Karácsonyi történet – A néma kiáltás

Lassan eszmélek magamra. Fájdalom cikázik fel-alá testemben. Mély sötétség vesz körül. Fogalmam sincs, hová kerülhettem. Nem érzek mást, csak a fojtogató, száraz hőséget. Mi ez a hőség? Hol vagyok? Hasít át rajtam a pánikszerű gondolat. Élek-e még vagy ez már a túlvilág? Hirtelen éhség cikázik át rajtam és nyomában a felismerés: Élek! Igen, még élek… de… mi ez? Erős, ám vékony kötelek láncolnak gúzsba. Rémület hasít végig lelkemen. Mi történhetett? Hogy kerültem ide? És hol vagyok? Érzem, pánik kezd éledni sejtjeimben. Lázasan kutatok emlékeim között.
Az utolsó kép, hogy dermedten állok a hegyen. Fagyosan borzongat a téli jeges szél. Hóvihar tombol a tisztáson. Tőlem balra büszkén komorlik a fenyves sötétlő árnya. Az égen ezernyi csillag sziporkázik fényesen a sötétlőn gomolygó fellegek mögött. Nem látom őket, csak tudom, örök díszei az égbolt végtelenbe vesző kárpitjának. Mintha épp azokban a percekben dúlna odafenn az égi háború, testvér testvér ellen…. némán hullanak, szüntelen hullanak az angyalszárnyak pehelytollai…
Elmerengve nézem a kavargó hóesést. Ki tudja hányszor láttam már hasonlót… Mégse tudok betelni vele. Imádom a telet, a havat, a fagyosan metsző szelet. Úgy érzem, képes lennék örökké állni odafenn a hegyen és némán hallgatni a Világ ezerféle hangját, bámulni a folyton változó, mindig megújuló csodás természetet.
Emlékszem, hirtelen megpillantottam két ember árnyát, amint lassan kibontakoztak a kavargó hóesésből. Meglepett. Nem hittem, hogy abban a zord hidegben bárki arra tévedhet azon az éjjelen. Lassan közeledtek. A vihar kegyetlenül cibálta ruháikat. Sapkájukat mélyen szemükbe húzva, földre szegezett tekintettel kaptattak felfele az enyhén emelkedő tisztáson. Csizmáik mélyen süppedtek a frissen esett hóba. Pár méter még és ahogy közelebb értek, felismertem őket. Gyakran jártak arrafelé. Lassan odaértek a közelembe, de úgy tűnt, nem vesznek észre. Némán figyeltem őket egy ideig, míg el nem haladtak mellettem, aztán észrevettem egy kicsiny mókust, mely sietve rohant fel egy fa törzsén, meleg vacka felé igyekezve. Ismét eltűnődtem a természet csodáin, majd figyelmemet újult hévvel ragadták magukkal a kavargó hópelyhek.
Tűnődésemből hirtelen csattanás zökkentett ki és nyomában tompa fájdalom éledt. Arra emlékszek még, hogy előrezuhanok, aztán elsötétül minden. Mi történhetett? És most itt vagyok. Ki tudja hol??? Egy idegen helyen, gúzsba kötve. Béklyóim kegyetlenül szorítják tagjaim. Leráznám őket magamról, de nem lehet.
Érzem, lassú méltósággal cserkészi be lelkem a tébolyító rettenet. Szeretnék uralkodni érzékeimen, uralkodni önmagamon, küzdeni és kibírni az őrjítő kínt, mely vadul hömpölyög tagjaimban. Fojtogat a szárazság, szinte perzsel a levegő. „Vizet!” – kiáltanám, de nem tudom. Érzem, tudatom köré sietve gyűlnek a komor fellegek. Egyre elviselhetetlenebb. Egyre fojtogatóbb a kín. Nem bírom tovább! Levegőt! Vizet!
Arra térek magamhoz, hogy felrántanak a földről. Érzem, megperdül köröttem a világ. Újabb rosszullét kerülget. A sötétben serény kezek babrálnak kötelékeimmel. Kezdek ismét magamra eszmélni. A fellegek lassan úsznak félre tudatomról, de nem oszlanak. Még mindig sötétség vesz körül. Mély, ijesztő, fekete rettenet. De legalább nem vagyok többé egyedül. A kezek sietve bontogatják béklyóim. Hirtelen felengednek kötelékeim és villámként cikázik végig rajtam a remény. Újra szabad vagyok!
Csak ez a szárazság ne lenne! Ez az őrjítő, perzselő tűz a légben… és ez a lángoló éhség, mely újult hévvel seper végig testemen. Csak múlna ez a kín… ez a szaggató téboly… De… mi történik velem? Szavak suttognak köröttem, de értelmük már nem jut el hozzám. Újabb rosszullét környékez. Érzem, a kemény, rideg falnak támasztanak.
“Eresszetek!” – kiáltanám. – “Hagyjatok!” – de nincs erőm…. nincs szavam… A fehéren szállingózó hópihékre gondolok. A fagyosan fújó téli szélre… a kis tisztást lassan beborító vastag, puha, vakítón csillámló takaróra… aztán a tavaszi olvadásra… a madarak vidám csicsergésére… a patakmedrekben csobogó üde, jeges vízre… Arra gondolok, miként enged fel a megfagyott föld, a tavasz első éltető napsugaraitól… majd pedig miként tér vissza ismét az élet…
Hirtelen vakító fény önt el mindent. A váratlanul támadó hangzavar és nyomában az ismételten fellángoló kín visszaránt, kiszakítva lelkemet képzeletem andalító mámorából. „Csendet!” – kiáltanám. – “Csendet… és békét!… de… először… vizet… Könyörgöm…! Levegőt… és vizet!”
Gondolataim azonban nem támadnak létre, a hang ereje által. Haldokló lelkemben vernek csak visszhangot… némán, reménytelenül. Megértést, könyörületet hiába várva…
Csak állok itt, tehetetlenül, ünnepi díszbe öltöztetve.
– Kellemes Karácsonyt! – csendül fel a szó hirtelen, de én csak értetlenül bámulom a mosolygós arcokat, a szemekben táncoló ünnepi fényeket. Égetőn perzselik leveleim a gyertyák vidáman lobogó lángjai. Szeretnék elalélni, belehullni a halál ölelő karjaiba, de a kín bántón hasogatja szenvedéstől elgyötört, haldokló testemet.
Ólomsúlyokként húzzák ágaim a reám aggatott tarka, csillogó díszek, de súlyosabb náluk a lelkemet betöltő mélységes döbbenet. Egyetlen, kétségbeesett, néma sikollyá dermed a pillanat: – „Én is itt vagyok! Könyörüljetek!”

/ Az ez évi több százezer hazai fenyőért! /



Tetszett a történet?

NOVELLA-ÖZÖN a téli szünetben!

Iratkozz fel, ha szeretnél sok novellát olvasni ingyenesen!
Ha legalább 5000-en jelentkeztek, a jelentkezők JÖVŐRE IS INGYENESEN olvashatják első körben az írásaimat, novelláimat, kisregényeimet, sőt a regényeimet is! Hívd a barátaidat, szólj mindenkinek, hogy jövőre újabb történeteket is ingyenesen olvashass!

Vezetékneved:
Keresztneved:
*Email Címed:
 


Ha Te is szereted a növényeket, az állatokat, a természetet, ha megérintett ez a történet, juttasd el minél többekhez, hogy minél többen olvashassák!
Ha csak egyetlen ember is elgondolkozik...
Legyen valóban mindenki számára kellemes a Karácsony!
(További történetek: http://regenyeim.hu/)

Tetszett?
Küldd el a linket barátaidnak is!

Még több történetet, kisregényeket is olvasnál?
REGENYEIM.HU
Érdemes minden nap figyelni!