Kisregény Kisregény: Végzetes átváltozás

VÁ: Ylarion (III. fejezet)

Aznap este már lefekvéshez készülődtem, amikor váratlanul dörömbölni kezdtek az ajtómon. Sietve kaptam magamra ruháimat. Mivel nemcsak a faluban, de több mérföldes környéken belül én voltam az egyetlen orvos, így éjjel-nappal készen kellett állnom.
– Mi történt? – kérdeztem az ajtóban álló nyurga legénytől. Ismertem őt. A szomszéd faluban lakott. Két tagbaszakadt fickóval érkezett, akiket eladdig még nem láttam.
– Nincs semmi baj, doktor, ne aggódjon, de a szomszéd faluban szükség van önre, illetve a véleményére, mert fogtak valami fura lényt és nem tudják, mi lehet az.
– Egy állatot? Az ráérne holnapig. Ide is hozhatnák.
– Nem. Teljesen emberszerű, de rettenetes. Ezt önnek is látnia kell. Kérem, jöjjön!
Nem késlekedtem. Magamhoz vettem orvosi táskámat, felmásztam melléjük a szekérre és már indultunk is. A szomszéd faluba érve nagy nyüzsgés és lárma fogadott. Bár éjfél felé járt már az idő, de úgy tűnt mindenki ébren van még. Fáklyákkal kezükben álldogáltak a falu szélén, ordítozva véve körül egy fát. Vajon mi lehetett az, ami ennyire felbőszítette őket? – töprengtem magamban. Kísérőim utat törtek nekem, így jutottam át a feldühödött tömegen.
Amikor a térre léptem, melyet körbevettek, egy pillanatra megtorpantam a látványtól. A fához egy emberszerű lényt kötöztek. Megszaggatott, koszos ruházatot viselt. Fekete, hullámos fürtjei takarták arcát, ahogy feje eszméletlenül bukott előre. Ha a kötél nem tartotta volna, bizony összerogy. Annyira emberinek tűnt, de mégse volt az. Szárnyai a denevérekhez, enyhén csavart, hegyes szarvai a kecskékhez tették hasonlatossá.
– Maga az orvos? – kiáltott rám a mellette álló felfegyverzett alak.
– I… igen. – dadogtam.
– Jöjjön ide!
Bátortalan léptekkel indultam meg feléjük.
– Na, mi lesz már! Jöjjön, és ne kéresse magát!
Lassan odaértem hozzájuk, de közben egyetlen pillanatra se vettem le tekintetem a fogolyról. Félelem és rettegés borzongatott. Legszívesebben elfutottam volna, hátra se nézve. Ugyanakkor tudásvágyam, és kíváncsiságom vitt előre.
– Azt akarom – kezdte a fegyveres ember, amikor odaértem – hogy alaposan vegye szemügyre, vizsgálja meg, és írja le ide a véleményét, a megfigyeléseit, hogy milyennek látja, mit tapasztalt és a vizsgálatai alapján mit tud megállapítani róla. – szólt, miközben átnyújtott egy pergament és pennát. Aztán hangos szóval útjukra bocsátotta az embereket. A nép zúgolódva tért nyugovóra, én pedig ott maradtam a fogoly mellett. Körben, minden irányban őrök figyelték mozdulataimat. Közelebb léptem, hogy a fáklyák fényében jobban szemügyre vegyem. Testét ezernyi karcolás és seb borította. Egyértelműen látszott rajta, hogy lóhoz kötve vonszolták odáig. Sebeiből azonban nem vér, hanem valamiféle kék anyag folyt, mely átitatta ruházatát. Bizonyára ez lehetett a vére. Mindent belengett valamiféle fémes illat, mely rézre emlékeztetett. Kitapintottam nyaki ütőerét. Már alig lehetett érzékelni a pulzusát. Tudtam, már nem sokáig fogja húzni, hamarosan véget érnek kínjai. A halál oka pedig, a rengeteg vért látva nem volt kétséges.
– Nem értem én ezeket az embereket. – suttogtam dühösen, mintegy magamban, hisz aligha hallhatta bárki szavaimat. – Nem volt elég nekik, hogy elfogták és megkötözték… Rosszabbak, mint az állatok, mert azok csak akkor ölnek, ha táplálékra van szükségük. Ezek meg… hogy lelhetik ilyesmiben az örömüket. – ingattam fejem.
Ebben a pillanatban a fogoly váratlanul megmozdult. Rémülten ugrottam hátra. És akkor, különös dologra lettem figyelmes. Sebei látványosan, a szemem láttára elkezdtek begyógyulni. Döbbenten néztem. Lassan felemelte fejét, majd körbenézett, végül pedig rám emelte különös, rémisztő tekintetét. Fénye smaragdszínben tündökölt, pupillái tágra nyíltak a sötétben. Remegő kézzel emeltem fel az egyik fáklyát, hogy bevilágítsam arcát. Ettől pupillái résnyire szűkültek, majd sietve fordította el a fejét. Bár arcán nem látszott, de sejtettem, nagyon bántja a fény.
Tudtam, nem érti szavaim, mégis beszélni kezdtem hozzá, leginkább azért, hogy önmagamat nyugtassam.
– Nem kell félned tőlem. – kezdtem. – Nem akarlak bántani, csak megvizsgállak, mert még sosem láttunk ilyen lényt korábban.
– És a vizsgálat része volt az is,… hogy hány mérföldet bírok ki élve,… ha lóhoz kötve vonszolnak? – tette fel váratlanul a kérdést, arcán halvány mosollyal. Erre akkorát ugrottam rémületemben, mint egy szöcske. Éreztem, szívem majd kiugrik helyéből. Rosszullét környékezett. Nem számítottam arra, hogy beszélni tud, arra pedig még kevésbé, hogy az általam használt nyelven szólal meg. Lassan, nagyon lassan tudtam csak összeszedni magam, miközben mélyeket lélegeztem, aztán így feleltem.
– Én nem tartozom közéjük… Ellene vagyok mindenféle erőszaknak… Ha tudnék, segítenék… Engem csak ide hívattak, mert a környéken én vagyok az egyetlen orvos és azt kérték, hogy nézzem meg, állapítsam meg, miféle lény vagy.
– Na, ha ez sikerül, nekem is elmondhatnád. – jegyezte meg.
– Hogy érted ezt?
– Nem számít. Ezek itt hamarosan úgyis végeznek velem.
– De halhatatlan vagy nem?
– Ezt miből gondolod?
– Az imént láttam, amint sebeid begyógyultak.
– Jah, igen. Gyorsan regenerálódom. Az tény. De amint kiszórakozzák magukat… egy szívbe mártott penge… aligha élhetném túl… Vagy szerinted… regenerálódhat egy seb… ha benne az acél?

(Feltéve: November 30 – szerda este)

– Ez igaz. – töprengtem el szavain. – Ráadásul, ha ez megtörténne, aligha tudnék segíteni. Ha kihúznám a tőrt, azonnal elvéreznél. Az alapján, hogy láttam, milyen sebességgel gyógyulnak sebeid, azt kell mondjam, egy ilyen komoly sérülés esetén nincs sok esély. De miért feded fel ezt előttem? Mi van, ha elmondom nekik mi a gyengéd?
– Szerintem nem tennél ilyet… – suttogta. – Te más vagy, mint ők… Orvosként pedig nyilván fel is esküdtél… Aligha akarnád vesztem.
– Igen, ez jó meglátás. – feleltem, és eltöprengtem azon, miként tudhat ilyesmit a fajtámról.
– Egyébként meg olyan mindegy. – tette még hozzá – Hallottam, hogy ezt tervezik. Nagy látványosság a számukra az, hogy megkínozhatnak, amíg el nem vesztem az eszméletem. Aztán felöntenek vízzel, a sebeim begyógyulnak, és kezdődik minden elölről. Egy-két hétig seregleni fognak ide a környező falvakból, s talán még messzebbről is, ami sok pénzt hoz a falunak. De ez még semmi. A legtöbb hasznot a licit fogja hozni nekik.
– Mi? Miféle licit?
– Aki a legtöbbet fizet, az végül a szívembe márthatja a tőrt.
– De hát, azzal vége, többé nem jön majd senki a faluba miattad.
– Csak az, aki a levágott fejem akarja látni, ami egy botra lesz tűzve a falu főterén az idők végezetéig. A szárnyaimat, szarvaimat pedig drága pénzért adják majd el.
Elborzadva hallgattam rideg szavait. Hogy lehet ennyire kegyetlen az ember?
– És ezt csak ilyen nyugodt hangon mondod? – kérdeztem értetlenül.
– Miért? Mit tehetnék? Teljesen megkötöztek. A szabadulásra nem látok esélyt. Senki nem tudja, hogy itt vagyok és senkim sincs e percben, akire számíthatnék.
– Bár segíthetnék… – suttogtam elgondolkozva.
– Megértem, hogy nem tudsz. – felelte. – Nem kockáztathatod miattam a halált.
Igaza volt. Valóban rendkívül veszélyes lett volna kockáztatni. A feldühödött nép, ha rajtakap, azonnal szétszaggatott volna. De hát akkor mit tegyek? Szerettem volna segíteni, de rettenetesen féltem. Tudtam, nem lennék képes arra, hogy véghezvigyek egy szöktetést. Már ennél jóval kevesebb izgalom is sok lett volna a szívemnek.
– Megvan, eszembe jutott a megoldás. Van egy szer, amivel elérhető, hogy halál közeli állapotba kerülj. Annyira lelassítja a szívverésed és a légzésed, hogy nem lehet észrevenni. Akkor bejelentem, hogy vége, meghaltál. Ekkor le fognak vágni a kötelékeidről, és…
– És miért jobb, ha hamarabb kerül a fejem a főtérre? – kérdezte kissé cinikusan.
– Ez nem fog megtörténni, mert előállok azzal, hogy mint orvos, a tudomány nevében fel akarlak boncolni.
– Egyre jobb kilátások! – vágott közbe nevetve.
– Várj és hallgass végig! Tehát rábeszélem őket arra, hogy felboncolhassalak. Azt mondom nekik, hogy ezt követően, majd megkapják tőlem, ami nekik kell, a szarvakat, szárnyakat… stb. – miközben tervemet meséltem, már éreztem is, ahogy a szívem egyre hevesebben ver. – Ekkor átszállíttatlak a szomszéd faluba, – folytattam – mert ott vannak a szerszámaim, amik a boncoláshoz kellenek. Közben azonban beadom az ellenszert, újra életre kelsz és az első adandó alkalommal már repülhetsz is. Majd elintézem, hogy úgy tűnjön, nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Amikor felpattansz, majd megütsz, és akkor…
Nem tudtam tovább folytatni, mert hirtelen megszédültem. Ismét rosszullét környékezett. Már tudtam, az ötlet bármilyen jó is, nem fogom tudni véghezvinni. Rám senki se számíthat. Nem segíthetek. Gyermekkorom óta súlyos beteg voltam. Az orvosok, nem tudták mi lehet a bajom. Minden kicsit komolyabb mozgástól, a szívem furcsán kezdett kalimpálni, gyakran nem kaptam levegőt és el is ájultam. Azt jósolták anyámnak, hogy nem élem meg a felnőttkort. Egyetlen megoldásnak azt találtam, ha orvosnak tanulok, remélve, talán egy nap, rájövök a gyógymódra. Anyám fokozottan vigyázott rám, óvott még a széltől is. Én pedig életem nagy részét olvasással töltöttem. Minden perc ajándék volt számomra az élettől. Így éltem meg lassan a huszonötödik születésnapomat is, ami már önmagában is csodának számított. Mivel orvos lett belőlem, és sokakon tudtam segíteni, így nagy tekintélyre tettem szert a faluban és a környéken. Az emberek cserébe óvtak engem, miként anyám is tette. Vigyáztak, hogy semmi baj, vagy ijedelem ne érjen. Ennek ellenére számtalanszor megrémültem, összerezzentem. A haláltól való félelmem, mely minden percemet átitatta, már kiterjedt mindenre. Szinte nem volt olyan, amitől ne féltem, ne rettegtem volna.
– Mi a gond? – hallottam a fogoly hangját.
– Semmi… semmi különös. – feleltem levegő után kapkodva. – Csak a szívem… nem elég erős.
– Akkor pláne nem kockáztathatsz miattam. – jegyezte meg. – Nem ér ez az egész annyit, hogy belehalj. Bár nem ismerlek még túl régóta, de biztos vagyok abban, hogy te jó vagy, neked élned kell. Nem halhatsz meg miattam. Felejtsd el az egészet, majd lesz valahogy. Ez nem a te ügyed. Vizsgálj meg, tedd, amit mondtak, aztán menj és pihenj le!
E szavakat hallva ráemeltem tekintetemet:
– Én se ismerlek túl régóta, – feleltem – de én is biztos vagyok abban, hogy te jó vagy… és nem halhatsz meg így.
Aztán lehajoltam a táskámhoz és elővettem egy üvegcsét, melyben a szert tartottam, majd odaléptem hozzá:
– Bízol bennem?
– Bízom – felelte – de…
Nem vártam meg, amíg befejezi a mondatot, hanem a szájába töltöttem. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, magára hagytam.
A fogadóban még nagy volt a lárma, a vadászok az aznapi különös fogásról beszélgettek, kurjongatva, káromkodva, miközben iszogattak.
– Na, mi a helyzet, doktor? – kiáltotta oda nekem már messziről a vezérük.

(Feltéve: December 1 – csütörtök este)

– Elég rossz állapotban van, – feleltem, odalépve hozzá. – de nem a sérülései miatt. A sebei gyorsabban gyógyulnak, mint az embereké, így hamarosan nyomuk se lesz, de a sebeken át összeszedhetett valami fertőzést. Később megnézem újra, van-e változás.
– És az a kék, ami folyik belőle? Miféle lény lehet, hogy még vére sincsen?
– Az a kék a vére. A testének felépítése éppolyan, mint az embereké. Legalábbis, amennyire ezt így ránézésre meg tudom állapítani. Jó lenne, ha felboncolhatnám. Akkor derülhetnének ki meglepő dolgok.
– Halljátok a doktor urat? – nevetett fel vezérük. – Már alig várja, hogy felkoncoljuk a foglyot!
– Elnézést, de a boncolás, nem egyenlő a felkoncolással. Én óvatosan vágom fel a holtakat, egyesével vizsgálva meg, véve ki és vágva fel a szerveiket.
– Azt mondja meg inkább, hogy miféle lény ez? Lehetséges, hogy magát a Sátánt fogtuk el, akiről már egyre többen beszélnek?
Erre nem tudtam mit feleljek. Anyámtól már hallottam az új vallásról, amiben már ő is kezdett hinni, de eddig nekem eszembe se jutott, hogy a fogoly akár az is lehet, kiről e rémes történetek szólnak. Én a tudomány és nem pedig a hiedelmek embere voltam, így hát a saját szememnek és tapasztalataimnak hittem. Miután már váltottam a fogollyal pár szót, nem tudtam elképzelni róla, hogy oktalanul embereket öljön, mint egy vadállat. Biztos voltam benne, hogy az a helyes cselekedet a részemről, ha segítek rajta. Nem voltak kétségeim. Félelmeim azonban annál inkább. Tudtam, betegségem miatt ebbe akkor is belehalhatok, ha a nép nem végez ki. Reméltem azonban, nem derül ki, hogy közöm van a szökéséhez. Mivel tehát segíteni akartam a fogolynak, így a váratlanul feltett kérdésre a következőt feleltem:
– Külsőre, igen, lehetséges, hogy a fogoly maga a sátán, viszont biztosat csak a holttestének felboncolását követően tudok mondani. Akkor tudhatjuk csak meg, hogy testének felépítése mennyire tér el az emberétől, és akkor kaphatunk választ számos kérdésre. A sátánról például azt beszélik, embereket öl és olyan borzalmas, hogy a holttesteket megeszi. A gyomra tartalmából tehát tudni fogjuk erre is a választ. És természetesen a többi kérdés is megválaszolásra kerül.
– Hmm…– gondolkozott el a vezérük. – Ez esetben elrendelem, hogy ha meghal, előbb legyen boncolás, aztán, amikor meglesznek a válaszok, akkor majd ráérünk felkoncolni.
Ezzel elértem célomat anélkül, hogy kérnem kellett volna. A vezér gyakorlatilag a saját ötletének vélte, és akként is tálalta a boncolást. Nem sokkal később visszatértem hát a fogolyhoz, hogy a halál beálltát megállapítsam, és kezdődjön a szöktetés.
Legnagyobb meglepetésemre azonban a fogoly magánál volt.
– Mi az, mi történt? – kérdeztem tőle. – Még nem hatott a szer?
– Még nem érzek semmit. – felelte.
– Az lehetetlen. Na, mindegy, akkor nagyobb dózist adok.
Ezt követően, kétszer tettem még próbát, de semmi se történt. Még azután se, amikor a harmadik tégely teljes tartalmát is megitattam vele. Neki ez meg se kottyant. Ekkor más szerekkel is próbát tettem, de semmi. Még az arcára szorított kloroformmal átitatott kendő se hatott rá. Pedig az illatát érezte.
– Mi volt ez? – kérdezte utána. – Olyan, mint a kloroform.
– Mert az is.
– De attól el kellett volna… – kezdte, de aztán elakadt a szava, mert rájött, hogy elszólta magát.
– Honnét tudod? Volt már dolgod vele, és korábban hatott?
– Na, jó. – felelte mélyet sóhajtva. – Nem mindig néztem ki így. Nemrég még hozzátok voltam hasonlatos. Az átváltozás nem oly rég történt. Azóta hazafelé tartok, hogy az enyémektől kérjek segítséget és menedéket.
– És ők merre laknak?
– Ezt nem mondhatom el. Nem akarok bajt hozni rájuk ezzel. Nem ez az első alkalom, hogy az emberek végezni akarnak velem. És tudom, mindenki veszélybe kerülne, aki segíteni próbálna nekem.
– Nos, én mégis segíteni fogok. Nem tudom még miként és rettenetesen félek is, de segítenem kell.
– Nem kell. Ugyan miért kéne? Eddig nem is ismertük egymást és most se tudsz rólam sokat. Talán igazuk van és veszélyes vagyok. Talán, ha szabadulnék, széttépnék mindenkit.
– Azok után, amiket veled művelnek, ez nem is lenne csoda.
– Mindegy. A lényeg, hogy a legjobb, ha elfelejtesz.
– Nem úgy van az! De erről felesleges vitázni. Majd még jövök, addig is gondolkozz, miként tudnék segíteni. Én is ezt teszem.

(Feltéve: December 2 – péntek este)

– Várj! – szólt utánam, mert már indultam is. Visszafordultam hát és ráemeltem tekintetem.
– Nem akarom, hogy segíts! Nem fogom elfogadni, úgyhogy ne is töprengj rajta. Egyébként is felesleges. Két-három hétig még biztos nem végeznek velem. Addig pedig sok minden történhet. Előfordulhat például, hogy mások is meg akarnak engem szerezni, ezért támadnak és a harc közben esélyem lehet a szökésre. Én azt mondom, ha az a sorsom, hogy ezt ne éljem túl, akkor ez így lesz, míg ha nem, akkor adódni fog alkalom a szökésre.
– Értem. De erről, mint mondtam, felesleges vitázni. Tudom, mit fogok tenni, csak még azt nem, hogy hogyan. Bár ne lennék ennyire gyáva! – sziszegtem dühösen.
Azzal magára hagytam.
Még az első éjszakán eszembe jutott a gondolat, hogy értesíthetném az övéit és ezt még hajnal előtt fel is vetettem neki, de elutasította. Azt felelte, az övéi még nem látták így. Ha haza is érne, nem tudja, miként fogadnák és nem akarnák-e meglincselni, mint ez a tömeg. És persze az se lenne könnyű, hogy meggyőzze őket arról, hogy valóban ő az. Tudta, a hazatérés se jelent biztos menedéket számára.
A falu fogadójában kaptam szobát, mert folyamatosan szükségesnek tartották a jelenlétemet. Ott kellett lennem végig a közelben, amíg kínozták és időnként oda is hívtak, hogy ellenőrizzem, él-e még. Borzasztó volt látni, mit tesznek vele és úgy tenni, mintha ez az egész engem nem érintene meg. Közben agyam lázasan a megoldáson gondolkodott, de bármi jutott is eszembe, túl gyáva voltam a megvalósításhoz.
A fogoly sebei gyorsan gyógyultak. Így hosszabb-rövidebb szüneteket közbeiktatva kínozhatták, anélkül, hogy belehalt volna. Az éjszaka is leszállt és még akkor se hagyták abba, csak éjfél felé. Így telt nap, nap után, miközben újabb- és újabb népek zarándokoltak oda, hogy láthassák. A falu lakói már kezdték unni, már végeztek volna vele, de a jövevények fizettek érte, tehát minden nap ismétlődött a látványosság. A fogolynak komoly fájdalmai lehettek, de arcán ez nem látszott. Csak könnyei csordultak alá időnként szemeiből, megnedvesítve fekete arcát. Még soha nem láttam ilyen szabályos és szép arcot. Olyan volt, mint egy angyalé. Nem is értettem, miként gondolhatják róla, hogy bármi gonosz tettre képes lehet. De a népnek erre is megvolt a válasza. Ez az angyali arc is csak átverés, megtévesztés azért, hogy megbízzunk benne, megszánjuk és elengedjük, hogy aztán lemészárolhassa az egész falut. Ahogy elnéztem hányszor döfnek tőrt a bordái közé, a lábaiba és a karjába, miként szaggatják szárnyait, nem csodáltam volna, ha miután elszabadul, tényleg végezne mindenkivel. Esténként tudtam váltani vele pár szót, amikor nyugovóra tértek a népek, az őrök pedig távolabbról figyeltek. Meglepett, hogy mindig derűsen nyilatkozott, annak ellenére, hogy látszott rajta, csak leplezni próbálja fájdalmait. Fogalmam se volt, mit tehetnék.
Három éj és három nap telt el így, amikor a harmadik napon éjfél felé vége lett mindennek. Éppen a fogadóban beszélgettem, amikor nagy lármára lettünk figyelmesek és mindenki kivonult. Senki se tudta mi történt, nagy volt a káosz. Először azt hittem, sikerült valamiképp megszöknie, de nem. Ahogy áttörtem a tömegen és a fához értem, döbbenetes látvány fogadott. A fogoly, mellkasában egy tőrrel, számos sebből vérzett, feje élettelenül bukott előre.

(Feltéve: December 3 – szombat este)

Patakokban folyt a vére. Körötte holtan hevertek az őrök. Csak dermedten néztem, amíg a vezér oda nem ért mellém, majd rám rivallt:
– Nézze meg él-e még, és tegyen valamit doktor! – majd odakiáltott néhány pribékjének – Vágjátok le a kötelékeit és engedjétek oda a doktort! Még nem halhat meg, mert egy csomó pénzt vesztünk. – aztán harsány hangon osztogatta embereinek a parancsokat: – Azonnal kerítsétek elő a föld alól is azokat, akik ezt tették!
Szavaira mindenki ezerfelé rohant, elhagyva a falut. Csak az a néhány fickó maradt hátra, akinek ezt parancsolta, de többre nem is igen volt szükség. A fogoly úgy tűnt, már halott, de ha magához is tért volna, ilyen állapotban ennyien is elegendőek lettek volna ahhoz, hogy lefogják és ismételten megkötözzék.
Sietve futottam oda. Közben a fickók már levágták köteleit és a földre omlott. Gyorsan letérdepeltem mellé és bekötöztem sebeit, hogy vérét elállítsam. A tőrrel többször megszúrták, mielőtt a végzetes döfést a szívébe állították. Tudtam, már nem ér semmit, bármit is teszek, hiszen ez utóbbi seb végzetes. Éppen erről beszéltünk az első éjjelen, amikor elmondta, hogy hallotta a tervüket, így fognak végezni vele, ha már nem kell. Most valaki, végtelen indulatból hamarabb megtette. A dühödt ordibálásokból úgy vettem ki, hogy a támadó nem is volt egyedül. Ez bizonyára így lehetett, mert többen kellettek ahhoz, hogy az őröket lemészárolják. De ez a tényeken semmit se változtatott. Tudtam, a fogoly lassan elvérzik, és én nem tehetek semmit. A seb nem gyógyulhat be, míg benne a penge, ha viszont kihúzom, azonnal vége. Mit tegyek hát? Tudtam, ha már az életét nem is menthetem meg, egyet talán még tehetek. Megakadályozhatom, hogy feldarabolják és közszemlére tegyék. Megérdemli a rendes temetést. Efelől nem voltak kétségeim. Így szóltam hát:
– Segítsenek, fel kell tennünk a szekérre és a falumba kell vinnünk, mert ott vannak csak olyan eszközeim, amivel esély van arra, hogy megmentsük az életét!
A pribékek tétováztak.
– Nem hallották a parancsot? – kérdeztem. – Ne halhat meg, mert az sokba kerül.
Ez hatott. Sietve tették fel a szekérre és már indultunk is.
Még fogalmam se volt arról, hogy mit tegyek, de reméltem, hogy amíg a szomszéd faluig eljutunk, kitalálok valamit. Két fickó előre ült a bakra, míg én a fogoly mellett térdepeltem, hátul a szekéren. A másik három fickó lovakra pattanva nyargalt utánunk. Alig haladtunk így vagy két mérföldet, amikor döbbenetes dolog történt.
Valami óriási, fekete tömeg zuhant három kísérőnkre, feldöntve őket lovaikkal együtt. Erőteljes, vad morgást és ordibálást hallottam, de a sötétben többet látni nem lehetett.

(Feltéve: December 4 – vasárnap este)

Minden néhány pillanat műve volt. Aztán a sötét árnyék puhán a szekér végében landolt, majd elrugaszkodva, a fejem felett átugorva a bakon ülő két fickóra vetette magát és véres cafatokra szaggatva hajigálta szét őket. Miközben a lovak megriadva az ordibálástól vad vágtába kezdtek, a vadállat lassan felém fordult. Lendületétől annyira megrémültem, hogy térdeplő helyzetemből félig hanyatt vágódtam, kezeimmel támaszkova meg a hátam mögött. Éreztem szemeim elkerekednek a félelemtől, amikor három óriási pofája lassan közeledni kezdett felém. Vér csorgott agyarairól. Szívem vadul dübörgött mellkasomban, mintha ki akarna szakadni, aztán egyszer csak elájultam a rémülettől.
A telihold halvány fénye világította meg a rétet, ahol a szekér megállt. Lassan eszméltem magamra, miközben körülnéztem. A lovak kifulladva lihegtek, de még életben voltak, miként én is. Körülnéztem, de nem tudtam megállapítani hol lehetünk. Az azonban bizonyos volt, hogy letértünk az útról.
A hatalmas fekete kutya a fogoly mellett üldögélt és halkan, panaszosan nyüszített, orraival böködve az élettelennek tűnő testet. Ezek szerint támadása céltudatos támadás volt. Meg akarta menteni. Külsejével ellentétben tehát nem egy szörnyeteg volt csupán, hanem értelmes lény. Fertelmes küllemét látva átvillant rajtam egy gondolat. Mi van, ha ez nem más, mint a pokol kutyája? Akkor talán az embereknek igaza van, és ez a lény valóban maga a sátán. De nem! Nem uralkodhat el rajtam ennyire a félelem. Attól, még, hogy ilyen a küllemük, nem feltételezhetem róluk a legrosszabbat.
Arra gondoltam, ha nem lépek fel támadólag, nem lesz oka, hogy engem is széttépjen. Lassú mozdulatokkal felültem hát és közelebb mentem. Erre felém fordította egyik fejét és vicsorogva morogni kezdett. Úgy tettem, mintha figyelmen kívül hagynám, miközben gondosan ügyelve arra, hogy kezeim mindig jól láthatóak legyenek, lassú mozdulatokkal levettem a fogoly csuklójáról a kötelékeit, majd megérintettem. Alig észrevehetően, de még érződött a pulzusa. Kulacsomból vizet öntve arcába, megkíséreltem magához téríteni, mire kinyitotta szemeit és rám tekintett. Fájdalmai azonmód realizálódtak, de látszott rajta, hogy igyekszik uralkodni magán. Lassan, és aprókat lélegzett, hogy a tőr ne okozzon még több fájdalmat neki, tovább roncsolva sebét. Ekkor eszembe jutott valami.
– Van egy ötletem. – kezdtem.
– Nekem már… mindegy… – suttogta. – A tőr a szívemben… felesleges… hitegetned.
– Te csak ne beszélj! Inkább figyelj, mert nincs sok időnk! A sebeid gyorsan gyógyulnak, de nem elég gyorsan, ezért megpróbálom nagyon lassan kihúzni a tőrt. Közben igyekezz nem elájulni, mert csak akkor regenerálódsz, ha eszméletednél vagy. Ha mégis elájulnál, felöntelek vízzel, de már abból sincs sok.
Azzal már hozzá is fogtam a művelethez, megragadva a tőr nyelét. Mozdulataimat az állat halk, baljós morgása követte. Keserves, türelmet és idegeket próbáló percek voltak azok, de tudtam, nem tehetek mást, végig kell csinálnom, mert csak így van esély arra, hogy segítsek. Igyekeztem uralkodni kezem remegésén, de a félelemtől szapora pulzusom miatt ez teljesen lehetetlennek tűnt.
Egy örökkévalóságnak látszott, mire a tőrt sikerült teljesen eltávolítanom, de az elképzelésem működött és még mindig életben volt. Nemcsak gyorsabban gyógyult, mint az emberek, de úgy tűnt, vére is nagyobb ütemben termelődik újra. Bizonyára így lehetett, különben nem bírhatta volna ki a nagy vérveszteséget. Így is többször elájult közben, de mindannyiszor magához térítettem, mindaddig, míg a tőrt teljesen el nem távolítottam.
Addigra már mindketten rettenetesen fáradtak voltunk, de tudtam, még koránt sincs vége, hiszen bizonyára már tűvé tesznek utánunk mindent. Tudtam, ha sokáig ott maradunk, hamarosan ránk fognak találni.

(Feltéve: December 5 – hétfő este)

Azt is tudtam azonban, hogy mindkettőnkre ráfér már a pihenés. Így aztán amint fel tudott kelni, felsegítettem az egyik ló hátára, míg én felültem a másik nyergébe és kantárszáránál fogva a lovát sietve elindultunk a falum irányába, de közben tettünk egy kis kitérőt, azt a látszatot keltve, mintha teljesen más irányba tartanánk, majd begázoltunk a folyóba, hogy eltüntessük nyomainkat. Hosszú szakaszon úsztatva az állatokat, közeledtünk. Aztán megérkeztünk egy kicsiny, törmelékek alkotta szigethez, melyet kusza bozót fedett. Itt megálltunk és partra segítettem.
– Én most tovább megyek, haza kell érnem, mielőtt gyanakodni kezdenek. Gyorsan gyógyulsz. Azt gondolom, hogy még pirkadat előtt tovább tudsz állni, így elég sokat haladhatsz. Remélem, hazaérsz épségben és megoldódik a helyzeted. Remélem, tudtam segíteni.
– Köszönöm. – felelte, de nagyon fáradt lehetett, mert pár lépés után már össze is esett. Megvizsgáltam még és láttam, minden rendben vele. Beráncigáltam a bokrok rejtekébe, majd fogtam a lovakat és tovább folytattam utam a folyón. Komoly kerülőt kellett tennem, hogy ne gyanakodhassanak rám, de hamarosan mégis hazaértem. Az anyám háza a legszélső volt a faluban, távol a többitől és nem messze tőle kanyargott ez a bizonyos folyó. Légvonalban nem volt túl messze tőlünk a hely, ahol az idegent hagytam. Mielőtt hazatértem megszaggattam ruháimat és megforgattam magam a sárban.
Nem kellett megjátszanom, hogy nem vagyok jól. Most, hogy már túljutottam az események izgalmán, nem kellett tovább tartanom magam. Erőim addigra már rég elfogytak, anélkül, hogy észrevettem volna. Nem is értettem, miként bírtam oly sokáig. Amint beléptem az ajtónkon azonmód össze is estem. Anyám karjaiban tértem magamhoz.
– Megtámadtak minket… idefelé… az úton… – suttogtam zihálva.
– Cssss… Ne beszélj! Pihenj! Rendbe fogsz jönni! – felelte.
Sejtettem azonban, hogy ezúttal nincs igaza. Éreztem, szívem oly erősen dübörög, mintha soha többé nem akarna már megnyugodni. Ekkor ébredtem rá, hogy túlfeszítettem a húrt. Ennyit nem lett volna szabad vállalnom. Megnyugvással töltött azonban el a gondolat, hogy legalább megmentettem egy ártatlant.