Ne változz vissza!

Ne változz vissza! – 10. fejezet

Ezt követően a megbeszéltek szerint indultunk tovább, határozott léptekkel, egyenesen a vezér sátra felé. Úgy tűnt, hogy igazam lesz. Senki nem állta az utunkat. Igaz ugyan, hogy néhányan értetlenül tekintettek felénk, de szólni senki nem szólt. Könnyebb volt, mint hittem. Kimért léptekkel elhaladtunk a falu központi terén álló vastag cölöphöz kötözött fogoly mellett is. Ő volt az, akit feltámasztottam. Ezúttal is hangosan ordított, mert kínzását még mindig nem hagyták abban. Erre egy pillanatra megtorpantam.
– Miért állsz meg? Ugye nem akarsz eltérni a tervtől? – suttogta mellém lépve Voltrán.
Nem feleltem azonnal, mert elbizonytalanodtam. Elsősorban azért jöttem vissza, hogy meggyőzzem a mocsári demiurgok vezérét arról, hogy kellünk nekik. Ezzel akartam jóvá tenni, megsemmisíteni korábbi hibás lépésemet, azt, amikor elengedtem a fenevadat, hogy megmentsem. Illetve valójában nem is a döntésemmel volt a gond, hiszen csak segíteni akartam. Anyám nemcsak azt tanította nekem, hogy jótett helyébe jót várj, hanem azt is, hogy jótett helyébe jót adj. Az a vadállat pedig meghálálta, hogy korábban segítettünk neki. Erre persze bárki azt mondaná, hogy így akkor már kvittek voltunk, és nem tartozott egyikőnk se a másiknak, de engem úgy neveltek, hogy most akkor rajtam a sor. Segítenem kellett tehát. Megérdemelte a szabadságot. Akkor egyébként nemcsak rajta akartam segíteni. Úgy véltem, hogy ha eloldom a láncait, majd pedig pusztán az érintésemmel irányítva kivezetem, az oly látványosan meghökkentő lesz a számukra, hogy egyúttal a foglyot is meg tudom szabadítani. Erre azonban akkor és ott nem került sor, mert a vezérük hamarabb észrevette, hogy mit teszek, minthogy a táboruk főteréig elérhettem volna. Így aztán senki nem sejthette, hogy annak a tervemnek még lett volna folytatása. De most… most talán… Arra gondoltam, hogy ha a vezérüket sikerül meggyőznünk arról, hogy szükségük van ránk, később kiosonok és észrevétlenül szabadon engedem a foglyot. De mi van akkor, ha erre nem lesz lehetőségem, mert már az elején visszautasítanak vagy tán a vezérük meg se hallgat. Ráadásul akkor, a demiurg fickó még tovább szenvedett volna. Jó lett volna mielőbb megmenteni. Hirtelen gondoltam egy merészet, bár jól tudtam, ha ezt megteszem, biztos lehetek abban, hogy azzal az eredeti tervemet eleve kudarcra ítélem. Odafordultam hát Ylarionhoz és így suttogtam:
– Ebből jobb, ha kimaradsz. Menj a korábbi sátrunkhoz és szökjetek meg a jóssal együtt!
– A lávafolyamon át ő nem tudna.
– Nem is úgy gondoltam. Csak szépen sétáljatok ki a bejáraton, a hídon át, ahol minket is kidobtak!
– Ezt nem fogják hagyni. Engem még csak-csak kiengednek, hiszen egyébként se látnak már itt szívesen, de ő egy fogoly.
– Emiatt ne aggódj! Mindjárt el fogom terelni a figyelmüket. Azt kell majd kihasználnod és amíg mindenki rám figyel majd, szépen, könnyedén kisétáltok. Menj, mert minden pillanat számít!
Szavaimra Ylarion nem is tétovázott sokáig. Szemlátomást megkönnyebbült attól, hogy nem kell mellettem maradnia. Sietve távozott a megbeszélt irányba.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte ekkor Voltrán.
– Most nincs időnk arra, hogy elmagyarázzam! Csak gyere és fordítsd a szavam. – feleltem és azzal már oda is léptem azokhoz, akik éppen a foglyot kínozták. Kegyetlenül ordított szerencsétlen.

Amikor odaértünk, megkértem Voltránt, hogy hívja félre azt, aki a fogoly kínzását felügyelte. Aztán a tolmács segítségével közöltem vele, hogy úgy látom semmi értelme annak, amit csinálnak, mert már igen régóta tart és láthatóan semmi eredménnyel nem jár, ellenben nekem van egy sokkal jobb módszerem. Megjegyeztem neki, hogy amint azt láthatta, holtakat is könnyen fel tudunk támasztani, úgyhogy nekünk ez semmiség lesz. Csak mondják meg, mit akarnak tudni és megszerezzük a válaszokat. Először akadékoskodni próbált, feltéve a kérdést, hogy mit keresünk ott, mert úgy hallotta, hogy minket már elzavartak a táborukból. De erre felhívtam a figyelmét arra, hogy most sokkal fontosabb, hogy a fogolytól a választ megtudják. Nélkülünk pedig ez nyilvánvalóan esélytelen. Tettem még hozzá lenéző arcot vágva. Aztán még figyelmeztettem, hogy jobb, ha teszik, amit mondtam, hacsak nem akarják a vezérük haragját kivívni. Ezt követően a válaszával már mit se törődve, szinte parancsoló hangnemben utasítottam, vigyék a foglyot azonnal a sátramba és a bejárata előtt várjanak, amíg Ylarion jelzi, hogy megtudta amire kíváncsiak. Aztán Voltrán-hoz fordultam és így szóltam.
– Tarts velük és mondd meg Ylarion-nak, hogy a fogollyal együtt szökjenek meg. Aztán siess a vezér sátrához és mondd, hogy sürgős üzeneted van.
– És utána?
– A helyzet majd adja magát.
– De mire jó ez az egész.
– Nincs időm most elmagyarázni. Bíznod kell bennem. – feleltem, majd elsiettem, látszólag a korábbi lakhelyünk irányába, ahol addig elszállásoltak minket. Valójában azonban amint kikerültem a látókörükből, befordultam az egyik sátor mögött. Kezdetben határozott, egykedvű léptekkel, majd pedig óvatosan közelítettem meg a mocsári demiurgok vezérének lakhelyét, megkerülve azt. Amikor pedig senki se láthatott, lehasaltam a földre és megemelve a ponyvát, belestem alatta. Odabent az állatbőrökkel és csontokkal gazdagon díszített helyiségben a vezér egy széken ült, háttal nekem. Nemcsak állványokon, de mellette a fekete földön is fegyverek hevertek, nyilván hatalmát jelképezve. Az egyik harcosával beszélgetett épp és valami kiterített térképszerűséget nézegettek. Az árnyak kapkodva táncoltak a fáklyák fényében. Tökéletesnek tűnt az alkalom, de tudtam, türelmesnek kell lennem és ki kell várnom, amíg Voltrán megérkezik. Akkor már sejtettem, hogy valószínűleg igen rossz vége lesz a zseniálisnak hitt ötletemnek, de nyugtatott a tudat, hogy a felfordulást majd Ylarionék kihasználhatják a szökésre. És hogy velem mi lesz? Ez igazán nem nagyon érdekelt.
Sietve fordultam hanyatt, hogy szárnyaim ne akadhassanak fent és ismét megemeltem a ponyvát. Lábaimmal óvatos, de határozott mozdulattal toltam magam a sátor belsejébe, mivel odakint könnyen észrevehettek volna, majd pedig meglapultam a vezér díszes székének támlája mögött. Vártam.
Aztán egyszer csak odakint nagy hangzavar támadt. Tudtam, közeleg az időm. Még egy pillanat és félrevonták a sátor bejáratát, majd belökték Voltránt, aki a lendülettől azonmód el is hasalt a porban. A vezér döbbenten ugrott talpra és felháborodva ordított rá. Nyilván azért, hogy kérdőre vonja afelől, hogy mégis mit keres ott. Szinte izzott köztük a levegő. Tudtam, eljött a pillanat.
Mielőtt tehát Voltrán bármit felelhetett volna neki, én már fel is ugrottam felkapva egy tőrt, majd hátulról megragadtam a vezért és torkához szorítottam a pengét. Az eredeti tervem az volt, hogy ezután szembesítjük azzal, hogy milyen rossz a védelmük, hiszen, ha nekem sikerült, akkor bárki beosonhat a táborukba. Sőt! Ami még ennél is rosszabb, az ellenség könnyedén a vezér sátrába is bejuthat és akár végezhet is vele. Természetesen én nem akartam megölni őt, de arra számítottam, hogy ha felhívom minderre a figyelmüket, akkor tán maradhatunk, cserébe a tanácsainkért.
Sajnos azonban tévedtem. Ráadásul túl naiv voltam és jelentősen túl is becsültem képességeimet. Mielőtt Voltránhoz szólhattam volna, hogy fordítsa szavaim, váratlanul a földön találtam magam. Csak azt éreztem, hogy a kemény talajtól sajog minden porcikám és az eséstől egy pillanatra az eszméletemet is elvesztettem, miután a sátor nyitott tetején át csillagok szikráztak fel tekintetem előtt. Olyan gyorsan és meglepő hirtelenséggel történt minden, hogy fel se foghattam az egészet és a tőr, mellyel az imént még én fenyegettem őt, már az én torkomnak szegeződött, miközben a vezér rettentő dühösen ordított az arcomba.

Biztosra vettem, hogy ha Voltrán nincs ott és gyors, valamint pontos mozdulattal meg nem ragadja a kezét, hogy megállítsa, akkor nekem ott helyben végem. A vezér erre felé fordult és vele kezdett kiabálni, miközben én lassan, még köhögve éledeztem. Aztán közbeszóltam és ezzel újra magamra vontam figyelmét. Meglepetten fordult felém. Hogy fokozzam döbbenetét, félig elmosolyodva, fölényes hangon folytattam és az eredeti terv szerint szembesítettem a helyzettel, azzal, hogy mennyire nem ér semmit a védelmi rendszerük, és hogy én csak ezt akartam bebizonyítani nekik, valamint jeleztem, hogy mi ennek javításában segíthetnénk. Voltrán fordította. A vezér arcán ezekre a szavakra átfutott a megrökönyödéssel vegyes elismerés. Jól látszott rajta, hogy alig akarja elhinni, amit hall, de mintha valamiféle mosoly jelent volna meg a szája szegletében. Agyar méretű szemfogai mindenesetre elővillantak. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy nyert ügyünk lesz. Aztán felkelt és kikiáltott az őröknek. Azok késlekedés nélkül jelentek meg és csak bólintottak, amint végighallgatták az utasítását.
– Mit mond? – kérdeztem Voltrántól, miközben elfogadtam jobbját és hagytam, hogy a földről felsegítsen.
– Követnünk kell, amihez kíséretet is kapunk.
– Hová?
– Azt nem tudom, de menjünk, mielőtt erővel visznek.
Közben a harcosok már fenyegetően közre is fogtak minket és lándzsáik hegyével jelezték, hogy indulnunk kell. Nem tehettünk mást. Követtük a vezért.

Amikor az asszony meglátta mi történik, sietve futott oda hozzá, hogy kérdőre vonja, de az nem törődött vele. Phosphort és Voltránt egyenesen a hídhoz kísérték és ismét közölték velük, hogy ott többé nincs helyük. A vezér nem tűrt ellenvetést.
Még pár pillanat és Phosphor ismét a domboldal alján hasalt a süppedős és nedves, mocsaras talajon.

Amikor a nedves talajra zuhantam és esésem nyomán ismét szétrebbentek az aprócska, kékes fényben izzó lények, nem túl boldogan konstatáltam, hogy újra ugyanott vagyok és talán felesleges volt a kitérő, a küzdelem azért, hogy visszafogadjanak minket. Voltrán azonban nem hagyott időt arra, hogy hosszan töprengjek mindezen, mert már meg is ragadta a karom, felrántva engem a föld mocsaras talajáról és rám kiáltott, hogy rohannunk kell. Tudtam, nincs vesztegetni való időnk, mert a gyökerek hamarosan megérzik jelenlétünk és ismét megindulnak felénk.
– Felszállunk! Úgy gyorsabb! – jelentettem be, majd eltávolodtam Voltrántól, hogy szárnyaimat széttárhassam. Ekkor vettem észre, hogy a gyökerek tőle elfordulva felém indulnak meg. Még néhány pillanat és már fel is emelkedtem. Eszembe jutott valami, így erőteljes szárnycsapásokkal a másik irányba indultam meg, jobbra-balra cikázva. Hamarosan egyértelművé vált, hogy jól gondoltam. A kusza gyökérrengeteg csak engem követett. Akkor még nem értettem miért, de nem is volt idő a gondolkodásra. Gyorsan váltottam irányt újra és újra, így mire az egyik részen megérzett és mozdulni kezdett felém a lefelé növekvő lény, én már arrébb jártam. A gyökerek sorra kezdtek el utánam nyújtózni, majd csüggedten ernyedtek el, ahogy kikerültem érzékelésük hatóköréből. Úgy látszott, a repülés és a gyors irányváltás jó megoldás, mellyel el lehet kerülni és túl lehet élni ezt a helyet. Nem telt bele sok idő és végre túljutottam ezen a felettébb rémisztő részen és leszállhattam a túloldalon. Levegő után kapkodva értem talajt. Nem tudtam milyen úton vittek minket a mocsáriak a táborukba, hiszen bekötötték a szemeinket, de egyértelműnek tűnt, hogy nem ezen a terepen át. Mélyet sóhajtottam visszatekintve.
Legnagyobb meglepetésemre Voltránt mintha nem érzékelték volna, egyáltalán nem mozdultak felé. Addigra ő is észrevette ezt, de láttam, hogy még próbálgatja a helyzetet, hol jobbra, hol balra futva. Hamar egyértelművé vált, hogy a lény vele nem foglalkozik, őt nem tekinti tápláléknak. Nemsokára épségben át is ért hozzám. Ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutottak a többiek, de nem kellett sokáig keresgélnem őket, mert szinte azonnal meg is hallottam kiáltozásukat a túloldalról. Addig nyilván ők is lélegzetvisszafojtva figyelték miként kísérli meg Voltrán az átjutást. A sötétségbe burkolózott tájon, az aprócska lények által kibocsájtott halványkéken derengő fényben, jól láthattam Ylarion és a jós alakját. Velünk szemben, a domb oldalából integettek és kiabáltak felénk.

Látva, hogy Voltrán baj nélkül átjutott, míg engem üldözőbe vettek a gyökerek, Ylarion hozzám hasonlóan hamar megértette a helyzetet. Egyértelművé vált a számára, hogy a lefelé növekvő lény csak a hőt képes érzékelni és a hangra se reagálnak. Annyira ugyan nem volt bátor, hogy maga is próbát tegyen az átkeléssel, de feltevését átkiabálta nekünk. Rövid megbeszélést követően rájöttem, hogy egyszer még, a jós miatt kockáztatni kell az életemet. Illetve kétszer is. Oda és vissza. Hiszen ki tudja, talán még a hasznunkra lehet. Ha mással nem, akkor a jövőbelátó képességével. Megbeszéltük tehát, hogy egyszer, de csakis egyszer visszamegyek, és mialatt áthozom őt, addig Ylarion is át tud kelni az innenső oldalra, mégpedig remélhetően teljes biztonságban a többi feltámasztottal együtt. Igen. Merthogy szavamat ne feledjem, őket is száműzték. És hogy miért? Egyszerűen csak azért, amiért Voltránt is. Ők ugyanis szintén nem önerejükből, hanem segítséggel támadtak fel. És persze velük volt a megkínzott fogoly is, akit sikerült megszöktetni.
Ami engem illet, nem sokat tétováztam. Pár pillanat és már meg is érkeztem hozzájuk a túloldalra. Arra azonban egyáltalán nem volt könnyű rávenni őket, hogy nekiinduljanak. Nyilván az, hogy kétszer is szemtanúi lehettek annak, hogy miként üldöznek és próbálnak elkapni engem a gyökerek, nem tette számukra túl kívánatossá az átkelést. Legalábbis én ezt gondoltam. Hamar kiderült azonban, hogy egyáltalán nem a bátorságukkal, sokkal inkább az életkedvük teljes hiányával van a gond. Voltrán próbálta ugyan meggyőzni őket, de nem nagyon lehetett. Akkor vettem észre, hogy odafentről, a barlang sötét torkából elkezdenek lefelé özönleni a még élő mocsári demiurgok. Bizonyára a foglyukat akarták visszaszerezni. Tudtam, nincs idő további beszédre. Így kiáltottam hát el magam:
– Elég ebből! Aki gyáva, az maradjon! Aki viszont elég bátor és szeretné megtudni miként szerezhetjük vissza a Határvidéket, az kövessen! Várom a túloldalon! – azzal nekifutottam széttárva szárnyaim és felragadva a jóst, már repültem is. Ezúttal se volt könnyű és azt hiszem látszódott rajtam az is, hogy kezdek fáradni, ráadásul a teherrel se volt túl egyszerű jobbra-balra cikázva kerülgetni a nyújtózó gyökereket, de végül csak sikerült épségben átérnünk.
Miután bezuhantunk az innenső oldalon húzódó csalitosba, váratlanul megmozdultak köröttünk a bokrok kiszáradtnak tűnő ágai. Hevesen rázkódni kezdtek, miközben veszettül sivítottak. Ledermedve torpantunk meg a fekete talajon térdepelve. Aztán egyszer csak a cserjék a szemem láttára kiemelték a földből gyökereiket és elrohantak a szélrózsa minden irányába. Meglepetten, tágra nyílt szemekkel néztük végig mindketten a jelenetet. Mire talpra álltunk és elkezdtük leporolni ruháinkat, a megmentett demiurg horda, Ylarionnal együtt már az innenső oldalra ért, míg a többiek, akik még éltek, a túloldalon rázták dühödten lándzsáikat, de nem mertek utánunk merészkedni. Ekkor lépett oda hozzám Voltrán és így szólt:
– Mit hallok? Azzal áltattad őket, hogy a Határvidék az övék lehet?
– Én csak annyit mondtam, hogy ha követnek, megtudják miként szerezzük vissza a Határvidéket.
– De ez lehetetlen! És különben is, minek az nekünk? Már úgyis halottak vagyunk és ki is tagadtak minket. Mi értelme így az életünknek?
– Hamarosan válaszolok, de nem itt és nem most. Ne hergeljük a mocsáriakat, mert még átvágnak ezen a terepen annak ellenére, hogy milyen veszélyes.
– Ne aggódj, nem fognak itt átjönni. Annyira nem ostobák. És különben is, tudnak másik, biztonságos utat.
– Akkor végképp ne álldogáljunk itt! Mondd meg nekik, hogy aki akar, az kövessen! – azzal már fordultam is, de Voltrán megragadta a karom.
– Várj! Mégis hová? A gyilkos rengetegbe?
– Minek aggódsz? – vetettem neki oda, lerázva magamról szorítását. – Ti már többé úgyse tudtok meghalni. Az én életem meg… kit érdekel? Visszaszerezzük a Határvidéket, kiszabadítjuk társaitokat a Mélységi Árnyak fogságából és kivívjuk a mocsáriak tiszteletét és megbecsülését, hogy közéjük tartozhassunk.
– De ez lehetetlen! – hüledezett. – Gondolod, hogy páran meg tudnánk szerezni egy olyan területet, amit több ezer harcos több száz év alatt nem tudott? És egyébként is, még ha sikerülne is… minek az nekünk?
– Mielőtt az imént lelöktek minket, tolmácsoltad az apád szavait. Azt mondta, hogy csak akkor tartozhatunk közéjük, ha a Határvidék újra az övék lesz.
– Ehh. Hát az semmit se jelent. – rázta meg a fejét Voltrán – Amióta rájöttünk, hogy sosem lehet miénk az a terület és elfogadtuk ezt, azóta mindig ezt a kifejezést használjuk arra, ami lehetetlen.
E szavakra kissé elbizonytalanodtam. Akkor tehát valóban nincs tovább? Bele kellene törődnöm a megváltoztathatatlanba, a lehetetlenbe? Tétován néztem hol a gyilkosnak nevezett rengeteg, hol pedig a túloldalon hemzsegő mocsáriak felé. “De nem!” – futott át elmémen a tiltakozó, lázadó gondolat. Még hogy én feladjam? Ne küzdjek az utolsó pillanatig és még utána is, amíg csak erőmből futja? Nem! Én sose tennék ilyet. Sose adnám fel. Nem tehetem. Még ha csak rólam lenne szó… de itt van Ylarion, akinek ígéretet tettem. És egyébként is… nagyon szerettem volna látni a mocsáriak vezérének arcát, amikor bejelentjük neki, hogy megszereztük a Határvidéket, azt a területet, melyről ők már lemondtak. Sőt! Át is adjuk neki. Erre elmosolyodtam, mert eszembe jutott őrült és eléggé vakmerő tervem. Aztán arra gondoltam, hogy vajon milyen arcot vág majd, amikor megtudja, hogy mindezt csak azért vittem végbe, csak azért kockáztattam az életem, hogy őt a szaván fogjam. És végül nem tehet majd mást, vissza kell fogadnia minket. Erre a felismerésre ismét Voltrán-ra emeltem tekintetem.
– Nem azt mondtad, hogy számotokra az adott szónál nincs értékesebb és mindig tartjátok magatokat ahhoz, amit kimondtok? Végül is ezért nem maradhattunk, mert a vezéretek nem volt hajlandó változtatni a korábbi ítéletén, nem?
– De igen. Ez igaz.
– Akkor meg? Ne aggodalmaskodj annyit! Már van tervem. És csak én fogom kockáztatni az életem. Ha nem sikerül, ti már semmit se veszíthettek. Ha viszont megszerezzük a Határvidéket és megajándékozzuk vele az apádat… Nem szeretnéd látni a döbbent arcát? És még ha nem is kell majd neki, ha nem is állja majd a szavát, lesz saját földünk, ahol saját birodalmunk lehet. És onnét már csak egy lépés, hogy a Mélységiek területeit is megszerezzük. De eleget beszéltem már. Mondd el ezt a többieknek, aztán ne sokat késlekedjetek, mert aki most nem tart velem, később már nem csatlakozhat. – tettem még hozzá, majd pedig mintha annyira bátor lennék, nekiindultam, bevetve magam a sötétlőn suhogó rengetegbe.

Így kezdődött el egy újabb fejezet az életemben. Az újraélő holtak gyűrűjében én is halhatatlannak érezhettem magam. Mivel az ő testük nagyon gyorsan regenerálódott, így könnyedén keresztülvághattunk a gyilkosnak nevezett rengetegen anélkül, hogy bármi megállíthatott volna minket. Amíg gyalogoltunk, sokat beszélgettem Voltránnal és sok mindent megtudtam tőle, így lassan a tervem legapróbb részlete is összeállt a fejemben. Mondtam, hogy kell egy hely a Határvidék szomszédságában, ami már elég messze esik a mocsáriak területétől. Kiderült ugyanis, hogy az Árnyak és köztük létezik egy megállapodás. Egyik fél se sértheti meg a határt, nem támadhat, nem tehet semmi gyanús mozdulatot, mert azonnal kitörnek a harcok. Az állóháborút ugyan már kezdték megszokni és oly sok idő eltelt már, hogy szinte mindkét fél elhitte, hogy a másik az idők végezetéig tiszteletben fogja tartani a megállapodást, mégis… hatalmas belső feszültség áradt szét a vidéken. Mindenki tudta, hogy a harcoknak semmi értelme, mert egyik fél se bírna el a másikkal. Ez már bebizonyosodott. De azt is tudta mindenki, hogy elég, ha megrezdül egy falevél, vagy megreccsen egy ág az egyik oldalon és erre a másikon azonnal éber harckészültség lesz úrrá mindenkin, ami könnyedén egy újabb háború kirobbanásához vezethet. Ahogy Voltránt hallgattam, hamar megértettem, hogy a határsáv egy igen-igen kényes terület, így hát bármennyire is hiszek a tervemben, jobb ha messzire elkerüljük azt a részt. És így is lett. Addig-addig mentünk, mendegéltünk, míg végül egy olyan helyhez nem értünk, ami megfelelőnek tűnt. A sziklák közt a rengeteg szélében tábort verhettünk és teljes biztonságban érezhettük magunkat. A területet hatalmas, kopár hegyek szegélyezték, így tudtam, hogy messze viszi onnét a hangot a szél, mégpedig igen jó irányba, egyenesen a mélységiek felé. Erre pedig nagy szükség volt ahhoz, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Igaz, biztos voltam abban, hogy a zsarolásnak azonnal engedni fognak a mélységiek, de arra is felkészültem, hogy esetleg győzködni kell majd őket és el kell mennem a végsőkig. Tudtam, hogy a blöff valódi zsarolásba válthat és akkor bizony bármilyen hangosan is tudok ordítani majd a fájdalomtól, jól fog jönni, ha mindezt a hegyek felerősítve verik vissza. Nyilván könnyebben engednek majd a követelésünknek az árnyak, ha hallják is, hogy mi a helyzet. Életem vagy a Határvidék. Nem éreztem túl nagy árnak. Miután letelepedünk és tüzet gyújtottunk, majd körülülték azt, kiálltam elébük és előadtam nekik mindezt. Voltrán fordította szavaim.

Mindig is sejtettem, hogy Phosphor kissé őrült, de ez… ez, amit a Határvidék megszerzéséért tenni akart meglehetősen hátborzongató volt. Csak ültem ott a demiurgok közt és ahogy hallgattam őt, a forró levegő ellenére is megborzongtam. Értettem én, hogy bátor és mindenre elszánt, de az, hogy zsaroljuk meg a Mélységi Árnyakat… az ő élete vagy a Határvidék. Ez lett volna a kérdés. Félrehívtam és jeleztem neki, hogy ez ostobaság, mert senkit se fog érdekelni az élete, hiszen nemrég is a vesztünket akarták, de ő váltig állította, hogy nem lesz gond, mert Dzíosz már a palotában van és benne bízhatunk. Minket keres. Számít neki az életünk. Az ő jelenlétében pedig a király se mer majd nemet mondani. Tehát nem tudtam lebeszélni. Aztán újra odaállt a demiurgok elé és előadta tervének részleteit. Úgy vélte, hogy elég, ha követeket küldünk az üzenettel és máris átadják a Határvidéket, de arra is fel akart készülni, hogy mi van akkor, ha az első kör nem vezetne eredményre. Az újraélő demiurgokat már nem igazán érdekelték a korábbi elveik. Rangon aluli a zsarolás? Mit számít ez már? Igazából őket már szinte semmi nem érdekelte. Látták a halált és visszatértek, de többé már semmi se volt a régi. Valami megváltozott. Mintha valamit elvesztettek volna útközben. Nem találtak többé célt és örömöt az életben. Phosphor ajánlata azonban, hogy övék lehet a Határvidék, netán népük megbecsülését is kivívhatják… ez elgondolkoztatta őket. És mit kell ezért cserébe tenniük? Csak meg kell kínozniuk valakit, aki maga is akarja ezt és közben időről-időre követeket kell küldeniük a Mélységi Árnyakhoz. Először persze nem tetszett nekik a zsarolás gondolata és még azt is felvetették, hogy most, hogy már sérthetetlenek, erőnek erejével is lerohanhatnák a területet, de Phosphor felhívta a figyelmüket arra, hogy ezt később is megtehetik. Arra kérte őket, hogy adjanak előbb egy esélyt az ötletének, mely ha sikerül, az hírhedtté teszi őket. A nyers erő félelmetes, ez nem is kérdés. De egy ilyen őrült ötlet véghezvitele… és ez csak az első ilyen lesz… Hamarosan nemcsak a mocsáriak néznek majd rájuk döbbent elismeréssel, de az egész világ rettegni fogja nevüket. Kitagadták őket? Nincs többé egy talpalatnyi földjük? Nem baj. Majd szereznek maguknak. Lenézik és semmibe veszik őket? Akkor majd bebizonyítják, hogy mekkorát tévedtek mások. Amikor majd hét határ népe rettegi nevüket, az új birodalom nevét és mindenki behódol, nem lesz kérdés többé, hogy mennyit érnek. Tetszett ez a gondolat a demiurgoknak. Beleegyeztek tehát, hogy követni fogják Phosphor utasításait.

Aztán megállapodtak abban, hogy miután aprólékosan átbeszélnek mindent, már senki se eshet ki a szerepéből. Amint elkezdődik az egész, megkötöznek minket és minden úgy lesz, mintha ez lenne a véresen komoly valóság. A kínzásnak persze csak akkor állnak neki, ha az árnyak elutasítják a kérést vagy ha például a megszöktetésünkkel próbálkoznának. Úgy tűnt, hogy Phosphor mindenre gondolt, mindent alaposan megtervezett. Megbeszélték, hogy több alkalommal küldenek majd követeket, szembesítve őket az egyre kegyetlenebb helyzettel, mindaddig, amíg a Határvidéket át nem adják. Alaposan átbeszélték a kínzás részleteit is, hogy mit tehetnek meg és mit nem. A legkegyetlenebb dolog, amire Phosphor még hajlandó volt az az, hogy levágják a szárnyát és azt mutatóba elküldjék. Azt mondta, hogy ha már ez se lenne elég, akkor végezzenek vele és dobják át a holttestét a határon, mert ha tévedett Dzíosszal kapcsolatban, ha az övéinek ennyit se ér az élete, akkor ő inkább meghal. Nagyon elszántnak tűnt. Azt mondta, ha elkezdik, már semmilyen kételynek nem lehet helye.
Nem lehetett megingatni elszántságát. Próbáltam rávenni, hogy legalább legyen valami jel arra az esetre, ha valami oknál fogva mégis meggondolná magát. Azt mondta, hogy ilyen nem lesz, de én ezt nem hagytam ennyiben. Hajnal. Ezt a szót választottam. Egy nevet. Az édesanyja nevét. Reméltem, ha kimondom ezt a szót, az esetleg elgondolkoztatja afelől, hogy mit tesz, hogy ráébreszti arra, hogy ez az egész nem ér annyit, de a szempillája se rebbent. Ki kellett hát mondanom, amire gondolok:
– Nem értelek. – kezdtem. – Miért nem megyünk egyszerűen csak vissza? Ha szerinted se Dzíosz se a többiek nem akarnak ártani nekünk, akkor visszatérhetnénk a hegyhez. Ott elfogadtak minket és békében élhetnénk tovább.
– És legyen felesleges ez az egész kitérő? – tette fel meglepő kérdését. Erre nem számítottam.
– Komolyan ez az ellenérved? És az édesanyád? Vele mi lesz? Nyilván aggódik érted. Még ő se számít neked annyira, hogy erről az ostobaságról lemondj?
– Nézz rám! – tárta szét kissé a karját és ezzel együtt hatalmas, fekete bőrszárnyait. – Szerinted mégis kinek számítanék? Ki kedvelhet egy ilyen szörnyet?
– És én? Szerinted én miért vagyok még mindig melletted?
– Mert félsz egyedül lenni. – mosolyodott el gúnyosan.
Szavai éppen szíven találtak. Egy tőr se lett volna ennél kegyetlenebb. Ennyit érne neki a barátságunk? Azok után, hogy életem kockáztatásával megmentettem az övét, azok után hogy szembe mentem érte mindennel és mindenkivel… hiszen még ma is élnék, ha nem állok mellé. Elakadt a szavam, ahogy elém tódultak az emlékek. Ajkamba haraptam, miközben tekintetem a föld porába vetettem, de nem szóltam semmit.