Kisregény Kisregény: A rettegés vége

RV: 1. rész – Ha eljön a vég


Az alábbi INGYEN olvasható történet, kerek egész kisregény!
Kellemes olvasást kívánok!

1. rész – Ha eljön a vég

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz is volt, hetedhét országon túl, az Égei-tengeren innét, élt három fivér. Messze földről érkeztek a vidékre és egy nap elhatározták, sorsot húznak és nekiindulnak a világnak szerencsét próbálni. És úgy is lett. Megfogadták, hogy amint három esztendő letelik, ismét találkoznak és az lesz a győztes, aki addigra a legtöbbre vitte. Elindultak hát hárman, három irányba.

A legidősebb húzta a leghosszabbat, ő indult nyugatra és hamarosan egy nagy hegyhez ért. Még le sem telt az első esztendő, nagy vagyonra és hatalomra tett szert, messze földön ismertté és kedveltté vált. Lakhelyét a hegy legtetejébe építtette és szinte mint istent szerették és imádták.

A középső fiú délnek indult, hajóra szállt. Sokáig járta a tengereket. Már eltelt az első esztendő, mire talált egy kedvére való szigetet és letelepedett. Ekkor beállt kereskedőnek. Személyes varázsának, céltudatosságának köszönhetően hamarosan ismertté vált a szigetvilágban, és mire a második esztendő is letelt, minden az övé volt, mindenhol ő uralkodott, ahol a víz volt az úr, tehát a tengereken.

A legifjabb fivér nem volt ilyen szerencsés. Ő húzta a legrövidebbet. Tulajdonképpen nem is akarta a sorshúzást, és szerencsét próbálni se volt kedve, de nem akart kevesebbnek látszani fivéreinél, ezért ő is nekiindult. Sokáig ment, mendegélt, kietlen, puszta vidékeken járt, olyan helyeken, amerre még a madár se szívesen jár. Sokáig bandukolt, a természet adta étkeken élt, mert emberrel hosszú időn keresztül még csak nem is találkozott. Már-már kezdte sejteni, hogy el fogja veszíteni a fogadást, amikor végre egy faluba ért. Telt múlt az idő, múltak a napok, hónapok és egyszer csak, amint letelt az első esztendő, elért hozzá a hír, hogy legidősebb fivére mily nagy népszerűségre, gazdagságra tett szert, mily csodás tetteket visz végbe. Istenekhez illőt. A király nélküli nép, már-már kezdte istenként tisztelni.

A legifjabb testvér rájött, nem maradhat, tovább kell vándorolnia, mert fivére árnyékában aligha tudná túlszárnyalni őt. Ment, ment hát, mendegélt, míg egy olyan helyre nem ért, ami már elég messze volt a hegytől, fivére uradalmától. Letelepedett, de tudta, ha nem akarja, hogy fivérei kinevessék, arra van szükség, hogy egy nép legalább királynak válassza meg, kevesebbel nem érheti be. De vajon hol talál olyan népet, ahol rá, mint uralkodóra szükség lehet? Helyzetét nehezítette, hogy idegenként érkezett, ám ez nem lehetett indok, hiszen fivérének is sikerült.

Lassan letelt a második esztendő is és egy nap, jött a hír a tengerek felől. Középső testvéréről zengtek dicshimnuszokat a hírnökök, aki egyesítette a tengerek világát, összefogva, felvirágoztatva azt. Már azt is tudták róla, hogy ő az öccse annak, aki a hegyen lakik. Csak róla nem tudtak még semmit, róla, a legifjabbról. Nem is merte felfedni kilétét senki előtt. Nem akart szégyenben maradni. Pedig most már tudta, ha kiderül, hogy még semmire se vitte, az nem csak fivérei, de most már hét határ népe előtt is szégyen lesz.

Elindult hát tovább. Csak ment, ment, vándorolt. Már nem akart királyságot, már tudta, nincs esélye, elbukott. Hátravolt ugyan még egy esztendő, de ha két esztendő alatt nem vitte semmire, tudta, már aligha reménykedhet.
Aztán egy éjjel különös álmot látott. Álmában egy sötét, nyirkos helyen volt, ahol valami különös, kék ragyogás tündökölt, aztán egy barlangi folyó vizén sodródott egy ladikban a teljes sötétségben. Később holtakat is látott, holtakat, kik felkeltek sírjaikból és démoni alakokat, olyanokat, akik csak a túlvilágon élhetnek, amilyeneket csak a legvadabb képzelet szül. Amint felébredt, tudta, az ő élete ezzel véget ért. Biztos volt abban, hogy saját eljövendő halálát álmodta meg. Már tudta, vissza nem térhet, szégyenszemre, nem maradt hát számára más.

Elkeseredetten bandukolt tovább, egyre messzebb és messzebb. Már nem érdekelte az élet. Meg akart halni. Aztán egyszer csak, egy nap…

Folytatás:

Aztán egyszer csak, egy nap, amint felemelte égszínkék tekintetét az út porából, meglátta a tengert. Tudta, vándorlása a végéhez ért. Léptei lassan, de biztosan a sziklák széléig vitték. Letekintett a mélybe és széttárta karjait.
Mélyre vágódott a türkizkék habokban, de lélegzetét önkéntelenül is visszatartotta. Nem is gondolta, hogy ily nehéz lesz elengednie az életet. Pár pillanat múlva a felszínre vetette a víz. Egy pillanatra látta még a kéklő eget, de már tudta, utoljára. Az örvény ereje azonnal magával rántotta, le a mélybe. Arra sem volt ideje, hogy új lélegzetet vegyen. Tüdejébe víz áramlott, küszködött, fuldokolt, aztán érezte, amint egy sziklának csapódik és elsötétült minden. Nem tudta mennyi idő telt el, amikor magához tért. Nyirkos sziklákon hevert, egy barlangban. Feltápászkodott kissé, hogy körülnézzen. Aranyszín hajáról víz és vér csepegett a nedves kövekre. Vas és kén illata keveredett. Rosszullét környékezte. Mellette pár négyzetméternyi részen a tenger kék vize csillogott, s mint zafír ragyogta be sápadt arcát a fény.

Lassan feltápászkodott és akkor látta meg túloldalán a folyót, mely lassan, alig észrevehetően hömpölygött. Partján, a sziklákon, ahová őt is kivetette a víz, egy régi ladik hevert. Ekkor jutott eszébe a barlang, melyről nemrég álmodott. Amikor a ladikot meglátta, tudta vízre kell szállnia, mert útja arra vezet tovább. Nem tudta miért, nem tudta mit találhatna. Igazából nem reménykedett már semmiben, de hajtotta a kíváncsiság. Már csak ez tartotta életben. Megvizsgálta a csónakot. Bizony elég korhadt volt már és egy fejetlen csontváz is félig kilógott belőle, de úgy találta a célnak épp megfelel. Eljutni a barlangi folyón amíg lehet, aztán meghalni. Nem volt nála se fáklya, se semmilyen tűzgyújtó eszköz, de tudta, erre nem is lesz szüksége.
Még mindig meg akart halni, de nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz. Nem indult azonnal. Előkészítette a csónakot az indulásra, megkereste az elgurult koponyát is és elhelyezte rendesen a csontvázat a ladikban. Mintha számított volna, hogy utolsó útján van-e társasága. Aztán várt még. Megvárta az estét, a teljes sötétséget, hiszen így álmodta meg. Miközben végignézte miként halványul el a kis kéklő víztükör, miként vonul vissza az utolsó fénysugár is, amint lebukik a horizont mögé a Nap, már tudta, ez lesz utolsó útja, melyről nem tér vissza többé és valószínűleg ez volt az utolsó fény, amit életében látott. De nem bánta.

Megnyugtatta a gondolat, hogy így holtteste sosem kerülhet elő. Nem kell szégyenkeznie senki előtt. Aztán helyet foglalt a ladikban a csontvázzal szemben, kezébe véve az evezőt és amint az utolsó fénysugár is elhagyta tágra nyílt pupilláit, sóhajtott egyet és ellökte a csónakot a szikláktól, hogy rábízza magát, életét és halálát a sodrásra. Bár nem látott semmit a teljes sötétségben, érezte, hogy a folyó vize egyre nagyobb és nagyobb sebességgel hömpölyög alatta. Miután először a sziklafalnak csapódott a kicsiny lélekvesztő előreesett a lendülettől, és ezt követően már fel sem kelt, fekve maradt és várta a sorsát. Tudta, csak idő kérdése, hogy a ladik darabjaira essen. Már várta a pillanatot.

Egyszer csak azonban meglepő dolog történt. A kicsiny csónak bucskázott egyet és érezte, kirepül belőle. Már nem akart annyira meghalni. Megrémisztette a gondolat, hogy eljött számára a vég… pedig ez valójában egy új, különleges élet kezdete volt.

Meglepetésére puha talajra érkezett. Négykézláb, tapogatózva próbálta kitalálni merre van a fent és merre a lent. Keze közben bársonyos növényeket érintett, melyek térdmagasságig nyújtóztak a sötétben és különös illattal bódították érzékeit.

Gyorsan feltápászkodott, majd lassan, tapogatózva haladt a sötétségben. Előbb emelkedett kissé a föld, majd hihetetlen dolog történt. Amint lábai alól kifogyott a talaj egy különös, de egyben csodálatos völgy tárult tekintete elé és ő megértette, hogy minden vég, valójában valami új varázslat kezdete is egyben.

További folytatás:

Lila virágtenger húzódott végig egy fekete vizű folyó mentén. A gomolygó ködtől a víz felett pár méternél tovább látni már nem lehetett. A fényt a különös, sárgásfekete égboltozat adta, de annyira nem tudta megvilágítani a völgyet, hogy nappali világosság legyen. Olyan volt, mint egy éjszakai táj, ahol az égboltozat folyékony láva. Lassan leereszkedett a meredélyen a völgybe, le, egészen a virágok közé. Ugyanazt az émelyítő illatot érezte, mint az imént. Tudta, ez ugyanaz a különös növény. Lesietett a folyam partjára, de nem tudta mit tegyen, azt sem tudta hol jár.

Arra gondolt, hogy talán már meg is halt, valamikor, útközben, csak nem vette észre és ez már itt a halál. Ruhája közben megszáradt rajta a meleg levegőben, mely a völgyben szerteáradt. Elindult a folyó partján, csak ment, mendegélt, míg végül egy erdőhöz ért. Más volt azonban ez az erdő, mint amiket korábban látott. Mintha a halál, kiszáradt erdeje lett volna, levéltelen ágaival, bozótszerű kuszaságot képezve a magasban. Sötét mélyéből különös hangok szűrődtek ki. Hangok, melyekhez hasonlót, még sohasem hallott.

Ismét eszébe jutott, hogy meg akar halni és elszánt léptekkel indult meg a rengeteg mélye felé. Odabent a teljes sötétségben végképp nem láthatott semmit. Kezeit maga előtt tartva botorkált, de pár lépés után már tudta, ha a vészjósló hangok gazdái nem végeznek vele, akkor az éhség vagy a szomjúság fog, mert többé már nem tudta merre a hátra és merre az előre.
Megállt, és várt. Az arcát csíkozó és ruháját is átitató vérének illatát messzire vitte a forró szellő.