Kisregény Kisregény: A rettegés vége

RV: 4. rész – A demiurg vezér

Felkerült: (Május 12. – péntek)

Ezt látva a fiatalemberben ismét feltámadt a halál utáni vágy. Nem akart élni. Nem akarta, hogy megmentsék. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy ilyen világban éljen és tudta, haza se térhet többé. Egyrészt nem ismerte a visszautat, másrészt nem akart szégyenkezni amiatt, hogy nem vitte semmire. Ráadásul a fájdalma is egyre elviselhetetlenebbé vált és köhögése se akart szűnni. Jól tudta, érezte, sérülései elég súlyosak és csak igen kevés esélye van a túlélésre. Nem akart küzdeni az életben maradásért, nem akart már tovább szenvedni. Tekintete a megoldást kereste és hamarosan meg is találta. Nem messze egy asztalon különféle tárgyak sorakoztak, csontokból készült eszközök, pengék. Arra gondolt, jobb lenne egy tőr, de talán valami más éles tárgy is megteszi.
Behunyta szemeit és elhatározta, amint teheti, önnön kezével végez magával. Egy ideig ezen elmélkedett, küzdve fájdalmaival és a köhögéssel. Közben észre se vette, hogy az asszonyok lassan elhagyják a helyiséget.
Aztán egyszer csak különös érzése támadt. Feltekintett. Ekkor megpillantotta ismét a lányt, aki nagy zafír szemeivel érdeklődve nézte őt. Teljesen emberinek tűnt. Egyáltalán nem illett erre a vidékre. A többiek is emberszerűek voltak, de fekete bőrük, hasadt pupillájuk, karmaik, és fejükön a szarvak, vad megjelenést kölcsönöztek nekik. Ez a lány azonban olyan volt, mint egy törékeny hercegnő az ő világából, bár fehér bőrét sár és vér piszkolta be. Aranyló hajfürtjei és bájos, mosolygó arca leginkább egy angyalhoz tette hasonlatossá. Lágy, kellemesen zengő hangján azonnal elkezdett beszélni, és csak beszélt és beszélt. Nem zavarta, hogy a férfi nem érti egyetlen szavát sem. Aztán végül megtorpant, talán csak hogy lélegzetet vegyen és tovább folytassa, de aztán mintha kérdést tett volna fel. A férfi, bár nem értette őt, de azért összeszedte minden erejét, és köhögéssel küzdve így felelt:
– Nem értem… sajnálom.
A lány erre ismét elmosolyodott, de aztán csak tovább folytatta és csak beszélt és beszélt, könnyedén, bizakodón, mint tavasszal a virágok felett futó lágy szellő. A férfi sokáig hallgatta volna a dallamát, de köhögése nem bírt csillapodni és ez egyre jobban idegesítette.
Aztán a lány egyszer csak elnémult és aggódva nézte őt egy ideig, majd felkelt és elindult kifelé, hogy magára hagyja.
A fiatalember elmerengve tekintett utána. A leány hangja és megjelenése pár pillanatra valamelyest elterelte figyelmét fájdalmáról, mely azonban ekkor kezdett ismét felerősödni. Újra eszébe jutott terve és az asztal felé tekintett. A lány ekkor visszanézett és elkapta ezt a pillanatot. Átvillant rajta a gondolat, hogy talán a férfi meg akarhatott halni, azért járt a rengetegben, de mivel az ő vidékén még hírből se hallott senki az öngyilkosságról, az elkeseredés ilyen fokáról, és egy ilyen tettre semmilyen elfogadható indokot nem tudott volna, így elvetette a gondolatot. Kiment.

Felkerült: (Május 13. – szombat)

Amikor beléptem hozzá, már mindenki távozott. Az idegen a helyiség közepén álló emelvényen feküdt félig ülő helyzetben. Testét takaró fedte. Odaléptem hozzá és elgondolkozva néztem halovány arcát, kénszínű fürtjeit. Még sose láttam senkit, aki hozzám hasonlatos lett volna. És most itt ez a férfi. Ez az idegen. Nem tudok róla semmit. Valamilyen különös nyelven beszél. Vajon honnan jött? Lehet, hogy valahol, távol innét élnek még hozzám hasonlatosak? Avagy ő is csupán egy mutáns, egy selejtes demiurg, valami távoli törzsből? Vagy lehet… lehet, hogy… Vajon ki lehetett az igazi apám? Talán nem is az, akit eddig annak hittem? Egyszer megtámadták a falunkat és apám az életét áldozta, miként oly sokan mások is. Azért, hogy mi, a gyermekek, élhessünk. Hogy felnőhessünk. Ezért nem maradt harcos a faluban, ezért kellett lemenekülnünk a föld alá és ezért kaptunk már oly fiatalon szigorú kiképzést. Apámnak éppúgy, mint a többi harcosnak, nem volt sírja. Valamennyijük csontja odafent, elszórtan hevert jóideig, míg be nem nőtt mindent a kusza növényzet. Csak később, sokkal később merészkedtünk fel újra a felszínre és csak akkor szedegettük össze mindazt, ami megmaradt belőlük. Mivel azonban túl veszélyes volt odafent, és a holtakat se lehetett szétválogatni már, így aztán csak egymás mellé hordtuk a maradványaikat.
Apámat nagyon becsültem és tiszteltem azért, amit tett. Még emlékeztem rá. Mindig jókedvű, mosolygós volt. Rengeteget beszélt. Folyton csak mesélt és mesélt és nem csak nekem. Ó, hányszor hallottam történeteit, különös távoli tájakról, messzi idegenben élő lényekről, más nyelveken beszélő népekről. Mindig elment, aztán hazatért és igen sok érdekes holmit hozott. A kérdésre, hogy minek mászkál annyit, azzal viccelődött, hogy szeretné, ha a halál nehezebben érné utol. Mindannyian tudtuk azonban, hogy ezáltal teszi ki leginkább veszélynek magát. Sejtettük, egyszer majd nem tér vissza többé. Ám a sors nem adta meg neki azt a kegyet, melyre nyilván vágyott, vagyis, hogy távol innét, távol a falujától, a messzi idegenben veszíthesse el életét, és senki se lehessen biztos halálában. Szerettem őt és tiszteltem. Ha külsőmet tekintve nem is hasonlíthattam rá, de a beszédes természetét, végtelen jókedvét örököltem. Legalábbis eddig a pillanatig ezt hittem. De… ekkor felvillant bennem egy gondolat. Lehet, hogy ő nem is a vér szerinti apám volt? Nem. Az nem lehet. Tiltakoztam azonnal e gondolat ellen. De mit számít ez? Még, ha igaz is… ő egy jó apa volt. Mindent megtett értem és testvéreimért. Sőt! Az egész törzsért. Inkább vagyok selejtes mutáns, csak igaz legyen, hogy ő az apám. Más nem számít. Ilyen gondolatok cikáztak bennem, ahogy ott álltam az eszméletlen idegen mellett. Aztán váratlanul megmozdult. Kinyitotta szemeit és reám tekintett. Rámosolyogtam. Komoly arccal nézett, töprengőn, majd ismét erősen köhögni kezdett. Az, hogy magához tért, reménnyel töltötte el szívemet. Arra gondoltam, talán, ha külsőre más, mint a demiurgok, talán a teste is más. Talán van még esélye.
– Most már minden rendben lesz. – szóltam hozzá biztatón mosolyogva. Tudtam, nem értheti szavam, ám most is, miként általában mindig, kifejezetten kényszert éreztem arra, hogy beszéljek. – A Tűzszellem, akiben hiszünk, áldott legyen a neve, képes akár csodát is tenni. Semmi ok az aggodalomra. Minden pillanatban hozzá fohászkodom. Csak idő kérdése és jobban lesz. Jobban kell lennie! Hiszen oly sok kérdésemre választ kell még adnia. Annyira hasonlít rám. Nem lehet, hogy most csakúgy egyszerűen meghal és sosem tudhatom meg, hogy honnét jött, hogy kicsoda… Tényleg nem érti, amit beszélek? – torpantam meg bizonytalanul egy pillanatra, mert oly figyelmesen hallgatott, hogy kételyeim támadtak. Vártam, de kérdésemre nem felelt. Legalábbis nem azonnal.
Aztán összeszedve erejét, fájdalmaival küszködve és köhögés közepette csak ennyit suttogott:
– Denszászkátáláveno… Lipumepoli.
– Hm… Tehát valóban nem értjük egymást. – mosolyogtam. – De nem gond! Kicsit nehéz ugyan a nyelvünk, de majd segítek és hamar megtanulja. De én is megtanulhatom az önét, mert igen gyorsan tanulok. – folytattam lelkesen, majd megálltam egy pillanatra, mert már nagyon köhögött. Nem bírtam tovább hallgatni. Kezdtem úgy érezni, hogy bizakodásom teljesen alaptalan és csak áltatom magam. Felkeltem hát mellőle és így szóltam:
– Na, de most hagyom pihenni is, hogy annál hamarabb rendbe jöhessen. – azzal megfordultam, hogy elhagyjam a helyiséget. Már az ajtóhoz értem, amikor megtorpantam egy pillanatra. Nem bírtam szabadulni attól a gondolattól, hogy olyan súlyos lehet a sérülése, hogy valójában nincs esélye a gyógyulásra. Már rettenetesen köhögött és úgy tűnt, egyre rosszabb a helyzet. Miért is ámítom magam? Jobb lenne talán, ha mellette maradnék, hogy ne legyen egyedül az utolsó pillanataiban. Visszafordultam hát és akkor éppen elkaptam pillantását, melyet a fal melletti asztalon heverő szerszámokra vetett. Hirtelen átvillant elmémen egy elképesztő gondolat. Lehetséges volna, hogy meg akar halni? Ekkor döbbentem rá, hogy a Rengetegben, amikor rátaláltunk, nem volt se vele, se körülötte egyetlen fegyver se. Ugyan mi másért menne valaki fegyvertelenül a vadonba, ha nem azért, hogy szántszándékkal elveszejtse magát? De nem. Ez lehetetlen. Ki akarná saját halálát, hacsak nincs valami nemes cél? De így… Nem. Ez lehetetlen. Elképzelni se tudtam olyan indokot, mely magyarázatul szolgálhatott volna. Aztán hallottam, hogy hívnak. Nem szívesen, de mentem, hisz tudtam, különben nekem nem marad élelem. Miközben azonban eltöprengve kiléptem a helyiségből, továbbra se hagyott nyugodni a gondolat.

Felkerült: (Május 14. – vasárnap)

Nem kellett több a fiatalembernek. Amint a lány távozott, minden erejét, utolsó erejét is összeszedte, hogy felkeljen, de csak annyira futotta, hogy lefordult az ágyról. Kúszva, mászva érte el az asztalt.
A feszítő szúró fájdalom, mely már a vállába és a hasába is kisugárzott, a folyamatos száraz köhögés, a nehézlégzés és a hasogató légvétel alapján jól tudta, hogy az állat karma átszakíthatta a tüdejét.
Jól ismerte az emberi szervezet anatómiáját és a belső szervek elhelyezkedését, valamint a gyógyítás tudományát. Fontosnak tartotta ennek kitanulását, miután megismerte az örök fiatalság titkát. Attól tartott ugyanis, hogy mivel nem sérthetetlen, így ez a tudás mit se ér, könnyen meghalhat. Szeretett volna halhatatlan lenni, örökké élni, ehhez azonban meg kellett tanulnia a gyógyítás minden módszerét, amit csak lehetett. Hosszú esztendőkön át járta hát a világot, sokfelé megfordult, számos nép tudását megismerte. A legjobb gyógyítók mellett inaskodott, míg végül maga is azzá vált és képes lett akár a harctéri sérülteket is ellátni.
Arra gondolt, hogy ezúttal talán csak azért nem halt még meg, mert szerencséje volt és komolyabb eret nem ért az állat karma és mert javarészt eszméletlenül hevert, tehát alig lélegzett. A sérülésen át a mellkasába bejuthatott ugyan a levegő, az egyik tüdeje pedig azóta már összeeshetett, de a seb bizonyára akkor még nem záródott el, különben már rég halott lenne. Először arra gondolt, hogy a problémát az okozhatta, hogy ellátták és bekötözték, így azóta minden lélegzettel egyre több és több levegő halmozódik fel mellkasában, mert a seben át nem tud távozni a levegő. Ezáltal lassan mindinkább az ellenkező oldalra nyomódik a másik tüdeje és a szíve is. Érezte, már nem lehet sok ideje hátra, mielőtt összeomlik a keringése.
Sietve fogta kezébe az egyik csontpengét, amivel gyorsan levágta magáról a kötéseket, hogy szabaddá tegye a sebét. Hiába távolította azonban el a fekete gyolcsot, ez se segített. Tekintete riadtan kutatott valami alkalmas eszköz után. Egy tőrre lett volna szüksége vagy valami hasonlóra, amivel átszúrhatta volna mellkasát, hogy a már-már elviselhetetlenségig fokozódó nyomást enyhítse, de csak apró, hasznavehetetlen pengéket talált.
Tudásának hála, most megmenthette volna önmagát, de a helyiségben sehol nem látott ehhez alkalmas eszközt. Legnagyobb bosszúságára segíteni akartak rajta, megmenteni az életét, de nem tudták megítélni helyesen az állapotát, ő pedig nem tudta elmagyarázni, hogy nem arra kellene a tőr, hogy végezzen magával. A legjobb persze az lett volna, ha valaki leszívta volna a levegőt, de ehhez végképp nem rendelkezett semmilyen eszközzel és mivel nem beszélte a nyelvüket, segítséget se kérhetett. Nem sok esélyt látott hát arra, hogy így életben maradjon.
Aztán eszébe jutottak fivérei és a fogadás és az, hogy milyen ostoba, hogy megint élni akar. Mégis minek? Egy ilyen helyen?
Azzal végső elhatározásra jutott.
„Micsoda szégyen… – gondolta – így meghalni… de ennek véget kell vetnem. – határozta el magát.” A jobbjába vette a csontpengét és átvágta másik csuklóján az ereket. Jól tudta, miként kell, hogy rövid idő alatt elveszíthesse az eszméletét, de arra nem számított, hogy ilyen kegyetlenül fog fájni az ereket körülvevő idegek miatt. Aztán több erős sugárban megindult a vére.

Bátyám a szomszédos helyiség közepén üldögélt a többiek társaságában és falatozott éppen.
– Na? – kérdezte. – Hogy van?
– Különös. – feleltem elgondolkozva.
– Igen. Furcsa, hogy neki is kénszínű a haja.
– Nem az a különös. – feleltem még mindig töprengőn. – Szerinted lehetséges, hogy ez a fickó azért járt fegyvertelenül a Rengetegben, hogy elveszejtse magát? – suttogtam.
Emoran egy pillanatra elgondolkozott, majd felpattant és berontott a kis helyiségbe, ahol az idegen feküdt.
Sietve követtem.

Még két szempillantás se telt el és váratlanul egy fekete alak rohant be, nyomában a lánnyal. Pillanatok alatt ott voltak mellette és bármily erősen, görcsösen is szorongatta a pengét, annyira, hogy az már vért fakasztott tenyeréből is, a fickó kicsavarta azt a kezéből. A lány pedig közben már kötözte is a másik csuklóján ejtett mély vágású sebet.
A férfi meglepetten tekintett fel rájuk. Sehogy se értette, hogy lehet ennyire fontos az ő élete bárkinek, kiváltképp ezeknek az idegeneknek. Hisz még csak nem is ismerik őt. Nem tudnak róla semmit. Dühös volt rájuk, mert tudta, megmenteni őt úgyse lesznek képesek és azzal, hogy nem hagyják békében meghalni, csak a szenvedéseit hosszabbítják meg.

Felkerült: (Május 15. – hétfő)

Amikor beléptünk, az idegen már az asztal mellett ült a földön, hátát a falnak támasztva, jobbjában egy pengével, mellyel már fel is vágta balján az ereket. Emoran odaugrott hozzá és kicsavarta kezéből az éles eszközt, én pedig közben sietve kötöztem be a másik csuklóját, nehogy elvérezzen. Annak ellenére, hogy már félájultnak látszott, elég hevesen tiltakozott, de minket ez nem érdekelt. Ezt követően fivérem gyorsan összeszedett minden veszélyes tárgyat és kivitte azokat a helyiségből.
Aztán csak térdepeltem mellette és néztük egymást.

Az idegen csak nézte a lányt egy hosszú pillanatig és arra gondolt, bár életben maradhatna és segíthetne neki. Megérdemelné, hiszen annyira próbálja megmenteni az életét. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire fontos lett volna bárkinek. Igaz, tudta, hogy ez nem a személyének szól, hiszen a lány még nem ismeri őt. Nem szeretheti. Tudta, hogy csak a küllemével keltette fel a lány figyelmét. Azzal, hogy hasonló a bőrük, a hajuk és a szemük színe. Jól látta korábban, hogy mennyire örül neki és annak, hogy találkoztak. Látta rajta, hogy kérdései lennének, mert bizonyára nem is sejti, honnét származik. Szerette volna megtudni, hogy egy ember lánya miként kerülhetett erre a rettenetes vidékre. Szerette volna elvinni abba a világba, ahonnét érkezett. Megmutatni neki, hogy milyen a napfény, milyenek a virágos rétek. „Igen. – gondolta – Tavasz van. Most kellene látnia a mezőket és hallania a madarak csivitelését. Élhetné a fiatal lányok gondtalan életét. Kár, hogy fogalmam sincs a visszaútról.” – aztán ismét rátört a köhögés, eszébe juttatva állapotát.

Biztos voltam abban, hogy dühös ránk azért, amiért tettét megakadályoztuk, de könnyáztatta arcán nem láttam haragot. Magam se tudtam, helyesen cselekedtünk-e. Arra gondoltam, hogy talán önző vagyok. Talán hagynom kellett volna, hogy ő döntsön a saját életéről, haláláról.
Ekkor váratlanul hatalmas robaj rázott meg mindent és leomlott a helyiség szemközti fala és teteje, tőlünk balra a közvetlen közelünkben. Döbbenten kaptam arra tekintetemet. Egy különös, fekete lény zuhant a helyiségbe.

A fiatalember ezt a pillanatot használta ki. Minden erejét összeszedve, sietve kapott a lány tőre után, kivonva azt az övéből. Mire észrevette, mielőtt még megakadályozhatta volna, már sikerült sebet ejtenie magán a válla alatti részen, a bordák között. Igaz, a kapkodás miatt nem tudhatta, nem lett-e túl mély a szúrás. Arra gondolt, hogy ezzel talán csak rontott az állapotán. A lány azt hitte, még éppen időben tudta kicsavarni kezéből a tőrt. Nem sejtette, hogy az idegen ezúttal nem akart meghalni.

A fiatalember mélyen és lassan sóhajtott fel, miközben megeredtek könnyei a megkönnyebbüléstől, mert végre szűnni kezdett mellkasában a kegyetlen nyomás. Jól tudta azonban, hogy ezzel még korántse értek véget szenvedései és még egyáltalán nem biztos, hogy túl fogja élni. Semmi kedve nem volt a hosszas szenvedéshez és fájdalomhoz. Még mindig jobbnak, logikusabbnak látta hát, ha végez magával. Szeretett volna tehát mielőbb módot találni a halálra.

Amint a helyiség fele leomlott, a nagy zajra megérkezett a vezér és vele együtt többen, kíváncsian léptek be. A beomlott földhalom tetején egy teljesen megszenesedett, még füstölgő holttest hevert, nagy, feketére égett szárnyakkal. Minden tekintet rá szegeződött. Még sose láttunk ilyen teremtményt.

Felkerült: (Május 16. – kedd)

Vezérünk, Wellnorán ekkor közelebb lépett hozzá, majd belerúgott egyet. A test nem mozdult. Egyértelműen halottnak tűnt. A vezér erre megfordult és miközben távozni készült, csak ennyit mondott:
– Jól megégett, de talán lesz még rajta ehető hús. Hozzátok!
Erre hárman mozdultak is, hogy kövessék parancsát, de én sietve talpra ugrottam és tőrömmel a kezemben, elébük álltam.
– Nem eszünk meg senkit! – jelentettem ki elszántan.
A vén vezér erre kérdőn fordult vissza:
– Te minden jöttmentet meg akarsz menteni?
– Én csak…
– Hisz ez már halott. Nem látod? Ezen nincs mit megmenteni.
– De elég sok húst hoztam. Mindenki jóllakhatott. Ígéretemhez hűen pedig, minden alkalommal bemegyek a rengetegbe és gondoskodom a hordáról. Legyen ennyi elég!
– Na persze! És ha legközelebb meghalsz? Nem! Minden falat számít. Vagy inkább a kis kedvencedet együk meg? – intett fejével a kénfürtű idegen felé.
Erre nem tudtam mit felelni. Félreálltam az útjukból.

A fiatalember meglepve figyelte a jelenetet. Még mindig nem volt túl jól, de az események valamelyest elterelték gondolatait a saját bajáról. A különös lény felé tekintett. Látta, ahogy a vén demiurg odamegy hozzá, majd belerúg. Nem értette, mit mond, de látva, hogy a lány szembeszáll a többiekkel és elébük áll, sejtette, hogy valami baljós dolgot terveznek. Arra azonban még legvadabb rémálmában se gondolt volna, hogy a horda meg akarja enni, ahogy azt se sejtette, hogy ha meghalna, rá is hasonló sors várna.
Ebben a pillanatban a test váratlanul hanyatt fordult, miközben lentebb csúszott a halom oldalán közvetlenül őmellé. „Talán még él? Vagy csak a fekete föld mozdult meg alatta?” – gondolta döbbenten a fiatalember. Minden erejét összeszedve kúszott oda hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Még ő se látott ilyet korábban, de… olyan emberinek tűnt, bár az arca a felismerhetetlenségig összeégett és roncsolódott. Hiába nézte, semmi jel nem utalt arra, hogy még életben lehet. Nem tudta kitapintani a nyaki ütőerét és a mellkasa se mozgott. Úgy tűnt, nem lélegzik. Már egyértelmű volt, hogy csak a föld mozdult meg alatta és így fordult meg a test. Aztán eszébe jutott valami és kezébe vett egy feketére szenesedett tollat, mely a lény égett szárnyáról hullott le a becsapódáskor, majd pedig az arca elé tartotta. Várt. Közben hallotta a kialakult vitát.

Aztán a pihe alig észrevehetően megrezdült. Először azt hitte, csak az ő keze remegett meg, hiszen még nem volt túl jól és közben is rátört időnként az erős köhögés, de ahogy jobban figyelte, végül egyértelművé vált. A lény bár alig észrevehetően, de még lélegzett. Még élt. Jól tudta azonban, hogy már nem sokáig, hiszen az állapota igen rettenetes volt. Látta, hogy csak pillanatai lehetnek hátra és, ha magához is térne, szörnyűségesek lennének a kínjai.
A fiatalember erre megborzongott és elszégyellte magát azért, amiért annyira meg akart halni. Lám csak, itt van ez az idegen lény, akinek már esélye sincs arra, hogy életben maradjon. Neki már nincs választása, pedig biztos, hogy bármit megadna azért, ha élhetne, míg ő csak úgy eldobná a saját életét.

 

Folytatás: 5. rész: A pilinke (Május 17. – vasárnap)

Tetszett? Oszd meg bátran! Köszönöm!