Kisregény Kisregény: Végzetes átváltozás

VÁ: A zuhanás (I. fejezet)

Élt valahol, egy távoli vidéken, egy égszínkéken ragyogó tenger partján egy halhatatlan nép. Öröklétük napjai boldogságban és jólétben teltek. Élvezték az életet, a szikrázó napfényt, s a tengert. Különleges étkekkel táplálták testüket és gondtalan vidámság jellemezte napjaikat. Az emberek kedvelték őket és tisztelték is, mert a halhatatlan nép nemcsak köztük élt, de segítette is őket, meghallgatták kívánságaikat és gyakran teljesítették is azokat. Ráadásul képesek voltak arra, hogy az emberek sebeit gyorsan begyógyítsák, és hogy győzelemre segítsék őket a harcokban, sőt még arra is, hogy olykor felfedjék előttük a jövő titkait. A halhatatlanok népe egy hegy oldalában élt, nagy jólétben, hatalmas pompában, gyönyörű lugasokkal, szökőkutakkal, gyümölcsösökkel körbevéve, ahová azonban halandó ember fia be nem léphetett. Imígyen, részben elhatárolódtak a halandóktól, hogy azok ne ismerhessék meg titkaikat, tudásuk és halhatatlanságuk titkát. Idejük nagy részében azonban szívesen jártak, keltek az emberek között.
Phosphor egy volt közülük, ám anyjával és négy fivérével nem velük élt. Nem tudta miért, mi ennek az oka. Hiába faggatta őket, senki se felelt kérdésére. Csak azt az egyet sikerült megtudnia, hogy ez, anyja döntése volt. Valami történt a múltban, valami baljós, talán még az ő születése előtt, amiről senki se akart beszélni. Valami, ami miatt anyja elhatárolódott népétől, és a fényűző pompa helyett az egyszerű életet választva leköltözött a hegy lábánál húzódó rengetegbe. Itt éltek egy kunyhóban, kemény munkával küzdve napról-napra az életben maradásért a természet erői és az erdő vadjai közt. Bármikor felköltözhettek volna a hegyre, hiszen a halhatatlanok népe, népük, szívesen fogadta volna őket, de Phosphor anyja, Hajnal erről hallani se akart. Fiainak nem tiltotta meg, hogy belépjenek a halhatatlanok ligeteibe, hogy idejük nagy részét velük, köztük töltsék, ám ő soha többé nem akart szót váltani az övéivel. Egyedül csupán népük vezérével beszélt, de vele is csak akkor, amikor meglátogatta őket szerény kunyhójukban.
Phosphor nem ismerte az édesapját, de valójában az édesanyját se. A nő, akit anyjának nevezett már gyermekkorában elmondta neki, hogy csak befogadta. Ez sosem volt titok, mindenki tudott róla. Phosphor életére azonban ennek semmilyen hatása nem volt. Hajnal éppúgy szerette, mintha saját, tulajdon vére lett volna. Fivérei pedig testvérként bántak vele. Phosphor-t még az se zavarta, hogy a halhatatlan nép egymás közt jobbára csak szetosz-nak, azaz örökbefogadottnak nevezte. Ennek ugyan kissé gúny íze volt, de ő nem sértésként fogta fel. Nem tudták vele megbántani. Mindig azt mondta, ez egy tény. Ő valóban szetosz. Aztán ahogy telt-múlt az idő, megismerték és megkedvelték, majd pedig szeretetből becézni kezdték. Így lett Szeti. Az emberek előtt azonban mindig is Phosphor maradt, a Hajnal fia.
Így éldegéltek tehát az erdőn, élelmet gyűjtögetve, két kézzel munkálva a földet, hordva a vizet a folyóról, ellátva a napi teendőket, gondoskodva magukról és egymásról. Ruházatuk egyszerű volt, akár a földeket művelő halandóké, ám amikor meglátogatták a többieket a hegyen vagy találkoztak velük a tengerparton, előtte lemosták magukról a föld porát, megfésülködtek és felvették gondosan őrzött hófehér, aranyszegélyes öltözetüket, amilyet népük valamennyi tagja is hordott. Így aztán éppúgy néztek ki, mintha mindig is köztük éltek, nevelkedtek volna. Együtt játszhattak, vetélkedhettek és tanulhattak a többi ifjúval és leánnyal, akik barátsággal fogadták őket. Gondtalan és boldog idők voltak azok.

(Feltéve: November 14 – hétfő este 19 óra)

Aztán egy nap elérkezett az idő és Phosphort, népük vezére, több más ifjúval együtt magához hívatta.
– Elérkezett hát számotokra is a nap – kezdte – hogy útra keljetek. Itt az ideje, hogy világot lássatok, hogy magatok tapasztaljátok meg milyen az élet és hogy aztán tudásitokat gyarapítva térjetek vissza közénk. A feladat ismert. Találnotok kell valamit, amit népünk még nem ismer, vagy nem látott, egy különleges dolgot, ami tudásunkat gyarapítja és azt elhozni nekünk. Nem kell egyedül útnak indulnotok. Kedvetek szerint választhattok társat, vagy akár csapatban is szerencsét próbálhattok. Segíthetitek is egymást. A lényeg, hogy senki nem térhet vissza, amíg nem talált valamit. Ez a próba a felnőtté válás próbája. Az alapján, hogy milyen értékes tudással bíró dolgot hoztok, kaptok majd rangot népünk soraiban.
Az ifjak megértették a szót és másnap hajnalban mindannyian útra is keltek. Phosphor egyedül indult. Nem volt kedve másokhoz alkalmazkodni, másokkal vitázni az út során. Felöltötte a külön erre a célra készített egyszerű ruházatát és saruját, nyakába akasztotta tarisznyáját, anyja pedig ellátta finom étkekkel, jókívánságokkal az útra.
Phosphor már alig várta, hogy indulhasson. Az egyetlen dolog, ami igazán érdekelte az életben az a tudás volt. Mindent meg akart ismerni és érteni. Gyakran csak üldögélt az erdőben, vagy a tengerparton és a világ dolgain elmélkedett. Számos kérdés merült fel benne, ahogy megfigyelte a körülötte lévő világot, így idejének java részét azzal töltötte, hogy azokra a válaszokat felkutassa.
Társai, a vele egykorú ifjak gyakran nem is értették őt, kiváltképp akkor, amikor egy-egy jó mulatságnak ígérkező vetélkedőre hívták és ő visszautasította azt. Nemegyszer előfordult olyan is, hogy amíg mindenki a tenger habjait és a napsütést élvezte, Phosphor valamerre, elvonultan kereste kérdéseire a válaszokat.
Egyik ilyen nagyobb kérdése az élet lényegét kutatta. Látta, hogy minden, amíg él, mozog, aztán megáll és vége. De vajon mi mozgatja őket? Miért állnak meg egy napon? Ismerte a halált, de nem értette. Nem tudta, ő is meghal-e majd, vagy halhatatlan-e, mint a nép, mely befogatta. Sejtette, hogy aligha lehet a válasz ez utóbbi, hiszen nem az ő vérükből született. Amikor tehát talált egy állatot, ami már nem élt, darabjaira szedte azt, válaszok után kutatva.
Mindig is tudta, hogy egy nap, miután ifjúvá érik, elindulhat világot látni. Oly régóta várta ezt és végre most elérkezett. Hajnalban indult útnak, mint mindenki más. A hűvös levegő az új tudás reményét ígérte. Egy út, mely ki tudja hová vezet, és amely során ki tudja mennyi új tudást, tapasztalatot szerezhet.
Ment mendegélt, hegyeken-völgyeken által.
Útja során számtalan új és érdekes dolgot látott és tapasztalt, de nem talált semmit, amit elég különlegesnek nevezhetett volna.

(Feltéve: November 15 – kedd este)

Aztán egy nap, a szakadó esőben bandukolva kiért egy sziklaszirt szélére. Lábai alatt a hatalmas mélység, előtte a távolba vesző horizont. Messze elláthatott onnét a vidéken. A Nap alkonyi fénye az esőfüggönyön túl már csak halványan pislákolt. Tudta, hamarosan beesteledik, tehát mielőbb biztos menedéket kell találnia éjszakára.
Épp fordult volna, hogy ekként cselekedjen, ám ebben a pillanatban megmozdult talpa alatt a talaj és mielőtt bármit tehetett volna, már zuhant is lefelé a mélységbe. Tudta, eljött számára a vég.
Pedig ez még csak a kezdet volt. Egy új, eladdig soha nem gondolt élet kezdete.
Ahogy zuhant lefelé az irdatlan mélységbe, kiálló sziklák és ágak karcolták, szaggatták ruháját és testét. Érezte, ereiben százszoros erővel áramlik vére, szíve pedig akkorákat kezd dobbanni, mintha az egész univerzum szíve volna, mely egy tóba zuhanó meteorhoz hasonlatos hullámokat vet. Hullámokat, amiknek semmi nem szabhat gátat. Ájulás környékezte. Tekintete előtt elsötétült minden. Már nem látott és nem hallott semmit, csak várta, mikor éri el a szakadék sziklákkal borított alját, mely véget vet mindennek egyetlen pillanat alatt.
Közben egész testében dobogott, dübörgött az élni akarás. Lüktetett a vére. Valami készülődött. Aztán hirtelen olyan hangot hallott, mintha egy hatalmas madár tárta volna szét szárnyait felette, kapkodó szárnycsapások, majd érezte, csökken zuhanásának sebessége. Az egész pár pillanat alatt történt. Nem tudta, miként ért földet.

(Feltéve: November 16 – szerda este)

Amikor magára eszmélt félig egy patak vizében hevert, a kusza aljnövényzet között. Egy erdő sötétje takarta el az alkonyi napfényt. Lassan, kóvályogva tápászkodott fel. Szájában érezte vérének ízét, de ez az íz… ez az íz annyira más volt, mint a korábban ismert. Megtapogatta magát, de úgy tűnt, nincs komolyabb sérülése. Ruháját megszaggatták ugyan a sziklák, az ágak és a bokrok, testét keresztül-kasul szántották a sebhelyek, de lábra tudott állni, nem tört el semmije. Szerencsésnek érezhette magát, hogy túlélte a zuhanást… de hogyan? Mi történhetett? Ki menthette meg? Miféle különös, óriási madár?
Nem messze tőle egy kicsiny tó víztükre csillogott aranyló fényben az alkonyi napsugaraktól. Szédelegve, bukdácsolva indult el, hogy lemossa magáról a vért és piszkot. Néhány lépés és már oda is ért, majd térdre rogyva megmerítette kezét. Egy pillanatra meglepődött, amikor meglátta, milyen feketék a kezei, de először azt hitte a kosztól.

(Feltéve: November 17 – csütörtök este)

Összedörzsölte hát, újra és újra a vízbe merítette, de mintha szurokba mártotta volna, oly fekete maradt. Ahogy jobban szemügyre vette, értetlenül nézegetve, forgatva kezeit, egyszer csak, amint behajlította ujjait, hirtelen karmok vágódtak elő körmei helyén. Egy pillanatra megfagyott benne a vér.
Ekkor azonban, ahogy a tó vizének apró fodrai eltűntek, és tükre kisimult, valami még ennél is döbbenetesebb vonta magára figyelmét. A tükörképe.

(Feltéve: November 18 – péntek este)