Kisregény Kisregény: A rettegés vége

RV: 3. rész – A találkozás

Gondolkozás és tétovázás nélkül iramodtunk neki. Talán segíthetünk. Talán még időben érkezünk. Recsegtek az ágak talpaink alatt, de mi nem törődtünk azzal, mily zajt csapunk. Sietve száguldottunk az ismétlődő kiáltások felé, melyeket dühödt, acsargó morgás kísért a távolban. Jaj, csak időben érkezzünk! Az meg se fordult a fejünkben, legalábbis az enyémben nem, hogy mi csupán hárman vagyunk és könnyen odaveszhetünk magunk is. Rohantunk, mint a szélvész. Előttem futott a bátyám, mögöttem Meropran. A küzdelem hangjai egyre közelebbről hallatszottak, míg végül meg nem érkeztünk.

Bátyám azonnal, a futás lendületével előre vetette magát és a következő pillanatban már a földön hempergett, harcolva valami nagy rémmel, melynek én csupán az árnyát láthattam. Mielőtt még bármit tehettem volna, oldalról nekem ugrott egy másik szörnyeteg. Épp csak annyi időm volt, hogy magam elé emeljem tőrömet. Éreztem, hogy pengém megcsúszik az állat kemény pajzsán. Elvétettem tehát a szúrást. Miközben a sötét tömeg reám zuhant, átvillant elmémen, hogy már csak egyet tehetek. Elvágódva a földön, sietve igyekeztem oldalra kiperdülni, ám nem sok sikerrel. A vadállat félig rám zuhant. Tudtam, most végem. A következő pillanatban azonban, súlyos teste megemelkedett és lefordult rólam. Feltekintettem. Meropran árnya éppen kihúzta támadónk nyakából tőrét és máris rávetette magát arra, mellyel bátyám még mindig küszködött.

Kikászálódtam a döglött rém alól és sietve pattantam talpra. Egy gyors pillantás körbe és észrevettem, hogy balra tőlem megrezdül a cserjés. Odarohantam és bevetettem magam a bozótosba. Pár lépés és elbotolva valamiben, hirtelen elvágódtam a földön. Egy testre zuhantam. Felemeltem fejem és már pattantam volna fel, amikor szembe találtam magam a legalattomosabb lények egyikével, egy yiper-rel, mely a predátorok által hátrahagyott maradékkal táplálkozik. Ezúttal azonban, látván, hogy rátámadtunk a zsákmányt ejtő vadakra, megkísérelte sunyin elorozni az egész prédát. Azon a részen a rengeteg fáinak ágai közt átjutott valamelyest az égbolt aranyló fénye, így jól láthattam ábrázatát.

A pillanat törtrészéig dermedten néztük egymást. Én, szörnyű pofájának ily közeli látványától döbbentem le, melyet izzó szemei vadul világítottak be, míg ő nyilván a meglepetéstől, melyet váratlan bezuhanásom keltett. Aztán hirtelen nagyot üvöltött, hogy elijesszen, ám én tudtam a yiper-ek sosem bátorságból, kizárólag csak félelemből adnak ki efféle hangokat és az elszántság legkisebb jelére elkotródnak. Nem ijedtem hát meg tőle, hanem rávicsorogtam. Igaz nem rendelkeztem olyan félelmetes fogsorral sem, mint demiurg testvéreim, de határozottságom így is megtette hatását. A yiper nagyot rebbent ijedtében, miközben rémült sikolyt hallatott, majd elszáguldott. A velőtrázóan magas hangra hirtelen megmozdult alattam a holtnak hitt test.

Velőtrázó sikolyra riadt fel. Feltekintve látta, amint két lény vicsorog felette egymással fakasszemet nézve. Egy pár hatalmas, világító szem meredt az emberi zafír tekintetekbe. A fura lény visított magas hangján. A másik, – bár jól láthatóan egy fiatal, szőke leány volt – nem ijedt meg tőle. Bár se agyarakkal, se félelmetes külsővel nem rendelkezett, elszánt fellépéssel, morgással és vészjósló vicsorgással felelt. Rettenetes pofájú, ocsmány ellenfele úgy látszott szebb, mint amilyen bátor, mert erre azonnal futva rohant el. A következő pillanatban megmentője lefordult róla. Fájdalmában behunyta szemeit, így már nem látta, de érezte ezt.

Felkerült: (Május 6. – szombat 19 óra)

Gyorsan előkaptam tűzszerszámaim és a következő pillanatban a fellobbanó fáklyafényben jobban szemügyre vettem az áldozatot. Tágra nyílt szemem az ámulattól. Az előttem heverő, éledező férfi haja éppoly élénk színű volt, mint a kén, mint az enyém. Tekintetem megszaggatott ruhájára esett. Nem láthattam, pontosan hol sérült meg, mert csupa vér lett minden. De ennek a színe más volt, mint demiurg testvéreimé. Vörös volt, akárcsak az enyém.
Hirtelen magához tért és tágra nyitotta vakítóan zafír tekintetét, miközben fájdalmasan kiáltott fel. Borzasztó kínok gyötörhették. Aztán lehunyva szemeit, fogait összeszorítva hánykolódott keserves fájdalmában. Segíteni szerettem volna rajta, de nem rendelkeztem az ehhez szükséges tudással. Váratlanul reám emelte tekintetét.
Ajkairól suttogva szálltak fel a könyörgő szavak. Nem értettem, mert valami idegen nyelven szólt, ám amikor tőröm felé nyúlt, átvillant rajtam a felismerés. Megértettem, hogy a halálért könyörög szörnyűséges kínjai miatt. Elborzasztott e kérés. Tudtam, nemsokára vége. Tudtam, semmit se tehetek már érte. Mégse lettem volna képes arra, hogy megadjam neki a kegyelemdöfést, hiába kért ily esdeklőn. Tagadón ráztam meg fejem.
– Szászpárákálo…! – ismételgette esengve.
– Nem! – tiltakoztam. – Nem fog meghalni! Nem engedem! Itt van már közel a falunk. Tartson ki! Csak még egy kicsit!

 

Amikor felgyúlt a fáklya fénye, már teljesen magához tért, fájdalma is realizálódott, így ismét felkiáltott. Borzasztó kínok gyötörték. Ismét úgy érezte, meg akar halni. Lehunyta szemeit, próbált uralkodni a testében cikázó fájdalmon, miközben lélegzet után kapkodva fuldokolt. Aztán eszébe jutott valami. Kinyitotta szemét és feltekintett a lányra, aki fáklyával kezében térdepelt mellette. Bőre fehér volt, mint a hó, nagy, kíváncsi szemei pedig úgy fénylettek, mint a zafír. Éppoly élénk kéken tündökölt, mint az a kicsiny tengerszem, melyet utoljára látott a barlang sötétjében. Aztán meglátta a lány kezében a véres tőrt, melyet addig a vadak ellen használt.
– Kérlek… – suttogta. Azzal megpróbált a tőr felé nyúlni, hogy jelezze szándékát.
A lány erre megrázta fejét, oldalirányban, helyeslően, de nem tett semmit. A férfi nem értette ezt.
– Kérlek! – ismételte esengve a fiatalember.
Nem tudta mit felelt erre a lány, nem értette szavait, de azt látta, hosszasan magyaráz. Tán csak nem hiszi, hogy még lehet rajta segíteni? Vagy ez csak az illendőségi vigasz, mely a haldoklóknak jár? Akárhogy is volt, az már nem számított. Érezte, amint pupillája tágra nyílik és az erő utolsó cseppjei is elszállnak testéből, miközben feje oldalra fordult. Tudta, eljött a vég.

 

Hiába volt minden szó, minden biztatás. A férfi nyilván nem érthetett engem. És ahogy elnéztem, rajta már senki se tudott volna segíteni. Még pár pillanat és lélegzete elakadt, zafír tekintete tágra nyílt, kénfürtű feje oldalra hanyatlott. Nem mozdult többé.
Pár pillanatig elmerengve néztem, aztán bátyám ordítása térített magamhoz. Felpattantva felemelt fáklyával rontottam elő a bozótból. A rém, mely Emorant szorongatta éppen, erre felém fordult és őrült dühvel támadott rám. Épp csak sikerült kitérnem előle, ám karmai így is végigszántották bőrömet.

Felkerült: (Május 7. – vasárnap)

Aggódva ugrottam bátyámhoz.
– Emoran! Jól vagy?
– Persze… Semmiség. – felelte köhögve, miközben felpattant a földről. Egyetlen pillantással felmértem, hogy jobb karja használhatatlan. Valószínűleg eltörött. Ismét a predátorra néztem, mely már fordult, hogy újra támadjon.
– Hol van Meropran? – kérdeztem riadtan, sehol se látván társunkat.
– Biztonságos helyen. Érte ne aggódj! – felelte bátyám, miközben baljával elővonta bozótvágóját és felkészült a vad újabb támadására. Erre én is megragadtam pallosom, ám ekkor váratlan dolog történt. A predátor kérdőn szimatolt a levegőbe, majd megérezve a tömény vérszagot, a cserjés felé fordult. Kihasználhattuk volna az alkalmat, hogy lelépjünk, mielőtt még újabb rémek is elősereglenek a tetemre. Ott hagyhattam volna az áldozatot, eleségül a vadaknak, prédául, hogy szétszaggassák, de elborzadtam a gondolatra. Igaz, nem ismertem őt, de úgy éreztem, megjár neki a tisztesség, hogy békében nyugodhasson. Nem tétováztam hát soká. Minden dühöm, amit az idegen férfi halála miatt éreztem a vadak ellen, fellángolt bennem és elszánt hévvel rontottam a predátornak. Pár pillanat és végeztem vele, ám ettől sem csillapodtam.
– Cynidor (Szünidor)! – kiáltott rám a bátyám, de meg se hallottam. – Hé, fékezd a dühödet!!! – lépett mellém és megragadta karomat. Megdermedtem. A földön heverő fáklya parázsló fényében, vértől csepegő kezemre, majd ruházatomra tekintettem. Bátyám közben odalépett hozzám és átölelte vállam.
– Már vége. Mennünk kell, mielőtt még többen jönnek! – suttogta.
– Az idegen, akit megtámadtak meghalt. – feleltem könnyekkel küszködve. Nehéz volt, hogy erősnek mutassam magam. – Szeretném kivinni innét és tisztességgel eltemetni.
– Tudod, hogy nem lehet. Pillanatok alatt még több vad érkezik erre a tömény vérszagra. Nem kockáztathatjuk az életünket. Gyorsan le kell vágnunk annyi húst, amennyit elbírunk és rohannunk kell.
Tudtam, igaza van, de aztán hirtelen ötletem támadt.
– Tartoztok nekem! A múltkor megígértétek, hogy majd lehet egy kívánságom.
– Na jó! – adta meg magát erre. – Hozom, csak siessünk!
– Kihúztok már innen végre? – hallottam hirtelen Meropran türelmetlen hangját. Nem messze tőlünk egy verem sötétlett. Barátunk abba csúszott bele az egyik vaddal vívott küzdelem során. Mélyéből kihegyezett, vaskos karók nyújtóztak felfelé, ám szerencsére nem túl sűrűn, így Meropran túlélhette a zuhanást, míg ellenfele szépen felnyársalta magát. Gyorsan lecsavartam derekamról a kötelet és hamarosan ott állhatott mellettem. Bátyám közben félkézzel bajlódva előhúzta a már élettelennek tűnő férfit, majd Meropran, aki hármónk közül a legerősebb volt a vállára kapta a testet. Sietve folytattuk utunk hazafelé.

Felkerült: (Május 8. – hétfő)

Az addigi bizakodó és jókedvű társaságból, gyászkaravánná lettünk. Nyomasztott minket a halál, mely baljós árnyával körüllengte szívünk. Így értünk ki végül rohanva a Rengeteg sötétjéből, véresen, megszaggatva, gyászos hangulatban. De legalább éltünk. Legalább mi hárman életben voltunk még. Előttünk terült el az a terjedelmes tisztás, mely a Zortran törzs, vagyis törzsünk otthona volt. Elsőre kietlen síkságnak tűnt, melyet helyenként sziklák tarkítottak. Valójában azonban a sűrű, kusza növényzet, mely borította, megannyi, földbe vájt nyílást rejtett. Igen. Népünk odalent élt a mélyben azóta, amióta egy végzetes támadás után törzsünk valamennyi felnőtt harcosa meghalt. Több esztendeje volt már annak. Az egyetlen megmaradt vénséges demiurg, a néhány fiatalabb asszony és a gyermekek számára egyetlen esély maradt a túlélésre, ha beássák magukat a földbe, szégyenszemre, mint a gyáva gunellik. Azóta ugyan már többen felnőttünk, de még nem merészkedett volna egyikőnk se fel a föld színére lakni. Időről-időre a bátrabbak közül pár útra kelt friss élelemért. Gyűjtögettünk, vadásztunk. Akinek pedig szerencséje volt, az életben maradt és élelemmel tért vissza, de egyébként csak a föld alatt talált gumókon és gyökereken tengődtünk.
Végre hazaértünk. Kiérve a rengetegből, egy pillanatra megtorpantunk a lejtő szélén és elgondolkozva tekintettünk végig a tájon. Az erdő vadjaitól ugyan már nem nagyon kellett tartanunk, mert a sárgás fény miatt csak ritkán merészkedtek ki, de az égen cikázó szárnyas lények bármikor támadhattak.
– Futnunk kell, ha élve be akarunk ugrani valamelyik üregbe, tehát jobb, ha itt ássátok el. Ezt a sziklát meg fölé gördíthetjük, hogy a vadak ne vigyék el. – tanácsolta Emorán, a bátyám.
Bólintottam, majd fogtam egy vastagabb ágat, hogy az egyik szikla mellett kialakítsam az ehhez szükséges részt.
Közben Meroprán sietve, nem túl óvatosan a földre hajította a testet. Tettére váratlan ordítás volt a felelet. Erre döbbenten néztünk oda. Az idegen magához tért.

Felkerült: (Május 9. – kedd)

A férfi óriási fájdalmában üvölteni kezdett, mégpedig annyira, hogy ijedten tekintettünk körbe.
– Ide fogja hívni a vadakat! Futnunk kell, ha élni akarunk! – kiáltott fel Meropran és már neki is akart iramodni. Tudtam, nincs időm hosszan elmélkedni, hanem azonnal cselekednem kell, ha meg akarom menteni az idegent. Megragadtam hát barátunk karját és rákiáltottam:
– Várj! Átengednéd a húst a vadaknak?
– Tessék? – kérdezte döbbenten Meroprán. – Miről beszélsz? Van elég hús mindhármónk átalvetőjében.
– De ez a fickó előbb-utóbb úgyis meghal. – jelentettem be – Így aztán, ha magunkkal visszük, később is lesz friss hús. Nem kéne pocsékolnunk, nem gondolod?
Bátyám döbbenten nézett rám, miközben Meropránt elgondolkoztatták szavaim.
– Rendben hát, vigyük, de siessünk! – azzal gyorsan bekötötte az idegen száját, hogy ne tudjon tovább ordítani, majd ismét a vállára kapta és nekiiramodtunk.
– Elterelem a figyelmüket! – kiáltottam még oda, mert amint kiértünk a nyílt síkságra, az égbolton fel-alá szálló ragadozók szinte azonnal észre is vettek minket és megindultak felénk. Szerencsére elég sok alagutat ástunk már a talajba, igen sok kijárattal, így nem kellett messzire futni a teherrel. Hamarosan biztonságban lehettünk a talaj felszíne alatt. A hozott étel felett igen nagy volt az öröm, így kezdetben nem is törődtek az idegennel.
Amint megérkeztünk, nem telt bele sok idő és mindenki az étel elosztásával foglalatoskodott. Az idegent otthagyták a fal mellett heverve. Gyorsan lehajoltam hozzá és behúztam az egyik oldalsó helyiségbe. Közben újra magához tért. Sietve kaptam ki a szájából a rongyot, hogy levegőhöz juthasson. Ekkor fuldokolva köhögni kezdett. Azt ugyan nem tudtam pontosan, miként segíthetnék rajta, de azzal tisztában voltam, hogy a vérzést mielőbb el kell állítani. Gyorsan bekötöztem hát a sérüléseit. Szörnyű fájdalmak kínozhatták, szemei már könnyekkel teltek.
– A Tűzisten segítsen meg! – suttogtam, amikor végeztem. Még élt, de tudtam jól, korai lenne megköszönni az istenek segítségét, mert még egyáltalán nem lehet okom az örömre. Igaz, túléltük, hazaértünk mindhárman, sőt rá tudtam beszélni őket arra is, hogy az idegent lehozzák, így már valamennyien védett helyen voltunk. De azt is tudtam, hogy ennek valószínűleg nem volt sok értelme. Jobban belegondolva, nem is értettem, hogy mire számítottam. Az idegen ugyanis már szemmel láthatóan az utolsó pillanatait élte és szörnyű kínok is gyötörték. Jobb lett volna neki, ha végzek vele, hiszen nem rendelkeztem semmilyen tudással ahhoz, hogy segíthessek rajta.
Már csak a többiekben reménykedhettem.

Felkerült: (Május 10. – szerda)

Az idősebbek még ismertek gyógyító módszereket és bár nem volt szokás a demiurg törzsekben, hogy a sebesültekkel foglalkozzanak, de talán… talán rá tudnám őket venni valamivel. Arra gondoltam, hogy esetleg megígérhetném nekik, hogy gyakrabban elmegyek vadászni. Annak biztos örülnének, ha lenne, aki kockáztatja az életét helyettük.
Ahogy így gondolkoztam, nem telt bele sok idő és már ott állt mellettem törzsünk legvénebb tagja, akit vezérünknek neveztünk.
– Ez meg miféle szerzet? – kérdezte és lábával belerúgott az idegenbe. Aztán megvetően hozzátette még: – Kár, hogy nincs rajta túl sok hús, de egy ideig megteszi.
Azzal fordult volna, hogy távozzon, de megállítottam:
– Nem azért, hoztam, hogy megegyük.
– Akkor minek? – lepődött meg.
– Segítenünk kéne rajta!
– Segíteni? És rajtunk ki segít? Különben is, ennek mindjárt vége. Ránézésre látom, hogy olyan sérülései vannak, amiket nem élhet túl.
– Mégis… tenni kéne valamit érte. Ha túléli, esküszöm, hogy minden alkalommal vállalom az utat a rengetegbe. És ugye most se kevés élelmet hoztam.
– Nocsak? Aztán mitől ilyen fontos neked ez az idegen?
– Nem tudjuk ki ő, honnét jött és mit tudhat. – próbálkoztam észérvekkel hatni rá – Nem úgy néz ki, mint egy átlagos demiurg. Mutánsnak tűnik, olyannak, mint amilyen én vagyok. Az, hogy felnőtt, hogy még életben van, hogy egyedül járta a rengeteget, azt mutatja, nagy harcos és tudhat valamit. Talán rajtunk is segíthet, hogy ne kelljen folyton itt rettegnünk az üregekben.
Vezérünk erre összevonta szemöldökeit.
– És mégha túl is éli… alig van élelmünk. Egy éhes szájjal több minek nekünk? Kockáztatnád népünk életét?
– Megfelezem vele a saját részem és bármit megteszek, csak kérem, próbáljuk meg, hátha lehet tenni érte valamit!
A vezér erre elgondolkozott, majd felelet helyett már hívta is a horda felnőtt asszonyait, akik ismertek néhány praktikát. Engem közben kitessékeltek a szűk kis helyiségből. Kint várakoztam, miközben bentről kihallatszott az idegen rettenetes ordítása. Aztán végül csend lett. Véglegesnek tűnő, ijesztő csend.

Felkerült: (Május 11. – csütörtök)

– Meghalt? – kérdeztem szorongva, amikor a vezér előjött a kis helyiségből. Nem akartam hallani a választ. Úgy éreztem, most, hogy reménykedhettem nem bírnám elviselni, ha még egyszer szembesülnöm kéne halálával.
– Még nem. – hangzott a rövid felelet, majd továbbindult.
– De van esély rá, hogy túléli? – kérdeztem utána futva. – Ugye rendbe jön? Ugye fel fog épülni?
A vezér erre felém fordult.
– Jobb lenne neki, ha meghalhatna. Imádkozz a Tűzszellem irgalmáért, hogy mielőbb szólítsa magához! Ez minden, amit tehetsz érte.
– Annyira súlyosak a sérülései?
– Nem tudom. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Az igaz, hogy sokkal rosszabbul nézett ki, mint amilyen állapotban valójában van. Kiderült, hogy a legtöbb sérülése csak felszíni. Egy kivételével, ami egy szúrt seb. Ezt a sérülést valószínűleg egy karom okozta, ami megcsúszott a bordáján. Erről viszont nem tudjuk, milyen mély és hogy ért-e bármilyen létfontosságú részt. És persze még eltört pár bordája is. Tehát vagy igen nagy kínok közt fog meghalni, vagy felépül ugyan, de addig is még sok szenvedés vár rá. Már nem tudjuk mivel csillapítani a fájdalmait. Elfogytak a tartalékaink. Az asszonyok megtettek mindent, ami tőlük telt, de az idő adja meg majd a választ arra, hogy túléli-e. Egyébként te is jól tudod, aki megsérül, annak nincs joga az élethez, ha nem képes önmagát rendbe hozni. Aki gyenge az elhullik. Ez az élet rendje. Szóval csoda, hogy még életben van. Igen bátran küzdhetett mutáns létére. Csak ennek és a jószerencséjének köszönheti, hogy még él. És persze a Tűzszellemnek, aki óvja lépteink! De még sok szenvedés vár rá, ha felépül egyáltalán. Akkor viszont ne feledd az ígéreteid!
– Bemehetek hozzá? – kérdeztem.
Erre csak bólintott, majd továbbment.

Amikor az idegen ismét magához tért, – mert teste nem volt hajlandó feladni még – egy ágyszerű emelvényen feküdt és rémisztő alakok vették körül. Pokoli, fekete alakok. Meglepő módon azonban sebeit kötözgették, fura főzetekkel átitatott rongyokat téve testére. Bár úgy érezte, ettől valamelyest enyhül fájdalma, de igen nehezen vette a levegőt és köhögés gyötörte. Már bánta, hogy nem halt meg. Bánta, mert ahogy arcaikat, lemondó fejmozdulataikat elnézte, már tudta, aligha tudják megmenteni életét, elkönyvelték már a halálát és csak szánják amiatt, hogy mennyit kell még szenvednie. Ezt anélkül értette, hogy megértette volna szavaikat.

 

Folytatás: 4. rész: Amiért érdemes élni (Május 12. – péntek)

Tetszett? Oszd meg bátran! Köszönöm!