Kisregény Kisregény: Végzetes átváltozás

VÁ: Az átváltozás (II. fejezet)

Nem tudtam, nem értettem, mi történt velem, miért változtam át. Azt pedig végképp nem értettem, hogy mivé. Csak térdepeltem a tóparton. A fák levelei közt átszűrődő napfény csillogott a víz nyugodt tükrén, miközben fölé hajolva néztem az új külsőmet. Különös, figyelemreméltó. Már ideje volt egy kis változásnak az egyhangú mindennapjaimban.
Túl szép, túl tökéletes volt az addigi életem. Mindenki szeretett, mindenki elégedett volt velem, de nekem több kellett, ám erről nem tudtam. Nem tudtam mindaddig, míg meg nem láttam azon az estén a tükörképemet. Ez az arc, ez a fekete bőr, ezek a fura, kissé csavart szarvak, ha nem tekintett volna vissza rám smaragdszín tekintetem, nem ismertem volna fel magam.
Olyan más volt ez, mint a korábbi angyali külsőm, mégis, valahogy, mintha mindig is így néztem volna ki. Tekintetem a hatalmas bőrszárnyak tükörképére tévedt. Megmozdítottam hátizmaim és széttártam őket. Hozzám tartoztak tehát. Ekkor jöttem rá, hogy valójában nem volt ott semmiféle óriási madár. Megmenekülésemet önmagamnak köszönhettem, saját szárnyaim erejének és a kétségbeesett életösztönnek, mely széttárta és mozgatta őket.
Ahogy ott üldögéltem a tó partján, a történteken elmélkedve, egyszer csak azt vettem észre, hogy a sebeim a szemem láttára elkezdenek begyógyulni. „Lehetséges, hogy az új külsővel a halhatatlanság is együtt járt? – vetődött fel bennem a kérdés. – És vajon milyen különleges képességeim vannak még?” – töprengtem.
Tudtam, így már nem folytathatom utam. Felkeltem hát és visszafelé vettem az irányt, hegyeken és völgyeken által. Több száz mérföldnyi távolság választott el akkor még az enyémektől, ám csak népünk vezérének segítségében reménykedhettem. Ha ő maga nem is tudja mi ez, mi történt velem, hatalmának köszönhetően bizonyosan megszerzi nekem a válaszokat.
Így indultam hát útnak, éjjelente haladva, mert ilyen külsővel tudtam, kerülni érdemes az embereket és azért is, mert közben rájöttem arra, hogy valami történt a látásommal. Zavart a fény. Az erdő félhomályában még csak-csak elboldogultam. Az aljnövényzetben járva ilyenkor is tudtam haladni, de ha elértem egy-egy erdő szélére, meg kellett állnom, hogy megvárjam az estét. A fény valósággal hasogatta szemeimet. A sötétség beálltával azonban minden megváltozott. Ahogy az éj elérkezett és ezernyi lény ébredt, egy új világ tárult a szemeim elé. Tekintetem előtt megmozdultak az árnyak, kirajzolódtak az élőlények alakjai. Időbe telt, mire mindehhez hozzászoktam és mire az éjszakai vándorút során megtanultam használni szárnyaimat. Így haladtam hát előre, éjszakáról, éjszakára, fáradhatatlanul.

(Feltéve: November 19 – szombat este)

Aztán egy hajnalon, amikor leszálltam a magasból és bevetettem magam egy erdőbe, hogy menedéket keresve visszavonuljak lepihenni, váratlanul kutyák csaholása harsant fel. Dermedten figyeltem merről jönnek a hangok, majd felmérve azt, sietve indultam el a másik irányba. Az erdő fáinak kuszasága megakadályozta, hogy felemelkedjek a magasba. Gyalog, futva igyekeztem hát az ellenkező irányba, miközben szárnyaimat szaggatták az ágak. Tudtam, az egyetlen esélyem, ha mielőbb találok egy tisztást, ahol elég nagy a tér, hogy felszálljak a magasba. A kutyák csaholása mindeközben ijesztően közeledett. Örökkévalóságnak tűnt, mire végre kiérve a rengetegből, megpillantottam egy tisztást. A látványtól azonban földbe gyökerezett a lábam.
Célra tartott nyilakkal felszerelkezve már vártak ránk. Az egész egy csel volt. Ki akarták űzni a vadakat az erdőből, hogy elkaphassák őket. Bezárult a kelepce, nem volt kiút. Néhány apróbb vad, lendülete hevében kifutott a tisztásra, és őket azonnal el is kapták, míg mások, akárcsak én, tétován álldogáltak az erdő szélére érve, ijedten forgatva fejüket, hol üldözőik, hol pedig a szemközt álló vadászok felé. Tudtam, már csak egy esélyem van, ha megpróbálok kitörni, és a meglepetés erejét kihasználva felszállok a magasba.
Már indultam is, de nem jutottam messzire. Néhány pillanat még és a kutyák odaértek, az egyik pedig már rám is vetette magát. Engem addig, még soha senki és semmi nem támadott meg. Nem tudtam mit tegyek, de valószínű, hogy ha tudtam volna, akkor se lett volna sok esélyem. Az emberek pillanatok alatt legyűrtek.

(Feltéve: November 20 – vasárnap este)

Nem értettem szavaikat, mert még idegen földön jártam, de ordítozásukból, és abból, ahogy rugdostak és ütöttek-vágtak, látszott, hogy nem egyszerű préda vagyok. Küllemem miatt valószínűleg féltek tőlem. Úgy gondolták hát, hogy jobb, ha mielőbb megmutatják nekem, ki az úr. Először menekülni próbáltam, de ez csak még nagyobb indulatokat szított, így aztán úgy döntöttem, halottnak tettetem magam és megvárom a pillanatot, amikor megszökhetek. Jól gondoltam, mert erre abba is hagyták a verést. Megkötöztek, majd kivonszoltak a rétre, hogy jobban szemügyre vegyenek. Érdekes volt a viselkedésük. Mintha tudták volna, ki vagyok. Mintha egy ismert és nagyon elvetemült ellenségüknek tartottak volna, akit végre sikerült elfogniuk. Minden mozdulatuk, arcuk és hangsúlyuk erről árulkodott. Már láttam, ennek cseppet se lesz jó vége, de semmit se tehettem. Ezután lovaik után kötve elvonszoltak egy közeli falujukba. Mire odaértünk, már alig éltem. Ott kikötöttek egy oszlophoz, majd mindenki körém sereglett, beleértve a nép apraját-nagyját, hogy megbámuljanak. Megvető szavaikból és az indulatból, ami bennük forrt, tudtam, végezni fognak velem.

(Feltéve: November 21 – hétfő este)

Egyszer csak azonban mindenki elcsendesült és a tömeg szétnyílt, utat engedve egy lovasnak. Az, odalépdelt hozzám, majd megállt. Felnéztem. Egy fiúcska ült a nyeregben. Alig lehetett tizennégy esztendős. Előkelő ruházatán és tartásán látszott, hogy gazdag család sarja. Lepattant a nyeregből, majd letérdelt mellém és megszólított. Hangsúlyából érzékeltem, kérdez valamit.
– Nem értem… – szóltam.
Erre legnagyobb meglepetésemre az általam beszélt nyelven folytatta:
– Ezek szerint nem vagy vadállat, hanem értelmes lény vagy, mint mi?
– Aligha lehetek… annyira értelmes,… mint azok,… akik… amint meglátnak valakit… félholtra verik. – suttogtam, fájdalmaim ellenére is enyhe mosollyal a szám szegletében.
Nem féltem. Miért nem éreztem még mindig a félelmet, még ebben a helyzetben sem? Pedig a halál már oly közel ért hozzám. Mi ez a könnyedség? Mintha nem számítana az éltem. Nem érdekelt mi történik velem. Csak az igazságtalanságra tudtam gondolni, arra, hogy nem tettem semmit, amivel ezt a bánásmódot vagy akár a halált kiérdemeltem volna. Addig azt hittem, ha jó vagyok, csak jó dolgok történhetnek velem, de most perdült köröttem egyet az egész világ.

(Feltéve: November 22 – kedd este)

Mintha egy hosszú, boldog, de értelmetlen és unalmas álomból ébredtem volna új létre. Mintha csak most eszméltem volna a valóságra. Mégis, oly álomszerűnek tűnt ez az egész. Miért változtam át? Ki vagyok? Lehetséges lenne, hogy mindez valóban megtörténik velem? Nem csak álmodom az egészet?
De az erős fájdalom, melyet minden porcikámban éreztem, egyértelműen jelezte, a választ. Nem. Ez nem egy álom. Ebből nem ébredhetek fel.
Addig még sose beszéltem vissza senkinek. Nem volt ilyesmire szükségem. A legnagyobb egyetértésben nevelkedtem és éltem népünk többi tagjával. Most azonban, lázadtam volna minden ellen. Ezzel önmagamat is megleptem.
– Bizonyára megtámadtad őket, ezért védekeztek. – felelte a fiú.
– Nem… nem támadtam meg… senkit. – suttogtam.
A fiú erre az övéihez fordult és váltott velük pár szót, mire azok feleltek neki. Közben összevont szemöldökeik alól gyilkos pillantásokat lövelltek felém. Tudtam azonban, ha időt nyerek, az életmentő lehet, mert sebeim közben akár teljesen be is gyógyulhatnak és mivel erre valószínűleg nem számítanak, így amikor felpattanok széttárva szárnyaim, meglephetem őket annyira, hogy megszökhessek. Igaz, előbb még béklyóimtól is meg kéne szabadulnom.
– Ki vagy hát? És miféle lény? – fordult ekkor ismét felém a fiú.
A kérdés váratlanul ért. Nem tudtam mit feleljek. Azt nem mondhattam, hogy én vagyok Phosphor. Ezt a nevet messze földön ismerik, akárcsak népem valamennyi tagjának nevét, tudják ki ő és azt, hogy nem így néz ki. Aligha hinne nekem bárki. Aligha hihető a történetem. És hogy mi vagyok? Magam se tudtam. Ugyan mit felelhetnék hát?
– Valaki vagyok… aki nem akart ártani… senkinek. – feleltem. – Csak… erre vitt utam.
E szavakra elgondolkodva nézett rám.
– Ha igazat mondasz és nem ártó szándékkal érkeztél a vidékre, akkor elnézésedet kérem. – szólalt meg végül – De hallottunk egy történetet egy szörnyűséges lényről, aki el fog jönni és elhozza a pusztulást. És ahogy leírják küllemét… ez a szörnyű lény, a történetek szerint éppen így néz ki. Azt mondják, ezért vetették rád magukat. Biztosak abban, hogy te vagy az. Ezért akarnak megölni téged.
– Miféle lény? – kérdeztem kíváncsian.
– Van egy új hit, amiről beszélnek. Azt mondják, valójában egy az Isten, az atyánk és ellenfele maga a Gonosz, aki egy rettenetes lény… fekete bőr, kecskééhez hasonló szarvak, denevéréhez hasonló szárnyak, függőleges pupillák, hegyes karmok… És ez a lény rettenetes, mindenkit meg akar ölni, mindent el akar pusztítani. El akarja pusztítani az egész világot. Az ember alapvetően jó. Ettől a gonosztól ered minden ártó cselekedet, ő az, aki mindenkit rávesz a rosszra. Sátánnak nevezik, de az eredeti neve Lucifer volt.
– Ehh. – nevettem fel, már csak azért is, mert kezdtem jobban lenni. – Nem tűnik fel,… milyen logikátlan… ez az egész? … Tenni valamit,… aztán ráfogni… valaki másra???…… Megölsz valakit… de nem.. nem a te hibád… mert van valaki… egy gonosz… és az tehet mindenről… Nem csak a gyávák hárítják másra tetteik után a felelősséget?
– Ez igaz. Mégis egyre többen hisznek benne. És ami még fontosabb, egyre többen félik. Mivel tudod bizonyítani, hogy nem te vagy az? Gondolkozz, különben nem tudok segíteni rajtad!
E szavai megleptek.
– Segíteni?… Nekem?… Ugyan miért akarnál segíteni?… És .. miként tudnál?
– A nevem Árlen herceg. Én vagyok e nép királyának legidősebb fia. Szavam parancs a számukra. De még magam se vagyok biztos abban, hogy bölcs dolog lenne elengedni téged. Nem tudhatjuk mi az igazság. Aligha bízhatunk benned és engedhetünk szabadon. Lehetséges, hogy amint lehullanának kötelékeid, végeznél velünk. Viszont nem tűröm az igazságtalanságot. Márpedig most és itt egyértelműen az történt, hiszen nem ártottál nekünk. Még. Ezt ők is elismerték.
Ekkor úgy gondoltam, eljött az őszinteség ideje, tehát így feleltem:
– Nem tudom bizonyítani… hogy ki vagyok. – kezdtem. – Sőt… magam se tudom… Korábban olyan voltam… mint bárki más… Aztán… nemrég átváltoztam… nem tudom miért… nem tudom mi történt… most hazafelé tartok… vissza a népemhez… esküszöm,… senkinek se akarok ártani… de csak a szavamat adhatom.

(Feltéve: November 23 – szerda este)

Elgondolkozva hallgatott, majd így szólt:
– És melyik ez a nép? És mi a neved?
– Nem mondhatom meg… – feleltem – Előbb beszélnem kell az enyémekkel. Nem akarok ártani nekik.
– Rendben. – szólt ekkor. – Kapsz egy esélyt. Megparancsolom, hogy engedjenek el. De ha csak a gyanúja felmerül annak, hogy hazudtál, vagy tévedtem veled kapcsolatban…
E szavakat követően az övéihez fordult és kiadta a parancsot. Azok morgolódva vágták el béklyóimat, majd magunkra hagytak.
– Köszönöm. – szóltam, miközben feltápászkodtam. Aztán eszembe jutott valami. Levettem nyakamból az anyámtól kapott láncot, melyen egy medál függött és átnyújtottam neki.
– Fogadd el ezt a medált és viseld, hogy felismerjelek, ha sorsom esztendők múlva ismét keresztezné a tiédet. Számíthatsz majd barátságomra és segítségemre.
E szavakkal elköszöntem és bicegve az erdő fái felé vettem az irányt. Nemsokára ismét a csalitosban jártam és hamarosan találtam egy barlangot, ahol meghúzhattam magam. Azt hiszem egy teljes napot átaludtam odabent, miközben sérüléseim rendbejöttek és új erőre kaptam. Amikor előjöttem, ismét hajnalodott. Kora délután értem egy tisztáshoz, így ezúttal is az erdő szélén kellett megvárnom az estét, hogy végre folytathassam utamat.
Ha eddig nem sejtettem volna, most már bizonyosan tudtam, kerülnöm kell az embereket, mert egy újabb találkozás végzetes lehet. Érdekes tapasztalat volt ez a számomra. Ennyit tesz hát a külső? Ugyanaz vagyok… mégis most, hogy másként nézek ki, már nem kedvelnek, sőt azonnal el is pusztítanának. Annak előtte mindenki szeretett, könnyedén kötöttem barátságokat. Mindig tudtam, hogy jól nézek ki és sejtettem, hogy a lányok füzérének is ez lehet oka, amiért körbevett, de csak most értettem meg, hogy angyali külsőm mennyire befolyásolta az emberek viselkedését velem szemben. Most már bántam, hogy korábban semmibe vettem a sportjátékokat, az önvédelmet és a fegyverforgatás elsajátítását, de sosem hittem, hogy valaha lesz, aki ellenem fordul és nekem harcolnom kell az életemért. Most azonban… mindenki egy csapásra ellenségemmé vált. Ha akartam, ha nem. Tudtam, változnom kell. Belsőleg is. Máskülönben, ha a külsőm ilyen marad, ezt nem élhetem túl.

(Feltéve: November 24 – csütörtök este)

Ezeken töprengtem, miközben egy fa tövében üldögélve vártam, hogy beesteledjen. A lombok jótékonyan takarták előlem a bántó napfényt. Akkor pillantottam meg a földre aláhulló lepkét. Halott volt… vagy mégsem? Amikor elgondolkodva kezembe vettem, hogy szétszedjem, egyszer csak éreztem, amint markomban verdesni kezd szárnyaival. Szétnyitottam kezem és a sokszínű pillangó tovareppent. Akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget az esetnek.
Lassan múlt az idő. Untam magam. Gondoltam elindulok, keresek valami élelmet, mivel már az éhség is kezdett gyötörni. Ahogy a fák közt haladva a bokrok terméseit eszegettem, egyszer csak megláttam egy nyulat, mely a földön hevert. Egyértelműen halottnak tűnt. Már csak azért is, mert az egyik oldalából egy nagydarab rész hiányzott. Lehajoltam hozzá. Friss sebnek látszott. Bizonyára megzavarhatta valami a támadóját, így az, nem fejezhette be a táplálkozást. Gondoltam, tüzetesebben szemügyre veszem és felboncolom. Szedtem már szét nyulat, tudtam, milyen a belseje, de még oly sok idő volt estig, én pedig unatkoztam. Ezzel akartam elütni az időt. Kezembe vettem hát az állatot.
Milyen érdekes az élet… gondoltam. Ez az állatka is, nemrég még gondtalanul ugrabugrált a réten.
Ahogy erre gondoltam, szinte láttam képzeletben a tarka rétet, a virágok szirmain csillogó napsugarakat és a nyulat, amint gondtalan vidámsággal keresztülrohan mindenen. Abban a pillanatban hirtelen valami megmozdult a sebben. Mintha ezernyi láthatatlan féreg kezdett volna nyüzsögni, mire ijedten dobtam el a tetemet. Kíváncsiságom azonban nagyobb volt, mint riadalmam, így, kis idő múlva elhatároztam, megvizsgálom, mi lehetett az, amit láttam.
Újra kezembe vettem az állatot és lassan megfordítottam, hogy a hiányzó oldalát jobban szemügyre vegyem. Lassú, óvatos mozdulattal fogtam meg, de közben nem bírtam szabadulni a rémisztő gondolattól, hogy mindjárt feltámad és elrohan. És úgy is lett. Alig fordítottam meg, alig vetettem egy pillantást a másik oldalára, alig volt időm meglepődni azon, ahogy a seb a tekintetem előtt gyógyul be teljesen, a nyúl már rúgott is egyet, majd kipattant a kezeimből és tovairamodott. Döbbenten néztem utána. Egy halhatatlan nyúl? Létezhet ilyesmi a világon? Akkor még nem sejtettem az igazságot. Talán azért, mert annál bármi hihetőbbnek tűnt.

(Feltéve: November 25 – péntek este)

Aznap éjjel sokat haladtam, de még mindig elég nagy távolságra voltam a hegytől. Így telt el nap, nap után, éjszakáról éjszakára, miközben több száz mérföldet tettem meg. Az utolsó hajnalon végre kirajzolódtak tekintetem előtt a távolban magasló bércek hófödte csúcsai. Tudtam azonban, hogy ismét vissza kell vonulnom és rejtőzködve kivárni az estét, mert a napfény hamarosan újra elönt mindent. “De miért? Miért nem repülhetek nappal is? Csupán a fény miatt, mely bántja a szemem. De az irányt már pontosan tudom. Innét már látszanak a hegyek. Igaz, ezen a szakaszon az utam jórészt a tenger felett visz át, de ez már száz mérföld sincs. Miért kéne még egy teljes napot késlekednem? Igaz, szemeim nem bírják a nappali világosságot, de miért ne repülhetnék vakon? Az irányt tudom. Innét már behunyt szemmel is haza kell, hogy találjak.” – gondoltam. Aztán elszántam magam. Letéptem ruhám szegélyét, bekötöttem vele szememet, majd nekifutottam, széttártam szárnyaimat és már ismét a levegőégben voltam. Nem sokáig. Azt hittem, könnyedén repülhetek vakon, de tévedtem.

(Feltéve: November 26 – szombat este)

Alig néhány száz méter után már nekem is csapódott valami. Mivel nem számítottam rá, annyira meglepett, hogy megdermedtem egy pillanatra és már zuhantam is lefelé. Sietve csapkodtam szárnyaimmal, hogy a sebességet csökkentsem. Közben lekaptam szememről a kendőt, hogy lássak, hogy lássam, hová esek, de az előbukkanó Nap fénye oly fájdalmasan vágódott pupilláimon át, hogy egy időre teljesen összezavarodtam, majd bezuhantam egy rét szélén húzódó erdősáv fái közé. A lombkoronák valamelyest tompították az esést, így – bár fájdalmas volt, mégse halálos a földet érés. Ezzel meg is tanultam, hogy a vakon repülés nem tartozik a legokosabb ötletek közé.
Feltápászkodtam, majd kibotorkáltam a rétre. Vajon mi repülhetett nekem? Az erdő fáinak hosszú árnyéka végignyúlt a harmatos réten. Itt még nem bántotta szemem a fény. Nem kellett soká keresnem a választ. A virágok közt hamarosan megtaláltam a fehér galambot. A zuhanástól alaposan összetört. Vér áztatta fehér tollait. Feje annyira kitekeredett, hogy ezt már nem élhette túl.
Letérdepeltem mellé és arra gondoltam, milyen érdekes az élet. Minden tett következményekkel jár. Ha én nem vagyok akkor ott, ha nem akartam volna folytatni az utam a napfénnyel is dacolva, akkor ez a madár még mindig szárnyalna. Kezembe vettem és erre gondoltam, amikor hirtelen, mintha éreztem volna, ahogy megdobban a szíve. Behunytam a szemem, és arra gondoltam, milyen lenne, ha ez a galamb is halhatatlan lenne, ha magához térne, miként a nyúl. És ebben a pillanatban, megrázta magát a madár, én pedig meglepetten nyitottam ki szemem. És csodák csodája, láttam, amint visszafordítja fejét, kinyitja szemeit.
Néhány hosszú pillanat volt csupán, aztán széttárta szárnyait, majd felállt és elrugaszkodva felrepült az égbe. Követtem pillantásommal, de a napfény ismét hatalmas erővel vágódott szemembe. Sietve hunytam le. Az első aranyló sugarak már átértek a lombkoronán. Mielőbb vissza kellett vonulnom.
Az erdő fáinak takarásában volt időm gondolkozni. Most már tudtam, kezeim feltámasztják a holtakat. De hogyan és miként? Nem értettem, de azt tudtam, hogy mindezt az átváltozásomnak köszönhettem. Korábban ilyesmire nem voltam képes. De vajon mit kezdjek új képességemmel? Mi hasznom lehetne ebből?
Még messze volt az alkonyat, a perc, amikor újra útra kelhetek, legalábbis repülve, fenn az égen. Nem bírtam azonban tétlenül várni. A gondolat pedig, hogy már ily közel vagyok, aludni se hagyott. Így aztán elhatároztam, hogy addig is gyalog folytatom utam, a fák takarásában, amíg lehet. Ekként is cselekedtem. Mentem-mendegéltem, hegyeken-völgyeken át, amikor egyszer csak hangos ugatásra lettem figyelmes. Ismét. Gyomrom összeszorult hirtelen a gondolatra. Semmi kedvem nem volt újra átélni egy hajtóvadászatot.
Megtorpanva füleltem. Ez az ugatás azonban más volt. Panaszosnak tűnt. Kíváncsi lettem, így aztán elindultam a hang irányába, míg az erdő szélére nem értem. Addigra az ugatás már nyüszítésbe fulladt, szemeim elé pedig döbbenetes látvány tárult.

(Feltéve: November 27 – vasárnap este)

A fák közt több férfi vett körbe valamit, a hangokból ítélve nyilván egy kutyát és nagy bunkósbotokkal verték. Amikor megpillantottam őket, már nem tartott sokáig. Az állat hangjai elhaltak és ezt követően az emberek is abbahagyták a szitkozódást. Vártam. Nem akartam előjönni, mert tudtam, akkor én is a kutya sorsára jutnék, hiszen aligha lehetnék képes megvédeni magam. Még sose harcoltam.
Aztán az emberek otthagyták a tetemet és elindultak lefelé a domboldalon, mint akik jól végezték dolgukat. Arra gondoltam, most kipróbálhatom, valóban képes vagyok-e csodára, arra, hogy feltámasszam a holtakat. Lassan odaosontam az állathoz, ám amikor odaértem mellé, földbe gyökerezett a lábam. Még sose láttam eladdig akkora kutyát. Ami azonban még ennél is jobban megdöbbentett, az a három hatalmas feje volt. Egy óriási szörnyszülött hevert előttem vérbe fagyva.
“Nem csoda, hogy agyonverték – gondoltam. – Talán mégse kéne megkísérelnem a feltámasztását. Lehet, hogy amint feltámadna, a torkomnak ugrana és széttépne.” – töprengtem magamban, de aztán eszembe jutott valami. Mégis miért gondolok róla ilyeneket? Csak azért, mert borzalmasan, sőt rémesen néz ki? Ha erre alapozva nem támasztom fel, akkor én se vagyok különb azoknál, akik agyonverték. Hisz nem is olyan rég a magam bőrén tapasztaltam meg, milyen annak, akit a külseje alapján ítélnek meg, illetve ítélnek el. Én se tettem semmit, de amikor megláttak, rémületükben azt gondolták, jobb, ha agyonvernek, mielőtt én támadnék. Esélyt se adtak.
Rájöttem, hogy az emberek agressziójának oka általában a félelem. Már sokat hallottam a félelemről, és azt gondolom, nagyjából értettem is mit jelent, de én magam még sose éreztem. Nem azért, mert annyira bátor voltam vagy megvetettem a halált és nem is azért, mert addig sosem kerültem olyan helyzetbe, ami megrémíthetett volna. Egyszerűen, csak nem nagyon értettem és azt hiszem, nem is éreztem az érzéseket, így a félelmet se. Láttam, mások miként reagálnak bizonyos helyzetekben, de nekem ez annyira érthetetlennek tűnt. Kérdezték is számtalanszor, miként vagyok képes arra, hogy ennyire megőrizzem a hidegvéremet. Nem értettem. Miért kezdjek el kapkodni, vagy jajveszékelni? Miért teszik ezt mások? Nem értelmesebb, ha inkább átgondolom a lehetőségeimet, majd döntök és cselekszem? Veszélyes helyzetben akár az életem is múlhat azokon a pillanatokon, melyeket jajveszékeléssel töltenék. Emiatt csak szánalommal tudtam gondolni az érzésekre.
Nem volt hát kétséges a számomra, hogy ez az állat megérdemli az életet. Letérdepeltem hát mellé és kezeimet fekete bundájára helyeztem, majd behunytam a szemem és összpontosítottam. Közben felidéződtek bennem a korábbi jelenetek, a pillangó, a nyúl és a galamb esete és arra gondoltam, hogy begyógyulnak az állat sebei és hamarosan felpattan, újra élettel telve.
Hosszú ideig tartott, de egyszer csak érzékeltem, amint megremeg. Nem hagytam abba, nem emeltem el a kezeimet róla. Röviddel később már jól kivehetően megmozdult a mellkasa. Még vártam. Vártam, hogy teljesen rendbe jöjjön. Aztán egyszer csak magára eszmélt és kapálózni, vicsorogni kezdett. Szájaiból mindenfelé fröcsögött a nyál. Ijedtemben visszakaptam kezeimet, de aztán erőt vettem magamon és ismét megérintettem. Pár hosszú pillanat és lassan megnyugodott. Úgy tűnt, hogy az érintésemtől. Tovább folytattam hát a gyógyítást, hiszen még komoly sebek borították testét.
Nem tudom meddig tartott ez az egész, mert egyszer csak elvesztettem az eszméletem. Az utolsó, amire emlékeztem az, az volt, hogy előrebukok és fejem az állat fekete, csapzott bundájára dől. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Amikor magamhoz tértem, a Nap még fenn ragyogott az égen, én pedig a földön hevertem és a kutya az arcomat nyalta. Eltoltam magamtól, majd feltápászkodtam. Elhatároztam, hogy az árnyak rejtekében tovább folytatom utamat, de már csak addig, amíg egy tisztás szélére nem érek. Azt terveztem, hogy ott várom ki az éjszakát, majd pedig amint a Nap utolsó sugarait is kioltja a sötétség, késlekedés nélkül a magasba tudok emelkedni.
Az eb ott loholt a nyomomban. Valóban félelmetes látványt nyújtott, de úgy tűnt, tudja, nekem köszönheti életét, így egyik fejével se gondol arra, hogy valamelyik szájában lévő fogsorával a torkom elharapja. Így mentem-mendegéltem tovább még egy ideig, aztán találtam egy barlangot, egy tisztás szélén, ahová behúzódhattam a Nap fénye elől és lepihentem. Gondoltam, most már kivárom az éjszakát és annak biztonságos leple alatt haladok tovább, átszelve a tengert, hogy végre hazaérjek. Nem sejtettem még, hogy az éj mennyi kínt rejt a számomra, ahogy azt sem, hogy az emberek közt már elterjedt a hírem és csapatostól a nyomomban vannak. Mialatt békésen aludtam a barlang mélyén, már felkutatták nyomaimat és velük együtt közelgett végzetem.

(Feltéve: November 28 – hétfő este)

Amikor leszállt az est, végre elindulhattam. Kiléptem a rétre, majd széttárva szárnyaimat felemelkedtem a magasba. Odafentről csodálatosan látszott a hegyek körvonala a távolban. Arrafelé vettem az irányt. A partig egy szakaszon még erdőségek sötét lombozata felett vitt utam, aztán kiértem a nyílt tenger fölé. Határtalan szabadsággal nyújtózott el alattam az ében víztükör. Nagy szárnycsapásokkal suhantam a hullámok felett. Nemsokára elértem a túlpartot. Már nem volt messze a hegy, a hely, ahol reményeim szerint végre békét és nyugalmat lelek, kipihenve az elmúlt időszak gyötrelmeit.
Alig értem azonban a part fölé, váratlanul nyilak zápora zúdult rám. Nem repültem elég magasan, mivel nem számítottam támadásra, így mielőtt még felocsúdhattam volna, már a föld porába rántott a fájdalom. Amikor magamra eszméltem, kezemen, lábamon béklyóval, egy lóhoz erősített kötél végén vonszoltak mindenen át. Szárnyaimmal verdesni kezdtem, de lehetetlennek tűnt, hogy így a magasba emelkedjek. A talaj kövei és növényzete szaggatta ruhám, szárnyaim és testem, ahogy időnként hason, máskor hátra fordulva vontatott az állat. Köhögtem és fuldokoltam a portól, a fájdalomtól. Azt hittem, sosem lesz vége, sosem akarnak megállni. De aztán egyszer csak visszafogta lovasa, majd lepattant a nyeregből.
Tucatnyi erős kéz ragadott meg és egy falu szélére vonszoltak, ahol talpra állítottak, majd egy fa törzséhez kötöztek. Nem bírtam tovább. Elveszítettem az eszméletemet, de hideg víz zúdult az arcomba, amitől magamhoz tértem. Egy fickó állt előttem, zord ábrázattal, majd minden kérdés nélkül lekevert egy pofont, miközben hevesen káromkodva mindenfélének elmondott, majd otthagyott.
A falu apraja-nagyja érdeklődve állt körbe nagy lármával és amint vezérük távozott elkezdtek mindenfélével dobálni. Azonnal megértettem, csak azért nem végeztek még velem, mert mutogatni akarnak egy ideig. Nyilván nagy dicsőség nekik, hogy élve elfogtak. Biztos voltam azonban abban, hogy éltem már nem tart sokáig, mert a feldühödött nép előbb-utóbb végez velem. Bizonyára ők is a Sátánnak néztek.
De vajon, ki lehet ez a bizonyos Sátán? Lehetséges, hogy létezik és én nem vagyok egyedül? Lehet, hogy vannak még hozzám hasonlatos lények? Elképzelhető, hogy rossz irányba haladok és ahelyett, hogy népemhez futnék vissza, akik bizonyára az emberekhez hasonlóan megrémülnek majd tőlem és talán meg is akarnak majd ölni, inkább ezt a bizonyos Sátánt kéne keresnem és tőle védelmet kérnem? De nem. Ez rendkívül bizonytalan. Létezik-e vagy se, még azt se tudhatom, ahogy azt se, merre keressem. Az egyetlen esélyem az, ha hazatérek, bárhogy is fogadjanak, egy próbát mindenképpen tennem kell.