Yperpéran legendája – Út a királyhoz

Yperpéran II. kötet – Út a királyhoz

Ha már olvastad az első fantasy kisregényt (vagy a kalandregényem), akkor tudod, az egyesszám első személyt egy történeten belül több szereplő esetén is használom, ahogy gyakran szemszöget váltok. Bizonyára nem lepődsz meg tehát, ha a történet folytatásában Phosphor és Ylarion után most Ázimor szemszögéből írtam egyesszám első személyben. Az ő történetével kezdődik a II. kötet, melyben találkozni fog a másik két szereplővel, miután ők végre útnak indulnak. Ha már olvastad az első kötetet, kellemes olvasást kívánok az alábbi folytatáshoz. Hamarosan a teljes második kötetet végig ingyenesen olvashatod majd. Ha még nem olvastad a történet elejét, akkor itt találod: http://regenyeim.hu/

 

 

II. kötet, 1. fejezet: Ázimor
“Évszázadok teltek már el azóta, hogy miután meghaltam, ide kerültem. Azóta egyik nap olyan volt, mint a másik. Nem érzékeltük többé az idő múlását. Nem volt már többé se éjjelünk, se nappalunk. Felettünk nem szikráztak többé a csillagok. Nem tündökölt már a Nap se nekünk. A halálon innen, már semmi se számított. Az egyetlen mulatságot az jelentette akkoriban a számunkra, hogy az újonnan érkezőket riogattuk.
Valójában azonban szinte teljesen ártalmatlanok voltunk.
Puszta kézzel nem tudtunk megérinteni semmit, se a talajt, se a fákat, se a köveket, csak más lelkeket. Azokat a dolgokat tudtuk csak megfogni, amit magunkkal hoztunk, melyek a sírba mellénk kerültek. Nekem például ilyen volt a szablyám. Ily módon, szinte mindenki rendelkezett valamiféle fegyverrel. Némelyek még a lovukat is magukkal hozták. A fegyverek azonban a többi lélekkel szemben semmit se jelentettek, hiszen azok áthaladtak rajtuk, anélkül, hogy sérülést okoztak volna nekik. A holtakat megölni újra már nem lehetett. Néhányan teljesen fehérek, ködszerűek voltunk és az alig létezés állapotában derengtünk. Mások, részben, vagy teljesen átlátszottak, de olyanok is akadtak, akik élőknek tűntek, mintha valódi testük lenne. Némelyeknél csak a halál látványos jelei mutatták, hogy már nem lehetnek élők.
Többségünk tudattalan lélekként kóválygott, nem sejtve, hol van, kiszolgáltatva az idők végezetéig. Sok halott átjutott a folyón, mely hosszan elnyújtózva kanyargott mellettünk, sokan viszont az innenső parton ragadtak. Ehhez részben jómagam is hozzájárultam. Az obolosz volt a kulcs, mely nélkül a vízen senki nem kelhetett át. Az obolosz, a mágikus érme, ami a révpénzt jelentette, az volt az egyetlen, melyet bármelyőnk megfoghatott. Aki rendes temetést kapott, annak útravalóul ilyet tettek a szájába, de a többieknek esélyük se maradt. Nem tetszett ez a rendszer és elhatároztam, teszek ellene. Tudtam ki vagyok, ki voltam, amíg éltem, tudatomat nem vesztettem el a halál mezsgyéjén átjutva, így hát döntéseket is képes voltam hozni. Hamarosan pedig egy népes tábor ura lettem. Ura a tudatos és a tudattalan lelkeknek egyaránt. A folyó partját jártuk és ha új szellemekbe botlottunk, bizony megtámadtuk őket és elvettük tőlük az oboloszt, így nem kelhettek át. Az érméket aztán én osztottam ki, kedvem szerint, persze fukar kezekkel. Ki kellett érdemelni, komoly tettekkel, hogy átkelhessenek a folyón. Így tettem szert korlátlan hatalmamra, miközben számos rejtekhelyemen halmoztam fel az oboloszt. Így éldegéltünk, túl a halálon, ahol már nincsenek célok, érzések és nincs értelme a létnek se többé.
Hamarosan azonban egy csapásra minden megváltozott. Váratlan lehetőség támadt és már kezdett is kibontakozni elmémben az új, világmegváltó terv. Egyszer, régen, már átkeltem a folyón. Láttam a világot, mely odaát húzódott és láttam az ott élőket. Társaimmal pedig akkor, régen, egyszer már megtámadtuk Yperpéránt, a birodalmat, mely odaát terült el. Vesztettünk, de akkoriban még szellemek voltunk csupán. Ezúttal azonban lehetőségünk adódott arra, hogy mind feltámadjunk és ne csak riogassuk őket, hanem valós és véres támadást intézzünk ellenük. Hiszen most már nem csupán a saját fegyvereinkkel mehetünk harcba, hanem elvehetjük az övéiket is. Leigázhatjuk a világukat és én lehetek a birodalom új ura. Tetszett ez a gondolat.”

 

 

Tetszett? Érdekel a folytatás? Elolvasnád a II. kötetet is ingyen? Kíváncsi vagy milyen kalandok várnak rájuk és miként fogadja őket a király? Vajon mi áll az ajánlólevélben, amit kaptak? Vajon bízhat Phosphor a többiekben? Te bíznál?

spacer