Ne változz vissza!

Ne változz vissza! – 2. fejezet

Látva, hogy Phosphor összeesett a demiurg feltámasztása után, újabb aggodalmak kezdtek gyötörni. Vajon meddig fogja bírni? Vajon nem árt meg neki, ha sokakat feltámaszt kiváltképp úgy, ha időt se nagyon kap közben, hogy összeszedje magát? Ezen töprengtem miközben Voltrán segített becipelni, majd elhelyeztük a sátor fala melletti egyik fekhelyen. Tudtam, most ismét abban az állapotban van, melyből magához téríteni nem lehet. És tudtam azt is, hogy erre jobb, ha senki más nem jön rá.
Kicsit már bántam, hogy úgy döntöttem, Phosphor-ral tartok, de valójában nem volt más választásom. Miután visszahozott az életbe, az emberek már nem tűrtek meg többé maguk közt. Ugyan, hová mehettem volna? Persze nem voltam dühös rá emiatt, hiszen mégiscsak éltem. A halálnál pedig úgy véltem, minden csak jobb lehet. Ennek ellenére még gyakran eszembe jutott korábbi életem és ezerféleképp újragondoltam magamban, mit kellett volna másként tennem, mondanom, hogy ne ez legyen a sorsom. Egy dolog azonban sose vetődött fel bennem. Az, hogy Phosphor-t talán hiba volt megmentenem. Most azonban már nem voltam olyannyira biztos abban, hogy jól cselekedtem. Mi lesz, ha az, amivel vádolták, önbeteljesítő jóslatként váltja valóra magát? Mi lesz, ha igaza lesz abban, hogy a körülmények nem adnak neki választást? Hiszen már most is jól érezni a változás, a készülő vihar előszelét. Amióta átjöttünk e vidékre, máris sokat változott. Felélénkült, akár egy hal, amit visszadobtak a vízbe. Sokkal könnyedebb lett, és gyakran mintha provokálná a sorsot, sőt, magát a halált. A legijesztőbb pedig az, hogy mintha élvezné is mindezt. És most itt van ez a barbár horda. Nem is tudom, mi lenne a jobb, ha maradhatnánk a védelmük alatt, vagy ha elzavarnának, és ismét ki lennénk téve a vadak támadásainak, a közvetlen életveszélynek. Bármi is történjék, az mindenképpen rá fogja kényszeríteni őt a változásra. Ha életben akar maradni, nem lehet többé naiv, és meg kell tanulnia, miként védheti meg magát. Vért kell ontania. Ahogy nekem is változnom kell. Le kell győznöm félelmeimet. Jól tudtam, hogy ez cseppet se lesz könnyű feladat, hiszen ez a világ tele van kegyetlenséggel, veszéllyel.
Akkor és ott úgy éreztem, hogy sosem leszek képes megszokni az állandó rettegést. Pedig amíg éltem, másról se szólt az életem. A sors fura iróniája, hogy hiába haltam meg, hiába ért véget az életem, a rettegésem ezzel se szűnt meg. Annyi változott csupán, hogy már nem a haláltól féltem. De ez, hogy a fájdalomtól kellett rettegnem, sokkal rémisztőbben hatott.

Tudtam, nem lesz könnyű egyikünknek se, de mi lesz, ha Phosphor élvezi majd a változást, a vérontást, a kegyetlenséget? Mi lesz, ha igazuk lesz az embereknek abban, hogy ő valójában maga a sátán? Mi van, ha ők már előre tudták azt, amit én nem? Mi van akkor, ha Phosphor mindig is az volt, csak én nem akartam ezt látni, mert hinni akartam benne?
De nem! – zártam le gondolataim elszabadult áradatát, amikor rátekintettem. Oly ártatlanul és kiszolgáltatva feküdt ott. Nyugodt arcán nyoma se volt gyűlöletnek vagy gonoszságnak. Nem tudtam róla elképzelni, hogy egy nap vad lesz és kegyetlen.
E percben meglebbent a sátor ajtaja, majd valaki félrehúzta és egy asszony lépett be rajta. Bőre vörös volt, mint a horda többi tagjáé. Kerek arcát széles járomcsontja tette vaddá. Fején éppúgy szarvakat viselt és éppoly ruházatot hordott, mint a férfiak. Köszöntött minket, bár szavát nem érthettem. Nyomában egy fickó hatalmas, lapos követ hozott, majd letette a sátor közepén. Az asszony egy, valószínűleg állatbőrből készült terítőt rakott rá. Az ezután érkezők pedig sorra hozták a legkülönfélébb étkeket tartalmazó edényeket, melyeket elhelyeztek előttünk. Elég volt számomra egy pillantás is a terítékre és már fordítottam el a fejemet, mert a látványtól majdnem elhánytam magam. A csuprokban oly friss volt még az étek, hogy mozgott. Hányinger kerülgetett, de igyekeztem uralkodni magamon, hiszen nem akartam megsérteni vendéglátóinkat.
Sokáig üldögéltünk csendesen. Egyikőnknek se volt kedve az étekhez. Újraélő holtként már nem kívántuk többé az ilyesmit, bár Voltrán még nem sejthette, hogy ez, étvágytalanságának oka. Aztán egyszer csak váratlanul felém fordult:
– Na, mesélj! Hogy kerültetek erre a vidékre? – kérdése meglepett.
Ugyan, mit felelhettem volna?
– Eltévedtünk. És te? Azt mondtad a mélységiek foglya voltál?
– Igen. A kastély pincéjében tartottak minket fogva. Tízen voltunk. Eleinte nem tudtuk mi vár ránk. A tájunkra se jött senki. Ételt, italt nem kaptunk. Aztán amikor az éhségtől, szomjúságtól teljesen legyengültünk, lejött hozzánk néhány mesziurg és kínozni kezdtek minket. Külön-külön. Aztán engem magukkal rángattak. Akkor azt hittem, azért, hogy végezzenek velem, de nem így történt. Azt akarták, hogy megtanuljam a nyelvüket. Nem tudom, a többiekkel mi történt. Hosszú időn át tartottak így fogságban. Aztán egyszer csak adódott egy lehetőség és megszöktem.
– Kik azok a mesziurgok?
– Olyanok, mint mi, de a bőrük világos. Olyanforma, mint a tiéd.
– Emberek? – lepődtem meg.
– Nem. Nem azok. Tudom, kik az emberek. Személyedben nem először találkoztam a fajtáddal. A mesziurgok olyanok, mint mi, demiurgok, csakhogy világos a bőrük, de éppúgy van szarvuk, agyaruk, karmuk. Azt beszélik, egyszer réges-rég jártak erre emberek. Oly rég, hogy arra már senki se emlékszik. Úgy tartják, ezek az emberek véletlenül vetődtek e vidékre, aztán pedig nem találtak vissza a világukba. Miután pedig itt ragadtak, demiurg nőktől gyermekeik születtek. Ők lettek a mesziurgok. Senki se szívleli a fajtájukat. Életképtelen korcsok. Alig látnak a sötétben, és nem oly élesek az érzékeik se. Azt, hogy még nem pusztultak ki, annak köszönhetik, hogy mindig az erősebbek szolgálatába állnak, azokhoz csapódnak.
– Érdekes egy világ ez. – jegyeztem meg.
– És te? – szegezte nekem a kérdést – Ember létedre, hogyhogy élve jutottál e vidékre?
– Na, látod, erre én is kíváncsi lennék. – feleltem. – Mindenesetre Phosphor nélkül, ma aligha lennék itt. De neki is szüksége van rám. A holtak feltámasztásának műveletéhez ugyanis én is kellek.
– Különleges ez a ti képességetek. Hallottam, hogy a Mélységiek azért oly legyőzhetetlenek, mert oly jó gyógyítóik vannak, akik még a halál után is vissza tudják hozni az elesetteket, de amit ti ígértetek… Mindenesetre kíváncsi vagyok.
– Merthogy?
– Mert akire atyám gondolt, hogy fel kéne támasztanotok, arról már levált a bőr és nagyrészt a hús is. Aligha hiszem, hogy még életre kelhet. – azzal felkelt és elhagyta a sátrat.

Voltrán szavai megrémisztettek. Ismertem Phosphor történeteit. Tudtam, hogy a kutyát is, engem is nem sokkal a halált követően hozott vissza az életbe. Lehetséges, hogy tévesen ítéltem meg a képességét. Mi van, ha arra, amit ígértem, nem is képes? Talán inkább menekülnünk kéne… Eszembe jutott mit mondott a demiurgok vezére, az, hogy milyen feltételek mellett vállaltam. E gondolatra a pokoli forróság ellenére is végigfutott a hátamon a hideg. Nem lett volna sok kedvem ahhoz, hogy szétszaggassanak, még így se, hogy tudtam, többé meg nem halhatok. De a fájdalom… rettenetesen féltem a fájdalomtól. És különben is… nem tudtam, nem tudhattam, mit tudok túlélni… miként épülhetne fel a testem, ha darabokra szaggatják…
Ezen, valamint az elmúlt hetek eseményein töprengtem, miközben aggodalmaimmal küzdöttem. Jó lett volna már túl lenni ezen, de még várni kellett, amíg Phosphor magához tér. Az idő lassan telt, de múlását nem érzékelhettem. Csak vártam, vártam.
Aztán végre megmozdult, majd feltápászkodott.
– Mi történt? Hol vagyunk?
– A mocsári demiurgoknál. Nem mentek bele abba, hogy velünk zsarolják meg a királyt. Azt mondták, hogy ez nekik rangon aluli és ha akarnak valamit, azt majd erővel megszerzik maguknak. De aztán eszembe jutott valami más. Miután összeestél, tettem nekik egy másik ajánlatot. Megkérdeztem, hogy van-e olyan halottjuk, aki titkát a sírba vitte és jó lenne, ha azt megtudhatnák tőle, azaz jó lenne, ha visszahoznánk az életbe. Ez működött. Így kerültünk ide.
– Ez zseniális ötlet volt! És mennyi idő telt el? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. – feleltem. – De rettenetesen soknak tűnt.
– Történt valami?
– Semmi. Csak étket hoztak. – intettem a kőlap felé.
Erre fel akart kelni, de fájdalmasan felszisszent.
– Ezt nem értem. – jegyezte meg. – Még mindig szaggat a hátam. Már rég meg kellett volna gyógyulnia.
– Mutasd csak! – azzal odamentem hozzá és megvizsgáltam.
Hamar kiderítettem, hogy csak kificamodott a szárnya az eséstől. Öngyógyító képessége úgy tűnt, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy csontjait is a helyükre rakja. Szerencsére, mint orvos, nem először csináltam ilyet, így hamar rendbehoztam.
– És mi van a holttesttel? – kérdezte, miközben visszavette szakadt ingét.
– Ha arra gondolsz, amit fel kéne támasztanod, nincsenek jó híreim. Alig maradt belőle valami.
– Hogyhogy?
– Az enyészet megtette a hatását.
– Láttad?
– Nem. Voltrán mesélte. Nem fogadna az életünkre, az biztos.
– Igazán jólesik, hogy ennyire bízik bennem. – mosolygott.
– Én inkább nem mondok erre semmit.
Válaszommal mit se törődve a kőlaphoz lépett, majd félig felemelte róla a terítőt.
– Lássuk csak, milyen finomságokat kaptunk! – mondta játékosan. Hangján érződött, hogy valójában nem számít semmi jóra, de még így is meglepte, amit látott. Kezéből kiesett a terítő széle, ő pedig elfordult egy pillanatra. Elégedetten nyugtáztam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem szokta még meg az evilági étkek látványát. Arra gondoltam, vele ellentétben én igazán szerencsés vagyok, amiért többé semmilyen ételt nem kívánok meg és nem érzek éhséget. Aztán a következő percben Phosphor ismét erőt vett magán és mosolyogva fordult felém.
– Ezek aztán nem adnak romlott ételt nekünk! Ennél frissebb már aligha lehetne az étek.
– Kíváncsi vagyok, éhesen is ily jó kedved lesz-e. – vetettem oda.
– Már éppen elég éhes vagyok. – felelte – De most inkább alszom.
– Megint? – lepődtem meg.
– Igen fáradt vagyok. Nem tudom mi ez… miért fekszem ki folyton és heverek eszméletlenül annyit, de cseppet se pihenem ki közben magam. – hangzott meglepő felelete.
– De mi van, ha jönnek és türelmetlenek lesznek.
– Nem tudom, de muszáj aludnom, legalább egy keveset. – felelte és már vissza is feküdt, szárnyával eltakarva magát.
Sajnos én aludni se tudtam, mióta újra visszahozott az életbe, bár, őszintén szólva ezt nem is bántam nagyon. Az álmok korábban nekem úgyis csak a rettegést jelentették. Nem elég, hogy ébren féltem és aggódtam minden miatt, valahányszor lehunytam a szemem, rémképek árasztottak el. Most, hogy újra éltem és képtelen voltam már az alvásra is, ezek se nyomasztottak többé. Akadt azonban ezek helyett bőven mitől félnem.
Arra gondoltam, hogy nem fog sokáig tartani ez a nyugodt csend, hiszen még nem szereztük meg e nép bizalmát. És… még ha sikerül is neki… még ha fel is támasztja az illetőt, csak egy kis időt nyerünk. Úgy véltem, hogy azzal, hogy felfedte előttük kilétét, elrontott mindent. Tehetünk most már bármit. Ugyan, miként is bízhatnának meg ősi ellenségeik, a Mélységi Árnyak királyának unokaöccsében? Bár, elég érthetetlen lehet a számukra, hogy Phosphor miért fedte ezt fel előttük. Én se értettem, hogy miért tette. Amikor kimondta, döbbenten kaptam a fejemhez, mert igencsak nagy ostobaságnak találtam, hogy ezt ily nyíltan megvallotta. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna miatta. Merész és elképesztő viselkedésével nem először lepett meg, de attól tartottam, lesznek még ennél döbbenetesebb tettei is. Talán tényleg elkezdett megváltozni? Vagy mindig is ilyen volt csak én nem vettem észre eddig? Ezer baljós lehetőség játszódott le elmémben a jövőnket illetően. Rettenetesen féltem és aggódtam emiatt. Phosphor azonban, mintha az igazak álmát aludta volna, oly édesdeden pihent. Kissé irigyeltem őt, amiért ilyen nyugodt tudott maradni, még egy ilyen helyzetben is.