Lidelina

A kávézó egyik asztalánál egy feltűnően csinos leány üldögélt egyedül, magányosan. Elgondolkodva kóstolgatta a süteményt, melyet nemrég hoztak ki neki. Ez már nem az első volt. Úgy tűnt, édességbe próbálja fojtani bánatát. Nagy, barna, enyhén mandulavágású szemeivel szomorúan tekintgetett az újabb és újabb, betérő vendégekre, miközben ujjaival szórakozottan játszott vörös hajtincseivel, melyek a válláig értek. Mintha várt volna valamit, valakit. Valójában azonban a férfi már megérkezett. Ott ült, nem messze tőle. Egy szépen zöldellő műnövény levelein át feltűnés nélkül figyelemmel tudta kísérni minden mozdulatát. Jól látta azt is, hogy most, miközben egy nővel kávézgat, már nem viseli a jegygyűrűt, mely pár perce még, amikor az egyik kereszteződésnél az utolsó pillanatban visszarántotta a váratlanul érkező busz elől, akkor még az ujján volt. A férfi akkor elmormolt egy köszönömöt, de több figyelemre nem méltatta a lányt.

Elgondolkodva nézte végig kedélyes társalgásukat, majd észrevétlenül követte őket egy szállodáig, de nem ment be utánuk. Töprengőn álldogált a járdán és arra gondolt, hogy már rég a férfi elé kellett volna állnia és megvallani neki az igazat. Elmondani neki, hogy ki ő. Annyira utálta ezt a részt. Mindig, újra és újra elmagyarázni, majd magyarázkodni a hitetlenkedő félnek. Utálta, sőt gyűlölte ezt. De még jobban gyűlölte önnön életét helyzetét, azt hogy mindig mások kívánságait kell teljesítenie.

Egész éjjel ott virrasztott, nem messze a szállodától egy olyan helyen ahonnét jól láthatta annak főbejáratát. Egy lépcsősorra kuporodott le, az árnyékos részen, ott, ahol nem vehették észre. Kezeivel átkulcsolta lábait és állát térdein pihentetve várakozott. Megszokta már a várakozást. Azt hogy mindig az éppen aktuális gazdája parancsára várjon. Csakhogy ez a férfi még nem sejtette, hogy mily különleges teremtményt sodort útjába a végzete.

Lidelina tehát csak várta a férfit, azt hogy végezzen. Gondolta, hogy ez is csupán egy éjszakás kaland lesz. Ismerte már jól a fajtáját. És igaza is lett. Lassan hajnalodott és nem telt bele sok idő, már meg is pillantotta, amint a férfi kilép az épületből. Még azt is látta, hogy egy gyors, megszokott mozdulattal visszahúzza ujjára gyűrűjét. Nyilván nem először tett ilyesmit. “Nem lesz kár érte.” gondolta a lány, amikor odalépett hozzá, hogy megszólítsa. El akarta mondani neki, hogy ő egy lidérc, a kívánságteljesítő fajta és hogy ráadásul a férfi minden óhaját teljesíteni kell. Szó szerint mindent. Amikor azonban észrevette a férfi kéjes pillantását amivel szemérmetlenül végigmérte, elakadt a szava. Arra gondolt, hogy erre inkább nem hívja fel a figyelmét.

Aztán szó-szót követett és mielőtt még bármit elárulhatott volna a férfinek… már ott ült vele szemben ugyanabban a kávézóban, melyben korábban csak megfigyelte.
Teltek a percek, de valahogy nem találta az alkalmas időpontot arra, hogy kilétét megvallja neki. Amikor meghívta… mégis hogy mondhatott volna nemet? Egyébként is mellette kellett lennie… és bár a férfi még nem tudta ki ő, attól még így is úgy is teljesítenie kellett kívánságait. De a férfi egyelőre még csak bókjait sorolta. Lidelina észre se vette, hogy mikor és miként került le ismét ujjáról a gyűrű. Lám csak még alig kelt ki az egyik nő ágyából és már ott ült egy másikkal, akit az első látásra szerelemről győzködött. A lány viszolygással vegyes megvetést érzett iránta és már kezdte unni is. Tudta, hogy mindez előbb-utóbb oda vezet majd, hogy a férfi kimondja majd mire vágyik és akkor majd nem tehet mást… teljesítenie kell a férfi kívánságát, mert minden kívánságát teljsítenie kell, hiszen ő egy lidérc. Csak egy lidérc, akinek mindig szolgálnia kell. Mélyet sóhajtott e gondolatra. Nem akarta megvárni ezt a pillanatot. Ezúttal is el akarta ezt kerülni, ezért inkább így szólt:
– Köszönöm a kedves bókokat. Sejtem mire vágyik, miért mond ilyen szépeket, de van egy sokkal jobb ajánlatom.
A férfi meglepve tekintett rá, miközben ő tovább folytatta:
– Bizonyára van olyan vágya, amit mindennél jobban szeretne, de úgy véli nagyon nehéz vagy tán szinte lehetetlen, hogy valóra váljon, nemde?

Kérdésére a férfi már nyitotta volna a száját, de Lidelina az ajkaira helyezve mutatóujját csendre intette:

  • – Ne, még ne mondj semmit, kedves! Előbb hallgasd végig az ajánlatom!

Folytatódik!

Vélemény, hozzászólás?