Kisregény Kisregény: A rettegés vége

RV: 5. rész – A pilinke

Felkerült: (Május 17. – szerda)

A fiatalember feléjük fordult, miközben azon gondolkodott, vajon miként tudná jelezni nekik, hogy az idegen lény még életben van. Akkor vette észre, hogy a lány félreáll, utat engedve a horda tagjainak. Nem tudta, mit terveznek, mire kaptak parancsot, ám nem sok jót nézett ki belőlük. De vajon mit tehetne? Elméje lázasan járt, hogy megoldást találjon. Nem lévén azonban jobb ötlete, minden erejét összeszedve felpattant. Bár teljesen fegyvertelen volt és cseppet se nézett ki túl jól, a köhögés is gyötörte még, mégis elszántan állt eléjük. Tudta, szavait nem fogják érteni, de azért mondott pár mondatot, remélve, hogy hangsúlyából érteni fogják szándékát, azt, hogy nem akarja közelebb engedni őket. Azok, bár nem vették őt komolyan ilyen állapotban, mégis megtorpantak egy pillanatra. A lány nem értette pontosan miről van szó, de a segítségére sietett. A férfi ezt látva, gyorsan újra a holtnak tűnő test mellé térdepelt, a tollpihét pedig ismételten a lény arca elé tartva már mutatta is neki, hogy mi a helyzet. A lány szavak nélkül is azonnal megértette őt.

Amikor kinyitotta szemeit először az égbolt vereslőn sárga kárpitját pillantotta meg, mely odafent kavargott és csak azután vette észre az üreg peremén sétálgató fura lényeket, melyek, mintha keresgéltek volna valamit. Nem sejtette, hogy a zuhanása okozta robaj és az eledel reménye vonzotta oda a vadakat. Ahogy azt se, hogy amint észreveszik odalent őket, képesek teljesen megvadulni a lehetséges táplálékok látványától és minden óvatosságot félretéve rájuk támadnának, hogy a zsákmányt megszerezzék. Aztán meglátta a fiatalembert, aki neki háttal éppen elszántan felpattant, hogy kiálljon érte, az ő védelmében. Jól hallhatta szavait, de az egész csak pár pillanatig tartott és máris elvesztette eszméletét, mielőtt még felfoghatta volna, hogy hol van, vagy mi történik vele, körülötte.

Sietve fordultam az enyémek felé, a következményekkel mit se törődve.
– Még él! – jelentettem be. Suttogtam, nehogy a fent kószáló vadak észrevegyenek minket, bár jól tudtam, ez a fajta csak szaglására támaszkodik. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy a váratlan robaj miféle lényeket vonzhat még oda.
– Hogyan? – fordult hátra a vezér.
– Még életben van. Még lélegzik. Nem ehetjük meg!
– Biztos? – kérdezte a vezér, miközben lassan közelebb jött.
Erre letérdepeltem a lény mellé, hogy a tollpihe segítségével megmutassam, még lélegzik. Az idegen férfi, bízva bennem, látva, hogy már értem őt és tolmácsolni tudom a helyzetet, ekkor hátrébb húzódott, hogy a vezérünk közelebb léphessen és maga is meggyőződhessen az igazunkról. A vénséges Wellnorán elgondolkozva állt meg mellettünk és figyelt.
– Tényleg él. – jelentette be kis idő múlva.
Erre megnyugodtam, de épp csak a pillanat törtrészéig. Ami ekkor következett, attól megfagyott a vérem. A vezér ugyanis a dárdát, melyet mindig jobbjában tartott, hogy legyen mire támaszkodnia, váratlanul a lény mellkasába döfte, majd pedig meg is forgatta. Mozdulata nyomán recsegtek a csontok. Aztán rám tekintett és rideg közönnyel suttogva így szólt:
– Van még valami problémád vagy indulhatunk végre, mielőtt a vadak észrevesznek?

Felkerült: (Május 18. – csütörtök)

Az idegen ezt látva, önnön fájdalmáról megfeledkezve dühösen pattant fel, hogy nekimenjen a vezérnek, de az, a dárdával könnyed mozdulattal vitte a földre. Aztán odalépett mellé és a lándzsát a mellének szegezve, összevont szemöldökkel megfenyegette. Az, annak ellenére, hogy nem beszélte a demiurgok nyelvét, a mozdulatokból és a hangsúlyból, no meg a villámló tekintetből meg is értette őt, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem volt elég neki. Saját életével és halálával nem törődve ütötte félre a dárdát, majd egy gyors mozdulattal kicsavarta a demiurg kezéből, aki kora ellenére is igen szívósnak és fürgének tűnt. Aztán az idegen már fel is pattant, hogy ismételten nekimenjen, de erős kezek ragadták meg, hogy lefogják és a földre kényszerítsék.
Tiltakozott, de nem sokáig. Hiába tanult meg korábban jól verekedni, harcolni is, hogy meg tudja védeni magát, amikor még örökké akart élni. A gyors mozdulatoktól, a küzdelemtől felszakadhatott a sebe, mert ekkor hirtelen fájdalom futott át mellkasán, ami a talaj porába vonta, miközben ismét hevesen köhögni kezdett, majd eszméletét vesztve elájult.
– Na,… – jegyezte meg erre vezér, a lány felé fordulva – Úgy látom, most már lesz bőven élelmünk. Induljunk végre, mielőtt a vadak megtámadnak. Hozzátok mindkettőt! A bejáratot pedig alaposan temessétek be! – tette még hozzá, azzal elhagyta a helyiséget. A horda tagjai szó nélkül teljesítették parancsait, felemelve a földről a két testet, az eszméletlen idegent és a szemmel láthatóan halott lényt, majd vezérük nyomán ők is távoztak. A lány nem tudta mit tehetne. Csak szó nélkül nézte őket. Látott már elég borzalmat azon a világon és ismerte Wellnoránt. Híres volt kegyetlenségéről. Mégis… amit most látott, az teljesen ledermesztette. Aztán eszébe jutott, hogy az idegen még nem halt meg, még küzdhet az életéért. Utánuk sietett tehát. A széles barlangi járatokon egymás után vonultak. Elől ketten az idegent cipelték. Mögöttük haladt Cynidor, míg nyomukban többen a különös lényt hozták. Fáklyás demiurg nők kísérték őket.
Aztán egyszer csak váratlan dolog történt. A megszenesedett holttest hirtelen nagyot rúgott, kitépte magát a demiurgok kezéből és a talaj fekete porába zuhant. Aztán felugrott és nekiiramodott. Látszott rajta, hogy még nem tért teljesen magához és fogalma sincs arról, hol van, mi történt vele, ahogy arról se, hogy merre fut. A következő pillanatban neki is rohant azoknak, akik az idegent cipelték. Lendületétől mindenki elvágódott a porban.

Amikor a szárnyas lény előreesett, ösztönösen kapta maga elé kezeit. Miután mindannyian a földre zuhantak, ő éppen a fiatalember mellkasán támaszkodott meg, de az, ettől sem tért magához. Belső sérülései addigra már olyan súlyossá váltak, hogy pillanatai lehettek hátra. A különös lény kezei azonban amint hozzáértek, azonnal felizzottak és a belőle sugárzó erő áramlása mindent elsöprő hévvel indult meg, elkezdve begyógyítani sebeit.

A lány tágra nyílt tekintettel nézte a jelenetet, miként a közelben lévő két demiurg is, Meroprán és Emorán, akik addig az idegent cipelték. Mindez azonban csak két-három röpke pillanatig tartott. Mielőtt még a fiatalember magához térhetett volna, mielőtt még teljesen felépülhetett volna a gyógyító érintéstől, a szárnyas lény, aki még mindig meg volt zavarodva, már fel is pattant és rohant is tovább.
Nem jutott azonban messzire, mert pár pillanat múlva már össze is esett. Nem vette észre, hogy a demiurgok meglepetten és kíváncsian kezdtek körötte gyülekezni.
Aztán miközben megtámaszkodott a talajon, a testét borító fekete kéreg váratlanul töredezni kezdett és a repedéseken át fehér fény tűnt elő. Még pár pillanat és a megszenesedett részek mind a földre omlottak. A demiurgok döbbent, fekete tekintetei előtt egyszer csak ott térdepelt egy különlegesen ragyogó, fehér lény, puha, óriási szárnyakkal. A fény arasznyi vastagságban vonta körül és oly erősen sugárzott mezítelen testéből, hogy arcvonásait nem lehetett látni.

Felkerült: (Május 19. – péntek)

Közben megjelent Wellnorán is, a vénséges vezér és így ő is szemtanúja lett a jelenetnek. Amikor a lény feltekintett, mindenki egyszerre emelte fel a dárdáját, felé szegezve. Ő azonban nem mozdult, csak tétován nézett körbe, hol egyikükre, hol másikukra. A demiurgok mindenre felkészülten vártak, miközben suttogva tanácskozni kezdtek afelől, hogy mit tegyenek.
– Jobb, ha visszavonulunk és lezárjuk a járatokat, mert ki tudja miféle teremtmény ez és mire képes. – szólt végül a vezér. – Megölni, láttuk, úgyse lehet. Hiába döftem egyenest a szívébe.
E szóra a különleges, fehéren tündöklő, szárnyas lény váratlanul felé fordult és lassan felemelkedett, majd közelebb lépett hozzá úgy, hogy a vezér dárdájának hegye éppen mellkasához érjen.
– Tehet egy újabb próbát, hátha ezúttal sikerül! – szólalt meg mindenki legnagyobb döbbenetére. Hangja rideg volt és nyugodt, de kiérződött belőle a cinikus gúny. Szavaira a demiurgok riadtan hátráltak egy lépést. Teljesen megrökönyödtek azon, hogy ez a lény beszéli a nyelvüket. Tudták, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy érti is őket. Akkor pedig… akkor pedig ez a lény… ez a lény, aki ki tudja mire képes, mindent értett, ami addig elhangzott! Lehet, hogy könnyedén el tudná törölni őket az élők sorából? Ahogy gondolatban felidézték mindazt, amin addig tanakodtak előtte, egyre jobban növekedett riadalmuk.
– Elég! Nyugalom! – szólt közbe sietve Emorán és kezével lentebb nyomta a lándzsát. Nem volt nehéz dolga, mert a vezér döbbenetében már alig tartotta. – Nem fog senki, senkinek ártani. – tette még hozzá.
– Igen! – szólt közbe Cynidor is – Mi csak még soha nem láttunk ilyen lényt és megijedtünk egy kicsit, ezért emeltük fel a lándzsákat.
– Én ugyan nem ijedtem meg! – szólalt meg újra a vezér, miután hangját visszanyerte az első döbbenetet követően. Dárdáját közben teljesen leeresztette és ekkor arra támaszkodva elszántan közelebb lépett a lényhez, miközben összevont szemöldökei alól szikrákat vetettek szemei, de az nem hátrált meg szavaira.
– Mindenki nyugodjon meg és lépjen egyet hátra! – kérte Emorán, de úgy tűnt, egyikük se akar hallgatni rá. Csak nézték egymást és szinte izzott köztük a feszültség. Félő volt, hogy egymásnak mennek.
– Igen, így van! Rosszul mondtam, nem ijedt meg mindenki! – próbálta helyesbíteni magát Cynidor – De ártani egyikőnk se akar!
– Akkor te mégis minek neveznéd azt, hogy ez az alak átdöfött ezzel a bottal? – kérdezte erre a lény Cynidor felé fordulva és téve felé egy lépést. Hangja támadóan csengett, így a vezérnek eszébe jutott, hogy talán hibázott azzal, ahogy ellene fellépett. Végül is nem tudhatják mire képes és nem lenne jó, ha harcra kerülne a sor. Eszébe jutott, hogy ő a felelős megmaradt népéért. Ezért aztán így szólt:
– Én csak segíteni akartam.
– Segíteni? – lepődött meg ekkor a lény, ismét felé kapva tekintetét.
– Igen. Szinte már halott voltál és biztos nagy fájdalmaid lehettek. Én csak segíteni akartam, hogy ne szenvedj sokáig. Gondoltam, megszüntetem a fájdalmaid. Nem sejtettem, hogy képes vagy ilyen gyorsan meggyógyulni. Hidd el, ha sejtem, nem teszem meg!

Szavára úgy tűnt a lény elgondolkozik kissé. Nem felelt azonnal. Tekintetét a talaj porára vetette néhány hosszú, dermedt pillanatig. A jelenlévő demiurgok lélegzetüket visszafojtva vártak. Nem tudták mire számíthatnak tőle, de felkészültek arra, hogy ha kell újra felemeljék dárdáikat és nekimenjenek. Egyelőre azonban a látszatát is kerülték annak, hogy fenyegetőnek tűnjenek.
Aztán a lény ismét a vezérre emelte pillantását és így szólt:
– Ebben az esetben azt hiszem, köszönettel tartozok. – hangja naivan és szelíden csengett. Úgy látszott, komolyan elhitte a vezér válaszát. Nem tűnt se gúnyosnak, se cinikusnak, miközben még hozzátette: – De ha kérhetem, ne forduljon elő még egyszer ilyen, mert ezzel egyáltalán nem sikerült megszüntetni a fájdalmaim. Sőt! Bár csak egy pillanatra, de még rettenetesebb kínt okozott, mint amit már egyébként is éreztem.

Felkerült: (Május 20. – szombat)

A demiurgok összenéztek e szavakra. Először nem értették, hogy ez a lény valóban komolyan beszél-e, de aztán kiderült mennyire naiv. Hitt nekik, mert még nem volt oka arra, hogy kételkedjen. Ugyanakkor igen ésszerűen gondolkodott, könnyen átlátta a helyzeteket és rávilágított a logikátlanságokra, ahogy az elején a demiurg vezérrel szemben is tette. Ha kételkedett valamiben, mindig feltette a kérdést, nyíltan és szemtől-szembe, de ha olyan magyarázatot kapott, amely beleillett az általa addig tapasztaltakba, akkor azt könnyen elhitte és minden aggálya megszűnt. Olyan volt, mint egy gyermek, mintha csak akkor és ott született volna, olyan ártatlan és naiv, mint aki még nem sok rosszat tapasztalt az életben.
A demiurgok igen érdekesnek találták azt a kettősséget, hogy annak ellenére, hogy jól beszélte a nyelvüket, mégis igen sok alapvető fogalmat nem ismert, amit meg kellett neki magyarázniuk. Az még értető lett volna, ha nem ismeri az arrafelé élő állatok, lények neveit, a helyi szokásokat. Csakhogy több alapvető szóval se volt tisztában. Nem ismerte például a születés és a halál fogalmát. Nem értette miért esznek meg bármit. És az is igen meglepő volt a számára, hogy kétféle lény létezik mindenből, nőstény és hím. Úgy tűnt, ő egyik csoportba se tartozik. Nem értette azt se, hogy mi az a szeretet, miért fontos valaki a másiknak, ahogy azt se, hogy mi a félelem, miért rettegnek a föld alatt. És kifejezetten meg volt lepődve azon, hogy Wellnorán miért néz ki úgy, ahogy, azaz a többiektől eltérően miért oly ráncos a bőre és miért mondják, hogy már közel van a halálhoz. Nem értette az elmúlást és felfoghatatlan volt a számára, hogy mindenki meghal egyszer. Számos alapvető fogalommal nem volt tisztában és folyton mindenre rácsodálkozott, mintha csak akkor született volna, ám jól tudták, ez teljességgel kizárt, különben nem beszélné folyékonyan a nyelvüket. Mégis, mintha nem is ezen a világon élt volna korábban. Sajnos arra a kérdésükre, hogy ki ő, mi a neve, miféle lény, vagy hogy honnét jött, nem tudott felelni. Nem emlékezett semmire. Így aztán azt se tudta, hová mehetne. Mivel a demiurgoknak nem volt okuk arra, hogy elzavarják, így történhetett meg, hogy velük maradt.

Jóideig eltartott mire az idegen ismét magához tért, de ennek egyáltalán nem örült. Eszébe jutott a sok fájdalom és borzalom, amit addig átélt, de mindközül az utóbbit érezte a legrettenetesebbnek. Sehogy se értette, hogy tehette ezt a horda vén vezére, hogy szúrhatta le ilyen rideg kegyetlenséggel azt a lényt, annak ellenére, hogy ő is és a lány is megpróbáltak kiállni érte, hiszen még életben volt. Ezekután ismét nem volt kedve az élethez. Legnagyobb bosszúságára azonban ekkor azzal szembesült, hogy nem hagyják többé egyedül, így aztán úgy tűnt, nem sok az esélye arra, hogy megkíséreljen önkezével véget vetni az életének. Páran behoztak egy asztalszerű alkalmatosságot, majd köré leültek, hogy valamiféle kockajátékot játszanak. Fájdalmánál is nagyobb volt emiatt a dühe. Annyira, hogy nem is tűnt fel neki az, hogy már nem köhög és mintha jobban is lenne. Mivel nem tért magához, amikor a szárnyas lény rázuhant, így nem tudta, hogy az, az érintésével már többé-kevésbé meggyógyította őt. Nem látta ezt követően az átváltozását se, azt, ahogy teste újjáépül és pár pillanat alatt visszanyeri egykori alakját, így aztán még mindig halottnak hitte őt. Rettenetesen gyűlölte emiatt a vén demiurg vezért.