Ne változz vissza!

Ne változz vissza! – 3. fejezet

Miután visszafeküdtem, betakartam magam a szárnyammal és eszembe jutott, hogy oly régóta már, most, először vagyok teljes biztonságban. Végre, egy kis, talpalatnyi földre találtam, ahol békét leltem. Tudtam ugyan, hogy ez csak átmeneti, hisz a vihar még nem múlt el fölülünk, még bizonyítanunk kell, de azt is tudtam, ha ügyes vagyok, ez a talpalatnyi biztos rész az enyém is maradhat. Oly hosszú idő óta végre először biztonságban érezve az életem, behunyhattam a szemem.
Az eszméletlen időszakaim egyáltalán nem a pihenésemet szolgálták. Úgy látszott, az energiáim teljesen elfogynak ilyenkor. Mintha testem kikapcsolna, hogy erőt gyűjthessen. Tudtam, hogy Ylarion a látottak alapján ezt gondolhatja. Ennél azonban többről volt szó. Jóval többről. Akkor és ott azonban még képtelen lettem volna arra, hogy erről és mindarról, amit közben átélek, bárkinek is beszéljek. Számomra tehát egyáltalán nem volt meglepő, hogy az eszméletlenül és látszólag tétlenül eltöltött hosszú idő után éppoly fáradt voltam, sőt, talán még fáradtabb, mint előtte.
Nem tudom meddig alhattam, de már nagyon rám fért. Amikor felkeltem, Ylarion még mindig ugyanott üldögélt, aggódó arccal, összevont szemöldökkel, elgondolkodva, miközben Voltrán a sátor másik felében gubbasztott. Úgy látszik, ő is fogoly volt, akárcsak mi ketten. Mivel addigra már nagyon megéheztem, úgy döntöttem, ismételten szemrevételezem az étkeket, hátha találok valamit, ami kevésbé gusztustalan. Letérdepeltem a kőlap mellé és félrehajtottam róla a terítőt. Hosszan néztem a különféle tálkákat, betekintve a fedelek alá, míg az egyik zacskóban néhány termést nem találtam. Miután elfogyasztottam és valamelyest jóllaktam, nyújtóztam egyet hatalmas szárnyaimmal. Már persze amennyire a sátor falától ezt megtehettem. Őszintén szólva már kezdett megtetszeni az új külsőm. A szárnyaim, bárhogy is néztek ki, mérhetetlen szabadságot jelentettek a számomra.
Mivel az étvágyam attól a pár falattól egyáltalán nem csillapodott, megkértem Voltrán-t, sorolja fel nekem azt, hogy mi micsoda, honnét van, miként ehető. Miközben magyarázott, be is mutatta, mire gondol, miként kell szétszedni, lefejezni, kivájni a különféle férgeket, pondrókat, valamint meghámozni, kettétörni a gyökereket, gumókat, terméseket. Miután mindent elmagyarázott, távozott. Sejtettem, viszi a hírt, hogy készülhetnek, mert felébredtem, így hamarosan nekiállok társuk feltámasztásának.
Azt terveztem, hogy gyorsan eszek még pár falatot és jelzem nekik, hogy kezdhetjük.
Sietve félre akartam tenni a Voltrán által szétszedett állatkákat. Csak a tálkájukat érintettem meg, mert tudtam, ha hozzájuk érnék, lehet, hogy feltámasztanám őket, ennek pedig nem volna sok értelme. Ekkor azonban számomra is váratlan dolog történt. A tenyeremből, mint villám cikázott elő az energia, az egyik véres edényről a másikra ugrálva, egyetlen pillanat alatt és a férgek ismét nyüzsögni kezdtek. Legnagyobb döbbenetemre a pontszemeik máris ezüstös fényben világítottak. Ylarion felé kaptam a tekintetem, de úgy tűnt, hogy a történtekből semmit se vett észre.
– Ne mondd, hogy te megeszed a nyüveket! – kiáltott oda nekem mély undorral, amikor pillantásunk találkozott.
Szavaira sietve nevettem el magam, hogy leplezzem zavarom.
– Neked is szép jó reggelt! – köszöntöttem.
– Jó reggelt? Még hogy reggelt! Tudod, hogy képtelen vagyok aludni. – zsörtölődött. – Egyébként is… itt sose kel fel a Nap! Soha többé nem lesz már reggelünk! Nemhogy jó reggel!
– Látom, rád férne egy kis pihenés. – jegyeztem meg mosolyogva és közben tudtam, hogy nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy eláruljam neki a legújabb problémám és ezzel is aggasszam. Úgy tűnt, hogy az erő kontrollálhatatlanul is képes szökni a kezeimből. Kissé megilletődtem emiatt. Fogalmam se volt, hogy mi lesz így velem.
– Nem vagyok álmos. – felelte Ylarion, de közben már azt se tudtam, miről beszéltünk. Gondolataim egészen másutt jártak, miközben így folytatta: – Viszont rendkívül bosszantó tud lenni az, hogy nem tudok aludni és nem tehetek mást, mint hogy folyton csak várakozom, míg te heverészel.
– És éhes se vagy, még mindig nem? – kérdeztem tőle – Mi lenne, ha megpróbálnál enni? Az imént Voltrán barátunk volt oly kedves és elsorolta nekem, hogy mi micsoda. – tettem hozzá, miközben könnyedséget próbáltam színlelni a hangsúlyommal. – Ez alapján kiválogattam neked ezt a pár falatot. – azzal letettem mellé egy kendőt, melybe gyökereket, gumókat, terméseket csomagoltam és letelepedtem mellé, hogy folytassam az étkezést. – Próbáld meg és egyél pár falatot! – javasoltam neki.
– Te most gúnyolódsz rajtam? Vagy mondd, mit nem értesz azon, hogy már nem élek? – kérdezte ezüstösen villámló szemekkel. – Mondtam már, hogy nem érzem az ízeket.
– De attól még ehetnél, nem?
– Nincs pulzusom, nincs szívverésem, nincs semmim, úgyhogy ne idegesíts! Aligha tudnék megemészteni bármilyen étket. – felelte még dühösebben, majd hozzátette. – Jobb lenne, ha inkább szépen csendben ennél és örülnél annak, hogy te legalább megteheted.
Erre nem tudtam felelni. Igaza volt. Nem lehetett neki túl jó így, de akkoriban még nem ismertem igazán a képességemet. Visszahoztam ugyan az életbe, de fogalmam se volt, hogy miért nem sikerült ez teljesen. Nem emlékeztem még az előző életemre, amikor pilinkeként bárkit egyetlen érintéssel vissza tudtam hozni, mégpedig teljesen. Arra se emlékeztem, hogy egykor már jártam arra, azon a kegyetlen és sötéten lángoló világon. Igaz, nem önszántamból. Nem sejtettem még, hogy az Árny egyáltalán nem a király és ráadásul az apám, aki az előző életemben a teremtőm volt és akivel már akkoriban is meggyűlt a bajom. Nem emlékeztem arra, hogy egykor milyen harcaink voltak és arra se, hogy az egyik ilyen alkalommal miatta, általa zuhantam le ide, az emlékezetemet is elveszítve, majd pedig később ő maga végzett velem, csak mert megállíthatatlannak, legyőzhetetlennek gondolt és megijedt a képességeimtől. Azt hitte, nagy veszélyt jelentek rá is, a világra is és nincs más választása, csak az, hogy végezzen velem. Talán a halállal járó feledés és egy kevésbé tökéletes test segíthet. Ezt gondolta. De mindezt akkoriban még nem tudtam. Pedig elég lett volna megsejteni és minden másképp alakult volna. Ha legalább a királyra emlékszem és tudom, hogy ki ő valójában és hogy annakidején az egyik legjobb barátom volt, aki kiállt értem és akinek számítottam, akkor nem téveszthetett volna meg az Árny megjelenése és nem gondoltam volna, hogy a Mélységi Árnyak mind az ellenségeim. Persze, az uralkodó bizonyára nem ismert volna fel engem az új külsőmmel, fekete bőrömmel, szarvaimmal, hatalmas bőrszárnyaimmal. Igen ám, de ha csak pár pillanattal korábban érkezem a palotába vagy ha nem tétovázok annyit és belépek a fogadóterembe, mielőtt az Árny a kíséretével kilép onnét, akkor éppen szemben találhattam volna magam Cynidorral. A sokáig mutánsnak hitt demiurg lány volt az egyetlen, aki annakidején láthatta az arcomat, irreálisan zöld tekintetemet. Ő tehát minden bizonnyal felismert volna és akkor minden másként alakul.
Sajnos azonban a véletlen különös játéka folytán az Árny megjelent, felismert és nem hagyta, hogy találkozzunk…

Ezeken gondolkoztam, miközben folytattam az evést. A teríték mellé kapott tőr méretű késsel hámoztam és nyitottam fel a terméseket. Aztán kérésemre Ylarion elmesélte nekem, mit tudott meg Voltrán-tól a mélységiek fogságában töltött időkről, majd pedig miután a mocsári demiurg vezér fia visszatért, részletesen beszámolt nekem arról, amit a fogságban látott és átélt.
– Ki kéne szabadítanunk a többieket. – jegyeztem meg.
– Felesleges odamennünk. Már biztos halottak. – felelte Voltrán.
– És ha nem?
– Még ha élnének is, ha megszöktetnénk őket, éppúgy kitagadottak lennének, mint én. Ez pedig rosszabb, mint a halál.
– Ostobaság. – vetette közbe Ylarion, de már meg is bánta, mert a demiurg szeme vadul villant felé.
– Aki nem elég erős ahhoz, hogy éljen, az jobb, ha meghal. – jelentette ki teljes meggyőződéssel Voltrán – Így lehet csak egyre erősebb a demiurg nép.
– Egyet kell, hogy értsek. – feleltem. – Bár, ha a saját bőrömről lenne szó, én szeretnék ez alól kivétel lenni. – mosolyogtam. – Én úgy vagyok ezzel, hogy ha gyengének is mutatkoznék valamely helyzetben, azért még nem dőlnék a kardomba. Inkább a fejlődést választanám, hogy legközelebb erősebb lehessek.
– Érthető. – mért végig lenézően a demiurg. – Mi azonban már gyerekkorunk óta komoly kiképzést kapunk. Mire átlépjük táborunk határát, már elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy legyőzzünk bárkit. Csak azt lehet elfogni vagy megölni, aki nem elég okos. Az izmaidat fejlesztheted, de eszed, aligha lehet több.
– Ez igaz. Egyre jobban tetszik nekem ez a ti gondolkodásotok.
– Gondolom sejted, hogy atyánk nem csak az ajánlatod miatt adott esélyt neked, hanem azért is, mert olyan kitartóan, újabb- és újabb megoldásokat keresve ostromoltad. Ritka az ilyen hozzáállás. A legtöbben beletörődnek abba, amit mond. Valójában, még senki se ment ellen szavának. Szerintem kedvére volt ez, de azért vigyázz, mert nagyon keskeny nála a határ. Pillanatok alatt dönthet úgy, hogy végez valakivel, akár veletek is. Nem szokott tétovázni.
– Köszönöm a figyelmeztetést, de azt hiszem, hogy nekem nincs vesztenivalóm. Nem ebben a világban születtem, ahogy Ylarion barátom se. Atyám nagybátyámhoz, a mélységiek királyához küldött, csak útközben adódott egy kis gond, így itt találtuk magunkat. Egyedül a vadont aligha élhetnénk túl. Az egyetlen esélyünk, ha oltalmat kérünk. Nem volt hát túl sok választásom. Az oltalmat viszont nyilván senki se adná ingyen. Fel kellett hát ajánlanom, amit csak tudtam.
– Ezzel most azt akarod mondani, hogy valóban fel tudjátok támasztani a holtakat? – lepődött meg.
– Igen. – feleltem határozottan.
Rövid hallgatás következett. A demiurg maga elé bámulva forgatta kezében tőrét egy ideig, aztán rám tekintett és így szólt.
– Akkor készen álltok?
– Igen, én azt hiszem, igen. Ylarion!? Mit szólsz? Kezdhetjük?
– Essünk túl rajta. – felelte mélyet sóhajtva, mire elmosolyodtam. Úgy látszott, lélegezni azért tud. Kételkedtem abban, amit korábban mondott. Úgy véltem, attól még, hogy nem érzi az ízeket, enni ehetne, de ha nem, hát nem. „Végül is éhen már úgyse halhat.” Gondoltam.
Voltrán ismét felkelt és elhagyta a sátrat.
– Nagyon félek. – jegyezte meg Ylarion.
– Ugyan, most meg mitől? – kérdeztem nevetve.
– Mi van, ha nem sikerül?
– Mi lenne? – nevettem még mindig – Tán nem emlékszel, mit mondtak? Ha nem sikerül élve szaggatnak szét minket.
Nagy szemekkel nézett rám.
– Ennek, hogy örülhetsz ennyire?
– A folytonos aggodalmaidon nevetek. Feleslegesen idegesíted magad. A képességem adott. Ha eddig sikerült, miért pont most ne sikerülne?
– Talán mert… – erre elakadt a szava.
– Mert? – kérdeztem vissza, pedig tudtam mire gondol.
– Csak már bánom, hogy elmondtam, milyen állapotban van.
– Mert az jobb lett volna, ha akkor szembesülök vele?
– Nem, de mondjuk, ha letakarom és nem tudod meg…
– Nekem fontosabb, hogy tisztán láthatok. És ezt köszönöm.
– De, tudod, lehet, hogy az erő a kezeidből sugárzik, de nem a tenyeredben van. Az a tény, hogy csak akkor működik, amikor tudatodnál vagy, azt bizonyítja, hogy az erő, az elméd ereje.
– És?
– És nem lett volna szabad, hogy elbizonytalanítsalak. Lehetséges, hogy hinned is kell magadban, ahhoz, hogy sikerüljön.
– Ne aggódj! Nem bizonytalanodtam el egy cseppet se. Én hiszek magamban. – feleltem szilárdan nézve szemeibe. – Gyakorlatilag ezen az egész világon semmi másban nem hiszek, csak magamban. Ha mégse sikerülne feltámasztanom, ráérünk majd akkor gondolkodni, azon, hogy mit tegyünk. A felesleges aggodalom csak ronthat a helyzeten. Te inkább próbálj arra figyelni, hogy engem fedezni tudj. Nagyobb gondot jelent ugyanis az, hogy mindig összeesek, kiszolgáltatott helyzetbe kerülve. Igyekszem majd ezúttal nem azonnal elvágódni, de azt hiszem, ez nem rajtam múlik.
– A legbiztosabb lenne, ha addig nem jönnének be, amíg nem szólok nekik, hogy sikerült. Meg kéne mondanunk nekik, hogy ez, egy nagyon bonyolult és hosszadalmas procedúra.
– Igen. Ez jó ötlet. Mindenképpen be kell biztosítani magunkat, amennyire csak lehet. És ha nem sikerülne a feltámasztás, arra is lenne időnk, hogy kivágva a sátor alját elsurranjunk. A tábor szélén vagyunk. Gondolom, a feléjük eső oldalt őrzik jobban.
– Igazad lehet.
– Akkor most kicsit megnyugodtál? – mosolyogtam.
– Én? Úgy ismersz? – méltatlankodott.