Ne változz vissza!

Ne változz vissza! – 7. fejezet

Egy asszony álldogált a mocsári demiurgok közt és dermedten, tágra nyílt szemekkel, lélegzetvisszafojtva nézte a ketrecben zajló jelenetet. Ő is úgy látta, nem sok esélye lesz Phosphornak. Főleg így, hogy nem is üt vissza. Kezdetben sehogy se értette, hogy lehet valaki ilyen puhány, ilyen gyenge és gyáva. Nem értette, hogy miért nem üt oda ellenfelének és miért nem támad. Hiszen ő akart közéjük tartozni. Bizony, kissé valóban szégyenkezett miatta, látva ezt a harcnak egyáltalán nem nevezhető jelenetet.
Legszívesebben szólt volna a demiurgoknak, hogy állítsák le ezt az egészet, de nem akart gyengének látszani. Tudta jól, hogy aki nem elég erős, azt hamar elzavarják. Nem akart ilyen sorsra jutni.
Eszébe jutott, hogy amikor először meglátta Phosphort, az békésen aludt a sátorban. Ránézve arra gondolt, amire minden alkalommal, valahányszor hasonló korú demiurgot, szemiurgot, mesziurgot látott. Mindenkiben a saját fiát kereste. A fiát, akiről oly sok éve már, hogy lemondott. Alísia sehogy se értette, hogy fajtája a sikoltó hárpiák miként képesek arra, hogy csak a leánygyermekeket tartsák meg. Persze ő is, miként a többiek, gyűlölte a férfiakat és nem tartotta őket semmire. De egy gyermek… egy gyermek az mégis más. Az ő vére. Persze amikor eljött az idő, tudta, hogy mit kell tennie. Így nevelték. Ezt látta a többiektől. De az a gyermek… amikor megpillantotta csodásan ragyogó, nagy zöld szemeit, édes kis arcát, parányi ujjacskáit… Soha nem látott még ilyen szép kisdedet. Tudta azonban, hogy szégyen lenne megtartania. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy szembe megy érte a népével, de az életben maradáshoz nélkülük semmi esélye nem lett volna. A hárpiákat ugyanis senki se kedvelte. Gyűlölték és megvetették őket. Nem volt helyük se demiurgok, se szemiurgok, sőt még a sokak által oly lenézett szedonurgok közt se. Ezért rejtőztek a rengetegekben. Csak akkor merészkedtek elő, amikor egy esztendőben egyszer átváltoztak. Akkor viszont nem létezett náluk szebb és kívánatosabb teremtés. Ilyenkor csábították el a férfiakat, akik hiába tudtak a hárpiák létezéséről, mégse voltak képesek ellenállni nekik.
Amikor megpillantotta Phosphort, eszébe jutott mindez. Mélyet sóhajtott, mert arra gondolt, hogy az ő fia is éppen ennyi idős lenne, ha még élne. Aztán ahogy közelebb lépett, megérezte az illatot. A réz halvány illatát, mely Phosphor bőrén át is érződött és azonnal tudta, hogy közéjük tartozik. Döbbenten lépett egyet felé, mert sehogy se értette ezt.
A hárpiák fiai általában olyanok voltak, mint a demiurgok. Az esetek többségében közülük választottak apát. A gyermek pedig mindig rá hasonlított. Ha leány volt, később, felcseperedve egyszer csak átváltozott, míg, ha fiú, akkor csak hordozta a hárpia-eredetet és az utódaiban jelent meg ez a tulajdonság. Ez azt jelentette, hogy ha egy ilyennek leánya vagy lányunokája, dédunokája született, akkor az, egy idő után hárpiává lett. Az ilyen leányok gyakran úgy nőttek fel, hogy nem voltak eredetük tudatában, majd pedig szinte sokkolta őket a váratlan fordulat és az üldöztetés. Így lett elegük mindenből és mindenkiből és menekültek el végül távoli rengetegekbe, ahol aztán a fajtájukbéliek rájuk találtak és még jobban megerősítették bennük a mások iránti gyűlöletet. A fiúk pedig… nos… ha valaki anyátlan, apátlan árvát talált, sejteni lehetett, hogy honnét származik. Így lettek kitagadott és megvetett lényei a világnak. Hordozók. Csak így nevezték őket megvetően. Felnőve aztán titkon egy igen összetartó szövetség alakult ki köztük, mely figyelte és amint tudta befogadta, majd segítette a hozzájuk hasonlókat. Persze könnyebb lett volna, ha a hárpiák nem útszéli csalitosban vagy valamelyik rettenetes rengetegben dobják ki fiaikat, de nem lehetett velük egyezkedni, annyira gyűlölték és megvetették a férfiakat.
Alísia is így érzett irántuk, de az a tette, hogy lemondott fiáról, nem hagyta nyugodni. Hárpia létére meggyűlölte a hárpiákat és elhagyta őket. Amikor megpillantotta Phosphort és közelebb lépve hozzá megérezte a réz jellegzetes illatát, rögtön tudta, hogy közéjük tartozik, hogy őt is kidobta egy asszony. Saját egykori vétkét enyhítendő már jó ideje életfeladatának tekintette azt, hogy az ilyen gyermekeket megmentse, hogy rajtuk segítsen.
Meglátva Phosphort, ismét előtörtek Álísia szívéből az emlékek és az indulatok. Nem tudta, hogy ki lehetett az anyja, az a kegyetlen nő, de így ismeretlenül is gyűlöletet és megvetést érzett iránta. Aztán még közelebb lépett és földbe gyökerezett a lába.
A hárpiák érzékeny szaglása képes volt arra, hogy megkülönböztesse saját vérének illatát másokétól, de ha ez nem lett volna elég, Phosphor váratlanul felnyitotta ragyogón zöld szemeit. Álísia térdeit a fekete porba rántotta a döbbenet. Jó ideig csak térdepelt mellette és elhűlten nézte. Már tudta, hogy saját vére, fia fekszik előtte. De ez mégis miként lehetséges? Sehogy se értette. Hiszen úgy tudta, hogy a gyermek… minden esetben az apjára szokott hasonlítani. A fia is… éppoly fehér bőre volt, amikor megszületett. Talán átváltozott? De olyat még sose hallott, hogy ilyesmi fiúgyermekkel is megtörtént volna. Csakhogy ez az illat… kétségkívül a fia volt. „Talán a gyermek apja…. igen… – gondolta Álísia – az apja ugyan egészen emberi volt, de mégse lehetett az. Különleges, látványos adottságai voltak. Lehetséges, hogy ő is képes volt az átváltozásra.” Vagy… arra is gondolt, hogy talán az ő felmenői közt volt valami fura, általa még sosem látott lény. Végül is egyetlen hárpia se lehetett biztos a származásában, mert a nők az apákról sosem beszéltek.

Amikor a demiurg a szárnyaimnál fogva visszarántott, már sejtettem, hogy ennek így nem lesz jó vége és igazán nagy ostobaság volt a részemről, hogy ezt vállaltam. Még egy jól célzott ütés, majd egy rúgás és a vérem is kibuggyant a számon. Nem tudtam milyen belső sérüléseim lehetnek, de biztos voltam abban, hogy most már rövid úton végezni fog velem, hiszen megtagadtam az együttműködést és harcolni se tudok. Így aztán semmi értelme nem lenne annak, hogy életben hagyjanak. Jól tudtam hát, hogy minden erőmet össze kell szednem. Lassan, fájdalmakkal küzdve, egyre jobban levegő után kapkodva ismét felálltam és újra elszántan fordultam felé. De… valahogy, bármennyire is akartam, nem voltam képes arra, hogy megüssem. Még sose tettem ilyet korábban. Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz, hogy ilyen szánalmasan gyenge vagyok. Tudtam azonban, hogy mielőbb össze kell szednem magam és meg kell tennem, neki kell mennem, hacsak nem akarok tényleg meghalni.

Amikor elkezdődött a harc, tudtam, nem sok esélyünk lesz. Hacsak… hacsak Phosphor meg nem változik. Jól tudtam, hogy ha nekimegy a demiurg ellenfélnek, ha harcol, ha elszántan küzd, akkor maguk közé fogadják. Voltrán elmondása szerint a törzs vezérének már az is imponált, hogy olyan kitartóan elszánt volt. Ha pedig látják majd, hogy komolyan beszélt… úgy véltem, nem kell feltétlenül győznie. Biztos voltam abban, hogy ez az egész egyáltalán nem arról szól, hiszen oly nagy volt a testfelépítésük közti különbség. Nem várhatták el, hogy győzzön. Sejtettem, hogy csak a hozzáállását szeretnék próbára tenni. Ez pedig azt jelentette, hogy elég, ha megvan benne az akarat, az elszántság. Harcolni pedig majd később is megtaníthatják.
Már szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy miként jelentik be mindezt. Úgy véltem, ha a mocsári demiurgok befogadják, az rosszabb lesz, mint a halál és minden, amiben addig hittem, egy csapásra megsemmisül. Hiszen akkor Phosphor változni fog. Sőt! Még segítik is ebben. Megtanítják harcolni, vért ontani. Vége lesz az ártatlanságának és én nem tehetek ez ellen semmit. Hiába vagyok mellette, hiába próbálok szavakkal hatni rá. Ha ez a világ elragadja, igazuk lesz azoknak, akik üldözték és a halálát akarták.
De vajon mit tehetnék én ez ellen? És egyébként is, mi más választásunk lehetne. Ez a világ megöli őt, ha nem tartozhat valahová. Én megvédeni úgyse tudom. Túlságosan félek, rettegek. Arra gondoltam, hogy lám csak most is itt reszketek félrevonulva.
Aztán a harc elkezdődött. Meglepve láttam azonban, hogy Phosphor hagyja magát. Először nem értettem, hogy miért teszi ezt. Hisz nemrég még olyan elszántan akart közéjük tartozni. Vagy ez is csak valami csel lehet a részéről? Először erre gondoltam, de amikor láttam, hogy a végsőkig elmegy, bár már alig él, aztán mégis felkel és elszántan szembefordul ellenfelével, de akkor se támad… rájöttem, hogy nem képes arra, hogy változzon. Akkor értettem meg, hogy vannak elvei, mégpedig a lelke legmélyén, egész lényét átitatva, melyeket aligha tudnak majd mások vagy a körülmények eltörölni. Eszembe jutott, mily kegyetlenkedéseket élt már át. Folyt a vére bőven és számtalanszor került igen közel a halálhoz. Ő mégse változott. Úgy éreztem, hogy még van remény.
Tudtam azonban jól, hogy sokszor elég egyetlen pillanat is és minden könnyen megváltozhat. Miután fájdalmával küzdve ismét felkelt és elszántan szembefordult ellenfelével, már láttam, hogy nagyon viaskodik ezzel a gondolattal és igen kevésen múlik, hogy rosszul döntsön. Izmai megfeszültek, lélegzete pedig egyre szaporább lett, hasadt pupillái kitágultak. Szinte már láttam, hogy mindjárt előre lendül. Biztos voltam abban, hogy nem kell sok és amint a demiurg újra támad, már nem fogja hagyni magát. Akkor pedig más vére is folyni fog az övén kívül és onnét már nem lesz megállás, nem lesz számára visszaút.
Ekkor azonban valami olyan dolog történt, amire én se számítottam. Egy pillanatra megfeledkeztem félelmeimről, aggodalmaimról, mert tudtam, hogy azonnal, késlekedés nélkül meg kell törnöm a jelenetet és ki kell zökkentenem őt ebből az egyre fokozódó lelkiállapotból, mielőtt még olyat tesz, aminek a következményei végzetesen magukkal ragadják, lerántva őt a kegyetlenség, az aljasság, a gonoszság mocsarába. Tudtam, hogy ezt valamiképpen meg kell akadályoznom.
Sietve léptem hát oda a demiurg háta mögé. Habár hatalmas és robusztus alkata rettenetes volt és tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne ellene… csakhogy én jól ismertem az emberi test anatómiáját. A demiurg testének felépítése pedig hasonlatosnak tűnt a mienkéhez. Gyors mozdulattal és nagy lendülettel léptem bele a térdhajlatába. Hatalmas, izmos teste azonnal a földre rogyott. Váratlan tettemre heves szitkozódásban tört ki, majd dühösen már pattant volna fel, hogy nekem rontson, de jobb lába azonnal összecsuklott. Jól ismertem ugyanis az emberi test speciális pontjait is, bár abban nem voltam biztos, hogy ezek nála is működnek majd. Tudtam, hogy ezzel csak elzsibbasztottam, tehát csak átmenetileg sikerült harcképtelenné tennem, de reméltem, hogy ezzel időt nyerhetek.

Mocsári demiurg ellenfelünkre azonban nem volt túl sokáig hatása a tettemnek. Még egy pillanat és újra megpróbált felpattanni, ami ezúttal már, bár üggyel-bajjal, de sikerült neki. Ahogy láttam miként magasodik fel előttem izmos, barbár alakja, földbe gyökerezett a lábam félelmemben. Szó szerint még a lélegzetem is elakadt. Aztán mielőtt bármit tehettem volna, a ketrec túlfelén találtam magam és hatalmas csattanást, recsegést hallottam. Először azt hittem, hogy az én porcikáim törtek ripityára, de felnézve láttam, hogy a lábszár-, felkar-, alkar- és combcsontokból épült tákolmány rázkódott meg és zörgött köröttünk. Sajgó testtel igyekeztem feltápászkodni, de már biztos voltam abban, hogy nem sok esélyem lesz. A demiurg izomkolosszus felbőszülten, rettenetesen ádáz arccal már elindult felém. Tudtam, semmit se tehetek majd ellene. Persze tisztában voltam azzal, hogy nem halhatok meg újra, de ez se vigasztalt. Rettegéssel töltött el, hogy mennyi fájdalmat okozhat majd nekem.
A következő pillanatban azonban, mint egy váratlan, néma ragadozó, Phosphor rávetette magát és már mindketten a föld porában hevertek. Jól láttam, hogy hiába minden. Mégse fogom tudni megakadályozni őt a változásban.
Amint azonban földre vitte ellenfelét és rátérdelt, megállt egy pillanatra. A nehéz, fekete por nagy lendülettel és gyorsan, de nem túl magasra emelkedett fel és kavargott köröttük. Aztán Phosphor már fel is pattant és ismét meghátrált. Pedig majdnem átlépte azt a bizonyos határt. Döbbenetemre azonban ezúttal se ütötte meg a demiurg harcost, bár nyilván tudta, hogy ezek után már végképp nem számíthatunk könyörületre.
Ellenfele összevont szemöldökkel tápászkodott fel, majd baljósan fordult szembe velünk, miközben valami nem túl kedveset ordított. Elővillanó agyarain és ahogy ijesztően előreszegte fejét, hatalmas szarvain, félelmetesen csillogtak a fáklyák fényei.
Phosphor erre összeszorította ökleit, majd kinyitotta őket és elővágódtak karmai. Támadásra készen lépett ellenfele elé. Hatalmas bőrszárnyait közben fenyegetően tárta szét. Úgy látszott, hogy többé már nem lehet megfékezni. Már láttam, hogy legnagyobb félelmem hamarosan valóra válik. És ami még ennél is sokkal rosszabb volt… Tudtam, hogy ha most nekimegy a demiurgnak és vért ont, akkor miattam lépi át a határt, az én védelmemért. Borzasztó volt arra gondolni, hogy nem elég, hogy nem tudom megakadályozni azt, hogy megváltozzon, de ráadásul az egész miattam fog megtörténni.

Amikor megláttam, hogy a demiurg harcos elszántan megindul Ylarion felé, hirtelen eszembe jutott az ígéretem. Persze tudtam, hogy halhatatlan, hogy őt már újra megölni nem lehet, de azt is tudtam, mennyire fél és retteg a fájdalomtól. Megígértem neki, hogy mindent megteszek azért, hogy ne kelljen ilyesmit átélnie és lám csak, ostoba és lázadó viselkedésemmel mit értem el? Csak azt, hogy őt is bajba sodortam. Nem gondolkoztam hát egyetlen pillanatig se. Azonnal rávetettem magam a demiurgra, nem számolva a következményekkel. Aztán azonban megtorpantam. Nem tudtam, hogy hogyan és miként tovább. Mit tegyek? Üssem meg? Verjem amíg mozog? Nem. Ezt nem tehetem. Nem erre tanított az anyám. Nem ölhetek. Nem árthatok másoknak. Kell, hogy legyenek elveim, amikhez tartom magam bármi áron. Különben is, miért ütném meg, hiszen nincs vele semmi bajom és dühös se vagyok rá. Csak annyit akarok, hogy Ylarion barátomnak ne essen bántódása. – gondoltam, majd azonmód fel is pattantam és hátrálva egy lépést, fenyegetően fordultam ellenfelem felé. Karmaimat kiengedtem és még a szárnyaimat is széttártam. Határozott fellépésemmel egyértelművé akartam tenni számára, hogy nem fogom hagyni, hogy Ylarion-nak ártson. Igen. Velem bármit megtehet. Kibírok bármilyen fájdalmat, akár a halált is. Azt azonban nem engedhetem, hogy annak, aki az életét kockáztatva mentette meg az enyémet, bármi baja essen. Látszott rajta, hogy meglepte váratlan viselkedésem. Aztán felpattant és néhány hosszú, dermedt pillanatig csak néztük egymást. Nem tudtam, hogy mi lesz, de azt igen, ha támad, ezúttal nem késlekedhetek. A változás pillanata elérkezett.
Gondolatmenetemet a gong váratlan szava szakította félbe. Azt hittem, most mindennek vége, elbuktunk, ám a ketrec körül összegyűlt arcokon tanácstalan kifejezéseket láttam. Azok, akiket bíráknak néztem, külön társalogtak. Ellenfelem arca ekkor váratlanul kisimult, mintha minden dühe és gyűlölete egyetlen pillanat alatt párolgott volna el. Ekkor értettem meg, hogy az egész próba színjáték volt csupán. Aztán enyhén biccentett, mintha tiszteletét és megbecsülését akarta volna kifejezni felém, majd a társaihoz sietett.
Nagy kézmozdulatok kíséretében magyarázott nekik. Nem tudtam ez jót vagy rosszat jelent, de látszott rajtuk, hogy nem mind értenek egyet.
A vezér méltóságteljes csendben, de vészjóslón összevont szemöldökkel hallgatta őket végig, majd röviden felelt. Bizonyára ekkor mondta ki az ítéletet. Biztos voltam abban, hogy nem maradhatunk és csak remélhettem, hogy a halálunkat nem akarják és elengednek minket. Nagyon szégyelltem magam amiatt, hogy nem voltam képes leküzdeni az ostoba elveim. Nem értettem, hogy miért nem bírtam erőt venni magamon és miért nem voltam képes odaütni. Miért is hagytam, hogy gyengének lássanak?

A ketrec körül álló mocsári demiurgok, amikor megkezdődött a próbatétel, eleinte azt gondolták, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Nem is értették, hogy vezérük miért engedélyezte. Elnézve a küzdő felek testalkata közti különbséget, egyértelműnek tűnt, hogy egyszerű, gyors kivégzésre lehetne számítani, ha ez nem csupán egy próba lenne. Aztán ahogy a pillanatok múltak, látták Phosphor folyamatos hátrálását, azt, hogy hagyja magát és a szánalom, a megvetés egyre lentebb vonta szájuk szegletét. Kezdték úgy vélni, hogy az egész csak felesleges időpazarlás. De aztán… aztán a tolmács fordította nekik Phosphor szavait és megdöbbentek. Mi az, hogy nem hajlandó megütni ellenfelét, csak mert neki nem parancsolhat senki? Mi ez az ostobaság? Sehogy se értették. Aztán Ylarion, aki addig szemlátomást igen gyáván a háttérbe húzódott, váratlanul előlépett, hogy barátjának segítsen. Ez meglepte őket. Egyáltalán nem ismerték a bajtársias viselkedés fogalmát. Úgy éltek, úgy nevelkedtek, hogy hiába tartoztak mind ugyanahhoz a hordához, mindenki tudta, hogy csak és kizárólag magára számíthat. Logikus és rideg nép volt a mocsári demiurgok népe. Érthetetlen volt tehát a számukra, hogy valaki, aki szemlátomást ennyire fél és retteg, – tehát már rég nem kéne életben lennie, – szóval egy ilyen alak, hogy mer mégis cselekedni, előlépni, leküzdeni szánalmas remegését, ha valaki más életéről van szó. Aztán jött az újabb meglepetés. Phosphor, aki úgy tűnt, hogy igen puhány hisz odaütni se mer, amint meglátta, hogy barátja bajban van, egyetlen pillanat alatt képes volt arra, hogy megváltozzon. Látva váratlan, határozott és fenyegető fellépését a mocsáriak azonnal megértették, hogy miért nem harcolt addig. Egyértelművé vált a számukra, hogy elvei vannak. Azt pedig jól tudták, nincs félelmetesebb valakinél, akinek ily erős a hite és meggyőződése. A vezérük számára egyértelművé vált Phosphor különlegessége és az, hogy általa mennyi mindent nyerhetnek, mily szerencsések azért, hogy közéjük akar tartozni. Tudta ugyan, hogy még sokat kell tanítaniuk neki, de azt is átlátta már, hogy minden fontos tulajdonság megvan benne, ami ahhoz kell, hogy rettenetes és hírhedt legyen. Kitartás, akarat, elszántság. És ahogy a barátjáért kiállt, az a hév és azonnali lendület… és annyira akart közéjük tartozni… Egyértelmű volt, hogy ha ezt megengedik, értük is bármire hajlandó lesz majd. A mocsáriak vezére elégedetten mosolyodott el e gondolatra, majd megemelte kezét és megszólalt a gong, jelezve, hogy a küzdelemnek vége és hamarosan megkezdődött a tanácskozásuk.