála mindig el tudott lavírozni az érdekek között. Tisztelték őt.
Persze folyton ott lebegett annak a lehetősége, hogy elbukik, de ügyesen manipulált másokat. A megszerzett információknak és szavai erejének köszönhette, hogy életben tudott maradni.
„Össze kell szednem magam. – gondolta. – Amióta ez a lány megbabonázott, egy gyáva és tutyimutyi alak lettem. Mégis mi ez a rettegés? És miért futnék fel-alá, mint egy megriasztott patkány? Nem! Össze kell szednem magam.” – határozta el magában.
– Nem nyitok erről vitát. – jelentette ki határozottan. – Menj haza!
– De Martin! – nézett rá a lány, vágyódó smaragdszín tekintetével. A fiú érezte elolvad ettől a pillantástól, de tudta, erősnek kell lennie. Még ha igaz is lenne, és a lány családja meg tudná védeni… tudta, akkor se szabad ezt elfogadnia.
– Már mondtam, hogy nem ez az igazi nevem. – jegyezte meg ridegen a fiú. – Tessék! Ha nagyon tudni akarod, kimondom! A nevem Nyikoláj Alexandrov és egykor része voltam az orosz alvilágnak. Most nekem is egy orosz börtönben kéne rohadnom, de elárultam a Wangok klánját. Érted már? Ezek nem fognak életben hagyni. A múltam eltörölni nem lehet. És jobb, ha felfogod azt is, hogy minden, ami köztünk történt csak illúzió volt. Csak azért kellettél, hogy erősítsd az álcám az idilli családi élet látszatával.
– De Martin! – suttogta a lány és szemei kezdtek megtelni könnyekkel.
– Hazudtam neked! Fogd fel végre! Te egyébként se engem szeretsz, hanem azt, akinek mutattam magam. Az álcámba szerettél bele. Amint ezt felfogod, minden, amit eddig irántam éreztél el fog múlni és a helyét felváltja majd a megvetés és gyűlölet.
– De Martin… vagy Nyikoláj… miért nem értesz meg? A név nem számít. Én valóban szeretlek… és a családom tudna segíteni.
– Mikor érted már meg végre, hogy nem kellesz nekem? – kiáltott fel dühöt színlelve a fiú és kitépte magát a lány könyörgő szorításából. Szavai mintha kést döftek volna a lány szívébe.
Isabell még sokáig állt ott dermedten. Még akkor is csak állt ott, amikor a fiú alakja már eltűnt a pályaudvar főbejáratán át és elvegyült a kavargó tömegben.
Egyszerűen nem tudta elhinni az elhangzott szavakat.
– „Hogy lehet ez? Olyan őszintének tűnt.” – töprengett magában. Nem értette. Annyira igazinak látszott a szerelmük és annyira sorsszerűnek. Lehetséges, hogy csupán az érzései homályosították el látását? Lehetséges, hogy csak azt látta, amit látni akart?
Jó ideig csak állt a pályaudvaron a körötte fel-alá rohanó emberáradatban. Nem tudta mit tegyen. Aztán lassan megértette, nincs más választása. Egyedül maradt.

A Nyíregyháza felé száguldó vonat ajtajában állva Izabell arra gondolt, mennyire gyűlöli Martint azért amit tett, de még jobban gyűlölte önmagát azért, mert beleszeretett.
„Tán igaza volt. Kolonc vagyok. – gondolta, és egy aprócska gyémánt pergett alá arcán. – Talán igaza van. Talán az a helyes, ha minél messzebb kerülök tőle. De mért? Miért ne ugranék? – gondolta hirtelen. – Amíg a Halál el nem választ… ” – azzal tett hátra egy lépést és lendületet vett.

Vége?

Érdekel a leány sorsa? Vajon sikerül leugrania a vonatról vagy megmenti valaki? A kalandregényemből mindent megtudhatsz!
Izgalmas, igen fordulatos, romantikus kalandregény!

Ára: 2970 Ft
Ajándékozd meg magad vagy valamelyik barátodat Karácsonyra!

Részletek és még több információ a regényről:
http://regenyeim.hu/elso-kiadas-az-el-nem-lopott-gyemant/