Kisregény Kisregény: A rettegés vége

RV: 2. rész – Közelgő léptek

Nem kellett sok és már érezte is, amint egy hatalmas erő a földre löki és puha mancsok nehezednek rá, nyomukban pedig éles fájdalom vágódott testébe, mert a vadállat csak akkor engedte ki hegyes karmait. Felordított a fájdalomtól, de hangja köhögésbe fúlt, mivel a predátor egyik karma, bordái közt átfutva, sikeresen átszúrta tüdejét. Átvillant rajta egy pillanatra, hogy ez nem a legkellemesebb módja a halálnak és jobb lett volna, ha a sziklák zúzzák szét, mint ennek az állatnak a fogai. Ráadásul élve.

Csak abban reménykedhetett, hogy vérvesztesége mielőbb oly nagy lesz, hogy elveszíti tőle eszméletét. Természetes életösztöne ekkor a gondolat okozta rémület hatására feltámadt. Kezeivel valami fegyverszerű tárgy után kutatott a csalitosban. Sikerült is megragadnia egy fadarabot, majd teljes erejével odavágott vele. A sötétség miatt nem látta hová üt, de a vad ordítása jelezte, célba talált. Mozdulata azonban nem volt elég pontos, csak feldühítette vele a szörnyű bestiát. Nem látta, de forró leheletéből érezte, kitátotta száját, hogy harapjon. A pillanat törtrészén múlt, hogy maga elé tudta kapni a botot, megakadályozva ezzel a végzetes állkapcsok összezáródását. Minden erejét összeszedve, két kézzel próbálta távol tartani magától az állat busa fejét, de az olyan erős volt, hogy alig bírta tartani. Ráadásul a neszekből és a morgásokból érezte, ellenfele nincs egyedül. Reménytelennek tűnt a küzdelem.

Már annyira nem is akart meghalni, de ez már nem rajta múlt. Fájdalmas üvöltése jelezte, amikor hirtelen pozdorjává omlott kezei közt a bot, mellyel az állat állkapcsait igyekezett magától távol tartani. A pillanatot kihasználva megpróbálta ellenfelét egyensúlyából kibillentve jobbra lökni, és a másik irányban kifordulni alóla, ami sikerült is. Támadója azonban a hirtelen mozdulat közben visszarántotta karmait, aminek nyomán patakokban indult meg a vére.

Saját fájdalmas üvöltése akadályozta meg abban, hogy ettől azonnal elveszítse az eszméletét. Sietve próbált menekülni, kúszva a csalitos indái közt, véres nyomot húzva a sötétségben. Ekkor újra felhangzott a vadállat hangja. Dühödt, acsargó morgása baljósan közeledett. Tudta, annyira feldühítette, hogy most már végképp nem sok jóra számíthat. Azt is sejtette, hogy mivel a vadállat itt él, nyilván lát a sötétben, de még ha nem is így lenne, valószínűleg hiába menekül előle, ha másról nem, a tömény vér szagáról tudni fogja hol van és bizonyára az újabb támadást végzetesre tervezi. Valószínűleg úgy, mint az általa ismert ragadozók, azaz a nyakát fogja átharapni, egyetlen gyors mozdulattal eltépve az aortát vagy eltörve a csigolyáit. A vadállat félelmetes morgása ekkor mintha visszhangot vert volna. A körülötte várakozó társai hallatták hangjukat, tudatva, hogy ők is a sorukra várnak, remélve, hogy ők is kiszaggathatnak majd pár falatot a prédából.
Vérvesztesége ekkor érte el a kritikus szintet, így azt már nem hallhatta, hogy futó léptek zaja közeleg felé.

 
Néma csendben surrantunk a Rengeteg fáinak árnyai között. Hazafelé igyekeztünk. Éles tőrrel a kezünkben, felkészülten a vadak esetleges támadására, csendesen, ám gyorsan lépkedtünk a cserjék és liánok között. Hárman voltunk csupán. Emoran, a bátyám és az egyik barátja, Meropran. Mindhárman ifjak voltunk még. Szinte gyerekek. Nemrég azonban kiálltuk a próbákat, így tehát immáron felnőtteknek számíthattunk, ez pedig büszkeséggel töltötte el szíveinket.

Ahogy haladtam bátyám után a sötétlő Rengeteg mélyén, kezemben tőrömmel, tágra nyílt szemekkel figyelve az olykor elsuhanó árnyakat és fülelve a neszekre, szívem a torkomban dobogott. Annak ellenére, hogy én is éppoly szigorú nevelésben és kiképzésben részesültem, lány létemre, mint népünk fiai, mégis félelem borzongatott.

Társaim a teljes sötétség ellenére is viszonylag jól láthattak, hála kiválóan táguló pupilláiknak, mely jellemzője volt minden demiurgnak. Én, sajnos kissé más voltam, mint ők. Közéjük tartoztam ugyan, vérbeli demiurg létemre, de mutánsnak születtem. Szerencsére a nagybátyám nem más volt, mint Niporan, akinek szerelme, Anidor az unokahúga volt Bracoran-nak, ki a Zortran törzs, vagyis törzsünk híres vezérének, Wellnoran-nak legkisebb fia. Így aztán születésem után nem vetettek prédájául a vadaknak, csak mert hajam színe oly világosan ragyogott, miként a kén és mert tekintetem oly élénken tündökölt, mint a zafír. Nem tudtam, mit jelent ez utóbbi szó, ám megvető hangsúlyukból éreztem, nem lehetek büszke rá. Pupillám se nyílt oly tágra, mint a többieké. Az erdő mélyének sötétjében tehát épphogy csak láttam valamennyire.

Bizony, az első szó, amit megtanultam az volt, hogy mutáns. Tudtam, hogy az vagyok és tudtam, örökké kell viselnem ennek terhét. Ráadásként még a bőröm is halovány volt és hiába értem meg a serdülőkort, fejemen nem nőttek ki a szarvak sem. Anyám azonban mindig azt mondogatta: „ Cynidor (Szünidor), a külsőd ellenére is, Te egy vérbeli Demiurg vagy, a Zortran törzs leánya. Viselkedj hát ekként és légy rá büszke!”

Anyám szavai erőt adtak nekem. Sem a gúnyos megjegyzések, sem a csúfolódások, sem pedig a megvető pillantások nem kezdhették ki határtalan jókedvemet és az életbe vetett bizakodásom. Sosem sértődtem meg semmin és nem keseredtem egy pillanatra sem. Örültem, hogy éltem, hogy élhettem és nem szégyelltem azt, hogy ennyire más vagyok, mint a többiek. Valahányszor idegenekkel találkoztam, büszkén, de mosolyogva úgy mutatkoztam be, hogy Cynidor vagyok, egy vérbeli demiurg, a Zortran törzs mutánsa. És cseppet se érdekelt, hogy mások lenéznek-e, megvetnek-e vagy éppen kinevetnek a külsőmért. Nem úgy, mint bátyámat, Emoran-t, aki nem egyszer ment neki az engem sértegetőknek. Hiába csitítottam, mondván, ennek semmi jelentősége. Ő mindenkiért kiállt. Reá mindenki számíthatott. Ellenség és barát közt nem tett különbséget a bajban. Bárkiért azonnal kockáztatta az életét.

Ahogy haladtunk előre, éreztem, köröttünk prédára leső vadak tucatjai várják a kedvező alkalmat, hogy zsákmányhoz juthassanak. Tudtam, ha zajt csapunk, akkor azonnal ránk vetik magukat, azt gondolván megsebesültünk és könnyű prédák leszünk. Ahogy így lopakodtunk egyre előrébb, egyre közelebb kerülve otthonunkhoz, egyszer csak fájdalmas kiáltás harsant a távolban. Valaki veszélybe került…

 

Folytatás: 3. rész: A találkozás (Május 5. – péntek 19 óra)

Tetszett? Oszd meg bátran! Köszönöm!