Ne változz vissza!

Ne változz vissza! – 4. fejezet

Hamarosan visszaért Voltrán, nyomában néhány őrrel. Kezeinket a hátunk mögött összekötötték. Szemeinkre rongy került. Így kísértek át minket egy másik sátorba. Ott már kiterítve várt reánk a halott és néhány demiurg. Köztük a vezér is. Voltrán, a tolmácsunk fordította szavait.
– Kezdheted! Támaszd fel! – parancsolta.
– Ez nem így működik. – feleltem. – A folyamat elég összetett és hosszú ideig tart. Ezen idő alatt teljes csendre és magányra van szükségünk. Csak mi ketten maradhatunk a sátorban a halott mellett. Addig senki se léphet be, amíg Ylarion ki nem szól, hogy kész vagyunk. Feltétlenül szükséges, hogy mindez biztosítva legyen.
A demiurg vezér összevont szemöldökkel hallgatta végig a tolmácsot, miközben baljós, zöld szemeivel arcomat fürkészte.
– Más nem kéne? – hangzott felelete. Nem tudtam eldönteni, hogy ez gúny, vagy komolyan érdeklődik, így hát tovább folytattam.
– De igen. Két részre kéne osztani a helyet, valami ronggyal, és szükségünk van még egy kisebb halom földre, egy vörösen izzó lávadarabra, valamint kisebb edényekre… – kezdtem el sorolni még pár teljesen felesleges tárgyat, nehogy arra gondolhassanak, hogy túl egyszerű az egész művelet. Meglepetésemre kéréseimet egész jól fogadták, mindent teljesítettek, majd elhagyták a sátrat.
– Most már csak rajtunk múlik. – jegyeztem meg.
Ylarion mélyet sóhajtott, én pedig, miután minden demiurg távozott, letérdepeltem a holttest mellé. Rettenetes állapotban volt. Bőre és húsa nagyrészt valóban lemállott már. Helyenként még a puszta csontjai is kilátszottak. Egyik kezemet a fejére, másikat a szíve tájékára helyeztem.
Behunytam a szemem és egy ideig összpontosítottam. Nem telt bele sok idő, kezeim alatt éreztem, mintha minden megelevenedett volna. Mintha ezernyi, milliónyi féreg kezdett volna mozogni. Kinyitottam a szemem és felemeltem kicsit jobbomat, hogy lássam, mi történik. Ugyanaz volt a helyzet, mint a nyúl esetén. Izmai és inai a szemem láttára kezdtek újjá szerveződni. Ismét megérintettem és tovább folytattam. Eltartott egy ideig, de teste végül teljesen visszanyerte eredeti alakját. Tovább folytattam, miközben már csak arra vártunk, hogy teljesen felgyógyuljon, és meg is mozduljon, hogy magához térjen.
Aztán a halott egyszer csak hatalmasat ordított. Ijedtemben hátrahőköltem. Erre nem számítottunk. Hangjára a demiurgok megfeledkezvén ígéretükről, beözönlöttek a helységbe. Én közben Ylarion segítségével sietve tápászkodtam fel a földről, hogy a helyiség másik, lefüggönyözött részébe vonuljak, mielőtt összeesek. Alig tettem azonban két lépést, lábaim összecsuklottak, és én, mint egy darab fa, úgy vágódtam volna el, ha el nem kap.
Amikor magamhoz tértem a sátor elkerített részében, a felakasztott rongy mögött feküdtem. Felkeltem és előjöttem. A sátor másik végében üldögélt Ylarion, gondolataiba mélyedve.
– Hogy vagy? – kérdezte, amikor meglátott.
– A szokásos. – feleltem. – Mi történt?
– Sikerült feltámasztanod. De ezt, gondolom, már tudod, hisz még magadnál voltál, amikor felordított.
– Ne is mondd! Látták, hogy összeesek, igaz?
– Nem nagyon foglalkoztak veled. Minden figyelmüket lekötötte, hogy demiurg barátjuk újra élt. Azt hiszem észrevétlenül be tudtalak vonszolni a függöny mögé.
– Az jó. – feleltem fáradtan telepedve le mellé. – De hogy miért kellett ekkorát ordítania, amikor magához tért, azt nem értem.
– Pedig a válasz egyszerű. Amikor engem visszahoztál, az első pillanatban azt hittem a kunyhónkban vagyok. A kutyáról meg azt mesélted, hogy amint magához tért, kapálózni és vicsorogni kezdett. Tudod, szerintem ott folytatja mindenki, ahol abbahagyta.
– Úgy érted, éppen ordított, amikor meghalt? Talán kínozták?
– Még az is lehet.
– Igaz. Amikor megtudták, hogy a feltámasztás arra is jó, hogy a holtaktól olyan válaszokat kapjanak, melyeket, míg éltek nem tudhattak meg tőlük, nagyon fellelkesedtek. Ez a fickó, komoly információk birtokában lehet. Még az is elképzelhető, hogy élte utolsó perceiben éppen kínozták, hogy ezeket kiszedjék belőle.
– Te jó ég! – kiáltott fel Ylarion. – Mi van, ha saját népe kínozta és a kínzást most tovább folytathatják?
– Miii? Nem, az lehetetlen. A saját népe? – döbbentem meg.
– Miért ne lehetne így? Nem lehetsz ennyire naiv!
Abban a percben tudtam, hogy az én életem nem ér annyit. Ilyen áron nem akartam életben maradni. De most mit tegyek? Mit tehetnék? Ha ez igaz… miként segíthetnék rajta?

E pillanatban Voltrán lépett a sátorba.
– Nem hittem, hogy valóban sikerülhet. – jegyezte meg.
– Ha megérdemelte volna a halált, nem sikerült volna. – feleltem – De ez az alak, valóban bátor lehetett. Halála előtt sok kínzást kibírt. – blöfföltem, mintha tudnám, hogy így volt.
– Ez igaz. – felelte Voltrán és az igazságot nem is titkolva, nem is szégyellve a következőképp folytatta – Még soha senkit nem kellett olyan sokáig kínoznunk, mint őt, hogy szóra bírjuk. Olyan elszánt volt, hogy inkább belehalt. De most meglepődött, amikor megtudta, hogy még nincs vége.
E szavakra Ylarion rám pillantott, de szenvtelen arcomról nem olvashatta le gondolataimat. Tudtam, az életünk is múlhat azon, miként reagálok, vagy mit mondok. Nem feleltem hát, de erre nem is volt szükség. Voltrán nem ezért jött. Atyja, a vezér küldte hozzánk, mert beszélni kívánt velünk. Hamarosan ismét ott álltunk szemtől szembe a vad külsejű, barbár demiurg vezérrel és vártuk, mit akar mondani.

Általában rettegni szoktam minden helyzetben, de akkor és ott viszonylag nyugodt voltam, mivel Phosphor sikeresen feltámasztotta halottjukat, így azt hittem, nincs mitől tartanunk, nyert ügyünk van. A vezér első szavai is ezt erősítették meg.
– Kiálltátok a próbát, megkíméljük az életeteket. – jelentette be. – Velünk maradhattok mindaddig, amíg valahányszor azt kérjük, hogy támasszatok fel valakit, vonakodás nélkül megkísérlitek azt. A sátorban cserébe teljes biztonságban lehettek, étellel, itallal ellátunk titeket. Természetesen, amíg itt vagytok, Voltrán, mint tolmács veletek maradhat.
Jó volt hallani a vezér szavait. Végre biztonságban lehetünk, és ráadásként mindenünk meglesz. Azt hittem miután megköszönjünk, visszatérünk lakhelyünkre és megnyugodhatok. Azt hittem, végre nem kell aggódnom semmin.
De tévedtem.

Phosphor a legnagyobb meglepetésemre így felelt:
– Köszönöm, de nekem már nincs szükségem erre a jutalomra. Azóta meggondoltam magam.
– Tessék? – lepődött meg a vezér.
Phosphor szavaira döbbenten kaptam homlokomhoz, majd szégyenkezve takartam el a szemeim. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna és arra gondoltam, bár sose ismertem volna meg. Felfoghatatlan volt a számomra, hogy valaki miként lehet ilyen ostoba. És ráadásul már nem ez volt az első alkalom.
Phosphor azonban nem illetődött meg azon, hogy a mocsári demiurgok vezére mennyire megrökönyödik válaszán. Ehelyett a legnagyobb nyugalommal folytatta tovább:
– Rájöttem, hogy se béke, se nyugalom, se étel vagy ital nem ér annyit, mint a szabadságom és abban se szeretnék segédkezni, hogy bárkit még a halála után is tovább tudjatok kínozni.
– Akkor most mit akarsz? – vonta össze szemöldökeit a vezér.
– Megértem, hogy nem bízhattok meg bennem, így nem járhatok se a falutokban, se a környéken. De lenne egy ajánlatom. Ha megtanítotok harcolni, én hajlandó vagyok veletek együtt küzdeni ellenségeitekkel szemben.
E szavakra egy hosszú pillanatnyi dermedt csend után a vezér hangosan felnevetett. Még nem hallottam őt nevetni. Azt hittem, erre képtelen. Jókedve azonban velőtrázóan félelmetesnek hatott. Nem tudtam, hogy ezek után mire számíthatunk, de azt igen, hogy nem sok jóra.
– Megőrültél? – suttogtam Phosphor-nak.
– Akkor őrültem volna meg, ha elfogadom, hogy a biztonságomért cserébe örökre a szolgájuk és a sátor foglya legyek. – suttogta.
– De eddig is tudtad, hogy ez lesz, ha sikerül. Akkor mégis miért fogadtad el?
– Mert így előnyösebb helyzetbe kerülhettünk.
– Előnyösebb? – néztem körbe a dárdákat rázó, ordító harcosokon. Kérdőn tettem hozzá: – És azt elfeledted, mit ígértél nekem?
– Nem. Éppen ezért beszéltem egyes számban, a magam nevében.
– Komolyan hiszed, hogy nem rántasz magaddal engem is?
– Csak remélem. – felelte, de hangjából érződött, hogy erre eddig nem gondolt. Ismét ostobán naiv volt. Látszott rajta, hogy erre csak ekkor döbbent rá. Aztán hozzátette még: – Azért, reméljük a legjobbakat.
Szavaitól cseppet se nyugodtam meg.
Aztán a mocsári demiurgok vezérének arca ismét baljósan komorrá változott, mire hirtelen elnémult mindenki. Lassú méltósággal kelt fel helyéről, miközben áthatóan zöld szemei rideg szikrákat vetettek. Rezzenéstelen tekintetét egyetlen pillanatra se vette le Phosphor-ról. Minden jelenlévő lélegzetvisszafojtva szegezte rá szemeit, várva az ítéletét. A mocsári demiurgok vezére azonban nem szólt semmit. Miután pedig felkelt, csak mogorván intett néhány, szemlátomást magas rangú hordatagnak, majd elvonult.