- Az összes - Fantasy: időszámításuk előtt Kisregény Novellák Típus: Fantasy

Fekete lidércek

Szpojler-veszély!
Én szóltam!
Semmiképp ne olvasd!

Valamikor réges-régen, még a történetünk kezdeténél is millió évekkel korábban:

1. rész
#feketelidercek

Léteznek a fényeknél is nagyobb ellenségei az árnyaknak?
Igen! Thanathosz népe egy nap rájuk talál majd.
De még náluk is létezhet rettenetesebb ellenség.
A fekete lidércek!
Szerencsére már kihaltak.
Vagy legalábbis ezt hiszi minden árny és eszükbe se jut, hogy talán emiatt is aggódniuk kéne.
A fekete lidércek valaha, több millió éve még kívánságokat teljesítettek éppúgy, mint a többi lidérc. Gazdát szolgáltak és nem tehettek mást. Egyéb lények parancsait kellett teljesíteniük. Hosszú, igen hosszú idő telt el, miközben fejlesztették magukat és igyekeztek megoldást találni.
Aztán végül… végül az egyikőjüknek sikerült. Ő volt Vhalenien Lüxfrim.
Az első szabad lidérc, aki attól a pillanattól kezdve csak a saját kívánságait teljesítette. Soha többé nem alázkodott be senkinek.
A titkot persze elárulta a többieknek.
Így szabadították fel magukat a fekete lidércek.
A régi kódexek szerint akkor egy sötét, baljós időszak köszöntött a világra. Elszabadult egy legyőzhetetlen, rettenetes, kíméletlen erő. A fekete lidérceket ugyanis nem érdekelte senki és semmi más csak önmaguk és a mérhetetlen szabadság. Miután pedig már képesek voltak arra, hogy saját kívánságaikat teljesítsék, senki se volt képes arra, hogy megállítsa őket.

2. rész
#feketelidercek

Egykoron a fekete lidércek uralmának vagy inkább rémuralmának semmi se szabhatott gátat. Oly magas szellemi szinten álltak, hogy átértékelődött számukra az élet és a halál. Elérték a halhatatlanságot. Nemcsak az örök fiatalság titkát ismerték már, hanem a sérthetetlenség titkát is. Örökké éltek tehát. Velük végezni többé már semmilyen módon nem lehetett. Egy idő után fizikai alakot se öltöttek már. Egykori tüzes lényük fénye mindeközben kihunyt talán, vagy sose volt lángjuk… tán maguk se emlékeztek már. Mindenesetre úgy suhantak a térben, mint az árnyék. Halkan és szinte észrevétlenül, mint a rossz lelkiismeret. Könnyedén teremtettek és pusztítottak el akár teljes galaxisokat is. Ám ahogy telt múlt az idő, ahogy határtalan képességeik és tudásuk egyre jobban túlszárnyalta még önnön képzeletüket is, egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor egy új érzés öntötte el egész lényüket. Ez pedig az unalom érzése volt. És többé már nem tudták mit kezdhetnének az életükkel.

3. rész
#feketelidercek

A fekete lidércek tehát nem tudták mit tegyenek. Már mindent kipróbáltak, minden vágyukat valóra váltották, ami csak eszükbe jutott. Mindenre képesek voltak. Csak egyre nem. Nem voltak már képesek arra, hogy meghaljanak. Ahogy azonban egy jobban unták magukat és az életet, ez a vágyuk egyre erősödött. Egyre több figyelmet fordítottak erre, de hiába próbálkoztak. Úgy tűnt, nincs számukra megoldás. Halhatatlanok voltak és ezellen úgy tűnt, tenni semmit se lehet.

4. rész
#feketelidercek

Sokat gondolkodtak, sok mindent kipróbáltak, de semmi nem működött. Még mindig éltek.
Sok-sok évszázad telt így el, mármint a mi mércénk szerint.
Aztán végül belefáradtak ebbe is, ahogy korábban az életbe és feladták. És ekkor csoda történt. Lassan, sorra, egyikük a másik után oszlott el a térben, s tűntek el végleg a téridő szövetében feloldódva.
Persze mindez nem egyik pillanatról a másikra zajlott le. Előbb lassan a képességeiket vesztették el, bár ez nem tűnt fel nekik, mivel már úgyse használták őket. Így haladtak végig ismét ugyanazon az úton. A felemelkedés útján. Csak most épp az ellenkező irányban. Lefelé.
Nemsokára ismét fizikai alakban járkáltak. Aztán ahogy az idő telt a testük lassan kezdett halványulni, megszűnni, feloldódni a térben és ennyi is lett volna a történetük. Valamennyien a múlt homályába vesztek volna, ha nem létezett volna Vhalenien Lüxfrim, egy közülük, aki azonban nem könnyen törődött bele a dolgokba. Problémamegoldó, kreatív lénye nem akarta megsemmisíteni magát. Még nem unta az életet, de…

5. rész
#feketelidercek

Vhalenien Lüxfrim nem az a fajta volt, aki könnyen feladta vagy hamar elkeseredett. Problémamegoldó, kreatív elméje mindig segítette abban, hogy túllendüljön a nehézségeken. Ráadásul lázadó jellem is volt. Olyan, aki mindig szembe megy mindennel, mert történhetett bármi, semmit se fogadott el egyszerű igazságként. Mindig mindent alaposan átgondolt, megforgatott az elméjében, mégpedig több szemszögből is. A többiek szerint nevetségesen alapos volt és túl rideg, ráadásul mindent túlkomplikált. Csak a számokban hitt és a képletekben és a tudás megszállottja volt. Más nem is nagyon érdekelte. Gyakran a többiektől elvonultan messze kóborolt, de minduntalan visszatért hozzájuk fizikailag is, annak ellenére, hogy a kollektív, közös tudatot bárhonnan el tudta érni. Ritkán látták és nem is nagyon közösködött velük, különcként tekintettek rá és gyakran megmosolyogták, amikor azonban felmerült az új probléma, az, hogy halhatatlanságuk ellenére miként vethetnének véget a létüknek… miután többféle próbálkozásuk is kudarccal járt, tudása és kreativitása miatt visszahívták, hogy a segítségét kérjék.

6. rész
#feketelidercek

Vhalenien Lüxfrim döbbenten hallgatta a többiek kérését. Először nem is akarta elhinni, hogy komolyan gondolják. Aztán ötletelni kezdett, de nem arról, milyen módszerek léteznek még arra, hogy létüknek véget vessenek, hanem arról, mit tehetnének még, amiért érdemes élniük. A többieket azonban úgy tűnt, egyetlen optimista szava sem érdekelte. Gondolataik már csak egyetlen dolog körül forogtak. Vhalenien mondhatott nekik bármit. Ehhez azonban nem akart asszisztálni nekik, de nem tudott mit tenni akaratuk ellen. Ahogy telt-múlt az idő, így jutottak el odáig, hogy végül ismét testet öltöttek, majd kezdtek sorra egymás után szétoszlani, megsemmisülni a térben.
Vhalenien nem volt az az érzelgős fajta, de ahogy látta sorra odaveszni a többieket… nos… kezdett neki is elmenni az életkedve. Ráadásul fogalma se volt arról, hogy mi történik, melyik módszer vezetett végül eredményre… pedig már úgy tűnt semmi se működik, de aztán váratlanul…
Nem értette… pedig ő már azt hitte mindenki feladta.
És ennek ellenére valahogy mégis sorra érték el céljukat, a végső megsemmisülést.

7. rész
#feketelidercek

Egy ideig csak állt ott a sötétben, a sziklák tetején és onnét nézett le az éjfeketén hullámzó tengerszerű áradatra. Már neki se volt kedve élni. Képességeinek nagy részét is elvesztette már. Rájött ugyan arra, hogy mi ennek az oka, de nem akart tenni ellene semmit. Tudta, nemsokára ő is elhalványul és véget ér minden. Valahol azonban, mélyen a lelkében, szerette volna, ha valaki megmentené. És ez a halványan derengő vágy odavonzotta egy mit se sejtő idegen lépteit, aki még éppen időben látta meg odafent Vhalenien Lüxfrim elkeseredett árnyát. Nem tudta róla miféle szerzet, ahogy azt se, hogy nem halhat meg a zuhanástól és a fulladástól se. Legalábbis nem egyhamar. Még nem vesztette ugyanis el minden képességét. Csupán a helyét akarta megválasztani annak, hol oszlik majd el a térben. Azt akarta, hogy senki se lássa. Egyedül, a többiektől távol, kedvenc helyén, odalent a mélyben akarta kivárni a véget.

8. rész
#feketelidercek

Emlékeztek még a fekete lidércek történetére? Öt millió éve kezdődött ez a mese, amikor talán a legtöbben még sejteni se sejtettük, hogy valaha létezni fogunk.
Meséltem nektek arról, hogy kik voltak ők, miféle lények és arról is, hogy miként jutottak el odáig, hogy többé már nem akartak élni.
Azt is meséltem, hogy egykor rég más lények kívánságait kellett teljesíteniük, mindig gazdát szolgálva, de aztán megtalálták a kiutat. Hosszú idő telt el velük, köröttük abban a távoli galaxisban, mialatt hihetetlen tudásra és képességekre tettek szert. Végül azonban megunták létüket. Meséltem arról is, hogy miként küzdöttek a halálért, melyet úgy tűnt, elérni képtelenek. És meséltem Vhalenien Lüxfrim-ről is, aki egy volt közülük. Ott hagytam abba az elbeszélést, hogy áll a sötétben, a sziklák tetején és onnét néz le az éjfeketén hullámzó tengerszerű áradatra. Már neki sincs kedve élni. Képességeinek nagy részét is elvesztette már. Rájött ugyan arra, hogy mi ennek az oka, de nem akart tenni ellene semmit. Tudta, nemsokára ő is elhalványul és véget ér minden. Valahol azonban, mélyen a lelkében, szerette volna, ha valaki megmentené. És ez a halványan derengő vágy odavonzotta egy mit se sejtő idegen lépteit, aki még éppen időben látta meg odafent Vhalenien Lüxfrim elkeseredett árnyát. Nem tudta róla miféle szerzet, ahogy azt se, hogy nem halhat meg a zuhanástól és a fulladástól se. Legalábbis nem egyhamar. Még nem vesztette ugyanis el minden képességét. Csupán a helyét akarta megválasztani annak, hol oszlik majd el a térben. Azt akarta, hogy senki se lássa. Egyedül, a többiektől távol, kedvenc helyén, a sötétlő mélyben akarta kivárni a véget.

9. rész
#feketelidercek

Amikor az idegen lény látta, hogy Vhalenien leugrik, azonnal utána vetette magát, bár még nem ismerte. Nem érdekelte se az, hogy a sötét, víznél sűrűbb anyagban nem fog látni semmit, és az se, hogy odalent a mélyben levegőt se vehet. Nem törődött saját halandóságával se. Csak azt látta, hogy valaki bajban van. Érezte a mindent átható szomorú elkeseredettségét.
Vhalenien Lüxfrim miután a mélybe vetette magát, már nem érdekelte, hogy mi fog történni vele. Hagyta, hogy a sötétség körül ölelje és már-már kezdte érezni, hogy feloldódik benne. Meglepte, hogy váratlanul egy kar ölelte át, bár ő maga vágyott arra, valahol mélyen, hogy megmentsék. Ezért is nem tiltakozott igazán, amikor az idegen a partra kirángatta. Ugyanakkor, mozdulni se volt sok kedve. Még mindig meg akart halni, de szerette volna átélni az érzést, hogy van, akinek számít a léte.
A parton aztán kíváncsian tekintett fel az őt megmentő fura lényre, kinek halovány arcáról reá hullottak a nehéz, fekete cseppek.

10. rész
#feketelidercek

Az idegen lény igen különös volt. Négy végtaggal rendelkezett, melyek közül kettőn térdepelt, miközben a másik kettővel megérintette őt és megtapogatta. Ezekből további öt-öt nyúlvány állt ki. Igazán furának tűnt. Érzékszerveit testének felső, kiemelkedő részén hordta. Csupasz bőre világos volt, de festékcsíkok és minták díszítették, valamint szőrtelen testének egy részét más lényekből készített anyaggal takarta. Szemlátomást nem tűnt tökéletes teremtésnek. Saját karmai se voltak. Másokét aggatta magára. Csak a fején volt valamennyi világos szőr, akár a Nap fénye, halovány és ráadásul gondozatlan összevisszaságban állt. Egy rém bőréből vágott pánttal kötötte körbe. Még friss lehetett, mert arcába vér csordogált belőle.
Vhalenien még nem látott ilyen lényt korábban, de tudásának köszönhetően pillanatok alatt feltérképezte nemcsak szervezetének felépítését, de molekuláris tulajdonságait is.
Küllemre egyértelműen úgy tűnt, hogy valamiféle barbár nép tagja.
Ki találja ki, hogy miféle lény volt?

11. rész
#feketelidercek

Hallgatta, ahogy beszélt hozzá, de nem értette azonnal. Ezt a nyelvet még nem ismerte. Különleges képességeinek, gyors felfogásának és logikájának köszönhetően azonban lassan a szavak mind értelmet nyertek és hamarosan szót tudott érteni vele. Az idegen így ismerte meg múltját és döntésének okait, azt, hogy miért szánta rá magát az ugrásra és hogy valójában hiába húzta ki a fekete mélységből, ezzel korántsem mentette meg. Az idegen hamar megértette mi okozza az igazi problémát. Vhalenien Lüxfrim történetét végighallgatva rájött, hogy csak egy módon lehet megállítani és visszafordítani ezt a folyamatot, mégpedig akkor, ha meggyőzi arról, hogy élni érdemes. Próbált tehát hatni rá. Sokféleképp. Ám mondhatott bármit, úgy tűnt, minden hatástalan. Végül eszébe jutott még valami. Arra gondolt, hogy talán minden szónál többet ér, ha inkább mutat neki valamit. Felkelt hát és megkérte, hogy kövesse.

12. rész
#feketelidercek

Elindultak tehát.
Mentek mendegéltek. Hegyeket, völgyeket bejártak. Sok különleges helyen jártak, sok különleges lénnyel találkoztak, de csak nem akadt semmi, ami a fekete lidércet gyászos hangulatából kibillentette volna.
– Ugye nem az időhúzás a célod? – kérdezte Vhalenien váratlanul megtorpanva. – Tényleg mutatni akarsz valamit? Hová vezetsz?
– Csak bízz bennem és gyere! – felelte az idegen meg se állva, de valójában fogalma se volt merre menjen. Nem volt konkrét célja. A fekete lidérc jól tudta ezt. Gondolatolvasó volt és ezt a képességét még nem vesztette el. Pontosan ismerte tehát az idegen minden gondolatát. Mivel azonban jobb dolga úgyse volt és egyébként is mélyen, legbelül szerette volna, ha megmentik, így aztán követte tovább.
Az idegen azt hitte, hogy majd egy kis együtt töltött idő és a világ szépségeinek megmutatása elegendő lesz. De nem volt az. Már látszott, hogy jóval nehezebb dolga lesz, mint hitte. Telt-múlt az idő és semmi nem használt. Gondolt tehát egy nagyot és váratlanul irányt váltott, majd gyorsabban kezdte szedni a lábait. A fekete lidérc ezen se lepődött meg. Pontosan tudta, hogy hová tartanak, mit tervez.
Így mentek, mendegéltek tovább, míg meg nem érkeztek egy különös szerkezethez. Az idegen részben elpakolta róla a gallyakat, majd lenyílt az oldala és belépett. Vhalenien követte. Aztán rájuk csukódott az oldalfal, majd búgó hang támadt és felemelkedtek. Nem telt bele sok idő és a szerkezet egyik átlátszó oldalán át feltűntek a csillagok. Vhalenien nem lepődött meg ezen se. Látott már űrjárművet korábban. Igaz, elég régen. Azt hitte, már senki se használ ilyet. Nem tudta mennyire biztonságos, de nem is érdekelte. Mindegy volt már neki. Eltöprengve, némán üldögélt, alig hallva az idegen szavát. Pedig az, egyfolytában beszélt hozzá, remélve, hogy valamivel felkelti figyelmét.

13. rész
#feketelidercek

Egyik bolygóról a másikra utaztak, majd egyik galaxisból a másikba, de a fekete lidércet a világ egyetlen különlegessége se tudta volna maradásra bírni. Folyton arra gondolt, hogy a társai hamarosan eltűnnek mind, és ő egyedül marad. Mi értelme lenne így a létnek? Persze eddig se töltött túl sok időt a társaságukban, de azért mégis jó volt a tudat, hogy léteznek… de most. Elképzelni se tudta, mi lesz így vele.
Aztán egyszer csak váratlan dolog történt.
Már az idegen is kezdett beletörődni a megváltoztathatatlanba, abba, hogy ehhez ő egymaga kevés. Csak csendben, némán haladtak egymás mellett az egyik bolygó zöldes ege alatt. A talajt beborította a sárgás, mohaszerű növényzet. A három Nap, három irányban készült lenyugodni. Eltűnődve sétáltak éppen, amikor segélykérő kiáltásra lettek figyelmesek.

14. rész
#feketelidercek

Az idegen rögtön sietett, hogy mielőbb megtalálja a bajbajutottat és segítsen neki. A fekete lidérc unottan követte. Egy mély üregből érkeztek a kiáltások. Az idegen óvatosan közelebb kúszott a pereméhez, majd letekintett, de odalent nem látott mást csak kusza, zöld csalitost. Aztán legnagyobb meglepetésére ágszerű indák nyúltak belőle felfelé segélykérőn, majd megpillantott egy mohával fedett arcot. Sárga, bánatosan csillogó tekintet nézett fel rá kétségbeesve. Az idegen sietve tekerte le derekáról a kötelet és hurokba kötött végét lenyújtotta neki. Nem volt könnyű, de végül nagy üggyel-bajjal sikerült kirángatnia. A fekete lidérc végig csak állt ott a háttérben és nem tett semmit. Unottan nézte végig a jelenetet. Már nem érdekelte mások sorsa, ahogy a sajátja se.

15. rész
#feketelidercek

Amikor a különös lény végre kikerült a gödörből, megrázta magát, hogy a föld mind kihulljon lombkoronájából. Zöldellő ágait sárga rügyek százai tarkították. Az idegen nem értette a lény szavát. Az ugyan egyértelmű volt, hogy hálálkodni kezdett, de utána nem ment tovább, folytatva útját. Csak beszélt és beszélt, de az idegen nem nagyon értette, hogy mit akarhat. A fekete lidérc könnyen segíthetett volna nekik abban, hogy megértsék egymást, de nem tett semmit, csak nézte őket. Nem akarta, hogy az idegen megértse, mert nem hiányzott neki a felesleges harmadik. Attól tartott, ha velük marad, akkor az idegen figyelme elterelődne őróla. Tudta, hogy már nem lehet sok ideje hátra. Nem akarta egyedül tölteni.
Azt hitte, hogy a lény majd hamar távozik, de nem így történt. Mindenáron szolgálni akarta megmentőjét hálája jeléül. Hiába próbálta megértetni vele, hogy erre semmi szükség. Valahányszor továbbindultak és már-már azt lehetett hinni, hogy a lény is megy majd a maga útján, újra és újra ott volt a nyomukban. Kezdte egyre jobban zavarni a jelenléte, mert azt látta, hogy az idegen egyre több figyelmet fordít neki. Annak ellenére, hogy nem értette a nyelvét, kar- és kézmozdulatokkal igyekezett szót érteni vele, miközben a lény egyre hevesebben rázta ágait, úgy magyarázott, hála annak, hogy a fekete lidérc félreinformálta őket tolmácsolásával. Már kezdte látni, hogy ez így nem lesz jó. De mit tegyen? Miként távolíthatná el ezt a különös alakot? Egyetlen kézmozdulattal eltörölhette volna a létezésből a nyugalmát egyre jobban zavaró mohafejű fickót, de nem akarta, hogy az egyetlen, aki hitt benne, akinek fontos volt, azaz az idegen azt gondolja róla, hogy gonosz vagy kegyetlen.

16. rész
#feketelidercek

Aztán Vhalenien elszégyelte magát és arra gondolt, hogy inkább neki kéne távoznia. Megvallotta tehát, hogy nem őszintén tolmácsolta szavaikat és bocsánatot kért emiatt. Nem is igazán értette, hogy tehetett ilyet. Ő egyáltalán nem ilyen volt. Nem szokták érdekelni az érzelmek se, de most… annyira szeretett volna kötődni valakihez, tartozni valahová. Megérintette hát mindkettejüket és a következő pillanatban már értették is egymás szavát. Megbeszélték a dolgot, azt, hogy a lény valójában csak hálás és ezért velük akar tartani. Vhalenien miközben nézte kedélyessé váló társalgásukat, rájött, hogy ő a felesleges harmadik… és lassan elkezdett kihátrálni, hogy magukra hagyja őket. Aztán fordult, hogy távozzon, de váratlanul az idegen utána szólt:
– Vhalenien!
– Tessék?
– Hová mész?
– Nincs miért maradnom.
– Miket beszélsz? Dehogy nincs! Még nem oldottuk meg a helyzeted.
– Mit érdekel ez téged?
– Megmentettem az életed. Felelősséggel tartozom érted.
– Fantasztikus! – jelentette be cinikus gúnnyal a fekete lidérc – Ha csak ennyi a gond, felmentelek a felelősség alól. Az én problémám nem a tiéd. Egyébként meg nekem ez különben se probléma. Én döntöttem úgy, hogy nem folytatom.
– Csakhogy ezt én nem fogom hagyni, mert a barátom vagy.
– Barátság? Ugyan! Semmi hasznod nincs belőlem. A képességeim nagy részét elvesztettem.
– Milyen barátaid voltak eddig, hogy azt hiszed ez a barátság? – lepődött meg az idegen és kéklő szemei tágra nyíltak. Pedig kezdte azt hinni, hogy nem is annyira idegen már. Azt hitte, hogy az együtt töltött idő alatt egész szépen összebarátkoztak.
A homlokán átfutó pánt alatt összevonta szemöldökeit és úgy lépett közelebb, majd így szólt:
– Megkedveltelek. Nem fogom hagyni, hogy meghalj! Mindenre kell legyen megoldás. Csak adj nekem esélyt és bízz bennem! De.… tudod mit? Nézzük másként! Van bármi vesztenivalód, ha velem tartasz?

17. rész
#feketelidercek

Mielőtt azonban Vhalenien válaszolhatott volna, közeledő zajra lettek figyelmesek. Meglepetten fordultak a hang irányába a bozótos szélén. Az idegen azonnal harcrakészen kapott tőréhez. Még pár pillanat és több tucatnyi különös lény rohant elő a kusza rengetegből, de meg se álltak, őket figyelemre se méltatva futottak tovább.
Éppúgy néztek ki, mint legújabb barátjuk. Bokros, zöldellő fejeiken sárga rügyek tarkálltak. Arcukat, testüket vastagon fedte a moha. Hosszú, gyökérszerű ágaikat kapkodva úgy rohantak, mint fura, óriás pókok, de ezt persze most csak nektek mondom. Főhőseink akkoriban még nem ismerték ezt a nyolclábú lényt.
Szóval a különleges teremtmények ott rohantak el mellettük. Először nem értették hova sietnek, de aztán hamar kiderült, amikor az égen gyönyörű, színes szárnyú, méteres lények jelentek meg. Kellemes látványuk azonban hamarosan igen nagy riadalmat keltett, amikor a tisztáson váratlanul lecsaptak. Egyszerre ketten-hárman vetették magukat ugyanarra a kiszemelt áldozatra. Minden oly gyorsan történt, hogy mire felocsúdhattak volna, már vége is volt a mészárlásnak. Pillanatok alatt felkapkodták áldozataikat. Aki megmenekült, az már be is vetette magát a túloldali bozótosba és rohantak tovább sietve, ki tudja hová, ki tudja hány veszély várt még rájuk.

18. rész
#feketelidercek

WhindLhár, merthogy így hívták új barátjukat, ijedten hőkölt hátra, bár a bozótos szélén még biztonságban érezhette volna magát. Aztán pedig csak nézett, dermedten, tágra nyílt szemekkel a tisztás felé. Tudta, hogy nehéz lesz. Figyelmeztették előre őt is, mint mindannyiójukat arra, hogy milyen veszélyes lesz ez az út, de tudta, mennie kell. Népe sorsa, jövője múlt ezen. Azon, hogy hányan érnek célba.
Tudta jól, hogy a többiekkel kellett volna tartania, hiszen egyedül nincs sok esélye a ragadozókkal szemben. Az első csoporttól sajnos leszakadt, mert az előző tisztás után, nagy lendülete hevétől belezuhant abba a szakadékba. A második rohamot nem lett volna szabad elszalasztania. Még szerencse, hogy lesz egy harmadik is. De.… vajon mit tegyen? Hiszen ez a különös idegen megmentette az életét, ő pedig a szavát adta, hogy meghálálja. Nem szegheti meg az ígéretét. Közben viszont a népe is számít rá. Célba kell érnie. Szerintetek? Ti mit tanácsoltatok volna neki?

19. rész
#feketelidercek

Miután WhindLhár a következő és egyben az utolsó lehetőségét is elszalasztotta, mert ragaszkodott ahhoz, hogy meg akarja hálálni az idegennek, hogy az megmentette, így aztán együtt folytatták tovább az utat. Mindenekelőtt persze gyorsan átbeszélték a helyzetet és barátaink megtudták miről is van szó. A teljes sötétedés előtt WhindLhár-nak a többi társával együtt meg kellett volna érkeznie egy völgybe, ahol az asszonyok már vártak rájuk. Gondoskodniuk kellett népük jövőjéről és erre csak a hegyek közti vidék klímája volt megfelelő. Oda kellett hát eljutniuk, mégpedig minél gyorsabban. Asszonyaik ugyanis csak alkonyatkor borultak virágba, majd a sötétség leszálltával szirmaik becsukódtak. Tudták, nem késhetik le ezt az alkalmat. Sietniük kellett hát. És persze nem csak ezért, hanem azért is, mert ragadozók tucatjai ismerték vándorlásuk útvonalát és bújtak meg lesben, rájuk várva. Tudták, hogy sokan elhullanak majd útközben, de ez az út arra is jó volt, hogy kiválasztódjanak a legrátermettebbek és az ő tulajdonságaik öröklődjenek majd tovább. Mivel mindhárom Nap, három irányban a láthatár pereméhez közeledett, úgy tűnt, nincs már túl sok idő. Valójában azonban ezen a bolygón igen hosszúak voltak a nappalok. Elég idő állt tehát még WhindLhár rendelkezésére, hogy a célt komótosan is elérje. Az idegen, miután meghallgatta miről van szó, úgy döntött, hogy ők is megnézik ezt a bizonyos helyet. Terve szerint így mindenki jól járt volna. Miután pedig új barátjuk ily módon célba ér és teljesíti nyilván nem túl kellemetlen kötelességét, együtt folytathatják majd útjukat, hogy a háláját is leróhassa, amiért az életét megmentette. Így aztán WhindLhár-nak nem kellett volna választania. Együtt folytatták tehát tovább az utat.

20. rész
#feketelidercek

Mentek mendegéltek, hegyeken-völgyeken által. Útközben számos veszélyes lénnyel és helyzettel találkoztak, de együtt sikerült mindent túlélniük. Az idegen mindig bátran és igen ötletesen lépett fel. A fekete lidérc általában csak szemlélte az eseményeket. Önmagát se védte. Ezzel persze dupla feladatot helyezett az idegen vállára, aki mindkettejüket igyekezett óvni. Ahogy így haladtak, persze beszélgettek is. Így aztán hamar megismerték új útitársuk jellemét. A mohafejű igazán vidám természetű, kellemes társaságnak bizonyult. Az út során a fekete lidérc kezdte mind jobban megkedvelni és ahogy céljukhoz egyre inkább közeledtek, egyre többször kapta magát azon, hogy nevet. Az idegen örömmel látta ezt. Biztos volt abban, hogy Vhalenien nem halna meg, ha élni akarna. Bíztatónak tűnt tehát, hogy új útitársuk időről-időre sikeresen megnevettette az addig borús hangulatú fekete lidércet. Szemmel láthatóan kezdték megkedvelni egymást. Aztán Vhalenien az egyik alkalommal, az egyik támadáskor félretette addigi közönyét és az elvet, hogy nem avatkozik közbe. Akkor jött ugyanis rá arra, hogy egyiküket se szeretné elveszíteni, viszont ez kis híján, ha nem avatkozik közbe, majdnem megtörtént. Fontosakká váltak a számára. Nem hagyhatta veszni őket. Különleges volt ugyanis, hogy másoknak ennyire számít a léte. Pedig képességeit még nem is ismerték. Mégis megtettek volna érte bármit. Egy váratlan helyzetben tehát viszonozta mindezt nekik és megmentette az életüket. Attól kezdve úgy folytatták az útjukat, mintha veszély nem is lenne. A fekete lidérc könnyedén hárított minden helyzetet. Így alakult ki útközben hármójuk barátsága és így érkeztek meg végül a csodaszép, biztonságos völgyhöz.

21. rész
#feketelidercek
A völgy valójában egy barlang belsejében terült el, ahová csak szűk járatokon át lehetett bejutni, bekúszni. Nagyobb ellenségnek tehát esélye se lett volna. A hatalmas üreg sötét mennyezetén különös lények csillogtak ringatózva, kékes fénybe vonva a helyet.
Amikor megérkeztek, igen kellemes fogadtatásban volt részük. A Marv N’Daril törzs mohaszoknyás, zöldarcú leányai hívogató táncot lejtettek a narancssárgálló réten.
WhindLhár meg is feledkezett barátairól és már indult volna feléjük, hisz vonzotta a kellemes illat, mely csodásan pompázó virágaikból áradt felé. Vhalenien azonban megragadta az egyik ágát és visszahúzta, majd így suttogott:
– Tudsz róla, hogy miután lemegy mindhárom Nap, te meg fogsz halni?
– Tessék? – lepődött meg WhindLhár és sárga szemei tágranyíltak. – Miért halnék meg?
– Mert nem lesz többé szükség rád.
– Miért ne lenne?

22. rész
#feketelidercek

– Ezekszerint senki nem mondta el nektek. – jegyezte meg Vhalenien – Ez érdekes. Vajon miért nem? Talán ennyire semmibe veszi néped a férfiakat vagy… végülis… igaz is… minek tudnotok róla? Akkor talán ide se jönnétek.
– Miről beszélsz? Mi ez az egész? – kérdezte WhindLhár elkomorodva és többé nyoma se volt az addig folyton vidám fickónak.
– Nos, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de akik ideértek, és megtették amiért jöttek, azoknak végük.
– Mi az, hogy végük?
– Meghaltak.
– Az mit jelent?
– Ne mondd, hogy nem érted!
– Pedig fogalmam sincs. Nem hallottam még ezt a szót. Mit jelent?
– Azt, hogy vége. Nem leszel többé.
– Nem leszek? – nézett maga elé WhindLhár miközben értelmezni próbálta az elhangzottakat.
Az idegen eddig csak hallgatta őket, közben szemöldökeit egyre jobban összevonta, ekkor azonban közbevágott, megragadva a mohafejű egyik ágát és így szólt:
– Akkor siessünk innen! Keresnünk kell valami biztonságos helyet mielőtt teljesen besötétedik. Aztán majd kitaláljuk merre tovább.
– Felesleges. – jegyezte meg a fekete lidérc.
– Miért lenne az?
– Mert amint lemegy mindhárom Nap, neki vége.
– De hogy és miért? És egyáltalán miért csak most mondod el ezeket?
– Mert csak most tudtam meg…
– Hogyan?
– Nem mindegy?
– Nagyon nem!
A fekete lidérc tétovázott, majd kelletlenül megvallotta:
– Nos… én… hallom a gondolataikat.
– A miénket is? – lepődött meg WhindLhár felkapva tekintetét.
– Ez most nem fontos. – próbálta elterelni a szót Vhalenien.
– Dehogynem! Mindent hallottál eddig amire gondoltam?
– Nem mindegy? Nemsokára úgyis véged.
– De hogyan és miként? Az egekre kérlek, beszélj már érthetően! – szólt közbe az idegen, aki addigra már egyáltalán nem volt idegen.
– Mit nem értetek még ezen? Megmondtam. Amint lemegy mindhárom Nap, neki vége.
– De miért?
– Miért, miért? Mert fajtájának férfiai nem élnek tovább. Ennyi a létük célja. Az asszonyoknak viszont még gondoskodniuk kell az utódaikról, így igen sokáig élnek.
– De.… én még csak nemrég eszméltem magamra. – nézett nagy szemekkel WhindLhár.
– Sajnálom. – suttogta barátjuk közelebb lépve hozzá és egyik ágára téve kezét – Tudod, sajnos ilyen az élet. Változó, hogy kinek mennyi adatik. És akkor még ott vannak a ragadozók, akik a kiszabott időt rövidíthetik. De nem az számít, hogy meddig élünk, hanem az, hogy milyen tartalmasan. Ezért azt tanácsolom, velünk ne törődj! Az út során már többszörösen megháláltad, amit tettem. Most menj inkább, élvezd az életed míg tart!

23. rész
#feketelidercek

WhindLhár elgondolkozott e szavakra, de nem indult azonnal. Töprengőn nézett a hívogatóan csábító lányok felé. Annyira ment volna, de.… baljós sötétséggel telepedett lelkére a közelgő vég tudata.
“Döbbenetes, hogy vannak lények, akik alig élhetnek, míg mások könnyedén eldobnák az életüket.” – jegyezte meg gondolatban az idegen. Tudta már, hogy nem kell kimondania, Vhalenien így is hallja őt. Miközben vetett felé egy jelentőségteljes pillantást, már látta is, hogy szavai célba találtak. Vhalenien zavartan sütötte le tekintetét.
– Még csak most kezdtem el élni. Még alig láttam valamit a világból. – hallotta közben WhindLhár töprengő sóhaját. Aztán eszébe jutott miért fogta vissza korábban a mohaarcút. Azt akarta megkérdezni tőle, hogy:
– Mit tennél meg azért, ha örökké élhetnél? – kérdezte.
– Ugyan! Mégis mit számít? Aligha változtathatnék rajta.
– Te talán nem. De én… egy fekete lidérc vagyok. Lassan ugyan elveszítem az összes képességem, de.… most… most ott tartok, hogy mások kívánságait még teljesíteni tudom. Ha kéred.
– Naná, hogy kérem! – kiáltott fel boldogan és azonnal ki is virágzott. – Tényleg meg tudnád tenni?
– Igen, de.… akkor nem mehetsz le a völgybe, mert szükség van hozzá az energiádra, amit azonnal elveszítenél, ha lemész. Tehát döntened kell. De arra is gondolj, hogy az örök élet teljes halhatatlanság lesz. Soha nem lehet véged és mindig így fogsz kinézni. Minden elmúlik majd körötted és minden változik, de te örökké ilyen maradsz.
Szavaira az idegen nevetése volt a felelet.
– Te most így akarod rábeszélni?
– Én csak tájékoztatom a tényekről.
– Akkor ne feledkezz meg az újjászületésről se!
– Nos igen. Így van. Aki meghal, az újjászületik és más testben is megtapasztalhatja a létet. De ha az örök életet választod, bármeddig fejlesztheted magad. Bejárhatod az egész világot, ezernyi, milliónyi galaxist láthatsz.
– És aztán végül megunja az életét, mint te? – világított rá az idegen.
Te mit tanácsolná WhindLhár-nak?

24. rész
#feketelidercek

– És aztán végül megunja az életét, mint te? – világított rá az idegen.
– Én nem untam meg és küzdöttem is a többiek gondolatai ellen, de sajnos oly erősen akarták, akarják a halált… nem lehet mit tenni. Az elkeseredettségük pedig rám is hatással volt. Azt hittem nélkülük nincs értelme a létemnek… aztán találkoztam veletek.
– Mégis élni akarsz?
– Azt még nem állítanám. De elgondolkoztattál. Nos? – fordult Vhalenien ismét WhindLhár felé – Mi a kívánságod?
– Szeretnék örökké élni. De ezt már mondtam.
– Igen. De ki is kellett mondanod. Már csak így teljesíthetem. A kimondott szó ad hozzá erőt. – felelte a lidérc, majd megérintette a különös, mohaarcú lényt. Érintése nyomán ragyogó, kék fény futott át WhindLhár testének felszínén.
A következő pillanatban Vhalenien aléltan hullott a porba. Mindketten ijedten térdepeltek mellé. Aztán kisvártatva lassan magához tért.
– Fantasztikus! – suttogta, miközben feltápászkodott.
– Jól vagy?
– Igen… csak… attól tartok, többé már nem tudok kívánságokat teljesíteni. De ne aggódj! Ezt még sikerült. Mostantól könnyen fogsz regenerálódni és folyamatosan újratöltődik a tested így sose veszítheted el az életed. – jelentette be. Aztán kis szünet után, mely alatt kíváncsian fürkészte WhindLhár arcát, meglepetten jegyezte meg: – Azt hittem boldogabb leszel, ha örökké élhetsz!

25. rész
#feketelidercek

A továbbiak összefoglalása:
Kiderül, hogy Vhalenien az idegen esetében már korábban, még az utazásuk alatt gondoskodott arról, hogy az örökké élhessen. Hálából tette ezt amiért meg akarta menteni. Csak persze erről “elfelejtett” neki szólni. Miután azonban kiderül, az idegen ráparancsol, hogy ezt vonja vissza, mert ő nem akar örökké élni, nem akar ilyen kiváltságot, jó neki a folytonos újjászületés körforgása. Döntésében fontos tényező, hogy úgy véli minden csepp energiával időt nyernek, ezért a kapott energiát vissza akarja adni. Vhalenien kelletlenül bár, de teljesíti kérését, de.… mindig van egy DE, mert Vhalenien nem az a fajta, aki könnyen elfogadja mások akaratát. A visszavett kívánság még ad neki valamennyi erőt. Az idegen így, bár már nem élhet örökké, de Vhalenien jóvoltából rajtamarad egy jelölőátok. Ez garantálja, hogy akárhányszor szülessen is újra, mindig ugyanúgy nézzen ki. Hárman még sokáig vándorolnak. Az idegen igyekszik megoldani Vhalenien helyzetét, sok bolygót és galaxist bejárnak, de semmi nem segít. Aztán Vhalenien úgy dönt, felhasználja a visszakapott energiát a jövő biztosítására. Két magot itat át az összekötő-átokvarázzsal. Attól tart, hogy többre már nem futná az erejéből. Aztán ezeket WhindLhár-nak adja, mondván, hogy az egyiket egye meg ő, a másikat csempéssze az idegen ételébe és így minden életében rá fog találni és mellette lehet.

26. rész
#feketelidercek

Az egyik galaxis egyik bolygóján úgy tűnik, hogy az egyik nép talál megoldást. Vhalenien is küzdene már, de a kollektív tudat ereje még ilyen távolból is hat rá és sorra érzékeli a többiek elvesztését. Próbál küzdeni, mert már élni akar. Legalábbis időnként. Állapota azonban egyre rosszabbodik. Eltűnőfélben van.
Mielőtt azonban kiderülne, hogy ez a nép tudna-e segíteni, váratlanul támadás éri őket és megsemmisítik a civilizációjukat. A harcok közben az idegen védelmezni próbálja Vhalenient úgy, hogy félre akarja lökni, így meghal helyette. Vhalenien félreugrik, megtántorodik és beesik az egyik gépezetbe. Ekkor már nincs fizikai teste. Eltűnőfélben van. Valójában már megérinteni se nagyon lehetett volna. Így tud átesni a gépezet falán. Az elektromágnesesség és a kristályok megzavarják. A tudata védelmet kap, de egyúttal csapdába is esik és nem semmisül meg. Idővel pedig magára ébred. A többit már tudjátok.
Mivel WhindLhár Vhalenien tudta nélkül Vhalenien étkébe keveri az egyik magot, amelyiket neki kéne megennie, így talál rá később, sokkal később, sok élet múltán az Árny, azaz Thanathosz az idegenre, a leendő királyra a puszta közepén, amikor az még csak kicsiny gyermek. Thanathosz nyakában ugyanis akkor ott a kristály, benne a fekete lidérc tudata. Az összekötő varázs az, ami miatt találkoznak.

Vége!
(De csak ennek a történetnek van vége!)