Kisregény Kisregény: Végzetes átváltozás

VÁ: Az új élet (IV. fejezet)

Arra tértem magamhoz a kicsiny szigeten, a bokrok közt, hogy valaki megérinti, majd megrázza vállamat. Először azt se tudtam hol vagyok, miként kerültem oda, de azonnal felpattantam és mindenre készen fordultam szembe a jövevénnyel. Pár pillanat még és realizálódott bennem, hogy mi történt velem eladdig és hol vagyok. Legnagyobb meglepetésemre egy idős asszony árnya állt előttem a holdfényben.

– Nem akarok semmi rosszat. – emelte maga elé kezeit. – A fiam küldött. Kérte, hogy adjak át egy üzenetet. A helyzet az, hogy már nem csak a szomszédos falu népe és a vadászok keresnek. Vérdíjat tűztek ki a fejedre, mégpedig elég nagy összeget és ennek híre hamar el fog terjedni, mert lovasokat küldtek szét minden irányba. Mindenki gyűlöl azért, hogy oly sok embert megöltél és addig nem nyugszanak, míg nem végeznek veled.
– De én senkit nem öltem meg! – vágtam közbe.
– Akkor ki más ölte meg azt a több tucat ember? Az őreidet, és azokat akik kísérték a szekeret, a lovakat… ?
Erre nem tudtam mit felelni. Az emberek arról beszéltek, hogy amerre járok, gyilkolom őket. Nem lehetett bizonyítani ennek ellenkezőjét.
– Mostantól kezdve sehol se leszel biztonságban a föld színén. – folytatta. – Ennyi az üzenet, és a fiam megkért arra is, hogy hozzak el pár dolgot neked. – azzal lassú mozdulattal leemelt a hátáról egy zsákot, letérdepelt és kipakolt elém néhány dolgot. – Élelem és száraz ruha. – mondta, majd felkelt és a szemembe nézve így folytatta: – Ha rajtam múlna, feladnálak, sőt, a saját kezemmel darabolnálak fel, de az volt a fiam utolsó kívánsága, hogy ezt az üzenetet adjam át, hozzam el ezeket a holmikat és ne ártsak neked.
– Hogyhogy az utolsó? – döbbentem meg.
– A fiam halott. Miattad. Kockáztatta az életét, pedig tudta, hogy a szíve nem bírja a terhelést. Miattad halt meg és csak azért nem kívánom ezért a véred, mert megértést kért tőlem. De jobban gyűlöllek, mint amennyire gyűlölni lehet. Most menj és soha többé ne lássalak, ne halljak rólad! Remélem, mielőbb elfognak és a fejed a mi falunk főterét fogja díszíteni. – azzal már meg is fordult, de megragadtam a karját.

(Feltéve: December 7 – szerda este)

– Várjon! Csak egy pillanat. Mi lesz… mi lesz a holttesttel?
– Nem szégyelled magad? Semmi közöd hozzá és eressz utamra!
– Én talán tudok segíteni. – suttogtam. – Fel tudom támasztani a holtakat. Segíthetek.
– Mit képzelsz? Hogy a Sátántól fogadnék el segítséget? – azzal megfordult és sietve távozott.
Ez az egész azonban sehogy se hagyott nyugodni. A doktor megérdemli, hogy segítsek, hiszen az életem mentette meg. Nem hagyhatom, hogy elföldeljék vagy ami még végzetesebb máglyán égessék el. De mit tudnék tenni, amikor vadásznak rám? Még a környéken is veszélyben vagyok, nemhogy a faluban. Tudtam, kész öngyilkosság most odamennem. Mégis, biztos voltam abban, hogy ezt kell tennem. Felszálltam hát, oly magasra, ahová reméltem, a nyilak nem érhetnek el és odafentről követtem az asszonyt. A sötétség ellenére is jól láttam őt, illetve kontúrját, mely faluja felé botorkált.
Még mindig nem tudtam betelni az éjszaka látványával. Hosszú időn át el tudtam volna nézegetni, miként mozognak az árnyak. Odalent szinte minden életre kelt. Prédák menekültek, meglapultak, predátoraik üldözték, kutatták őket. Élesen ki tudtam venni valamennyi élőlény alakját még így, több száz méter magasból is. Így értem a falu fölé és tudtam meg, melyik házban lakott a doktor. Megvártam még, amint az asszony bemegy, majd felgyúlnak odabent a fények. Tudtam, fia holttestéhez megy, hogy virrasszon mellette. Így hát a halottnak abban a helyiségben kellett lennie, hol utoljára gyúlt fel és égve maradt a fény.

(Feltéve: December 8 – csütörtök este)

Zuhanórepülésben indultam meg, némán, majd a ház ajtaja előtt landoltam és hangosan dörömbölni kezdtem az ajtón, amíg meg nem hallottam az asszony hangját. Akkor sietve felrepültem az ablakokhoz. Így jutottam be a házba. Nem volt túl sok időm, nem tétovázhattam hát sokáig. Egy pillantást vetettem a halott arcára, félrevonva róla a leplet, aztán már meg is ragadtam és vittem. Nemsokára ismét odafent szárnyaltam. Igyekeztem minél magasabbra repülni vele, de ez volt az első olyan alkalom, amikor terhet is cipeltem és még mindig nagyon fáradt voltam, így aztán nem volt egy könnyű feladat.
Hamarosan elértem vele a hegyhez. Itt már nagyobb biztonságban érezhettem magam, mivel ez népem területe volt, ahová halandó lelkeket nem engedtek fel. Arra azonban nem számítottak, hogy a levegőégből is érkezhet vendég, így csak a hegy lábához állítottak őrséget. Csendesen és puhán landolhattam több száz méter magasan a sziklákon. Végre, biztonságban voltam. Legalábbis átmenetileg. Sietve bontottam ki a holttestet a lepelből. A doktor falfehér arcát még kísértetiesebbé tette a Hold reánk vetülő fénye. Arrébb vittem egy szikla mögé, aztán ráhelyeztem két kezem, behunytam szemem és összpontosítottam. Ez volt az első olyan alkalom, hogy embert akartam visszahozni a halálból. Vajon erre is képes vagyok? Van ekkora hatalmam? Elhessegettem kételyeimet és minden erőmmel arra gondoltam, hogy ez már többször sikerült, tehát ezúttal is fog. Sokáig, nagyon sokáig tartott, de végül csak megmozdult, majd levegő után kapott. Nem hagytam abba, kezeimet nem vontam vissza, és minden figyelmemet odairányítottam.
– Hol vagyunk? – hallottam egyszer csak suttogását.
– Biztonságban. – feleltem. – De most légy csendben és adj időt!
– Dehát… hogyhogy élek? Meghaltam nem? Láttam, hogy holtan fekszem és anyám zokog az ágyamnál. Csak álmodtam volna?
– Majd mindent elmondok. De most egy kis időt kérek még. – feleltem.
Nem tudtam, mennyire sikerült visszahoznom az életbe, de azt tudtam, kezeimből erő sugárzik, ami feltámasztotta. Ez az erő pedig képes gyógyítani a sebeket, hiszen az állatok, amiket addig feltámasztottam, nem csak újra éltek és mozogtak, de minden sebük begyógyult. Ez tehát azt jelentheti, hogy a doktor betegsége is eltűnhet az érintésem által. Tudtam, még nem hagyhatom abba, különben hiába élesztettem fel, ha a szíve és tüdeje nem lesz teljesen egészséges, hamarosan ismét meghalna.
Jó ideig térdepeltem hát mellette egyik kezemet mellkasán, míg a másikat a homlokán nyugtatva. Nem tudom meddig tartott ez az egész, mert egyszer csak elvesztettem az eszméletem. Az utolsó, amire emlékeztem az, az volt, hogy oldalra dőlök és elterülök a nedves füvön.

(Feltéve: December 9 – péntek este)

Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Amikor magamhoz tértem egy ronggyal volt letakarva a fejem. Elemeltem az arcomról, de rossz ötlet volt, mert a délidőre járó Nap, vakító sugarai élesen vágódtak szemembe. Fájdalom futott végig testemen, mintha tőröket döftek volna az agyamba, pupilláimon át. Sietve fordultam hasra, szárnyammal takarva el a rám vetődő fényt, arcomra szorítva a rongyot.
– Sajnos nincs a közelben árnyékos hely és ez a kis szikla is csak estefelé ad majd némi védelmet, amikor a Nap már nyugaton jár. – hallottam a doktor hangját.
– Kellemetlen. – suttogtam.
– És most, merre tovább?
– Én már elvileg itthon vagyok. – feleltem. – Csak még fentebb kéne jutni a hegyen.
– De itt az istenek élnek! – hangzott meglepett hangja.
– Most már elmondhatom, bizonyítottál. Azt hiszem, bízhatok benned. Én közéjük tartozom.
– Isten vagy?
– Ezt nem mondanám. Csak befogadtak gyerekkoromban. De náluk nevelkedtem. Ezért gondolom, hogy csak ők segíthetnek. Remélem, a külsőm miatt nem fognak ellenem fordulni.
– Akkor most itt se vagyunk biztonságban?
– Ne aggódj, erre, ahol leszálltam, senki se szokott járni. Egy részük a hegy lábánál őrködik, hogy idegen ne jusson fel. A többiek pedig fentebb vannak, a túloldalon, ahol zöldellő lugasokkal körülvett palotájuk áll. Itt biztonságban vagyunk. Mivel átaludtam egy fél napot, muszáj itt kivárni, míg a másik fél is eltelik. Mert ez a fény…
– Nem egy fél napot aludtál át, hanem másfelet. – jegyezte meg.
– Viccelsz?
– Nem. Ezt teljesen komolyan mondom. És elég ijesztő volt. Miután elájultál, próbáltalak magadhoz téríteni, de semmivel se lehetett. Úgy hevertél a földön, mintha halott lennél, de még érződött a pulzusod és bár alig, de lélegeztél, úgyhogy gondoltam még nem temetlek el, hanem megvárom, hogy magadhoz térj. Amikor eltelt egy teljes nap és hiába ráztalak, azt hittem, valamiféle végleges álomba merültél. Azóta azon töprengtem, mit tegyek.
– Érdekes.
– Mi?
– Miután a kutyát feltámasztottam, akkor is ez történt.
– Miféle kutyát? Csak nem azt a…
– De igen.
– Azt a háromfejű szörnyeteget te támasztottad fel?
– Tán kifogásod van ellene? Nélküle már nem élnénk.
– De széttépte azokat az embereket.
– Csak nem sajnálod őket? Pedig mintha végig ott lettél volna, míg három napig kínoztak. És még hetekig folytatták volna.
– Tudom én… de ez a sok erőszak… nekem ez annyira sok.
– Szerinted nekem nem? Itt éltem, sosem volt semmire se gondom. Az élet egy kellemes álomnak tűnt, amit gondtalan boldogságban töltöttem, de amióta átváltoztam, olyan, mint egy rémálom. Egyre többen üldöznek, egyre többen akarnak darabjaimra tépni. Azt hiszik, gyilkos vagyok, pedig még csak karcolást se ejtettem eddig senkin. Fogalmam sincs, mi lehet ebből a kiút. Meddig meneküljek? Amíg egyszer csak sikerül végezniük velem?
Erre nem felelt semmit.
– Tudod, éppenséggel lenne egy megoldás. – jegyeztem meg.
– És mi lenne az?
– Ha szembefordulnék velük és támadnék. Ha azzá válnék, akinek hisznek. Ha vérüket ontanám és felkoncolnám őket. Akkor félnék a nevem és talán békén hagynának.
– Borzasztó dolgokat mondasz.
– Tudom. De attól tartok, ha az enyémek is ellenem fordulnak, nem lesz más lehetőségem. Változnom kell.
Ismét hallgatott. Erre nem tudott mit felelni.

(Feltéve: December 10 – szombat este)

Egy ideig csendben várakoztunk, aztán így szólt:
– Szeretnék majd visszatérni anyámhoz, most, hogy újra élek. Nagyon el lehet keseredve miattam. Este levinnél a hegy lábához? Onnét már könnyen hazatalálok.
– Persze. Az nem nagy kitérő. Hosszú az éjszaka, bőven lesz időm mindenre. Ma éjjel elmondok az enyémeknek mindent és kiderül, mit szólnak hozzá. Ma éjjel minden eldől.
Ismét hallgattunk.
Nagy sokára leszállt az est és én végre levehettem a kendőt a szememről. Újra láttam, méghozzá sokkal élesebben, mint annak idején, mielőtt még átváltoztam. Mindig csodálattal töltött el, hogy a sötétség ellenére is jól látom a színeket. Ehhez elég volt egy kevéske fény. És ezt a látásomat kiegészítette egy másik, egy különleges érzékelés. Amikor tekintetemet az erdők sötétje felé vetettem, láttam minden élőlényt, külön-külön, akár több száz méterre is, még akkor is, ha az egy fa, vagy szikla mögött lapult.
A doktorra néztem. Olyan különös volt a tekintete. Korábban kék szemei most ezüstös fényben tündököltek. Azt hittem azonban, hogy csak a Hold fénye teszi vagy az éjszakai látásom okozza. Nem gondoltam, hogy különösebb jelentősége lenne.
Felkeltem a földről, komótos mozdulatokkal leporoltam ruhám, megmozgattam szárnyaimat. Milyen különös – gondoltam magamban – ez a külső, valódi átok, mégis, ha kívánhatnék valamit, már nem az lenne, hogy visszaváltozzak. Hiányoznának a szárnyaim és az a végtelen szabadság, amit a távoli horizont sejtet. A doktorra tekintettem. Csak nézett rám elgondolkodva, majd így szólt:
– Azt hiszem, inkább elkísérnélek.
– Miért?
– Érdekel a sorsod, az, hogy mit szólnak a tieid.
– Ez rendes tőled, de ha ellenem fordulnak, elég lesz nekem a magam bőrét menteni.
– Talán mondhatnék érted pár jó szót. Talán számítana, ha van valaki, aki melletted áll, aki hisz benned. Esetleg előre mehetnék, és felkészíthetném őket. Megtudakolhatnám, miként reagálnának, és ha látom, kedvezőtlen, oda se kéne menned.
– Köszönöm, de felesleges belekeveredned. Ez az én ügyem. Egyedül kell mennem. Nem azért támasztottalak fel, hogy már ma éjjel újra meghalj. Neked élned kell. Megérdemled az életet. Ha ellenem fordulnak és velem vagy, téged se kímélnének. Mivel vannak szárnyaim, esélyem van a menekülésre, ha rosszra fordul a helyzet, de téged nem tudnálak menteni. Mindketten ott vesznénk.
– Ez igaz. – bólintott rá. – De hogy lehetsz ilyen nyugodt?
Erre a kérdésre felvillant bennem egy gondolat és elmosolyodtam.
– Tudod, még ha ellenem is fordulnak, akkor is marad egy lehetőségem. Még akkor is van valaki, akitől segítséget kérhetek.
– És ki lenne az?
– A Sátán. – jelentettem ki, majd tartottam egy kis hatásszünetet, de nem felelt. Csak pupillái kerekedtek ki, úgy nézett rám értetlenül, majd a következőt dadogta:
– Ez egyáltalán… nem volt vicces.

(Feltéve: December 11 – vasárnap este)

– Nem is viccnek szántam. – nevettem el magam, de aztán úgy gondoltam, jobb, ha elkomolyodom, hogy érezze szavaim súlyát. Így folytattam hát: – Igaz, nehéz lesz megtalálnom, de léteznie kell, mert ez a történet bizonyára elindult valahogy. Mivel pedig én nem vagyok olyan, amikkel vádoltak, így aligha lehetnék én a fő gonosz, az emberek rettegett ellensége. Bizonyára létezik és hasonló a külseje, ezért tévesztettek össze vele. Ha tehát az enyémek ellenem fordulnak, ha rájuk nem számíthatok, nem tehetek mást, meg kell keresnem és tőle kell védelmet kérnem bármi áron.
– Te hallod is, amiket mondasz? Mégis, hogy fordulhat meg a fejedben ilyesmi? – emelte fel a hangját háborogva a doktor.
Magamban mosolyogtam szavain. Lám csak, bármennyire is retteg és fél mindentől e világon, ő az egyetlen, aki nyíltan és őszintén a szemembe meri mondani a véleményét. Vajon ő miért nem tart gyűlöletesnek?
– Figyelsz te rám? – kérdezte, mert nem reagáltam azonnal, csak ezeken töprengve néztem rá.
– Igen, figyelek. Csak nem értem, hogy mersz ilyen hangon beszélni velem. – feleltem ridegen. – Mondd, nem félsz tőlem egy cseppet se?
– Miért félnék?
– Mert mindenki más igen. És mert te máskor mindentől rettegsz.
Erre láttam rajta, hogy elbizonytalanodik. Mintha csak most vette volna észre, mintha csak most döbbent volna rá a viselkedésében megnyilvánuló ellentmondásra. Most, hogy rávilágítottam. Aztán már nyitotta a száját, hogy szabadkozva meghátráljon, de megelőztem.
– Egyébiránt, kedvemre van az őszinteséged és nincs vele bajom. Becsülöm benned és hálás vagyok érte. – feleltem.
– Komolyan? – hitetlenkedett.
– Igen. Csak éppen nem értem.
– Én se. – felelte. – Én se értem. Amikor először megláttalak, én is megrémültem a külsőd miatt, és mert hallottam már a történeteket. De aztán, amikor elkezdtünk beszélgetni és láttam, hogy értelmes vagy, kíváncsi lettem és kíváncsiságom erősebb volt félelmeimnél. Ahogy pedig egyre többet megtudtam, rájöttem, hogy ártatlan vagy. Szerintem fontos dolog az igazság. És szerintem, ha valaki ellen nincsenek konkrét bizonyítékok, csak szóbeszéd, azt nem szabad elítélni. És szerintem te jó vagy. Ezért segítettem akkor és ezért emeltem fel a hangom most, amikor azt mondtad, bármi áron. Te jó vagy! Ha létezik az, akit az emberek emlegettek és annyira gonosz, akkor te, történjék bármi, nem állhatsz mellé. Gyógyítani tudsz. Engem még a halálból is visszahoztál. Sok jót cselekedhetsz, közben pedig az emberek megértenék, hogy tévesen ítéltek meg.
Szavait hallgatva egy pillanatra, de csak egy röpke pillanatra elgondolkoztam, de nagyon távolinak tűnt számomra ez a fajta gondolkodás, még akkor is, ha láttam, hasznos lehetne a számomra. De az, hogy én azért gyógyítsak, hogy az emberek megbecsülését kikönyörögjem… Nem. Erre képtelen lettem volna.

(Feltéve: December 12 – hétfő este)

– Induljunk! – jegyeztem meg, szavaival mit sem törődve. – Anyád már biztosan teljesen el van keseredve. Mielőbb tudatnod kell vele, hogy életben vagy.
– Várj még egy percet! – szólt miközben megérintette karom, mert már indultam a sziklaperem felé. – Még nem is tudom a neved.
– Én se a tiédet. – vontam meg a vállam.
– De ha egyszer keresel majd… hogy tudasd mi történt veled… mert ugye, majd egyszer eljössz, vagy megüzened nekem?
– A név nem számít, csak a tettek. Különben meg, ha a doktort keresem, mindenki tudni fogja, hogy rólad beszélek. A te nevedre sincs ehhez szükség, nemhogy az enyémre.
– Ez igaz. És talán nem is bízol bennem.
– A történtek óta nem szokásom, hogy másokban bízzak. De tudod mit? Most már úgyis tudod hova tartozom. Elmondom hát neked. A nevem Phosphor.
A név hallatán ijedten hőkölt hátra. Ez meglepett.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle meglepődve, mert úgy nézett rám, mint aki szellemet, vagy még rosszabbat, egy szörnyeteget lát.
– Tudod te… tudod te, hogy mit jelent a neved?
– Igen. Az, aki elhozza a fényt. Anyám adta nekem e nevet. Azt mondta azért, mert már kiskoromban kitűnt, mennyire érdekel minden, a tudás megszerzése, a tudás fénye. Biztos volt abban, hogy amikor felnövök, még több tudást, fényt hozok népünknek.
– És azt tudod, hogy nevezik a Sátánt? – kérdezte, még mindig riadt ábrázattal.
– Hogyne tudnám? Hiszen volt alkalmam hallani jó párszor, miközben kínoztak.
– És azt tudod, mit jelent az a név?
Egy hosszú percnyi döbbenten dermedt csend volt a feleletem erre, miközben felrémlett bennem a válasz.
– Ugye nem? – kérdeztem és ezúttal én hátráltam egy lépést.
– Pedig de. – felelte. – Tudok latinul, mert orvos vagyok és külhonban tanultam. A két név egy és ugyanaz.
Pár hosszú pillanatig ismét hallgattunk. Vajon mit jelent ez? Nem értettem. Én akkor se lehetek a Sátán. Tudom, hogy eddig nem tettem semmi rosszat. Nem tapad vér a kezeimhez és nem is lennék képes arra, hogy ártsak. Nem tudnék ölni.
– Induljunk hát! – szóltam végül, mintha az iménti beszélgetés el se hangzott volna.
Miután leértem vele a hegy lábához, kívül, jóval távolabb az őrök gyűrűjétől, elköszöntem, és már fordultam is, hogy ismét a magasba emelkedjek. Nem akartam vele már hosszasan beszélgetni. Odalent már veszélyes lett volna nekem, meg aztán mit is mondhattam volna. Most bizonyára ő is azt gondolja rólam, hogy én vagyok maga a Sátán, a fő gonosz. Nem tudnám bebizonyítani ennek ellenkezőjét. Talán már bánja, hogy segített. De ez nem is számít. Útjaink most különválnak, rám pedig már vár a következő feladat. Népem meggyőzése.
– Várj! – ragadta meg karom a doktor. Visszafordultam és a szemébe néztem.
– Mi az? – kérdeztem.
– Az én nevem Ylarion. – azzal a kezét nyújtotta felém, miközben hozzátette még – És örülök, hogy találkoztunk.
Nem erre számítottam, így aztán nem reagáltam azonnal. Először csak néztem rá.
– Komolyan gondolod? – kérdeztem, hangomban kétellyel.
– A legkomolyabban! – felelte határozottan. – És ne aggódj amiatt, hogy te vagy a Sátán. Nem lehetsz az. Ahogy te magad mondtad, a név nem számít, csak a tettek. Az elmúlt napokban pedig volt alkalmam, hogy megismerjelek. Engem is megmentettél a haláltól. Te jó vagy. Maradj is az!

(Feltéve: December 13 – kedd este)

– Köszönöm. – feleltem, miközben megfogtam kezét búcsúzóul, de már tudtam, ha népem nem hiszi el szavam, ha ellenem fordulnak, nem lesz más lehetőségem, mint a változás.
Nem sokkal később, már a palota felett köröztem azon tanakodva, mit tegyek pontosan. Rövid töprengés után arra jutottam, mindenképpen népem vezérével kell beszélnem először, ezért az oszlopcsarnok déli oldalán szálltam le. Éjfél felé járt már, így csak néhányan lézengtek odakint. Nem foglalkoztam velük, hanem azonnal, gyors léptekkel megindultam vezérünk lakosztálya felé. Idefent sehová nem állítottak őröket. Eladdig erre semmi szükség nem volt, hiszen az esetleges támadásokat már a hegy lábánál strázsáló őrök meg tudták volna állítani. Valójában azonban ők is csak a túlzott biztonsági óvintézkedés részei voltak. Népünket az emberek olyannyira tisztelték, hogy eszükbe se jutott volna megközelíteni a hegyet, nemhogy megtámadni.
Fáklyák világították be a márvánnyal borított nagytermet. Határozott léptekkel mentem egyenesen atyánk lakosztályának ajtajához. Így is neveztük őt, mert – bár küllemre nem tűnt nálunk sokkal idősebbnek, de – mindannyiunk apja volt, gondoskodott rólunk, védelmezett minket. Ő mindenre tudta a választ, mindenre megtalálta a megoldást. Mellette, uralkodása alatt biztonságban lehetett a nép.
Riadt és viszolygással teli tekintetek kísérték lépteim. Akkor már ismertem, fel tudtam ismerni a félelmet és a viszolygást is és tudtam, sejtettem, hogy ez a történet semmiképp se végződhet jól a számomra.
Már majdnem meg is érkeztem, már majdnem az ajtóhoz értem, hogy kopogtassak, amikor többen elállták az utam, hogy kérdőre vonjanak. A fáklyák álmatagon lobogó fényében nem ismertek meg, pedig az arcom nem változott. A fekete bőr és haj, a szarvak és a függőlegesen hasadt pupilla azonban úgy látszik elegendőnek tűnt ahhoz, hogy ne ismerjenek rám.
Már épp szóra nyitottam volna szám és kezdtek kilátszani hegyessé vált szemfogaim, ám mielőtt bármit mondhattam volna, kitárult az ajtó és ott állt előttünk atyánk.
Azt hittem mondanom kell valamit, de meglepetésemre azonnal tudta ki vagyok. Nem mondta ki, de viselkedéséből azonnal láttam. Mindenkit csendre intett, majd felszólított, hogy kövessem. Miután beléptem lakosztályába, becsukta mögöttem az ajtót, majd továbbment én pedig követtem néhány helyiségen át, míg meg nem állt az egyikben. A szoba közepén egy ódon faragású asztal, mögötte és előtte egy-egy szék, körben a falaknál pedig szekrények sorakoztak, telis-tele könyvekkel.
– Kérlek, foglalj helyet! – kezdte.
Tétováztam. Amióta szárnyaim nőttek, még nem ültem széken és nem akartam idétlenkedni, úgyhogy inkább visszautasítottam.
– Nem, köszönöm, inkább állok.
– Pedig hidd el, jobb lenne, ha leülnél. – mondta, miközben gondterhelten foglalt helyet a másik széken, majd az asztalra könyökölve a hajába túrt és így folytatta: – Reméltem, hogy sosem jön el ez a perc, de most itt van. – kezdte, aztán rám emelte tekintetét. – Súlyos dolgokat kell felfednem előtted. Szégyenletes dolgokat. Tudnod kell azonban az igazságot, arról, hogy ki vagy, hogy mi történt veled.
– Akkor hát jól gondoltam? Ön felismert?
– Igen, Phosphor. De tényleg jobb lenne, ha leülnél.
– Ugyan, – feleltem könnyedén – hisz ismer! Nem szoktak kiborítani a dolgok.
– De ez más. Amit most elmondok, az szörnyűséges, rettenetes.
– Bármilyen legyen is, az csak egy történet. Egy történet, ami aligha ölhet meg. Azokután, hogy folyamatosan közvetlen életveszélyben voltam az elmúlt hetekben, aligha boríthatna ki egy történet. – mosolyogtam.
– Rendben hát. Elmondok mindent. – kezdte, majd elgondolkozva simította végig sötétbarna szakállát, mélyet sóhajtott és rám tekintve így folytatta. – Eddig abban a hitben éltél, abban a hitben nőttél fel, hogy ez a nép, népünk befogadott. Valójában azonban egy vagy közülünk. Anyád, kit eddig mostohádnak hittél, valójában az édesanyád.
Itt megállt, várt, bizonyára arra, hogy megemésszem szavait, de én csak elnevettem magam.
– Olyat hallottam már, hogy valakiről kiderül, hogy lelenc, de fordítva? Anyám úgy bánt velem, mintha a sajátja lennék. Ugyan miért tagadta volna le, hogy ez valóban így is van? Ezt nem mondhatja komolyan!
– Pedig a legkomolyabban mondom. Ez így igaz. Úgy történt, hogy miután megszülettél, nem sokkal később átváltoztál. Sajnos voltak tanúi is az esetnek. A történtek híre gyorsan elterjedt, ahogy a félelem és borzadály is. Népünk azt gondolta, szörnyeteg vagy és ha hagynának felnőni, az olyan lenne, mint kígyót melengetni a keblünkön. Féltek attól, hogy egy nap lemészárolnál mindenkit.
– Hát ezt nem hiszem el! – nevettem fel erre.
– Mi az? Mi ilyen mulatságos?
– Az emberek egész idáig üldöztek, hogy végezzenek velem, csak mert féltek tőlem, attól, hogy lemészárolom őket. És most kiderül, hogy ez az egész már megtörtént egyszer velem, mégpedig a saját népem, a rokonaim fordultak ellenem. Ez abszurd. Még az embereket csak-csak meg tudom érteni, de a népünket… hiszen most egy csecsemőről beszélünk.
– Igen. Egy kisdedről, akinek hirtelen karmai, szarvai és szárnyai nőttek, akinek bőre befeketedett, szájában pedig hegyes, agyarszerű szemfogak jelentek meg. Nem mondom, hogy értsd meg őket. Én se értettem. Miután azonban szinte azonnal jóslatok kezdtek terjedni, veszedelmes jövőt ígérő jóslatok, a nép megoszlott. A kérdés azonban nem az volt, megöljenek-e vagy se, hanem az, hogy miként. Próbáltam nyugtatni a kedélyeket, de nem lehetett. Én meg akartalak menteni, de elkéstem. Mire édesanyádhoz értem, már eltűntél. Keresni kezdtelek… és végül…
Elakadt a hangja.
Kíváncsian vártam a folytatást.

(Feltéve: December 14 – szerda este)

– Hallgatom. – suttogtam.
– Végül megtaláltalak… – folytatta tétován.
– Hol?
– Kimondani is borzasztó. – felelte – …kitettek az Apothetai-ra.
– A Taigetoszra?
– Igen, de nem oda, ahová az emberek is kitették gyermekeiket, ha azok hibásan születtek. Azok a gyermekek legalább kaptak egy esélyt, hogy valaki megtalálja és felneveli őket. Téged a szikláknál tettek ki, egy olyan helyen, ahol senki nem találhatott rád és ahol keselyűk köröztek. Nem voltak képesek arra, hogy saját kezükkel végezzenek veled, rábízták hát a ragadozókra. Mire odaértem, addigra a rajtad lévő takarót már leszaggatták rólad a keselyűk és a ruhád is meg volt tépázva. Szerencsére azonban még nem sérültél meg.
Ahogy így beszélt, hirtelen bevillantak az emlékek. Szinte újra éreztem a hegyi szél fagyos leheletét, láttam a keselyű fertelmes pofáját, amint csőrével újra- és újra lecsap, hallottam önnön fájdalmas ordításomat és éreztem a hasogató fájdalmat.
A képek és érzetek oly élesen villantak elém, mintha ismét ott lettem volna. Megszédültem és sietve kapaszkodtam meg a szék támlájában, miközben mellkasomhoz kaptam, mert szinte újra éreztem a kínt. Már tudtam, Dzíosz atyám téved. Azon az éjjelen nem a szerencsémnek köszönhettem életem, hanem annak, hogy sebeim gyorsan gyógyultak.
Nem tudom, mikor ültetett le, mert nem láttam és éreztem mást csak annak az éjjelnek a borzadályát. Aztán csak arra emlékszem, hogy térdre rogytam lefordulva a székről és elhánytam magam. Éreztem, hogy kehely széle ér a számhoz és hűs vizet itat velem. Eltartott egy ideig, mire eltűntek a káprázatok és magamhoz tértem.

(Feltéve: December 15 – csütörtök este)

– Én meg már azt hittem… – szólaltam meg nevetve – hogy amióta csak élek, teljes unalom az életem.
– Sajnálom. – felelte gondterhelten – Tudom, hogy borzasztó és nem könnyű most neked. A mai napig nem értem, hogy ilyesmi miként történhetett meg. Nem derült ki, hogy ki vagy kik vittek ki oda. Senki se vállalta magára, mindenki tiltakozott. Pedig csak népünk tagjai közül lehetett valaki a tettes.
– Szerintem ez már mindegy. A jelenlegi helyzeten nem változtat. – jelentettem ki, majd felkeltem. – Engedelmével én most nyugovóra térnék. Hosszú és nehéz út áll mögöttem. Maradhatnék egy kis időre? Csak amíg kipihenem magam.
– Természetesen. Itt biztonságban leszel. Az oltalmamat élvezheted. Én pedig közben ki fogok találni valamit. Ne aggódj emiatt! Most pedig kérlek, jöjj, megmutatom fekhelyed!
Rettenetesen fáradt voltam már. Ekkor kezdett kijönni rajtam az elmúlt hetek gyötrelmeinek hatása, de tudtam, nem lennék képes aludni. A fejemben ezer gondolat kavargott. Leültem a díványra és kitekintettem az ablakon. Odakint a fák árnyai együttérzően bólogattak. Mintha hívogattak volna, hogy erdejeik védelmében menedéket nyújtsanak nekem. A folyamatos veszély ellenére is hiányoztak azok az éjszakák. Az éjszakák, amikor a sötétség jóságos leple alatt repülhettem odafent, távol minden gondtól és bajtól. Ahogy a gondolatok fel-alá száguldoztak elmémben, lassan elnyomott az álom és fejem a karfára bukott, de alig hunytam be szemeimet, ismét feltűntek az emlékképek és egész éjjel ezekkel viaskodtam. Egy szemernyit se tudtam aludni. Reggelig azonban volt időm átgondolni mindent. Végül aztán úgy döntöttem, semmi értelme a múlton keseregni. Ami történt, megtörtént. A lényeg, hogy nem fedhetem fel kilétem a nép előtt. Ezek megölnének. Ugyanakkor azt is jól tudtam, az emberek közé se mehetek. Mit tegyek hát? Tényleg nem lesz más lehetőségem, mint változni? De… talán van még egy utolsó esélyem. Atyánk megértőnek tűnik. Talán tőle hosszabb távra is menedéket kapok. De akkor se élhetek örök időkig bezárva…

(Feltéve: December 16 – péntek este)

Reggelre végre elnyomott az álom és a díványon eldőlve át is aludtam az egész napot. Csak késő este ébredtem fel. Akkorra már nagyon éhes is voltam, de nem mertem enni, amíg a történetet teljes egészében nem hallottam.
– Hogy vagy? – kérdezte Dzíosz, amikor ismét eljött hozzám.
– Kíváncsian. Szeretném ismerni a folytatást. – feleltem.
– Biztos vagy benne? Készen állsz?
– Igen. Hallgatom.
Kétkedve tekintett rám.
– Mindig is más voltál, mint a többiek. – kezdte. – Annyira rideg vagy és közömbös. Pedig valójában rád is hatnak a dolgok. Nem kell mindig erősnek mutatnod magad és úgy tenni, mintha neked nem számítana semmi.
– Nem mondtam azt, hogy nekem nem számít semmi, de nincs értelme ezen sokat elmélkedni. Levontam a következtetéseimet. Amit mesélt, sok mindent megváltoztat.
– Most bizonyára végeznél velük azért, amit tettek.
– Inkább, ha lehetne, kérném, hogy folytassa! – feleltem ridegen.
– Rendben hát. – bólintott – Tehát miután rád találtam, magamhoz vettelek, és elvittelek édesanyádhoz. Megbeszéltük, hogy úgy tesz, mintha a történtekbe beleőrült volna és elhagyta a vidéket, téged titokban magával víve. Én ezután a pólyádat megszaggatva, vérbe mártva magammal vittem, azt állítva, hogy meghaltál és számon kértem a népet. Persze mindenki tagadott.
– És miként kerültünk vissza a hegy lábához?
– Anyád akkor elhagyta a hegyet, népünk lakhelyét, hátrahagyva fiait. A történtek után hamarosan visszaváltoztál és az eset nem ismétlődött meg többé. Évek teltek el és édesanyádnak hiányzott a többi gyermeke, így később, amikor már kezdett feledésbe merülni ez a történet, anyád visszatért a hegyhez és ott telepedett le, ahol ma is él. Magához vette négy fivéredet, rólad pedig azt mondta, talált gyermek vagy. Ebben senki se kételkedett. Így kezdődött minden.
– Nem túl szerencsés kezdet – jegyeztem meg mosolyogva – de legalább történt valami.
Atyám, Dzíosz döbbenten nézett rám, e szavakra.
– Ezt komolyan mondod?
– Igen. Jó kis történet volt. – feleltem még mindig mosolyogva. Láttam rajta, hiába szembesült már számtalanszor azzal, hogy engem semmi se érint meg, ezúttal ismét sikerült meglepnem.
– De ez nem csak egy történet. Ez az életed.
– Ugyan már! Minden csak egy történet, amit utólag mesélni lehet. Némelyik unalmas, más szórakoztatóbb. Ez is az utóbbiak közé tartozott. Bár nem volt annyira szórakoztató, mint mindaz, amit az utóbbi hetekben éltem át. – mosolyogtam rendületlenül.
Láttam rajta, végtelenül elborzasztja válaszom. Mindig is ilyen voltam, így beszéltem, ilyen könnyed hangon, de most, az új külsőmmel szavaimnak teljesen más, rémisztő hatása lett.

(Feltéve: December 17 – szombat este)

– Örülök, hogy ilyen könnyedén fogod fel, de azt ugye tudod, hogy az életed így nagy veszélyben van?
– Gondolja, ezzel most újat mondott nekem? – mosolyodtam el ismét, kivillantva hófehér, hegyes fogaim.
– Tudom, hogy nem félsz, sose féltél semmitől – szólalt meg ismét atyánk – de…
– De mégis mit tegyek? – vágtam közbe – Mi mást tehetnék? Ha aggódok, ha pánikba esek, az aligha oldhatna meg bármit.
– Én viszont nagyon aggódom érted! – felelte – Nem akarom, hogy a múlt megismétlődjön. Félek, most rosszabb sors várna rád.
– Értem aggódik? – nevettem fel – Azokután amiket mesélt, nem inkább a népe miatt kéne aggódnia? Mi van, ha nekik megyek?
Kérdésemre egy pillanatnyi dermedt csend volt a felelet, aztán hitetlenkedve így suttogott:
– Nem… te nem tennél ilyet…
– Miért nem? – kérdeztem, tovább feszítve a húrt. – Már felnőttem. Kegyetlen bosszút tudok állni, hiszen már korántse vagyok oly védtelen, mint egykor. – tettem hozzá miközben felkeltem és a hatás kedvéért elővillantottam karmaimat.
– Nem. Te nem tennél ilyet. – állította, ezúttal már határozottabban, miközben ő is felkelt és elém állt, mélyen a szemembe nézve.
– Lehet. – feleltem és megadóan roskadtam vissza. – És értelme se sok lenne, hiszen fogalmam sincs arról, hogy valójában ki volt a tettes. De ha támadnak… akkor mégis mit tegyek? – néztem fel rá kérdőn – Viseljek el mindent, csak azért, hogy jó maradjak? Megéri egyáltalán jónak lenni? Odakint az emberek végeznek velem. Az, hogy idáig el tudtam érni élve, az csak a véletlennek volt köszönhető. Nem tudok harcolni, nem voltam képes arra, hogy megvédjem magam. Tudom, hogy változnom kell, de nem tudom, hogy… én… nem hiszem, hogy képes lennék vért ontani… de… aligha lesz más lehetőségem…
– De van más lehetőséged! – állította.
Hangjában határozottság csengett. Először csak értetlenül néztem rá, de aztán átfutott elmémen a felismerés.
– Igaz… – suttogtam – egy lehetőségem még van.
Azzal felkeltem és elindultam.
– Várj! Most hová mész? – szólt rám.
– Ne aggódjon! Nem fogok senkinek se ártani. – feleltem, majd elmosolyodva hozzátettem még. – Legalábbis másoknak nem.
Szavaimra először döbbent csend volt a felelet.
– Meg akarod ölni magad? – suttogta aztán elhűlten.
– Ne aggódjon! Nem itt teszem meg. Nem okozok gondot ezzel.
– Miket beszélsz! – kiáltott fel erre megragadva karom. – Nem mész sehova! Nem fogom hagyni, hogy meghalj. Azt pedig még kevésbé, hogy megöld magad. Nem tudom még, hogy mi lesz, de az biztos, hogy ki fogok állni érted és…
– De én nem akarom, hogy miattam szembeforduljon a többiekkel. – szóltam közbe ismét, ezúttal elkomolyodva.
– Mit érnék, ha nem állnék ki melletted, az elveim mellett? És erről nem nyitok vitát. Ki fogom találni a megoldást. Addig is itt maradunk bezárkózva. Ez igen biztonságos hely. Elég vastagok a falak és az ajtók. Csak az jöhet be, akit beengedünk. Úgyhogy szépen egyél és gyűjts erőt, engem pedig hagyj gondolkozni! – azzal leült az egyik díszes karosszékbe.
– Már bánom, hogy idejöttem. – jegyeztem meg.
– Bizonyára azért jöttél, mert bíztál bennem, nem? – kérdezte rám tekintve – Én pedig eddig is megoldottam mindent. Ezért vagyok a vezéretek. Ezúttal is meg fogom találni a megoldást, csak egy kis időre van szükségem, hogy…
Nem fejezhette be a mondatot, mert váratlan dörömbölés szakította félbe, majd egy indulatos női hang hallatszott kintről:
– Azonnal engedj be minket, Dzíosz! Tudom, hogy ott vagy bent. Azonnal beszélnünk kell! Mégis mit kell hallanom?
– Egek! Ezek az asszonyok… nem hiszem el, hogy… Várj! Phosphor várj, hová mész? – kiáltott rám Dzíosz, mert közben gyors léptekkel megindultam és már az ajtóhoz is értem.
Tudom, hogy bölcsebb lett volna megbújnom és csendben hallgatnom, de nem akartam többé már menekülni. Hirtelen úgy döntöttem, szembenézek a sorsommal, szembenézek velük és ezáltal akár a halállal is. Úgy véltem, kész vagyok elfogadni, hogy ezzel véget ér a történetem. Nem adtam időt Dzíosz-nak arra, hogy megállítson. Mire felpattant a székből, én már határozott mozdulattal elfordítottam a reteszt és hátrébb lépve kinyitottam az ajtó szárnyait. Aztán széttártam karjaimat és így szóltam:
– Tessék! Itt vagyok hát! Végezzetek velem kedvetek szerint!
Amint az ajtó szélesre tárult, az asszony nagy lendülettel lépett volna be, de meglephette szavam és nyilván a látványom is, így megtorpant. Egy dermedt, hosszú pillanatig csak álltam ott széttárt karokkal, megadóan, szemben velem Éra, a vezér nővére, nyomában a többiekkel. Oly sokan voltak… és tudtam, többen közülük, velem ellentétben igen nagy harcosok is… tudtam, esélyem se lehet ellenük. Aztán azonban az asszony, legnagyobb meglepetésemre egy könnyed mozdulattal félretolt, illetve jelezte, álljak félre, miközben így szólt:
– Ugyan már Szeti! Hagyd ezt a badarságot! Közülünk senki se akar végezni veled.
Miközben ezeket a szavakat kimondta és engem szinte figyelmen kívül hagyva méltóságteljes léptekkel elhaladt mellettem, rideg, halványkék szemeit már Dzíoszra vetette és számonkérően így folytatta:
– Mégis mit jelentsen ez? Nem hiszek a füleimnek. Te még mindig azt hiszed, hogy nekünk közünk volt egykor ahhoz, ami történt? Mégis, hogy gondolhatod rólunk, hogy ártottunk egy kisdednek? Mondd, hogy vádolhatsz minket ilyesmivel?
– Pedig csak köztünk lehet a tettes… vagy tettesek. – felelte erre Dzíosz, miközben a jelenlévők elé lépett. Összevont szemöldökei alól tekintete szinte villámokat szórt, mialatt végignézett rajtuk.

(Feltéve: December 18 – vasárnap este)

– Ebben tévedsz! Nem lehet köztünk! – állította határozottan a nő.
– Miért ne lehetne?
– Talán már nem emlékszel? Feltétel nélküli bizalom! Ezt ígértük egymásnak mind, miután leszámoltunk az előző nemzedékkel. Örök és feltétel nélküli bizalom, történjék bármi! És megígértük, hogy mindig számíthatunk egymásra és soha, semmilyen körülmények közt nem fordulunk egymás ellen. Ezt egyikőnk se szegné meg.
– Ennyire bízol bennük? Mindenkiben?
– A bizalom kölcsönös. Ha én nem bízok, nem várhatom el, hogy bennem bízzanak.
– Igaza van. – lépett elő népünk egy másik tagja. – Mi egy család vagyunk.
– Már megbocsássatok, de túl nagy a tét. Meg kell értenetek, hogy a jelen helyzetben nem kockáztathatok.
– Ha már a bizalomnál tartunk – szólt közbe ismét Éra – akkor ilyen alapon mi is megkérdőjelezhetnénk téged. Mi van, ha végzel Szetivel, miközben elhiteted mindannyiónkkal, hogy te csak a javát akarod?
– Ezt komolyan mondod? Képes vagy ilyet feltételezni rólam? – lepődött meg Dzíosz.
– Ahogy te is rólunk. – szikráztak Éra szemei.
– Nade, akkor mégis minek mentettem volna meg annakidején?
– Egy pillanat! – szólt közbe ekkor egy fiatal lány odalépve melléjük.
– Mítisz! Te most ne szólj közbe! – intette le Éra.
– De igen! Szólni fogok. Lehet, hogy én még nem éltem annyit, mint a jelenlevők, de az esküt már én is letettem.
– És? Az eskü nem lehet biztosíték. Ha valaki megszegi, csak kitagadjuk, ennyi. – jegyezte meg Éra.
– Ugye tudod, kedves nővérem, hogy ezzel elismerted, hogy semmire se tartod az esküt? – jegyezte meg Dzíosz.
– Mégis mit képzelsz? – háborodott fel ismét az asszony – Hogy képzeled, hogy engem megvádolsz?
– Nyugalom! – próbált ismét közbeszólni a lány – Csak úgy értettem, hogy az esküt letettem, így van jogom szólni.
Ekkor előlépett egy szőke ifjú. Haja oly aranysárgán ragyogott, mint a Nap. Ismertem őt. Úgy tudtam, ő anyám fivére, bár érdekes módon, jóval fiatalabbnak tűnt nála.
– Minden tiszteletem az önöké, – kezdte – de attól tartok a tét nagyobb, mint gondolják. Nem csak Szeti életéről van szó, hanem valami ennél sokkal fontosabbról.
– Miről beszélsz? Mi lehet fontosabb ennél? – háborgott ismét Éra.
Elmosolyodtam szavait hallva. Erre ugyanis nem számítottam. Még a végén összevesznek azon, hogy kinek vagyok fontosabb. De… ha egyikük se akar ártani nekem, akkor ki lehetett az, aki egykor mégis megtette? Vagy talán valaki hazudik? De nem… hiszen korábban még soha senki nem állított valótlant közülük. Legalábbis az eskü letétele után eskü alatt már biztosan nem. Vagy talán csak én nem vettem észre? Én lennék túl naív?
Ekkor vettem észre, hogy kintről sietős léptek közelednek. Aztán a tömeg szétnyílt és megjelent anyám. Ermíz kísérte. Gondolom, amíg odaértek, felkészítette a történtekre, így a látványomra is, mégis… mégis, amikor megpillantott, megtorpant. Csak álltunk ott egy hosszú percig és nézett rám.
– Elismerem, elég rémesen nézek ki. – nevettem el magam, hogy oldjam a helyzetet.
– Nem, dehogyis! – felelte – Csak… csak emlékszem még arra, amikor először átváltoztál… és most… most éppolyan vagy, csak felnőttél. – azzal közelebb lépett és kitárta karjait, hogy átöleljen, ám én gyors mozdulattal tértem ki előle. Úgy véltem, nem bírnám elviselni, ha hozzám érne. Talán valami máris megváltozott? Az elmúlt hetek fényében azonban aligha lettem volna képes arra, hogy elhiggyem, őt nem borzasztja el, amit lát.
– Nem volt jó ötlet idehozni őt. – jegyeztem meg és a helyiség másik végébe mentem, ahol egykedvűen leültem. Láttam rajta, hogy bántja viselkedésem, de nem törődtem vele. Nem tudtam elhinni, hogy őszintén örül nekem. Aztán észrevettem a többiek tekintetét. Tudtam, magatartásom nem éppen azt támasztja alá, hogy érdemes hinni és bízni bennem, de nem szóltak erre semmit.
– Attól tartok valaki az egységünket akarja megtörni. – hallottam közben nagybátyám hangját, miközben ismét Dzíosz felé fordult – A hatalmunk, az életünk a tét.
– Mégis honnét veszel ilyesmit? – szólt közbe egy meglepett hang.
– Tudjátok, hogy minden nap az emberek közt járok, keletről-nyugatra végig a vidéken. Sok mindent hallok, s látok az útjaim során. Az utóbbi időben kezdem azt tapasztalni, hogy az emberek egyre kevésbé hisznek bennünk. Egyre többen gondolják azt, hogy nem is vagyunk istenek.
– Én sejtettem, hogy ez előbb-utóbb kiderül. – jegyezte meg valaki.
– De azért sokat tettünk értük. Igazán lehetnének hálásabbak is. – szólt közbe egy másik.
– Igen. És mi sose állítottuk, hogy istenek vagyunk.
– De azt, se, hogy nem. – mosolyodott el egy másik.
Meglepetten hallgattam e szavakat.
– Várjatok! – szólt közbe ekkor Dzíosz – Sok mindent elmondtam már Phosphor-nak, de ezekről még nem tud. Ne feledjétek, hogy őt még nem avattuk be!
– Akkor épp itt az ideje, hogy mindent megtudjon. – jegyezte meg nagybátyám.
– Tudom, de… csak lépésenként. Minden beavatottnak szoktunk időt adni…
– Idő? Abból van most a legkevesebb. Mindenről tudna kell, amit mi is tudunk, hiszen az ő életéről is szó van.
– Ez igaz. – bólintott rá Dzíosz.
Arra gondoltam közben, hogy ugyan mi derülhet még ki…
– Majd én elmondom neki. – szólt közbe édesanyám.
– Jól van. – folytatta nagybátyám – Most azonban térjünk vissza arra, amit mondani akartam. Tehát, a látszattal ellentétben nemcsak úgy rátok törtünk, hanem megvitattunk előtte mindent odakünn. Ermíz fültanúja volt a tegnapi beszélgetéseteknek és elmondta mindazt, amit hallott. Amikor megtudtuk, hogy Szeti valójában a húgom fia, akiről azt hittük, hogy halott, mindannyian megkönnyebbültünk, hogy életben van. Megértjük azonban a döntésed Dzíosz. Emlékszünk még a régi jóslatra, ami Szetiről szólt és emlékszünk arra is, hogy mennyire megdöbbentett minket az átváltozása. A helyzet, a körülmények és az első döbbent reakcióink valóban egyértelműen azt mutatták, hogy köztünk kell keresni a tettest. Csak mi tudjuk azt, hogy nem mi tettük. De mindenki csak a saját ártatlanságában lehet biztos és senki se tudja bizonyítani azt. Mítisz azonban érdekes dolgokat mondott nekem. Azt hiszem érdemes meghallgatnotok őt. Szerintem az életünk múlhat ezen.
Szavaira minden tekintet a lány felé fordult ő pedig így folytatta:
– Azok alapján, amiket hallottam, felvetődött bennem egy gondolat. Szeti felnőtt, átváltozott és azzal szembesült, hogy az emberek ellenségnek gondolják. Azt hiszik, hogy ő a sátán, egy elvetemült szörnyűséges lény. Ezt hiszik, mert a leírás éppen ráillik. De honnét ez a leírás? Mindannyian sokfelé jártunk már, sok mindent megéltünk, de még soha nem hallottunk ilyen lényről annak előtte.
– Igen. – szólt közbe erre Dzíosz – Még az öcsém birodalmában, Yperpéran-ban se találkoztam pont ilyennel, csak hasonlókkal.
– Így van. – bólintott rá a nagybátyám – A leírás azonban igen pontos.
– Bizony. – folytatta Mítisz – Tehát csak olyasvalaki indíthatta el a szóbeszédet, aki látta gyermekként átváltozni. Valaki, aki meglátva őt, a halálát akarta. Valószínűleg ugyanaz, aki a sziklákra kitette. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy az illető tudta, Szeti mégse halt meg. Azt azonban nem tudhatta, hogy hol van, mi lett vele. Az illető nem lehet túl kegyetlen vagy nem volt túl nagy hatalma, mert ekkor megtehette volna, hogy minden hasonló korú gyermekkel végez, de ezt mégse tette. Logikusnak tűnik, hogy ő volt az, aki kitalálta ezt a jóslatot annakidején, aztán pedig elterjesztette. Azt akarhatta, hogy ha a gyermek valóban túlélte és mégis felnő és újra átváltozik, bármerre is jár, felismerjék, gyűlöljék és végezzenek vele.
– De mégis mi oka lett volna bárkinek arra, hogy megölje? És ráadásul ennyi energiát áldozni erre?
– Arra gondoltam, – felelte erre a lány – mi van akkor, ha valójában Szeti nem a cél, hanem az eszköz. Mi van, ha a mi hatalmunkat akarták megdönteni ezzel?
– Mégis, hogy?
– Talán arra számítottak, hogy a történtek után egymás ellen fordulunk és mindenki a kegyetlen gyilkossággal vádolja majd a másikat és a belső viszály megbontja az egységet és a feltétel nélküli bizalmat, amire oly büszkék voltunk. És ha ez mégse történne meg? Arra az esetre ott van az emberek közt elhintett jóslat. Próbára tesz minket ez a helyzet. Sorsára hagyhatjuk Szetit, hogy mentsük magunkat, elhatárolódva az eseményektől. De esetleg valóban végezhetünk is vele. Ebben az esetben, ha megöljük az emberek által oly rettegett ellenséget, azzal mintegy bizonyíthatnánk, hogy valóban istenek vagyunk. De fel is vállalhatjuk, hogy egy közülünk és akkor az emberek fordulnak ellenünk, mondván, hogy a gonosz oldalára álltunk.
– De… ha ez igaz… – szólalt meg ekkor Dzíosz elgondolkozva – akkor mégis ki tehette? Csak ketten tudtuk, hogy életben maradt. Én és az anyja.
– Lehet, hogy még nem léteztem akkor – szólalt meg ismét Mítisz – és túl fiatal vagyok még, hogy számítson a szavam, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ennek az egész történetnek csak egy célja van. Az, hogy minél több vád és gyanakvás jelenjen meg köztünk. Itt és most azonban csak egy kérdés van. Képesek vagyunk-e bízni egymásban és feltételezni, hogy mind igazat szólunk és egyikőnk se akar és sose akart ártani neki.
Látszott rajtuk, hogy elgondolkoznak e szavakon.
Úgy tűnt, mindenki egyetért vele.
– Na, persze, – szóltam közbe ekkor váratlanul és gúnyosan elmosolyodtam – bizalom és szeretet… szép szavak… feltételezzük nyugodtan, hogy mindenki szeret engem és majd, amikor elalszom és védtelen leszek, mint egykor, akkor kiderül, hogy mennyit ért valójában ez a bizalom, nem igaz?

(Feltéve: December 19 – hétfő este)

– Ugyan Szeti! Már megmondtam, hogy hagyd ezt a badarságot! – felelte Éra – Senki se akar végezni veled. Hányszor mondjam még? De persze ezt nem kell elhinned! Attól, hogy mi megpróbálunk bízni egymásban, neked nem kell. Zárhatod belülről az ajtókat, amikor lepihensz.
– És egyébként is, – jegyezte meg valaki – gondolod, ha végezni akarnánk veled, nem tudnánk most megtenni?
– Sokat változtam, ami bizonyára feltűnt. – mosolyodtam el erre – Talán az a jóslat igaz lesz.
– Elég legyen ebből, Phosphor! – szólt rám Dzíosz erélyesen – Semmi szükség arra, hogy tovább feszítsd a húrt! Mindenki nyugodjon meg szépen! Senki se fog ártani senkinek.
– Ez így igaz! – suttogta Mítisz – Mi szeretjük egymást. Tudod, hogy téged is szeretünk. A családunkhoz tartozol. Ránk mindig számíthatsz.
– Szép szavak. De akkor most mi lesz? Mit tesztek? Csak nem fogtok miattam szembefordulni az emberekkel?
– Jól van! Elég volt mára. – felelte Dzíosz – Pihenj és egyél! Mi átbeszéljük. – azzal intett, mire mindenki távozott.
Anyámra tekintettem. Kettesben maradtunk, aminek nem igazán örültem. Mi van, ha ő tette? Mi van, ha ő akarta a halálom? Logikus kérdések lettek volna, de ezek akkor és ott nem merültek fel bennem. Anyám fontos volt a számomra. Bármire képes lettem volna érte, de attól tartottam, zavarja a külsőm. Nem tudtam miként beszéljek vele, mit mondhatnék neki.
– Elmeséled mi történt veled? – fordult felém és odajött, majd leült a közelemben a kanapéra.
– Erről nem szeretnék beszélni neked. – suttogtam miközben elgondolkozva bámultam a márvány kőlapokat.
– Pedig fontos lenne, hogy őszinte legyél hozzánk. El kéne mesélned mindent, hogy segíthessünk.
– Ahhoz elég annyit tudnotok, hogy az emberek közt aligha maradnék életben. – feleltem.
Aztán felnéztem sötétbarna szemeibe és így szóltam:
– De ha már az őszinteségnél tartunk, nekem van egy kérdésem. Tudni akarom, hogy ki az apám!
– A nevét nem mondhatom meg. – sütötte le tekintetét.
– Miért nem?
– Mert esküt tettem neki, hogy nem fedem fel kilétét, mindaddig, míg vissza nem tér. Ő akarja elmondani.
– Legalább annyit mondj, a külsőmet tőle örököltem?
– Bizonyára, mivel tőlem nem örökölhetted, mert én ember vagyok.
– Ember? Akkor hát te nem élsz örökké? Nem vagy halhatatlan?
– Én? Ugyan, fiam! – mosolyodott el keserűen – Nézz rám! Öregszem, akár az emberek.
– De… mi van a nagybátyámmal? Ő halhatatlan, nem? Vagy ő nem is a fivéred?
Erre mélyet sóhajtott, majd szemeit a virágmintás paplanra sütötte.
– Igen. Ez az, amiről beszélnem kell veled. Ahogy hallottad, úgy vélik, itt az ideje, hogy mindent megtudj és én megígértem, hogy elmondom neked. Ők halhatatlanok, de nem azért, mert így születtek. Azért élnek még ma is, oly sok emberöltő óta, mert ők már ismerik a titkot. Nem a halhatatlanság, hanem az örök fiatalság titkát. De ez nem jelenti azt, hogy sérthetetlenek. Mivel azonban egy családként védik egymást, kiálnak egymásért és igen nagy tudással rendelkeznek, például a gyógyítás terén is, így az avatatlan külső szemlélő könnyen elhiheti róluk, hogy halhatatlanok. Kiváltképp így, hogy nem öregszenek. És minél régebb óta él valaki, annál erősebben kapaszkodik az életbe, annál jobban félti azt. Ezért van igazán nagy súlya az eskünek, amit tesznek. Ha azt megszegné valaki, ha az egység megbomlana, könnyen meghalhatna valaki közülük és akkor, akkor pillanatok alatt leomlana minden tekintélyük, minden, amit addig elértek és sorra vesznének oda.
– De miért mondod el ezt éppen nekem? Nekem, akitől a jóslatok szerint tartani kéne.
– Mert egy család vagyunk és bíznunk kell egymásban. Lehet, hogy most úgy tűnik számodra, hogy te nem tartozol közéjük, ahogy én se, de ez nem így van. A nagybátyád valóban a fívérem, de ő velem ellentétben már jóideje nem öregszik, mert beavatták.
– Akkor neked miért nem mondták még el a titkot?
– Volt egy mesterük réges-régen. Csak és kizárólag ő avathat be valakit a titokba. Csak ő döntheti el, hogy ki méltó arra, hogy örökké éljen. Ráadásul nem valami pár mondatban elmondható titokról van szó, hanem egy hosszú és bonyolult beavatási szertartásról. Sok szabályt ismernek, amit be kell tartani az örök fiatalság megőrzéséhez, de a szabályok önmagukban nem elegendőek. Mesterük a világot járja, hogy új követőket találjon, akiket méltónak gondol erre az életre. Minden évszázadban egyszer tér vissza.
– És te már láttad őt?
– Nem, még soha. De állítólag nem sokkal a születésed előtt indult el újra a világba. Hosszú ideig kellett volna várni rá, mire ismét visszatér. Nekem azonban nincs annyi időm. Emiatt döntött apád úgy, hogy utánamegy és megkeresi. Azt mondta, nem akar elveszíteni engem és nem bírná ki, ha meghalnék. Nagyon szeretett.
– Miért mondod múlt időben? Meghalt?
– Nem tudom. De a születésed előtt útra kelt és azóta nem is hallottam felőle. Nagyon szeretett. Ha élne, már visszatért volna hozzánk… De, tudod, inkább lenne itt velem és élnék csupán egy emberöltőt. Így, hogy elment, talán soha többé nem láthatom már…
Pár hosszú pillanatig csak hallgattunk. Közben láttam, amint egy könnycsepp gördül alá arcán. Nagy szerelem lehetett az övék.
– Akkor változtam át, amikor lezuhantam egy szikla széléről. – szólaltam meg kis idő múlva – Gyerekkoromban is történt velem valami hasonló? Vagy mi okozhatta az első átváltozásom?
– Nem, dehogy! Én nagyon vigyáztam rád! Semmi bajod nem eshetett. Bár a születésed váratlanul ért, mert éppen Dzíosz öccsénél jártunk vendégségben, de a palotájában mindenünk megvolt, mindent megkaptunk. Miután visszatértünk, még sokáig nem látszott rajtad semmi. Aztán egy nap sírni kezdtél és egyre többet sírtál. Aztán úgy tűnt, mintha mindened fájna. Nem lehetett megérinteni, mert üvöltöttél, de akkor is sírtál, ha hozzád se értem. Egyre jobban aggódtam érted, így segítségért küldtem a legidősebb fiam. Sokáig nem látszott rajtad semmi, de egyre jobban üvöltöttél, aztán váratlanul minden felgyorsult. A bőröd pár pillanat alatt befeketedett. A szemem láttára nőttek ki szarvaid, karmaid, fogaid és szárnyaid. Még fel se ocsúdtam első döbbenetemből, amikor megérkeztek. Nem volt időm, hogy elrejtselek. Akkor és ott, még nem tett ellened senki, semmit, csak döbbenten néztek. A történtek híre azonban hamar elterjedt. A többit már tudod.
Ismét hallgattunk.
– Szerintem most jobb, ha magadra hagylak. – szólalt meg kisvártatva. – De tudnod kell, hogy ránk számíthatsz.
Nem feleltem erre. Őszintén szólva már fogalmam se volt, hogy mit gondoljak. Magamra húztam inkább a takarót és hátatfordítottam neki. Nem tiszteletlenségből, hanem mert egyszerűen másként nem fértek volna el a szárnyaim. Nemsokára hallottam, amint felkel és elhagyja a helyiséget. Hiába feküdtem a frissen húzott pihe-puha, hófehér, virágmintás paplannal betakarva és hiába esett oly jól meggyötört testemnek a bársonyos fekhely kényelme, amit már oly régóta nélkülöznöm kellett, mégse tudtam igazán megnyugodni. Egyfolytában a jövő bizonytalansága járt a fejemben. Vajon miként döntenek sorsom felől? Mi lesz velem? Nem sejtettem.
Kínzó álomképek közt vergődve aludtam át a napot.

(Feltéve: December 20 – kedd este)

Csak estefelé ébredtem fel újra. Ismét finom, friss étkek vártak rám és forró fürdővel kényeztethettem magam. Volt időm gondolkozni és eszembe is jutott valami. Dzíosz említett egy helyet. Egy helyet, ahol az öccse is él és ahol léteznek hozzám hasonlatos lények. Talán, ha elmondanák hol van és oda eljuthatnék… Anyám palotáról beszélt. Akkor ott biztonságban is lehetnék és talán ismét félelmek nélkül élhetnék. A remény, hogy van kiút, hogy egy másik világban még lehet életem, erőt adott. Ettől az étvágyam is megjött. Már nem kellett attól tartanom, hogy kijön belőlem az étek, hisz sokkal jobban éreztem magam. Új ruhákat is kaptam.
Aznap este anyámon kívül atyánk és Ermíz is megjelent. Ismertem őt. Korábban egész jó barátok voltunk. Tudtam, meg lehet bízni benne. Legalábbis addig meg lehetett. Nem volt okom kételkedni.
– Volt szó egy helyről, ahol hozzám hasonló lények élnek. – kezdtem.
– Igen. – felelte atyánk – Van egy ilyen hely távol innét… egy másik világ… ahol az öcsém uralkodik. Az a világ teljesen más, mint ez. És ott élnek hozzád hasonlatos lények.
– Talán odamehetnék és itt se okoznék gondot. Mindenki jól járna.
– Nem okozol gondot. Megbeszéltük és addig maradhatsz, amíg csak akarsz. Előbb-utóbb bizonyára újra visszaváltozol majd, ahogy annakidején is történt. Talán ehhez csak meg kéne nyugodnod és el kéne hinned, hogy biztonságban vagy.
– Én mégis megnézném ezt a másik világot. Vagy gondolja, hogy veszélyes lehet?
– Aligha. Az öcsém, garantálná a biztonságod. Ő ott a király, korlátlan hatalommal. A palotájában gondtalan nyugalomban élhetnél és ott nem tűnnél ki a külsőddel sem. De ha maradsz, itt is éppúgy biztonságban leszel. Neked kell döntened, de nem azonnal. Maradhatsz bármeddig és gondolkozhatsz rajta, amíg jólesik. Én sajnos nem kísérhetlek el, mert meg kell szilárdítanunk a hatalmunkat. Meg kell oldani ezt a helyzetet, de később utánad megyek, meglátogatlak. Ermíz jól ismeri az utat. Írok egy ajánlólevelet is, amit az öcsémnek átadhatsz. Megírom benne a helyzetet és ő garantálni fogja a biztonságod. Palotájában mindent megkaphatsz majd, amit csak szeretnél. Nagyon igazságos és jó király. Szólj, amikor készen állsz az indulásra! Tudom, hogy nála jó helyen lennél és biztonságban, de megvallom, jobb szeretném, ha maradnál. Ennek ellenére elfogadom a döntésed. Csak gondold át alaposan! Szerintem érdemes lenne inkább megvárni itt, amíg visszaváltozol. Ha azonban menni akarsz, nem foglak maradásra kényszeríteni.
Későn tértünk nyugovóra azon az estén, hiszen hosszan beszélgettünk. Meséltem nekik utamról és arról, miként estem kétszer is fogságba. Ylarionról is meséltem, de azt a részt ügyesen kihagytam, hogy feltámasztottam. Kezem erejét nem akartam felfedni előttük, ahogy azt se, hogy nem látok a nappali fényben. Bár gondoltam, ez utóbbi bármikor kiderülhet.
Három éj és három nap telt el így, majd a harmadik éjszakán egy meglepő hírt hoztak:
– Egy ember érkezett. Ylarion-nak nevezi magát és Phosphort keresi.
– Idekísérnéd?
– Természetesen. – bólintott.
A következő percben már ott állt előttem Ylarion teljes életnagyságában és kezet fogtunk.
– Mi történt? Nem gondoltam, hogy ily hamar újra látlak.
– Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy hittem. – felelte gondterhelten.
– Dehát, mi történt? Foglalj helyet és meséld el!
– Utána te is elmondod, veled mi a helyzet?
– Az én helyzetem nem túl bonyolult. A nép biztosít most nekem menedéket és édesanyámat is idehozták. A szomszéd helyiségben pihen éppen. Nem tudom azonban azt, hogy mennyire bízhatok bennük. Elmeséltem nekik mindent. Kivéve azt, hogy nem bírja a szemem a nappali fényt és hogy holtakat tudok feltámasztani. – tettem hozzá lehalkítva hangomat. – De most inkább mesélj te!
Erre a doktor nagyot sóhajtott, majd így kezdte:
– Azt hittem anyám boldog lesz, hogy látja, élek, de tévedtem. Azt mondta, hogy ez a Sátán műve, és hogy látni se akar többé. Azt mondta, a holtak a holtak közé valók.
Erre nem tudtam mit felelni. Az emberi ostobaság határai mindig megleptek.
– És most mit fogsz tenni?
– Nem tudom. Kitaszított lettem. Alig bírtam elmenekülni, mert meg akartak lincselni. Tulajdonképpen el is találtak párszor a nyilakkal – e szavaknál megmutatta a lyukakat, melyeket azok az ingén ütöttek. – És tudod, mi a furcsa? Éreztem is a fájdalmat, de amikor kihúztam a nyilakat, hogy ellássam a sebeimet, valami különös halványkék fényben izzottak fel és azonnal begyógyultak. Sokkal gyorsabban, mint a tieid. Aztán az is meglepő volt, hogy bár idáig vágtáztam, menekülve, tökéletesen kaptam levegőt, nem lettem rosszul. Azt hiszem, hála neked, a betegségem már a múlté.
– Különös.
– Lehet, hogy mégse élek? Mi lett belőlem? Egy élőholt?
E szavaknál eszembe jutott valami.
– Gyere csak! – azzal a nagy falitükörhöz vontam. – Nézd a szemed! Nem ilyen ezüstös kékről beszélsz?
– De igen. – döbbent meg. – Dehát mi lehet ez? Mi történt velem?
– Jó kérdés. – feleltem. – Még azt se tudom, velem mi történt. Egy azonban biztos. Nem panaszkodhatsz. Abból, amit mondtál, úgy tűnik, halhatatlan lettél. És a fényt bírja a szemed?
– Azzal nincs gondom. De… figyelj csak! A kutya szemei is pont így világítottak.
– Ezek szerint nem egyszerűen csak feltámasztom a holtakat. Valami más történik. Nem tudom, mi lehet. Úgy tűnik, mintha nem sikerült volna visszahozni téged teljesen a halálból.
Hallgattunk.
– És veled mi a helyzet? Itt fogsz raboskodni életed végéig?
– Megtehetném, de annak mi értelme lenne? Atyám a minap mesélte el, hogy egyszer már átváltoztam, miután megszülettem és már akkor is végezni akartak velem. Jól gondoltam, ez a külső mindenhol lincshangulatot vált ki. Viszont mindenki tagad és mindenki ártatlannak mondja magát. Azt mondják, ők nem akarnak végezni velem. Talán igazat mondanak, mert már három napja vagyok itt és még mindig élek. – mosolyodtam el.
Azzal elmeséltem neki röviden mindent és beszéltem a lehetőségemről is.
– Veled tartanék. – mondta aztán, amikor a történettel végeztem.
– Ebbe a másik világba?
– Igen, ha nincs ellenedre. Hiszen már nekem sincs hová mennem.
– Természetesen, számomra nem jelent gondot. Örömmel veszem, ha lesz társaságom. – feleltem.
– És mikor indulunk? – kérdezte.
– Nem tudom. Itt addig maradhatunk, amíg csak akarunk.
Akkor még nem tudtam, mit tegyek. Nem vonzott a kényelmes és nyilván unalmas élet ígérete. Nem sejtettem még azt, hogy mily érdekes kalandok várnak rám abban a távoli birodalomban és mennyi mindent megtapasztalhatok és tanulhatok odaát. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy ez az út a legnagyobb titkot fedné fel előttem. Megmutatná nekem, ki is vagyok valójában és elvezetne oda, hogy ki is voltam egykor, mielőtt még e világra születtem.

Mivel sokan kértétek, így Phosphor folytatta útját
és megjelent idén egy teljes regény!

Vásárold meg Egyszerűen!