Nem várt fordulat

 

Nagy sebességgel száguldottam az erdei úton. Tövig nyomtam a gázpedált, miközben élveztem, hogy a friss szél a letekert ablakon át az arcomba vág.

Már esteledett. A fák koromsötéten, fenyegetően rázták lombjukat az út két oldalán. Alapjában véve jól éreztem magam. Boldog voltam. „A buli nagyon klasszul sikerült, arról a jó pár millióról nem is beszélve, amit zsákmányul ejtettünk a haverjaimmal.” – gondoltam. Tudtam, hogy ők azóta már minden bizonnyal a legjobb úton haladnak a tengerpart felé. Aztán irány Florida, én pedig majd később követem őket.

A tükörbe pillantottam. Az acélkék Ford még mindig a nyomomban volt. Lerázhatatlanul. Ezen azonban egy cseppet se búsultam, hiszen éppen ez volt a tervünk. Lány létem ellenére én vezettem a legügyesebben, így aztán rám bízták a csali szerepét.

El kellett terelnem a figyelmüket, hogy a többiek észrevétlenül elszökhessenek. A terv szerint jóideg hagynom kellett, hogy kövessenek, majd a megfelelő idő letelte után, egy kedvező helyen le kellett ráznom őket. Tudtam, hamarosan eljön ez a perc, de nem aggódtam. Cabriómmal, vagyis azzal a cabrióval, melyben ültem, melyet elloptam, semmi se vehette volna fel a versenyt.

Aztán nemsokára megérkeztünk a korábban előre kiszemelt helyhez, egy nagy kanyarhoz, melyben elsőként megpróbálhattam lerázni őket. Előtte egy kissé lassítottam, majd utána a kereszteződésnél sietve jobbra kanyarodtam a betonos úton. Néhány száz méter után gyorsan leállítottam a motort. Már elég sötét volt ahhoz az utat szegélyező fák árnyékában, hogy ezt a manőveremet ne vehessék észre. Azt reméltem, hogy tovább haladnak, én pedig gyorsan visszafordulok. Vártam.

Pár pillanat és ők is elérték az elágazást. Látni ugyan nem láttam őket, ahogy az út újabb kanyarulata és a sötétség miatt ők se láthattak engem, de jól hallatszott kocsijuk motorjának zúgása. Tudtam jól, hogy leálltak. A kereszteződés miatt tétováztak. A korábbi kanyar miatt nem tudhatták, hogy merre hajtottam tovább. Ajtó csapódását hallottam. Kiszálltak, hogy jobban körül nézzenek. Az elágazás háromfelé vezetett tovább. Tudtam, hogy az esélye annak, hogy eltalálják merre indultam, az 1 a 3-hoz. Szívem a torkomba ugrott. A füleimben lüktető vértől a kisebb neszeket már nem is hallottam.

Aztán végre, végre újra beindult a Ford. Most már csak az volt a kérdés, merre halad tovább, miként döntöttek. Nem sejtettem, hogy egy kilyukadt benzintartály ilyen végzetes lehet. A nyom, melyet hagytam, egyértelmű árulómmá lett. Még két pillanat és érzékeltem, hogy az autó hangja egyre hangosabbá válik. Közeledett. A szívem heves ritmusra kapcsolt és már szinte kiugrott a helyéről. Nem sejtettem, hogy ennyire meg fogok rémülni. Képtelen voltam parancsolni remegő kezeimnek. Alig emlékszem arra, hogy miként indítottam be újra a cabriót, majd miként tapostam bele újra a pedálba, de pár pillanat és már száguldottam is tovább.

A Ford szinte már majdnem utolért. Ez persze még önmagában nem lett volna nagy baj. A cabrióval és ügyességemmel könnyedén le tudtam volna hagyni ismét. Csakhogy ezúttal túl közel kerültek és ezt kihasználva tüzet is nyitottak rám. Igyekeztem a kanyargós úton mielőbb megnövelni a köztünk lévő távolságot, miközben sűrűn fohászkodtam magamban az istenekhez, hogy mindez sikerüljön. Bátran és merészen vettem be a kanyarokat. Ebben szerencsére igen jó voltam.

Aztán egyszer csak kiértünk az erdőből.

Az út onnantól nyílegyenesen szelt át egy mezőt. Balra a távolban bokrokkal tarkított magas dombon ódon épület emelkedett fel a fűtengerből. Romantikus és horrorfilmekből már jól ismert szellemkastélyokhoz hasonlított.

A távolban az út ismét elkanyarodott, majd erőteljes emelkedő következett. Korábban már jártam arra, amikor felmértem a terepet, így jól tudtam, hogy a bukkanó után majd erős ívben balra kell kanyarodni. Bár ezt tábla és sebességkorlátozás is jelezte. És azt is tudtam, hogy a távolban nem más csillog, mint egy nagy, kék vízű tó.

Szemben a Nap már majdnem teljesen lecsúszott, vérvörösre festve az ég tengerét. Gyönyörű volt a táj. Egy pillanatig el is ábrándoztam, amikor hirtelen megrázkódott a cabrió. Ijedten néztem a tükörbe. A nyílt terep miatt túl jó célponttá váltam. Akkor pillantottam meg magam mögött az aszfalton fénylő csíkot, amitől úrrá lett rajtam a rémület. Nem tudtam, hogy az üzemanyagom vagy a fékfolyadék kezdett-e elfolyni. Annyira nem értettem a kocsikhoz, de nem sok jót sejtettem. Úgy éreztem, hogy ennek már fele se tréfa.

Hirtelen kétségbeesésemben egy egészen elképesztő ötlet jutott az eszembe, amint a tóra pillantottam. Tudtam, hogy meg kell játszanom a halálom. Nem sejtettem még, hogy ez mennyire jól és látványosan fog sikerülni. Ahogy azt se sejtettem, hogy ezzel le is zárul életemnek ez a krimibe illő szakasza és valami egészen döbbenetes, ugyanakkor drámaian romantikus fejezet következik hamarosan.

Teljes sebességre kapcsoltam tehát, majd rögzítettem a pedált, valamint a kormányt. Így száguldottam tovább a lenyugvó Nap felé. Pár pillanat még és elértem a bukkanót. Felkészültem. Úgy terveztem, hogy amint a túlsó, lejtős oldalára érek és néhány pillanatig takarásban leszek, kiugrok. Ezt követően az út kanyarodik, a kocsi viszont egyenes pályán haladva a tóba száguld majd. Ez volt a tervem. Azt nem gondoltam, hogy előtte akár fel is robbanhat. Ekkor azonban ismételten tüzet nyitottak rám. Az árokból még jól láthattam, ahogy a tovább száguldó cabrió a kanyarban kisodródva a tó felé száguldva felrobban a levegőben. Egy döbbent pillanatig csendben feküdtem a gazban. Megvártam, amíg a Ford elsüvített mellettem, aztán mélyet sóhajtottam. Lám csak, kedvezett nekem a jószerencsém. Minden megsemmisült. Nem találhatnak semmilyen nyomot, semmilyen bizonyítékot utánam.

Sietve emelkedtem fel félig a gazból és kihasználva, hogy a cabrió egy ideig elvonja a figyelmüket, a bokrok takarásában felrohantam az ódon épülethez. Gondoltam, meglapulok ott bent egy kicsit. Esőt ígértek arra az éjszakára. Azt terveztem, hogy az majd elmossa a nyomaimat, miközben én a sötétség leple alatt gyalog folytatom az utamat.

November 2. – csütörtök

Óvatosan osonva megkerültem a hatalmas, ódon épületet. A túloldalán találtam egy kissé korhadt deszkaajtót. Rozsdás vaspántjai csikorogtak, nyikorogtak, amikor beléptem. Sietve csuktam be magam mögött, majd megnyugodva dőltem neki háttal a vastag tölgyfaajtónak. Behunytam a szememet és mélyet sóhajtottam megkönnyebbülten.
A következő pillanatban váratlan döndülés térített magamhoz és éreztem minden csontomban, hogy az ajtó megremeg. Mintha ágyúgolyó csapódott volna bele. Riadtan nyitottam ki a szemeimet és ijedten ugrottam félre. Döbbenten láttam, hogy egy óriási fejsze állt a deszkába. Sietve fordultam meg. „Vajon ki hajíthatta oda? – cikázott elmémben a rémült kérdés, de a helyiség teljesen üres volt. Sehol egy teremtett lélek. Egek! Mit tegyek? Odakint a zsaruk… ja, igen, mert hiszen azok üldöztek, idebent pedig egy baltás őrült.”
Tudtam, nem állhatok ítéletnapig az ajtóban, biztos célpontként. Megkíséreltem kiemelni a fejszét, hogy legyen valami fegyverem, de az oly erősen belefúródott a fába, hogy meg sem bírtam mozdítani.
Elindultam, hogy körül nézzek a házban, de alig tettem néhány lépést, amikor a balta hirtelen kipattant a deszkából és a fülem mellett elsüvítve a szemközti falba vágódott. Megborzongtam a félelemtől. Mozdulni se bírtam. Csak álltam ott dermedten, tágra nyílt szemekkel. „Ez tehát az a kísértetház – jutott hirtelen eszembe – ez az, amiről egyszer régen hallottam. És nekem pont ide kellett bejönnöm… De most mégis mit tehetnék? Hová mehetnék?”
Elindultam óvatosan, lábujjhegyen a lépcső felé. Addigra már majdnem teljesen besötétedett.
Alig érintettem meg kezemmel a hűvös vaskorlátot, a szürke félhomályt hirtelen hátborzongató sikoly szelte át. A lépcső melletti falon váratlanul megjelent egy árnyék, a nyomában pedig egy másik, egy sokkal félelmetesebb, kezében egy óriási szablyával. A két árnyékhoz emberi lény nem tartozott, de a félhomályban halványan mintha láttam volna egy lányt, a nyomában egy félszemű kalózféle rohant. Befutottak odafent az egyik szobába. Nekem se kellett több, futottam utánuk, de a homályos helyiségbe nem mertem belépni. Körben, csendben zsiványok ültek. Hogy hányan lehettek, azt nem tudom, mert amint megpillantottam őket visszahőköltem. Amikor azonban újra benéztem, már csak ketten üldögéltek odabent.

A történet esténként folytatódik! Gyere holnap is!

spacer