- Az összes - Fantasy: időszámításuk kezdetén Ízelítők: Fantasy Spoilerek

Békével jöttünk! – folytatom

– Békével jöttünk! – kezdte a fények vezetője. A korábban érkezett fények közül egy, akit Leandernek neveztek el a helyiek, fordította szavát.
– Mi is békét szeretnénk. – felelte erre a király. Tanácsosai ott álltak mellette, nem messze tőle, figyelve a jelenetet, készen arra, hogy ha kell közbelépjenek. Ők mind legszívesebben a harcot választották volna az érkezők ellen, de a királyuk békés megoldást akart. Tárgyalni. Mindig ez az ostoba tárgyalás. Igaz, eladdig gyakran bevált.

Elég lett volna egyetlen szavuk és a király leteszi a koronát, de addig minden döntése helyesnek bizonyult. Igaz, nem mind azonnal. Volt olyan, melyet csak az idő igazolt. Tudták, hogy nála jobb királyuk aligha lehetne. Belementek hát abba, hogy békével fogadják az érkezőket, annak ellenére, hogy tudták róluk, hogy nem barátsággal érkeznek. Le akarták rombolni világukat, hogy újat építsenek a helyére kedvük szerint. A király is tudta ezt. Sőt! Még többet is. Ő ugyanis igen könnyen átlátott a hazugságokon. Nem értette ugyan az idegen lény szavát, míg azt le nem fordították neki, de elég volt megszólalnia, már tudta, hogy hazudik. Dehogy jöttek ők békével! Egyszerűen csak valami megtorpanásra késztette őket és most bizonytalanok. Nem tudják, mire képes ez a nép, mire számíthatnak tőlük. De vajon ki vagy mi volt az, aki vagy ami elég erőteljesnek és meglepőnek hatott ahhoz, hogy elgondolkoztassa és óvatosságra késztesse őket? A király pontosan tudta, hogy kik állnak mindennek hátterében. Tudta jól, hogy nem mindenki állt mellé, a béke oldalára. Tudta, hogy vannak engedetlenek, akik hadsereget szerveznek az érkezők ellen. És persze ki más lett volna a vezetőjük, mint a folyton lázadó Phosphor?

– Önök is békét szeretnének? Kérdezte gúnyos csodálkozással a Fények vezére. – Akkor ezt mégis mivel magyarázza? – tette fel a kérdést, miközben intett az övéinek, akik a jelre becipeltek egy lepelbe csavart testet, melyet a köztük lévő asztalra hajítottak. – Ez talán nem az ön leánya?

A királynak és a jelenlévőknek csak pár pillanata volt arra, hogy felismerjék a helyzetet és felkészüljenek arra, hogy dermedten közönyös arccal fogadják a váratlan meglepetést.

Nem. Nem voltak gyávák. Csakhogy igen sokat hallottak már a Fények különleges képességeiről, hatalmas tudásáról. Tudták jól, hogy ha Phosphor serege elbukik, akkor senki se fékezheti meg őket. Ahogy azt is jól tudták mind, hogy amennyiben életben akarnak maradni, amennyiben meg akarják óvni világukat, nem engedhetnek teret az érzelmeknek.

Egyébként is megmondta világosan a lányainak, hogy ne csatlakozzanak a lázadókhoz. Azt is megmondta, ha megteszik, kitagadja és többé nem tekinti őket a leányainak.
Mégis rácsapták az ajtót. Nem törődtek parancsával.

Pedig ő csak védeni, óvni akarta őket, ahogy népének tagjait is. Két részre oszlott tehát a világ. Mivel mindenki harcolni akart, sorsot kellett húzniuk. Így alakult meg az új birodalom, új tagokkal, melynek célja a béke megőrzése volt, de valamennyien készen álltak a harcokra.

Ugyanakkor voltak, akik az azonnal támadók seregeihez csatlakoztak. A király és népe, látszólag elhatárolódott tőlük. Tudták, nem tehetnek mást. Ha a Fények a lázadókkal végeznek, első dühükben mindenkit elsöpörnek majd, hacsak… hacsak meg nem győzik őket arról, hogy ők békét akarnak és semmi közük a támadáshoz.
Gyávaságnak tűnhetett ez, de valójában egy esély volt. Esély arra, hogy a többiekért később bosszút álljanak, ha azok a harcokban elbuknak.

Amikor tehát a Fények vezére félrevonta a leplet, majd feltette a kérdést és megpillantották Asté hercegnőt, a jelenlevők egyetlen arcizma se rándult. Tudták jól, hogy az érkezők csak okot, ürügyet akarnak találni arra, hogy támadhassanak. A király tudta jól, hogy azonnal meg kell tagadnia a leányát, ha birodalmának tagjait, a békét meg szeretné menteni, mégse jött hang a torkára. A hercegnő ugyanis ekkor váratlanul felnyitotta szemeit. Még élt. Még lett volna esély arra, hogy megmentsék.
– Nos? – sürgette a Fények vezére – Ez itt az ön lánya vagy se?
Erre a leány váratlanul felé fordult, majd mielőtt még a király bármit szólhatott volna, így felelt:
– Egy ilyen gyáva alak az apám? Már csak az hiányozna! – nevetett és azzal se törődött, hogy fájdalmában ajkai közül előbuggyant rubinszín vére, a csillárok ezernyi fényében tündöklő szemeiből pedig egy könnycsepp gördült alá, miközben egy pillanatra behunyta őket. Kisvártatva azonban ismét felnyitotta rideg, kékeszöld tekintetét és egyenesen a Fények vezérére nézett.

Nem bírta megállni, hogy ki ne mondja… látni akarta rajta a döbbenetet, szavai hatását, bár tudta, ha megteszi, akkor minden bizonnyal ez lesz az utolsó mondat, mely elhagyja ajkait. Mégis megtette. Kimondta, egyenesen a Fények vezérének szemébe tekintve:
– Méghogy béke!? Méghogy behódolás?! Hát nem! Részemről soha! És kikérem magamnak! Semmi közöm nincs az e világon élőkhöz! Az én apám ugyanis nem más, mint Ávhriol Gláhál. – suttogta elszántan.
– Nem, az lehetetlen! – hőkölt hátra a vezér e szavakra és ijedtében a fénye hirtelen felerősödött, miközben akaratlanul is hátratántorodott.
– Pedig így van! Sőt! Tudok valami… valami ennél is jobbat – szólt erre a leány, arcán sokatmondó mosollyal.
Aztán lassan és nehezen, de feltápászkodott. Maradéktalanul ki akarta ugyanis élvezni a helyzetet. Ismét feltekintett tehát a vezérre. A dermedt, vészjósló csendben szinte hallani lehetett a falakra erősített fáklyák lobogását.

Aztán rövid hatásszünet után ismét megszólalt és így folytatta: – Az anyám pedig… Celeste,… az Ön lánya! … Kíváncsi vagyok,… ezúttal vajon lesz-e bátorsága ahhoz,… hogy a saját kezével… végezzen velem… vagy ismét… másra hagyja majd a piszkos munkát? Akkor nem tehettem ellene semmit… túl kicsiny voltam még. De tudja mit? Most se fogok! Tegye meg, ha van mersze, és számoljon apám kétszeres bosszújával!
– Így igaz. Jól mondja! – hallatszott váratlanul a vezér mögött egy hang, miközben hirtelen sötétségbe borult minden.
– Ávhriol! – suttogta dermedten a fények vezére.
A vezér és társai csak ekkor vették észre, hogy miközben a hercegnő elvonta a figyelmüket megdöbbentő szavaival, különös csuklyás lények jelentek meg köröttük és köztük, kezükben számukra még ismeretlen, fénylő szerkezetekkel, melyek egyértelműen fegyvereknek tűntek. Hasonlítottak ugyan az általuk már jól ismertekhez, de egyértelmű volt, hogy egykori ellenségük, Ávhriol Gláhál jelentősen továbbfejlesztette azokat. Ráadásul valami különleges, fényesen szikrázó ívvel is körbevonták őket, jelezvén, hogy onnét élve aligha szabadulhatnak.
– Senki se merjen mozdulni! – suttogta vészjóslóan Ávhriol, akit azon a vidéken egyszerűen csak az Árnynak neveztek. Aztán hozzátette még: – Egy rossz mozdulat és szedonurgjaim átvágják a fényeiteket és így rövid úton végeznek veletek. Ne feledjétek, sokat tanultam nálatok, tőletek. Ismerem gyengéiteket és volt időm bőven arra, hogy felkészüljek az érkezésetekre.