- Az összes - Novellák Típus: izgalmas

András gyermekkora

Rajongói kérésre, mivel igen sokan jeleztétek, hogy szívesen olvasnátok, ezért közzéteszem András gyermekkorának történetét. Hogy ki ő? Ha még nem tudod, ajánlom figyelmedbe fordulatos kalandregényemet, melyet most szintén itt a weboldalon ingyenesen olvashatsz végig.

 

A történet András szemszögéből:

“Állítólag egy következetes olvasó elvárja tőlem, hogy családom és őseim történetének ismertetésével kezdjem, remélvén, hogy így majd jobban megértik, a gyakran irreális viselkedésem mögötti mozgatórugókat. Talán ebből kiderülne a számotokra, hogy miért okoz még mindig nagy dilemmát nekem az, hogy mi a különbség a sajt és a gyémánt között, amikor mindkettő sárga és mindkettőt le is lehet nyelni. 🙂 De erről már olvashattatok a kalandregényben.
(Ha még nem, akkor a lap alján a link.)

Tehát szívesen eleget is tennék e kérésnek, írnék is a családomról bőven, ámde van ezzel egy kis gondom. Mármint a családommal. Nevezetesen az, hogy nincs. Ezzel le is zárhatnánk a témát, és lapozhatnánk a következő fejezetre, ha az a szerencsétlenség meg nem történik velem, hogy alig valamivel a tizedik születésnapom előtt a Wandraschek család örökbe nem fogad. Ezzel kezdődött meg igazi kálváriám, bár már azelőtt se volt könnyű.

Most azonban ugorjunk vissza kicsit az időben. Vándoréletem azzal a nevezetes eseménnyel vette kezdetét, hogy kezemben egyetlen örökségemmel, egy virágmintás, bársonyos kendővel kimásztam járókámból és intézetkörüli utamra indultam. Nem ez volt életemben az egyetlen rács, amely mögül szabadultam, de ez volt az első, úgyhogy joggal lehetek erre a legbüszkébb. Később se nyugodtam soha. Az egyetlen hely, ahol megmaradtam volna az, az árvaház volt. Nem mintha nagyon szerettem volna az ottani kosztot, de akadt egy igazán jó haverom. Füredi Miklós. Az ő szülei autóbalesetben haltak meg. Ő is a kocsiban volt akkor, de szerencséjére kirepült a nádasba. Kis híja volt, hogy oda nem veszett a vízben. Szőke, vézna kis kölyök volt. Sokat betegeskedett az asztmája miatt. Elég hamar összehaverkodtunk. Persze, mit tudhat egy kétéves pelenkás a haverságról? Megosztjuk a tápszert, a párnát, meg a legót, együtt romboljuk le más kölykök homokvárát, egymásnak próbáljuk dobni a lasztit. Ennyi. Meg se fordul a fejünkben, mivé fajulhat egy ilyen barátság. Hogy a legó kockáit egy nap gyémántok válthatják fel, a csúzli pedig 9 mm-essé válhat.

Majdnem négyévesen megvágtuk egymás tenyerét, vértestvérséget fogadva. A sokadik örökbeadáson voltam túl már addigra, de mindig megszöktem. Még egy év, és őt elvitték. Súlyos asztmával. Félévvel később ismét nevelőszülőkhöz kerültem. Ez volt az első alkalom, hogy nem tudtam megszökni. Jobb ötletem hirtelen nemigen lévén félig porig égetve a házat, megmutattam nekik, hogy már tudok gyufát gyújtani. Ezek után nemigen marasztaltak tovább. Megszöknöm se kellett. Rögtön vittek vissza, mint valami hibás árut. Sajnos, az árvaház is selejtesnek vélhetett, mert már nekik se kellettem. Én ebből csak annyit érzékeltem, hogy nagy veszekedés nevelőapám meg az intézet vezetőnője között, majd a fickó kiviharzik, becsapva maga mögött az ajtót. Az asszonyság pedig mielőtt még felocsúdhattam volna, már le is kevert nekem egy fergetegeset. Nem nagyon izgatott, bár ez volt az első valódi pofon, amit az élettől kaptam. Ezután kerültem át az ország túlsó végébe. Szegedre. Nem, még nem a Csillagbörtönbe. Az csak egy jóval későbbi történet. Először csupán egy helyi intézet lakója lettem. Ám ez, csak országjáró körutam első állomása volt. Kézről-kézre adtak. Sokkal gyorsabban, mint korábban a pelenkám cserélték. Én pedig mindenütt felvillantottam kreativitásom, amit nem igazán értékeltek. Tönkretettem ezt azt, agyára mentem annak, akinek csak lehetett. Vásott egy kölyök voltam, azt mondták. Amikor kilenc évesen nevelőintézetbe dugtak, azt hittem elértem pályám csúcsára, tizennyolc éves koromig már sínen az életem, hacsak meg nem szököm. Próbáltam is, de nemigen lehetett. Persze, nem adtam fel. Egy nap azonban, mielőtt még sikerülhetett volna a szökés, váratlan lehetőség állt elém, egy komor, nagydarab férfi személyében. Örökbe akart fogadni. Vagyis, már megtette. Mint később megtudtam, ugyancsak szép összeget fizetett ki értem. Nem ellenkezhettem. Egyszerűen csak lefogtak, megkötöztek, és elvittek. Pazar luxusvillába kerültem. Persze, számomra ez sem jelenthetett okot a maradásra.

Felkerült: április 29-én, szombaton

Szökni sajnos a vérebek miatt nem lehetett. Akkoriban még nem ismertem módszereket kutyák ellen. Egyetlen kiutat láttam csupán. Nekik is az agyukra kell mennem, hogy végül ők is önszántukból adjanak túl rajtam. Wandraschek úr azonban meglepő természetességgel fogadta tetteim. Nem volt olyan, ami miatt a meglepettség legapróbb jele kiütközött volna rajta, csinálhattam én bármit. Még a hangját se emelte fel soha. Ez azonban mindennél félelmetesebben hatott. Éreztem, tehetek én bármit, ő az úr. Persze nem nézett el semmit nekem. De ahelyett, hogy leszidta volna a fejem, meglepő módon higgadtan a miértek után érdeklődött és az iránt, hogy mit szeretnék. Az ilyen kérdésekkel folyton sikerült összezavarnia, mert magam se tudtam ezekre a válaszokat. Büntetett is olykor, de ezt is meglepő módon tette. Például, felszólított, menjek be pár percre a könyvtárszobába és gondolkozzam. Mindig csak kért, sosem parancsolt, ám mindezt oly vészjóslóan síri módon tette, hogy eszembe se jutott ellenkezni. És ami a legszokatlanabbnak hatott, az a folytonos magázása. Örökbefogadott, elhozott, hogy családja része legyek. Mégis, akkor mi ez a távolságtartás? Ráadásul még alig voltam tíz.
A felesége is felettébb érdekes jelenség volt. Sosem szólt hozzám, mintha ott se lennék. Észre se vett. Mint valami kísértetasszony úgy járkált a házban. Ritkán láthattam. Az első évben nem is sokat törődtem vele. A ház urát tekintettem elsődleges ellenségnek és a szabadulásra gondoltam csak. A két gyerekkel se nagyon törődtem. Egyikük egy nálam három évvel idősebb fiú, a másik pedig egy nálam öt évvel fiatalabb lány volt. A kölyök nemigen próbált szóba állni velem. Kimért közönnyel, és tetteim után, egyre növekvő ellenszenvvel nézett rám, és került. Akkoriban iskolába járt, példásan tanult, haverjaival focizni ment a térre. Ebből állt az élete. Mondanom se kell, hogy emiatt nem volt az apja kedvence. Puhánynak vélte. Ezért kellettem neki én. Valaki, akiből örököst faraghat, aki átveszi majd egy nap a fegyver-bizniszét. A kislány még a bátyjánál is elviselhetetlenebb volt. Úgy tűnt, folyton a nyomomban téblábol. Nem nagyon törődtek vele. Telt múlt az idő, letelt egy esztendő és semmi. Nem bírtam szabadulni. És akkor, egyszer csak felröppent egy hír. Kistestvér születik nemsokára. Fiú. A cselédség szava, melyet a konyha felé járva elcsíptem, szíven ütött. “Most végre túlad majd az úr ezen az istenverte kölykön, hisz fiúörököse lesz, akit kedve szerint nevelhet.” Valósággal letaglózott ez a gondolat. Hirtelen megrémisztett, hogy ennek is vége. Túl sokáig voltam egy helyen. Kezdtem megszokni, sőt megkedvelni ott mindent. Még soha, semmit nem akartam úgy, mint akkor, és ott. Maradni. Példás gyerekké váltam. Persze csak a körükben.

Felkerült: április 30-án, vasárnap

Napjaim ezek után se eseménytelenül teltek, de máshol éltem ki magam. Most nem taglalom csínyeim áradatát. A fontosabb mérföldkövek: Tizennégy éves koromtól kezdve segédként dolgozhattam Wandraschek úr egyik üzletében. Akkoriban még azt hittem, az, az egyetlen fegyverboltja. Közben, míg lassan kezdtem kitanulni ezt a mesterséget, a korombeli kölykök életét éltem. Energiáimat az örökbefogadó család helyett a suliban és az utcán vezettem le.

Sokáig nem értettem, hogy mért nem valami magániskolába járat az öreg. Vagy legalábbis, küldhetett volna valami normális helyre, de nem. Gondolom, az életre akart nevelni, nem pedig a Harward-ra, ám a nyóckert mégis erős túlzásnak éreztem. A suliban magával ragadott az ár, a küzdelem. Nem vettem észre, hogy nem odavaló vagyok, hogy többre születtem. Csak az tűnt fel és zavart, hogy túl gyorsan, könnyen felfogom az anyagot és nem bírom ki, hogy esténként át ne olvassam a tankönyvekben lévő megfelelő fejezeteket. Kezdetben felettébb zavart, hogy mindig tudom a válaszokat, és ezt leplezendő folyton hülyéskedtem zavaromban. Aztán rájöttem, több havert szerezhetek, ha villogok kicsit. Persze, puskázásnak álcáztam. Hamarosan olyan hírbe kerültem, mintha én lennék a legjobb csaló. Pedig csak tudásom volt. Szerencsére ez senkinek se tűnt fel. A matektanárt kivéve. Ő egyszer elbeszélgetett velem, de semmire se ment.

Ezt követően szólt az érdekemben Wandraschek úrnak is. Az öreg, persze örült ennek, hisz minden várakozásán túlmutatott az, amivel szembesült. Kapható vagyok a rosszra, de nem vagyok hülye. Ha odafigyel rám, a lehető legjobb örököst nevelheti ki belőlem. A fegyverszakmában ugyanis a tudáson kívül leleményességre is szükség van. Lassan megindultam lefelé. Egyszerű lopással kezdődött. Játéknak indult. Ki meri? Ez volt a kérdés. A bolti lopásokat, utcai tolvajlás követte. Garázdaság, zsarolás, erőszak, betörés… lassan mind-mind felkerült listámra. De a leginkább az utcai bunyót élveztem. Eleinte csak lerohantunk ismeretleneket többen, és valamelyőnk kipróbálta rajta tudását. Ha kellett, a többiek segíthették. Később egyedül is teszteltem magam, de mindig csak méltónak tűnő ellenfelet választottam. Szerencsére a rendőrséggel jóideig nemigen volt gondom. Később pedig Wandraschek úr mindig lefizette az óvadékot értem.

Tizennyolc éves lettem, amikor egy meglepetéssel állt elő az öreg. Tudta, szeretek verekedni. Valószínűleg azt akarhatta, egy életre menjen el tőle a kedvem, ezért elvitt egy ketrecharcra.

Felkerült: május 1-én, hétfőn

Aztán faterom a hosszú és véres előadás vége felé a kezembe nyomott egy papírt. Egy írást, mely arról szólt, hogy az üzletét születésnapi ajándékként nekem adja. Rám íratta. Azt mondta, mivel elmúltam tizennyolc, így választhatok, eldönthetem milyen életet akarok magamnak a továbbiakban. Vagy elfogadom az ajándékát és akár gazdag üzletember is lehetek, mint ő, ha szorgalmasan dolgozom, vagy élem tovább semmirekellő életem a haverokkal és kisstílű bűnözőként hülyére veretem magam az utcán, majd végül börtönben rohadok meg, mivel többé nem segít ki, ha elkapnak. Komolynak tűnt. Meglepve futottam végig a sorokat, majd elvigyorodva, ugyanazzal a lendülettel adtam vissza neki. Ha meg akar ajándékozni, inkább ketrecharcra nevezzen be, poénkodtam, csakhogy ő véresen komolyan vette. Felkelt, és intett, kövessem. Hamarosan ott álltam benn, a ketrec közepén, mely, mint egy kalitka vett körül. Szemben velem pedig egy benga állat. Olyan, amilyennek sosem mennék neki józanul. Persze nem győztem. Nem győzhettem. Emlékszem faterom szavaira, melyeket ellenfelemhez intézett. Kímélje, de a kedvét vegye el a bunyótól! Nos, én úgy éreztem, fordítva sikerült. Nem kímélt. Soha, addig még oly szégyenletesen ki nem készítettek. A kedvem azonban annál jobban megjött a harchoz. El is határoztam, hogy amint rendbe jövök valamelyest, kerítek egy mestert, és módszeresen nekiállok tanulni, edzeni.

Csakhogy, pár hét múlva sikerült a hátamba kapnom egy golyót. És miért? Belém kötöttek, de én nem akartam bunyózni. Erre fegyverrel fenyegettek meg. Nem hittem, hogy lőni fog a fickó és megfordultam, hogy lelépjek. Tévedtem. Következmény: házitanító járt hozzám két hónapon át és az ágyban fekve készültem az érettségire. No haverok, no garázdálkodás. Egyetlen szórakozásom a tanulás maradt. Úgy vélem, ennek köszönhetem a színjeles érettségit, amit meglehetősen szégyelltem és sosem reklámoztam. Később viszont, amikor Wandraschek úr kitagadott és napjaimat az utcán kóvályogva, kilátástanul töltöttem, felettébb jól jött az egykor megszerzett tudás. Magántanítóként hamar talpra álltam, de kezdetben egyik havertól a másikhoz költöztem, hogy sehol se legyek nyűg. Később fogadásokba kezdtem. Véletlen ötletként jött. Először bevált, úgyhogy folytattam. Mindig ugyanarra fogadtam. Magamra. A tét csak a testi épségem volt és a kórházat, avagy a sittet kísértettem. Némelyek szerint azonban, az életemmel játszottam. Kezdetben csak haverok fogadtak. Később idegenek is. Kiváló pénzforrásnak tűnt. Két év alatt annyi gyűlt össze, hogy egy kis lakást vehettem magamnak. Mégpedig nem is akárhol, hanem a várban, egy tetőtéri helyen. A jogsit már tizenévesen megszereztem. Már csak kocsi kellett hozzá. BMW-re gyűjtöttem. Fekete BMW-re. Smart lett belőle. Egy színes kis játékautó, de nem bántam. Haverok ugrattak, amikor meglátták, hogy sok mindent kinéznek belőlem, de azt, hogy ilyesmire költsem verejtékkel szerzett pénzemet és azzal furikázzak, azt nem. Fogadtunk hát. Én pedig megvettem, úgyhogy ismét nyertem nem is keveset.

A befejező rész: május 2. – kedd

Néhány év múlva futottam össze Nyikolájjal. Érdekes fickónak tűnt. Úgy mentem oda hozzá, hogy belekötök. Haverok fogadtak. El akartuk ütni valamivel azon az éjszakán is az időt. Odamentem hát hozzá, beszóltam neki és lekevertem egy sallert. Erre mit reagált? Lassú méltósággal felállt az asztaltól, komoly tekintettel a szemembe nézett és vártam, hogy üt. Egyforma magasak lehettünk. És hasonlóképp szőkék is. Bár agyilag ő nem annyira. Aztán a pólómra vetődött a tekintete. Fekete bőrdzsekit viseltem, de elől jól látszott a meglepően, sőt röhejesen virágos minta és egy név rövidítése, magenta betűkből rávarrva: АлексИван (AlexIvan). Ez a név a kölyökkoromban mindig magammal hordott kendő egyik sarkába volt hímezve. Azért hirdettem magamon, feltűnő színekkel, mert úgy hittem, ez az egyetlen kapocs, mely igazi családommal összeköt, és titkon azt reméltem, így rám találhatnak. Bár tudtam, ostobaság ilyenben hinnem. A virágok a kendő mintáiról készült fotó alapján kerültek rá. Nyikoláj egy pillantást vetett a pólóra, majd a kezét nyújtotta felém: Engedd meg, hogy bemutatkozzam. – kezdte angolul. – A nevem, Nyikoláj Alexandrovics.

Egy pillanatra csak néztem rá döbbenten, aztán kezet fogtam vele: “Wandraschek András.” Feleltem.
Már úgy tűnt, ebből szégyenszemre barátság lesz, amikor elmosolyodott és mintha a világ legszebb bókja hangzana el, oroszul megjegyzett valamit. Szerencsétlenségére, értettem minden szavát. A pólómat fikázta. Válaszképp akkorát ütöttem, hogy hanyatt vágódott a padlón. Aztán persze szép ruszki körmondatokkal tudtára adtam, hogy mit gondolok. Erre ő nevetve feltápászkodott. Neki akartam menni, de nyugtatólag felém emelte jobb kezét és kérte, nézzem el neki, nem akart megbántani, meg minden. Nem tudom, miket mondott még, mert figyelmemet, amint tenyerét elém tartotta, egy váratlan felfedezés kötötte le és végigfutott rajtam a felismerés, de mielőtt még bármit mondani tudtam volna, ösztönös mozdulattal tekintettem saját tenyerembe. Ugyanolyan heg. Egy emlék, egy pecsét, egy örökidőkre szóló barátság esküje.
(Innen pedig már nem sok kellett ahhoz, hogy az egykori legó-kockákat gyémántok, a csúzlit pedig 9 mm-esek váltsák fel, majd pedig eljött a nap, amikor meg kellett játszanunk a halálunkat, mielőtt még végezhettek volna velünk. De mindez és az, amik ezután történtek komplett regények eseményei. Az alábbi linken már ingyenesen olvashatsz egyet.)

Ennek a történetnek most vége, de a kalandok a weboldalamon folytatódnak!
Kellemes olvasást kívánok!

Tetszett? Olvasnál róluk még többet?

András külhonban, alvilági ügyekbe is belekeveredett, így végül meg kellett játszania a halálát, barátjával, Nyikolájjal együtt. Aztán András, akiről mindenki azt hitte, hogy halott, “hazament” és elhozott “otthonról”, illetve Wandraschek úr házából, a széfből egy igen értékes gyémántot, amivel nagyon sok bonyodalmat okozott magának és másoknak egyaránt. Erről egy teljes kalandregény szól.
Olvastad már? Ha még nem, akkor kattints az alábbi linkre, mert most még ingyenes:
A kaméleon gyémánt nyomában, avagy Kit érdekel Nyikoláj?