Kisregény Kisregény: A rettegés vége

RV: 6. rész – Az igazság

Felkerült: (Május 21. – vasárnap)

Az idegen hamarosan ismét egy ágyszerű emelvényen feküdt, de ezúttal egy másik helyiségben, én pedig szótlanul, eltöprengve néztem őt. Emorán odalépett mellém.
– Miért akarhat valaki végezni magával? – kérdeztem.
– Elképzelni se tudom. – felelte a bátyám. – De most már ne aggódj, nem hagyjuk magára egy percre se.
– Nem lenne jobb, ha engednénk meghalni?
– Nekem mindegy. – vonta meg a vállát – Te akartad annyira, hogy megmentsük és idecipeljük. – tette még hozzá, majd magunkra hagyott. Aztán nemsokára visszatért, nyomában Meroprán és a baráti kör. Meglepve néztem, amint helyet csináltak maguknak és leültek kockázni.
– Cynidor! Gyere te is! – szólt oda nekem az egyikük.
– Igen. – helyeselt egy másik. – Az a fickó most úgyse fut el sehová. Kárt se tehet újra magában, mert mi szemmel tartjuk.
Semmi kedvem nem volt azonban ahhoz, hogy velük játszak. Leültem inkább az idegen mellé és csak néztem őt. Még nem tért magához. Eszméletlenül feküdt és lassan, nagyon lassan lélegzett. Alig észrevehetően. Néha már-már azt hittem halott. Közben azon töprengtem, vajon mennyire gyógyíthatta meg a különös, szárnyas lény az érintésével, amikor ráesett. A seb a mellkasán mindenesetre szemmel láthatóan sokkal jobb állapotban volt. Gyógyulása azonban még nem volt teljes. Persze megkérhettem volna a lényt, hogy segítsen, de hagynom kellett előbb, hogy a többiek kivallassák. Alig vártam azonban, hogy beszélhessek vele erről, bár még nem tudtam, miként kérhetném meg egy ekkora szívességre, így, hogy még nem is ismer minket.
Aztán elkezdtek játszani. Emoran-on és Meropran-on kívül még egy kölyök, Zygoran és egy lány, Magidor ült a társaságban. Legjobb barátaink voltak. Igazi, összeszokott kis csapatot alkottunk mi öten. Jó hangulatuk ezúttal se hiányzott. Ez azonban engem most felettébb zavart.
Játék közben kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek, mintha mi se történt volna. Tréfás megjegyzések röpködtek.
Aztán egyszer csak odaszólt nekem az egyikük:
– Cynidor, mi a baj? Miért nem jössz?
– Csak aggódik a mutáns miatt. – jegyezte meg Zygoran. Jobban meg kellett volna azonban válogatnia szavait, kiváltképp bátyám jelenlétében. A következő pillanatban nagy csattanás és a földön fekve találta magát. Erre, fivéremet és engem kivéve, mindenki elnevette magát.
A lármára felébredt az idegen és feléjük fordult.
– Csendesebben! – intettem le a jókedvű társaságot.
– Óh! – kiáltott fel Zygoran felpattanva és az idegenre tekintett. – Csak nem ébresztettük fel a mutánst?
– Menten fültövön csaplak te bitang! – pattant fel erre Emorán, a bátyám. Persze Zygoran nem várta be az újabb ütést. A kijáratnál termett és már ki is iramodott. Emoran meg utána. A társaság többi tagja, ezen csak még nagyobb jókedvvel mulatott. Én már megszoktam tőlük, de aggódva tekintettem az idegenre. Pillantásom találkozott neheztelő tekintetével.
– Ha nem vagytok képesek csendben maradni, jobb, ha távoztok. – szóltam rájuk haragosan, felkelve az idegen mellől.
– Ugyan! – komolyodott el Magidor és odalépve megérintette jobbomat, miközben a szemembe nézett. – Ne aggódj miatta. Mi, se a jókedvünkkel, se a lármánkkal nem okozhatunk neki akkora kárt, mint amekkorát magának okozna, ha tehetné.
– Ez igaz. – helyeselt Meroprán. – Ne sajnáld tőle a fájdalmat! Igenis legyen magánál és érezze, ahelyett, hogy gyáván megfutamodva a halált választaná.
– Kegyetlenek vagytok. – jelentettem ki bosszúsan.
– Azért véded, mert ő is egy mutáns, akárcsak jómagad. – jelentette ki Meroprán. Most először éreztem igazán sértőnek e szót. Egészen addig, soha fel nem vettem gúnyolódásukat. De most… most valahogy másképp csengett. Nem akartam azonban, hogy ezt megsejtsék. Elmosolyodtam hát, és úgy feleltem:
– Mint tudjátok, én Cynidor vagyok, egy vérbeli demiurg, a Zortran törzs mutánsa. Ez tény. Természetes hát, hogy kiállok minden demiurgért, még a mutánsokért is. – azzal az idegen felé fordultam.
– Sajnálom. – suttogtam neki, megérintve karját. Ő azonban neheztelve fordult el tőlem. Nem hunyta be szemeit. Dühösen és kissé sértődötten bámulta a túlsó falat.
– Ne hidd, hogy a lárma miatt bosszankodik. – jegyezte meg Meroprán. – Sokkal inkább az a baja, hogy betelepedtünk ide és nem hagyjuk meghalni.
– Tudom. – feleltem – Csak maradjon életben. Nem hagyom, hogy meghaljon. Mégha meg is gyűlöl ezért, az se számít.
Ekkor törzsünk vezére, az öreg Wellnorán lépett be. Intett, hogy álljak félre. Először hezitáltam, mert jól ismertem és már nem egyszer meg is tapasztaltam kegyetlenségeit. Nem tudtam mire számíthatok ezúttal tőle. Aztán mégis félreálltam az ágy mellől, ő pedig odalépett az idegenhez.

Felkerült: (Május 22. – hétfő)

– Látom, jobban vagy már. – kezdte a vén demiurg vezér, ám a férfi nem fordult felé. Kitartóan bámulta a túlsó falat. Csak néha pislogott egyet.
– Nem ért minket. – vetettem közbe.
– Tudom. – felelte a vezér. – De azért még felém fordulhatna, hacsak nem süket is. – azzal megérintette az idegen állát, hogy maga felé fordítsa arcát, ám az, elrántotta a fejét.
– Nocsak! Ez meg mit jelentsen? – háborodott fel Wellnoran.
– Nem tetszik neki, hogy nem hagytuk meghalni. – jegyezte meg Meroprán.
– Hogyan??? – fordult meg kérdőn a vezér.
– Amint egyedül maradt, végezni akart magával. Most bizonyára azon bosszankodik, hogy betelepedtünk ide és neki nincs többé lehetősége erre. – hangzott a magyarázat.
Wellnoran erre összevonta szemöldökét, majd így szólt.
– Ha meg akar halni, nincs jogunk megakadályozni őt ebben. Most menjetek ki! – parancsolta. Pajtásaim ellenkezés nélkül felkeltek és távoztak a helyiségből. A kivonulásuk okozta zajra az idegen felénk fordult. Kérdőn figyelte a jelenetet.
– Te is! – fordult ekkor felém zordan Wellnoran.
– Nem! Eszemben sincs! – tiltakoztam, miközben elszántan perdültem elé. Mindig is tudtam, hogy törzsfőnökünk igen kegyetlen. Eddig azonban ez, nem izgatott. Természetesnek vettem, azt gondolván ez szükséges a túléléshez. Most azonban, negatív megkülönböztetésként éltem meg szavait. Lehetséges volna, hogy csak azért beszél így, mert ez az idegen is egy mutáns?
– Ha azt hiszed, meg akarom ölni, tévedsz. – állította a vezér.
– Nem akarom, hogy meghaljon. – tiltakoztam.
– Én sem, de az, hogy mi mit akarunk, vagy mit nem, az nem számít. Senki sem rendelkezhet más életével. Még kevésbé a halálával. Én rá akarom bízni a döntést.
– És az a szárnyas lény? Hiszen őt is gondolkodás nélkül és önkényesen szúrta le. – szaladt ki a számon, de már meg is bántam, mert tekintete erre dühösen villant felém.
– Te most feleselsz velem? – emelte fel a hangját – Már mondtam, hogy a pilinkén csak segíteni akartam, hogy ne szenvedjen. Úgy tűnt, már úgyis vége. Láttad azonban, hogy ezt a fickót ápoltuk a kérésedre. Te magad mondtad, hogy élve is a hasznunkra lehet. Akkor miért akarnám a halálát?
– De Ön is tudja, hogy megölné magát.
– És meddig figyeljük őt, aggódva azon, hogy megakadályozzuk ebben? Ennek mégis mi értelme lenne? Előbb-utóbb úgyis megtenné. Akkor inkább tegye meg előbb. Egyébként ennek is van jó oldala. Így legalább lenne még élelmünk.
Válaszától kirázott a hideg. Csak néztem őt. Nem bírtam elhinni, hogy komolyan gondolja. Pedig nem viccelt. Ez egy ilyen világ volt. Kegyetlen és rettenetes, de igen logikus.
– Egyébként meg miért véded ennyire? – szólalt meg kisvártatva ismét – Hisz nem is ismered. Ráadásul hallom, fegyverek nélkül járt a rengetegben. Nem csodálkoznék azon, ha azért ment volna, hogy meghaljon, mert nem bírt tovább mutánsként élni. Te minek akarod, hogy életben maradjon? Beleszerettél? Vagy csak abban reménykedsz, hogy tőle választ kaphatsz?
– Hogyan? – lepődtem meg.
– Igen. Hisz éppoly kénszínű a haja, mint a tiéd. A szeme színe és a bőre is pont olyan. Azt hiszed, létezik egy ilyen kénhajú nép? Apád sok helyet bejárt. Azt hiszed, ha találkozott volna hasonlóval, akkor nem szól neked?
– És mégis itt van egy. Rajtam kívül. – feleltem.
– Azt hiszed, talán nem is tartozol közénk?
– Nem, dehogy! Én Cynidor (Szünidor) vagyok, egy vérbeli demiurg, a Zortran törzs mutánsa. – tiltakoztam büszkén. – Ide tartozok.
– Mégis gondoltál arra, hogy tán ez nem igaz. Vagy tévedek?
– Ennek nincs jelentősége. – feleltem elbizonytalanodva.
– Cynidor! Ne légy önző! – szólt erre a vezér és elővéve tőrét, az asztalra helyezte, úgy, hogy ezt az idegen is láthassa. – Én most elmegyek. Gyere ki te is! Ha meg akar halni, ne akadályozd! – hangja komoran csengett, aztán elhagyta a helyiséget. A tőrre tekintettem, majd megfordultam és az idegenre néztem. Pillantásunk találkozott.
– Nem. – suttogtam. – Ezt nem akarom. – azzal elsírva magam odaborultam rá. Meggondolatlan mozdulatomra felszisszent a fájdalomtól. Riadtan húzódtam vissza.
– Bocsánat. – suttogtam és kitöröltem szemeimből a könnyet, majd felkeltem és megindultam, hogy elhagyjam a helyiséget.

Felkerült: (Május 23. – kedd)

Az asztal mellé érve azonban megtorpantam egy pillanatra és a tőrre néztem. Kezem megrebbent, hogy megfogjam. Ki akartam vinni magammal. Mégse tettem.
Ismét hátrapillantottam. Az idegen zafír tekintete mintha rám szegeződött volna. Figyelte a mozdulataimat. Éreztem szemeimben ismét gyülekeznek a könnyek. Sarkon fordultam hát, hogy gyorsan távozzak. Már a kijárathoz értem, amikor meghallottam az idegen hangját.
– Perimenete!
Kérdőn fordultam hátra.
– Eláte! – suttogta.
Nem értettem, de abból, hogy kezét kérőn emelte felém, úgy véltem, engem hív vissza. Először megörültem ennek és megindultam felé, ám hirtelen átfutott rajtam egy döbbent gondolat. Valószínűleg csupán a tőrt szeretné megkapni. Erre megtorpantam és tétován tekintettem a fegyverre.
– Denszelotomáheri! Eláte! – szólt ismét. Nem értettem, de bólintott és kérőn nyújtotta felém a kezét. Tényleg a tőrt akarja tehát. Megborzongtam. El kell fogadnom, joga van a halálhoz éppúgy, miként az élethez. Azzal kezembe véve a tőrt, odaléptem hozzá és markolatát felé nyújtottam.
– Ohi! – húzta félre kezét. Most már végképp nem értettem, hisz az előbb még bólintott arra, hogy kell neki a tőr.
– Szászpárakálo! Kaszíszte! – suttogta és intett kezével, hogy üljek le mellé. Engedelmesen helyet foglaltam az ágya szélén. Pár hosszú pillanatig csak néztük egymást, aztán visszatért a hangom.
– Tényleg nem kell a tőr? – kérdeztem tétován, miközben felemeltem és ismét felé nyújtottam a díszes fegyvert.
– Denszelotomáheri! – ismételte miközben bólintott. Még mindig nem értettem miért helyesel, de azért nem adtam fel.
– Az én nevem Cynidor. – jelentettem be elmosolyodva és magamra mutattam. – Cynidor (Szünidor). – ismételtem újra.
– Szünidor! – suttogta a férfi.
Pár pillanatig kérdőn várakoztam. Kíváncsi voltam a nevére, ám mivel a mi világunkban komoly sértésnek számított a másik neve után érdeklődni, így tehát hallgattam inkább. Aztán felemeltem a tőrt.
– Tőr. – jelentettem ki.
– Tomáheri. – suttogta az idegen.
– Ez nagyszerű! – lelkendeztem mosolyogva. – Nemsokára megértjük egymást. Csak jöjjön rendbe gyorsan, mert addig nem akarom fárasztani. Már alig várom, hogy megkezdjük a nyelvtanulást. Milyen fantasztikus lesz! – jókedvem határtalan volt.
– Fantasztikus! Valóban az, de ezzel a sebességgel jó ideig eltart, mire megértitek egymást. Ha egyáltalán megértitek. – jegyezte meg egy hang a hátam mögött. Megfordultam. A hófehér fényben ragyogó lény, akit népem a szárnyai miatt pilinkének nevezett el, ott állt a bejáratnál, a falnak dőlve, karba tett kezekkel. Fénylő testén fekete szőttest viselt, melyet a többiek adtak rá, hogy ne legyen mezítelen.
– Nem kell ilyen borúlátónak lenni. – feleltem. – Elég gyorsan tanulok. Ezenkívül ahhoz, hogy megértsük egymást, sokszor szavak se kellenek. Csak figyelj! – azzal ismét az idegen felé fordultam. Megérintettem a haját, majd az én tincseim.
– Egyforma. Látja?
De… hogy kérdezhetném meg tőle azt, hogy ismer-e mást is, akié hasonló? Igyekeztem mutogatva megértetni magam vele. Figyelmesen hallgatott. Végül aztán úgy tűnt, megértett. Tekintetéből szomorúság sugárzott, miközben válaszolt és közben tagadón rázta meg fejét. Tehát nem ismer hozzánk hasonlót. Állapítottam meg magamban elszomorodva. Ezek szerint csak egyszerű mutánsok vagyunk mindketten.
Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hiszen ebben reménykedtem, abban, hogy vér szerint is ide tartozom, de most mégis valahogy, ólomsúlyként nehezedett szívemre az igazság. Elszorult a torkom, lefagyott arcomról a mosoly.
– Na, sikerült megértened valamit? – kérdezte a pilinke.
– Igen. – feleltem alig hallhatóan. – Így is megtudtam a választ. Apám és anyám nem hazudtak hát. Nem vagyok talált gyerek. Nem vagyok hát más vagy több… csak egy demiurg… de legalább azt továbbra is mondhatom, hogy vérbeli demiurg vagyok, a Zortran törzsből. Ez vagyok. Igen. Cynidor vagyok a Zortran törzs mutánsa, ahogy ő is csak egy mutáns. Ez van.
Megértettem végre, mi vihet rá valakit arra, hogy fegyvertelenül induljon neki a Rengetegnek. „Ezért akart tehát meghalni.” – gondoltam, majd jóideig csak némán hallgattunk.

Felkerült: (Május 24. – szerda)

A fiatalember kinyitotta szemét és feltekintett a lányra, aki fáklyával kezében aggódva térdepelt mellette a kicsiny földalatti üregben. Ismételten rácsodálkozott arra, mennyire nem illik erre a zord, sötét, lángoló világra. A bőre fehér volt, mint a hó, haja aranyló, mint a búzakalász, kíváncsi szemei pedig úgy fénylettek, mint a zafír. Éppoly élénk kéken tündökölt, mint az a kicsiny tengerszem, melyet utoljára látott a barlang sötétjében, mielőtt még magával ragadta csónakját a folyam. Nem értette, miként kerülhetett erre a rettenetes és kegyetlen vidékre egy ilyen csodás teremtés. Arra gondolt, hogy ez a lány éppolyan, mint egy törékeny hercegnő az ő világából. Egy hercegnő, aki oly csodaszép, hogy versengenének érte a kérők, egy hercegnő, aki egy nap akár uralkodhatna is és fényűzően élhetne, ha nem egy ilyen rettenetes és barbár világba vetette volna a végzete, ahol a föld alá kényszerülve kell tengődnie, megküzdve minden betevő falatért, rettegve az ezerféle lény támadásától.

Amikor magához tért, először nagyon bosszantotta a lárma és az, hogy már nem hagyják egyedül. Nagyon elege volt már ebből az egész világból, mindenből és mindenkiből, aki körülvette, de aztán a lányra nézett és elgondolkozott. Nem értette ugyan szavait, de hangsúlyából és gesztusaiból jól láthatta, hogy ezúttal ismét védelmezi őt, csendre intve a többieket. Ha nem akart volna még mindig annyira meghalni, most hálát érzett volna iránta azért, hogy kihozta őt a rengetegből és azóta megpróbálja életben tartani. Csakhogy, még mindig nem érdekelte az élete. A lányon viszont már szeretett volna segíteni valamiképp. Az elmúlt események láttán úgy vélte, hogy nagyonis megérdemelné a segítséget. Elhatározta hát, hogy érte félreteszi önző, halál utáni vágyát egy időre. Legalább addig, amíg el nem tudja magyarázni neki, hogy van egy hely, ahonnét ő is jött, ahol élnek még hozzá hasonlóak. Akkor még nem gondolta, hogy ennél többet is tehetne érte.

Amikor meghallotta a vén demiurg vezér hangját, rá se akart nézni, mert úgy érezte, menten nekiugrana dühében. Tudta viszont, hogy ennek nem sok értelme lenne, hiszen akkor rövid úton végeznének vele és nem tudna segíteni a lányon, aki így egyedül maradna, minden remény nélkül. Igen. Csak ez az egy oka volt annak, hogy nem akart meghalni. Még.
Aztán a vén demiurg beszélni kezdett hozzá, de ő megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Érezte azonban az egyre növekvő feszültséget. Tekintetét a fal felé fordította, hogy a vezér ne lássa szemei szikrázását. A vén demiurg azonban úgy látszott, nem akar megértő lenni és egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal maga felé fordította az idegen arcát. A fiatalember érezte, már alig bírja leplezni gyűlöletét, így hát elrántotta a fejét. Közben hallotta a demiurg vezér értetlen háborgását. Nem értette szavait, de hangjából kiérződött, hogy egyáltalán nincs tisztában korábbi tette súlyával. Alighanem a kegyetlenkedés teljesen természetes volt a számára, így aztán fogalma se lehetett arról, hogy az idegen amiatt dühös rá, hogy oly rideg nyugalommal ledöfte azt a szárnyas lényt. Aztán hallotta, amint a jelenlévők váltottak pár szót, majd pedig elhangzott a vezér parancsa. A hangokból sejtette, hogy távozni készülnek. Kíváncsian fordult meg, figyelve az eseményeket. Aztán látta, hogy a vezér a lányra parancsol, de az határozottan szegül neki ellen. Végül legnagyobb meglepetésére a vén demiurg elővonta tőrét és az asztalra tette azt. Először nem értette mit akarhat. Csak akkor sejtette meg, hogy mit tervez a vezér, amikor a leány a tőrre tekintett, aztán felé fordult és pillantásuk találkozott, majd elsírta magát. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a vén demiurg átengedné neki a lehetőséget, hogy saját kezével végezzen magával és ezzel ő ártatlan maradna. Magában bosszankodott egy kicsit azon, hogy miért nem jutott ez hamarabb az eszükbe, amikor még levegő után kapkodott, mellkasát pedig majd szétfeszítette a nyomás. Akkor még valóban szüksége lett volna egy ilyen pengére.

Aztán a következő pillanatban a leány váratlanul ráborult a testére. Heves mozdulatára a fiatalember felszisszent, ám közben valami egészen különlegeset is érzett. Valami olyat, amit még soha. Jóleső, melengető érzés futott át rajta a hasító fájdalom nyomában. Lámcsak valakinek számít az élete! Alig merte elhinni, de szavak nélkül is tudta, hogy ez így igaz.
A lány szabadkozva hőkölt hátra, de a fiatalembert nem érdekelte már önnön fájdalma. Sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy pontosan mit tehetne a lányért. Nem volt kétsége afelől, hogy jobb sorsot érdemelne annál, mint amit az élettől addig kapott. Segíteni akart rajta. Szerette volna kiragadni abból a barbár világból.

Szerette volna elvinni őt oda, ahonnét érkezett, oda, ahol süt a Nap, virágoznak a fák és ezer pillangó száll a rétek felett. Sajnos azonban már nem talált volna vissza. Pedig szerette volna meghálálni neki, amiért megmentette az életét, amiért kitartott mellette és küzdött érte, szembe szállva még a barbár demiurg hordával is, a néppel, akik között élt.

Aztán eszébe jutott egy ötlet. Azon a világon a drágakövek miriádjai értéktelen kavicsokként hevertek a fekete porban, szikla is volt bőven ezen a vad vidéken, ahogy a föld ércei is bőséggel álltak rendelkezésére, ő pedig jól értett a kőműves és a kovács mesterségekhez, miként oly sok más egyébhez is.

Arra ugyan még nem gondolt ekkor, hogy akár koronát is kovácsolhatna magának ezekből, de arra már igen, hogy ragyogó palotát építhetne a leány köré. Az jutott eszébe, hogy ha már elvinni nem is tudja onnét, de… Mi lenne, ha hálája jeléül elkényeztetné őt minden jóval? Mi lenne, ha biztonságot, jólétet, csillogást és egy igazi palotát varázsolna köré?

Felkerült: (Május 25. – csütörtök)

Közben a lány úgy tűnt beletörődött a vezér parancsába és elindult kifelé. Az asztal mellé érve azonban megtorpant egy pillanatra és a tőrre nézett. Keze megrebbent. Tétovázott. Visszanézett a férfira. Az, kíváncsian figyelte őt. Tekintetétől a leány szemeiben ismét gyülekezni kezdtek a könnyek. Látszott rajta, hogy igyekszik összeszedni magát. Aztán mélyet sóhajtott és sarkon fordult, hogy nagy lendülettel távozzon. Már a kijárathoz ért, amikor meghallotta az idegen hangját.
– Várjon! – szólt utána, bár tudta, úgyse értheti szavát.
A lány kérdőn fordult hátra nagy, de bánatos szemeivel reá tekintve.
– Jöjjön ide! – suttogta a férfi, miközben kezével kérőn nyúlt a lány felé, remélve, hogy ha a szavakat nem is, de ezt megérti.
És így is lett. A férfi kérő mozdulatára elmosolyodott és már indult is, de aztán mégis megtorpant egy pillanatra. Az idegen először nem értette mire gondolhat, de aztán a lány a tőrre nézett.
– Nem kérem a tőrt! – felelte erre a férfi és közben ösztönösen bólintott, megfeledkezve arról, hogy ez félreértésre adhat okot. Jól tudta ugyanis, hogy többen vannak azok, akik éppen ellenkezőleg jelzik a nemet, még az ő világában is.
– Nem kérem a tőrt! Jöjjön ide! – szólt ismét. A lány csodás arca, szép szemei annyira elvarázsolták, hogy ismét bólintott, miközben továbbra is felé nyújtotta kezét. Nem érthette, hogy mit szeretne, ezért odavitte neki a fegyvert és a markolatát felé nyújtotta.
– Nem! – húzta félre kezét a férfi, hogy egyértelművé tegye, nincs szüksége a tőrre. A lány még mindig tétován álldogált.
– Kérem! Üljön le! – suttogta erre a fiatalember, miközben bátorítóan nézett rá és intett kezével. A lány megértette a mozdulatot és leült mellé. Aztán csak nézték egymást jó ideig. A férfi azon gondolkodott, mit mondjon neki. Vajon miként adhatná tudtára, hogy ahonnét ő jött, abban a világban igen sok hozzájuk hasonló lény él, akiket embereknek neveznek és közülük igen sokan szőkék is, akárcsak ők, ketten?
A lány ekkor bátortalanul feltett egy kérdést. Nem értette volna, de abból, hogy felé nyújtotta a tőrt, egyértelművé vált számára, hogy mit szeretne.
– Nem kérem a tőrt! – ismételte meg a férfi a korábbi szavakat és ezúttal ismét bólintott, gondolván, hogy ha most áttérne a fejrázásra, azzal csak összezavarná a lányt. Különben is, még nem tudta, hogy ezen a világon melyik fejmozdulat mit jelent. Jobbnak látta tehát, hogy ha most már következetes marad. A lány értetlenül nézett rá, de remélte, hogy a logika segíteni fog majd neki a megértésben.

Aztán a lány kisvártatva ismét megszólalt dallamos hangján, és közben önmagára mutatott. A mondat egyik szavát meg is ismételte, amiből a férfi tudta, hogy az a neve. Ő is kimondta tehát. Tudta, a lány azt várja, hogy erre majd megmondja a sajátját, bemutatkozva, de… nem tudta mit feleljen. Vajon árulja el a valódi nevét? Azt már jobb szerette volna feledni. De akkor miként mutatkozzon be? A lány egy ideig kérdőn nézett rá. Aztán felemelte a tőrt és kimondott egy szót. A férfi értette, hogy a fegyvert nevezte meg és megismételte azt a saját nyelvén. A lány erre leírhatatlanul boldog lett és újra beszélni kezdett, megállíthatatlanul, bizakodón, úgy miként korábban is tette, amikor tartani akarta az idegenben a lelket.
A férfi még mindig nem értett egy szót se, de kellemesnek találta a hangját. Képes lett volna örökké hallgatni őt, ám váratlanul egy idegen szakította félbe a dallamot.
A férfi erre a bejárat felé tekintett, de nem ismerte fel az ott álló fehér, ragyogó alakot, aki nagy, madarakéhoz hasonlatos szárnyakat viselt a hátán. Olyan emberinek tűnt. Az arcából sugárzó fénytől azonban nem láthatta vonásait. Igaz, ha láthatta volna, akkor se ismerhette volna fel, mert azok után, hogy szemtanúja volt annak, miként döfi át a vén demiurg vezér azt a megégett, szárnyas lényt, nem gondolta volna, hogy még életben lehet, azt pedig még kevésbé, hogy ennyire megváltozhatott.
Nem tudta tehát, hogy ki ő, azt pedig még csak nem is sejthette, hogy több száz év múlva ismét találkoznak majd, miután a lény, nem is oly sokára meghal, aztán pedig egy nap, mindent feledve, az unokaöccseként, Phosphor-ként születik újjá és felnőve így jelenik meg ismét ezen a világon.

A ragyogó alak most ott állt a bejáratnál, a falnak dőlve, karba tett kezekkel és még nem sejtette, milyen rettenetes sors vár rá. Nem tudta, hogy ennek a történetnek ő most csak mellékszereplője, így ezt nem is biztos, hogy túlélheti.

Fénylő testén olyan fekete szőttest viselt, mint a demiurgok, így aztán nem csoda, ha a férfi azt hitte róla, hogy közéjük tartozik. Nem tudta miről beszélhetnek, de nem sokkal később a lány ismét felé fordult, majd megérintette szőke haját, aztán pedig az övét is. Mielőtt még bármit is mondott volna, a férfi már tudta, mi lesz a kérdése. Arról azonban, hogy miként felelhetne neki, még fogalma se volt. Figyelmesen hallgatott és közben figyelte a lányt, de nem a szavait, nem a mozdulatait, hanem az arcát. Szíve közben elfacsarodott, mert ismét arra gondolt, milyen borzasztó lehetett itt élnie, felnőnie egy ilyen rettenetes helyen.
Amikor a lány elhallgatott, a férfi önkéntelenül rázta meg a fejét válaszként, elismerve, hogy vannak hasonlóak, de szólni nem bírt. Látta rajta, hogy erre elszomorodik. Szerette volna megvigasztalni és részletesen elmagyarázni neki mindent, de úgy gondolta, hogy amíg nem értik egymás nyelvét, addig ez lehetetlen.
Aztán a szárnyas alak kérdezett valamit, mire a leány felé fordult és végtelen szomorúsággal mondott neki valamit.
Szavaira néma csend volt a felelet.

Kis idő múlva a pilinke szólalt meg elsőként:
– Szerintem tévedsz. – jelentette be.
– Hogy érted ezt? – néztem rá kérdőn.
– Ez a fejmozdulat nála nem tagadást jelent.
– Ezt honnét veszed?
– Onnét, hogy korábban, amikor a tőr felől érdeklődtél, akkor bólintott, ahogy ti teszitek, miközben igent mondtok, miközben ő nemet mondott.
– Tessék? – ráztam meg a fejem értetlenül.
– Ha a bólintás jelenti nála a nemet, akkor ez igent jelenthet.
– De honnét veszed, hogy fordítva teszi? – lepődtem meg.
– Imént mondtam, hogy közben nemet mondott.
– Te érted a szavát?
– Igen.
– Minden szavát? – emeltem meg a hangom döbbenten.
– A szavait igen, csak a tetteit nem. – felelte erre.
– És ezt csak így mondod? Miért nem mondtad eddig?
– Nem kérdezted. – felelte erre teljesen ártatlanul a pilinke.
– Akkor mire vársz? – kérdeztem kissé indulatosan – Beszélj vele! Tudd meg, hogy ki ő és honnét jött!
– Jól van, na! Egy kérlek is bőven elég lett volna. – jegyezte meg, miközben közelebb jött, majd megállt az ágy szélénél. Az idegen kíváncsian nézte. Bizonyára még nem ismerte fel, hisz külseje azóta, hogy közénk zuhant, nagyon megváltozott.
– Üdv! – kezdte a szárnyas lény és innentől kezdve Cynidor nem érthette egyetlen szavát se, mert az idegen által beszélt nyelvre váltott.

 

Folytatás: 7. rész: Az ötlet (Május 26. – péntek)

Gyere holnap is, a kalandok folytatódnak!

Tetszett? Oszd meg bátran! Köszönöm!