Ne változz vissza!

Ne változz vissza! – 11. fejezet

Nem az a fajta voltam, aki ilyenkor vádaskodásba kezd. Úgy véltem, ha magától nem fogja fel mindezt, akkor nem ér semmit a barátságunk.
– Jól van, na! – szólalt meg kisvártatva. – Csak tréfálkozni próbáltam. Bár… amit mondtam, az tény, nem igaz?
– Igaz. Nem szívesen maradnék egyedül. – tekintettem fel rá és éreztem, hogy szemeimben szikrákat vet a düh és a sértődöttség. Érdekes módon ő volt az egyetlen, akivel szembe mertem szállni. Éppen ő. Így folytattam hát: – Mondd ki bátran, hogy gyáva vagyok. Nem gond, hisz ez is csak egy tény. Mégis… elég egy szavad és én minden neheztelés nélkül békén hagylak és többé nem tartok veled.
– Ne! Erre semmi szükség! – tiltakozott sietve – Sosem volt túl jó a humorom. Kérlek, nézd el ezt nekem!
Egy pillanatra összevontam a szemöldökeim és kutatón néztem az arcát. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Kisvártatva tehát a következőképpen folytattam:
– Egyébként se azt kérdeztem tőled az imént, hogy kinek számítasz, hanem azt, hogy neked ki számít! Mondd, téged egyáltalán nem érdekel, hogy anyád e pillanatokban se tudja, hogy mi van veled, egyáltalán élsz-e még?
– Ezt mindjárt megtudja, mert indulnak a követek és viszik a hírt.
– A hírt, hogy választaniuk kell, a Határvidék vagy a Te életed. És azt gondolod, hogy ettől majd megnyugszik egy anyai szív?
– Igen. Mert az üzenet része lesz, hogy két árapályig senki se ér hozzám, bántódásom nem esik, csak a Határvidéket kell kiadniuk értem. Egy darabka földet. Ennyi. Szóval nem lesz oka az aggodalomra. Ha pedig nem tennék meg… akkor nem számít már semmi… nem érdekel, hogy ki mit érez, ha ennyit se érek nekik, inkább meghalok.
– Akkor meg minek a kínzás?
– A lelki ráhatás miatt. Hátha mégis lesz eredménye és idővel megszólal a lelkiismeretük és teljesítik a kérést. De ne fussunk ennyire előre. Hidd el, bízhatunk Dzíoszban. Ő jó. A többiek is azok. Nem fogja hagyni, hogy sokat szenvedjek. Lehet, hogy valamennyit muszáj lesz, míg szembeszállnak értem a királlyal, de nem fogják hagyni, hogy meghaljak.
– És ha igazad lesz? Akkor ugye visszatérünk velük a hegyhez?
– Aligha.
– Miért nem? Hisz az imént mondtad, biztos vagy abban, hogy meg fognak menteni, hogy segítenek nekünk.
– Igen, ez így lesz, mert mindannyian jók. Tudják mi a helyes és akként is fognak cselekedni. Segíteni fognak, azért mert ők ilyenek, de nem azért, mert fontos vagyok vagy szeretnek. Úgyhogy csak megyünk és jövünk. Épp csak addig maradunk, amíg feltétlenül muszáj, amíg kiszabadítjuk a foglyokat. Na és persze, amíg az arcukba nem mondom nekik búcsúzóul az igazságot. – villantotta elő hófehér, hegyes fogait Phosphor. Ettől egy pillanatra megrökönyödtem. Elgondolkoztatott és kissé megrémisztett ez a mosoly. Úgy éreztem, mintha ez már egy készülő vihar előszele lenne. Egy viharé, melyet majd senki és semmi nem állíthat meg, még én se. Aztán elkomorodott és ekképp folytatta tovább megdöbbentő gondolatmenetét: – Lássuk be, szégyen voltam a számukra. Hidd el, boldogok, hogy megszabadultak tőlem!
– Te hallod is amiket beszélsz? – hőköltem hátra.
– Nézd, én már egyáltalán nem tudom mit gondoljak. – vette suttogóra szavát – Én hiszek Dzíoszban és hiszek a többiekben, mert hinni akarok, de jól tudom, minden jel arra utal, hogy ha bízok bennük, ostobaságot teszek. Mégis. Hinni akarok. Persze visszamehetnénk velük együtt a hegyhez. És biztos vagyok abban, hogy ott nyugodt és békés életünk lenne, mert nem ártanának nekünk, de éljünk velük megtűrtként?
– És ha valóban fontos vagy nekik?
– Ezt nem tudhatjuk.
– Ezek szerint kételkedsz bennük. A hited mégse oly erős. Ennyi erővel az ajánlólevelet is felbonthattad volna.
– Igen. És bánom is már, hogy nem tettem meg. De ha újrakezdeném se tenném. Nem lennék rá képes, mert ha megtettem volna, azzal a bizalmat törtem volna szét. És ha már az se maradna…
– Ezzel az egész őrültséggel tán nem éppen ezt teszed? Amikor a végén majd a szemükbe mondod… akkor majd mégis mit gondolnak rólad, mondd! Áruló leszel, aki átállt az ellenséghez és aki alattomos, sunyi módon kijátszotta a Határvidéket az ellenségnek. És miért teszed mindezt? Mert azzal áltatod magad, hogy a mocsáriak vezére majd visszafogad minket és elismerően gondol ránk. Mindent kockára teszel ezért, még az életedet is. Mondd, van ennek valami értelme?
Kérdésemre egy hosszú pillanatnyi néma csend volt a felelet, aztán így szólt:
– Jól van, ha így mondod, persze máris kevésbé tűnik hősiesnek és nagyszerűnek a tervem. De egyébként félreértesz. Most se kérdőjelezem meg őket. Az, hogy az életemet teszem fel, az a bizonyíték arra, hogy milyen szilárdan hiszek bennük. De csak abban, hogy meg fognak menteni. Több pedig nem is kell. Ne feledd a lényeget! Ha megmentenek, tudunk segíteni Voltrán barátain, akik vele együtt kerültek fogságba. Ezenkívül pedig… láthatod. Követnek engem a feltámasztottak. Teszik, amit mondok. És idehívjuk az élőholtakat is. Ha senkinek nem kellünk, akkor saját birodalmunk lesz és többé nem kell tartanunk semmitől. Nem lesz veszélyben az életünk.
– Hatalomvágy. Gondolhattam volna.
– Cseppet sem. – felelte erre – Az ilyesmi engem teljesen hidegen hagy. Voltrán lesz a vezérük. Nekem elég egy talpalatnyi föld, ahol biztonságban élhetek. Vagy talán egy kicsit több, hogy le is pihenhessek. És természetesen szeretném a veled kapcsolatos ígéretem is teljesíteni. Nem akarom, hogy bármitől félned vagy tartanod kelljen. Szóval nincs okod az aggodalomra. – tette még hozzá, majd elmosolyodott – Igyekszem senkinek nem ártani magamon kívül.
Ezzel az ő részéről le is zárta a vitát, én azonban kételyekkel telve álltam ott, miközben csak néztem utána. Vajon mi lesz, ha nem hallgatnak rá? Ennyi feltámasztott, akivel nem lehet végezni… ha megtámadják a birodalmat, nem állhatja utukat semmi és senki… és akkor vér fog folyni. Phosphor pedig többé nem lesz ártatlan. A jóslat pedig észrevétlenül valóra válik. Olyan lesz, amilyennek gondolták… Képzeletemben már előre láttam a rettenetes jövőt, melyben ezt semmi és senki nem akadályozhatja majd meg…

Megkezdődött tehát a színjáték és én semmit se tehettem ellene. Mindenekelőtt a jóst kötözték meg, aki már az elején szökni próbált, hogy a hírt az árnyaknak mielőbb megvigye. Őt aztán el is rejtették hátrébb egy barlangban, hogy jelenlétével nehogy meghiúsíthassa a tervet. Ahogy ott üldögéltem, megkötözve, hátamat egy sziklának döntve, elgondolkozva néztem Phosphor éjfekete arcát. Arra gondoltam, hogy lám csak, tényleg volt mitől tartani. Megváltozott és most már nincs megállás. Vagy mindig is ilyen volt csak eddig ez nem tűnhetett fel, mert mások voltak a körülmények? Ezt követően a demiurgok két irányba küldtek követeket. Egyrészt a kérdéses terület mellett, a határon át a mélységiekhez, hogy követelésünket hírül vigyék, másrészt kerülővel a folyó felé, hogy Ázimornak jelezzenek. Arra is készülni kellett ugyanis, hogy mi lesz, ha átadják a kérdéses földet. Sokan voltunk, de nem elegen ahhoz, hogy el is foglaljuk és megtartsuk azt. Szükség volt az erősítésre. Nem telt bele sok idő és már érkeztek is vissza a követek. Jó hírt hoztak. Legalábbis akkor annak tűnt. A Mélységiek azt üzenték, hogy hajlandóak átadni a Határvidéket Phosphorért és értem, de kell nekik egy kis idő, mégpedig két árapálynyi, amíg kiürítik. A követeket hallgatva Voltrán a foglyok felé tekintett és arra gondolt, hogy Phosphornak talán tényleg igaza lesz és valóban ilyen sokat ér az élete. Én azonban már korábban közöltem velük kételyeimet és aggodalmaimat, miközben a tervet átbeszélték, így mondhatni, hogy szinte mindenre felkészültek. Még arra is, hogy az árnyak netán szöktetést kísérelnek meg a jelzett idő alatt. Mivel pedig számítottak erre, így a korábban túlzottnak vélt óvintézkedések által sikeresen csapdába is ejtették és lefegyverezték a mélységi rependátorokat, azaz a kúszva közeledő felderítőket.
Amikor a mocsáriak megjelentek a foglyokkal és odalökték őket mellénk, tudtuk, hogy a blöff ebben a pillanatban kell, hogy véres valósággá váljon. Nyeltem egyet félelmemben, pedig jól tudtam, hogy a megbeszéltek szerint nekem nem esik majd bántódásom. Voltrán ekkor odalépett Phosphor-hoz. Várt egy pillanatot. Mintha elbizonytalanodott volna, de aztán kiadta a parancsot és két pribékje felrántotta őt a földről, majd egy fához kötözték. Minden ellenállása hasztalan volt. Elkezdődött hát… és én tudtam, hogy most már nincs megállás, mert Phosphor a végsőkig ki fog tartani.

Amikor letelt a két árapály, néhány alak lépett ki a rengeteg fáinak árnyékából, szakadtan, porosan, meggyötörten. Üzenetet vittek. A demiurgok baljós üzenetét. Az Árny elhűlten hallgatta szavaikat. Szembesítették azzal, hogy a mentőcsapat elbukott, minden egyes szedonurg harcosát lefegyverezték, fogságba ejtették és ezzel a próbálkozással csak alaposan feldühítették a mocsáriakat. Ráadásul bosszúból, azért mert a birodalom cselt próbált alkalmazni, a szemük láttára korbácsolták meg Phosphort. Azt üzenték, hogy ez még csak a kezdet és mivel jól tudják, hogy sebei gyorsan gyógyulnak, így folyamatosan fogják kínozni mindaddig, amíg vagy meg nem hal vagy a határvidék kiürítése és átadása meg nem történik.