- Az összes - Ízelítők: Kalandregény Típus: romantikus

Két szív… két vonat… – folytatom

A lány elgondolkozva üldögélt a vonaton, miközben tekintete előtt monoton zakatolással suhant tova a táj és úgy érezte, hogy vele együtt az élet is. Már kezdte feladni. Már egyre kevésbé hitt abban, hogy az igaz szerelem reá is rátalálhat. Pedig igazán kedves és üde teremtésnek tűnt. Egyetlen baj volt csak vele. Túl magasra tette a mércét. Egészen konkrét elképzelései voltak a nagy ő külleméről is. Őszintén szólva még mindig a szőke herceget várta, hiába cseperedett fel már igazi nővé. Azon a napon is ezen elmélkedve üldögélt a vonat egyik fülkéjében, miközben az, monoton zakatolt. Akkor először vezetett arra az útja, de nem számított aznapra semmi különlegesre.

Aztán egyszer csak a vonat lassított, majd pedig kerekei csikorogva torpantak meg. Beértek egy állomásra. A leány kíváncsian pattant fel és a túloldali ablakokhoz sietett. Szemeivel kíváncsian pásztázta a fel és leszálló utasokat. Közben eszébe jutott a hasonlat a vonatról és a sínekről. Milyen érdekes! Lám csak, az ő élete is csak halad előre, monoton zúgással egy jól meghatározott sínpáron futva. Időnként emberek szállnak fel az életébe. Némelyekkel még szót is vált, netán össze is barátkoznak, de aztán pár megállóval később különválik útjuk. Igen. Az élet is ilyen. Találkozások és búcsúzások sora. És sosem lehet tudni, ki fog felszállni a következő állomáson, ki csatlakozik hozzá, ahogy azt se, hogy ki lép ki az életéből, leszállva a vonatról.

A lány izgatottan figyelte a kint kavargó tömeget. „Talán most!” – gondolta – „Talán most megpillantom majd életem szerelmét. Mi-ért ne létezhetne az, akiért képes lenne megdobbanni a szívem? Hiszen oly régóta álmodok már róla. Léteznie kell!” – sóhajtott fel és úgy figyelte az embereket, mint aki egy régi, ismerős arcot keres. Lassan azonban elcsendesedett a peron. Már csak páran sétálgattak. Nyilván arra várakoztak, hogy a vonat újra lendületet vegyen és ők könnyekkel küzdve integethessenek szeretteiknek. A leány csüggedten tért vissza fülkéjébe és visszaroskadt a vonat puha ülésére. Már nem remélt semmit. Kezdte úgy érezni, hogy oktalan várja álmai hercegét. Arra gondolt, hogy talán bölcsebb lenne beletörődni, hogy az élet nem lányregény.

Alig ült azonban le, még jóformán ideje se volt arra, hogy úgy istenigazából nekikeseredjen, amikor váratlanul tőle jobbra, éppen az ablaka mellett, a párhuzamos síneken lassan melléjük gördült egy másik vonat…