Ne változz vissza!

Ne változz vissza! – 8. fejezet

Azt gondoltam, biztos voltam abban, hogy elbuktunk, de meglepetésemre sikerült. Kiderült, hogy ez nem az erő próbája volt, hanem annak kiderítése, hogy az újonc miként állná meg a helyét egy számára egyértelműen kilátástalan helyzetben, amikor látványos erőfölénnyel szembesül. Én azonban egy cseppet se voltam elégedett a teljesítményemmel. Arra vágytam, hogy rettenetes és félelmetes legyek, de tudtam, ettől még szánalmasan távol állok és ha továbbra is tartom magam az elveimhez, ha nem statuálok példát, sose fognak engem semmibe se venni.
Aztán legnagyobb meglepetésemre bejött a vezér fia, Voltrán és kivezette Ylariont. Kérdésemre azonban, arra, hogy mi fog történni, nem felelt. Így maradtam egyedül a ketrecben. Aztán súlyos drapériák omlottak le váratlanul nagy zajjal körös-körül és teljes sötétség telepedett körém. Nem értettem, mi fog következni, de azt sejtettem, hogy pillanatokon belül egy újabb próba veszi kezdetét. Nem vártak vele sokáig. A számban felgyűlt vért még jóformán ki se köptem mind és már meg is hallottam a vészjósló morajlást és felvillant egy fénylő szempár a sötétségben.

Több próbára igazából már nem is nagyon lett volna szükség, de azért a vezér még kíváncsi volt néhány dologra, arra, hogy mit tenne a jövevény egyéb helyzetekben. Például mi van akkor, ha nem olyannal kerül szembe a ketrecben, akivel, még ha tolmács által is, de beszélni lehet. Ez az egész küzdelem ugyanis a törzs harcosa ellen, valójában egyáltalán nem volt veszélyes és ezzel csak a jellembeli képességeket kívánták próbára tenni. De mi van akkor, ha egy vad és kegyetlen rémmel, például egy busafejű ánepironnal zárják össze, mégpedig a teljes sötétségben? Ez ugyan egy kissé veszélyes volt és inkább büntetésként, mint próbaként szokták alkalmazni, ám a vezér igen kíváncsi lett arra, hogy miként állna helyt Phosphor egy ilyen esetben. Vajon egy rémmel szemben is hagyná magát? És hogy befolyásolná a helyzetet, ha egyedül lenne bezárva vele?

Ekkor felhangzott odakintről a tolmács szava:
– A második próbán egy fenevaddal leszel egy ketrecbe zárva. A ketrec azért van lesötétítve, hogy senki se lássa, mi történik bent. Ez azt jelenti, hogy ha bajod esik, senki se fog közbeavatkozni. A vad nyakában lánc van, mely nem kerül le róla, de meglazítjuk annyira, hogy a sátorban bárhová bújsz is, elérjen. Mindaddig, amíg az idő le nem telik, szabad prédája vagy. A kérdés, hogy ezt miként vagy képes túlélni. Amint az idő letelik, a bestia nyakán megfeszül a lánc és visszarántjuk. Hamarabb semmiképpen se, még akkor se, ha úgy sejtjük, hogy már halott vagy. Mindösszesen harmad kvadrátnyi, azaz 50 szempillantásnyi időd lesz. Jelezzük a kezdetét és a végét is. – tette még hozzá és már meg is szólalt a gong mély hangja, melyet súlyos láncok csörgése követett. Jól tudtam, hogy ekkor engedték le az állat béklyóit. A fenevad erre vészesen felordított. Aztán váratlanul elnémult minden egy rövid pillanatra. Mielőtt pedig még bármit tehettem volna, már nekem is vágódott, mint egy célt soha el nem tévesztő súlyos sziklatömb. Azt hittem, hogy azonnal át is fogja harapni a torkomat. Mivel a drapériák legöngyölítése után szemeim átálltak hőérzékelésre, így a teljes sötétség ellenére is egészen jól láthattam alakját, fertelmes pofáját. Lendülete hevétől, mellyel rám vetette magát, mindketten messzire repültünk és a ketrec falának vágódtam. Nagyot rendült köröttünk az óriási tákolmány és egymásnak koccant a több száz csont, mely alkotta. Ahogy esés közben kezeim megérintették, váratlanul felfénylettek a rácsok és egy rövid ideig világosság töltötte meg a sötétséget.
Arra már nem volt időm, hogy megfogjam az állatot. Pedig őszintén szólva azt reméltem, hogy érintésem ezúttal is megteszi majd a hatását és talán képes leszek vele lenyugtatni. A következő pillanatban azonban rájöttem, hogy erre egyáltalán semmi szükség. A mellkasomon landoló vadállat legnagyobb meglepetésemre lelkesen nyaldosni kezdett. Meglepve láttam, hogy csak üdvözölt. Igen. Ő volt az. Felismertem. Ugyanaz a bestia, melyet a barlangnál Ylarionnal megmentettem.
Megkönnyebbültem a felismeréstől. Óvatos mozdulattal toltam le magamról, hogy fel tudjak tápászkodni. Kissé azonban rosszul eshettem. Megfájdult a lábam. Meg kellett kapaszkodnom egyik kezemmel a ketrec rácsában, míg a másikkal az állatra támaszkodtam, hogy ismét talpra állhassak. Ekkor vettem észre, hogy érintésem alatt ismét felfénylenek a csontok. Ujjaimat végigfuttattam a mellette lévőkön is. Bármelyikhez értem hozzá, az élénken felizzott. Azonnal sejtettem, tudtam, hogy ez mit jelent. Elmosolyodtam a gondolatra. Milyen megdöbbentő is lenne, ha meg tudnám tenni…

Vajon képes lennék rá? – töprengtem magamban – És vajon mit szólnának hozzá? – futott át elmémen a kérdés és már tudtam, nem fogom kibírni, hogy meg ne kíséreljem.
Megérintettem hát mindkét kezemmel a ketrecet, majd behunytam a szemem, miközben elképzeltem, hogy a csontok egykori tulajdonosainak teste pillanatok alatt kiegészül a hiányzó részekkel és újjáépül egész szervezetük. Erre a kezeimből sugárzó fény minden irányban végigfutott és hirtelen megvilágosodott a sötétség.

A mocsári demiurgok nem sok jóra számítottak. Amikor elcsendesült a fenevad morgása, biztosak voltak abban, hogy elkapta Phosphort, de azért még ahogy ígérték, vártak, bár többen a vezér felé pislogtak, hátha mégis kiadja a parancsot, de az nem tette. Élénkzöld szemeivel elszántan és egyúttal töprengve figyelte a sátrat. Aztán a következő pillanatban erős fény szűrődött ki a drapéria alól, mely a ketrecet takarta, majd minden baljósan ropogni kezdett. Erre néhány demiurg már mozdult volna, de a vezérük felemelte balját, jelezve, hogy várjanak még. Aztán a nagy és szörnyűséges recsegést követően az egész szerkezet összeomlott. Még mindig vártak és csak nézték az eseményeket. Az idő még nem telt le. Aztán a drapéria egyre több és több ponton mocorogni, majd emelkedni kezdett és kisvártatva sorra kezdtek előbújni alóla a rég feledett alakok, apák, nagyapák, nagyanyák testei, újjáépülve, feltámadva, csillogó ezüstszürke, de bánatos, réveteg szemekkel. Mindenki döbbenten és elhűlten nézte, csak a vezér mosolygott elégedetten, miközben az asszonyra pillantott, aki nem leplezett aggodalommal fordult felé ekkor. Mindketten ugyanarra gondoltak. A titokra, melyet az asszony csak nemrég vallott meg neki.
Aztán megjelent Phosphor is. Erre mindenki szinte egyszerre hátrált egy lépést, látva, hogy teljes nyugalommal vezeti láncon a fenevadat. Még pár pillanat és lejárt az idő. Megszólalt a gong.
Phosphor nagyon büszke volt magára, látva, hogy mennyire elhűltek a jelenettől.
Még Ylarion rosszalló tekintete se zavarta.
Amikor visszakísérték mindkettejüket a tábor szélén álló sátrukba, még nem tudták, hogy mi vár rájuk. Pár pillanat múlva azonban megjelent Voltrán és közölte, hogy kiállták a próbát, a vezér befogadja őket. Ylarion úgy érezte, hogy ezáltal mindketten megindultak a lejtőn és többé nincs megállás. Nem is sejtette, hogy ezzel még koránt sincs vége. Phosphor ugyanis művésze volt annak, hogy ostobaságokat tegyen. Amikor Ylarion ránézett, azt hitte, hogy csak csendben pihenget, elnyúlva az egyik fekhelyen, de valójában már az újabb megdöbbentő tervét dolgozta ki gondolatban. Miután Voltrán bejelentette, hogy minden rendben, kiállták a próbát, elhagyta a helyiséget. Erre Phosphor azonnal talpra szökkent és már indult is utána. Ylarion-nak fogalma se volt arról, hogy már megint milyen vakmerő ostobaságot tervez a barátja. Sietve szólt utána, hogy megállítsa és rákérdezzen, de abban a pillanatban Phosphor váratlanul megtorpant majd megingott és összecsuklott. Pedig Ylarion már kezdte azt hinni, hogy ezúttal mindez elmarad.
Hosszú, nagyon hosszú idő telt el. Sok-sok árapálynyi idő. Ylarion már kezdte azt hinni, hogy Phosphor többé nem is tér magához.

Amikor Ylarion meglátta, hogy mit tett a barátja, tudta jól, hogy ezért még súlyos árat kell fizetniük. Hiszen Phosphor már akkor is fél napon át hevert eszméletlenül, ha csak egyetlen lelket hozott vissza a halálból. Ezúttal azonban… egy kisebb seregnyi demiurg támadt fel érintése nyomán. Attól tartott, hogy ezt nem élheti túl. Az idő csak telt-múlt és Ylarion nem mozdult mellőle. Csak nézte, ahogy Phosphor lassan és alig észrevehetően, de lélegzett. Azon aggódott, hogy bármelyik légvétele lehet az utolsó. Készen állt, hogy ha kell azonnal elkezdje az újjáélesztést. Várt, figyelt és közben iszonyatosan rettegett miatta. Az idő pedig egyre csak múlt és nem történt semmi. Már kezdte azt hinni, hogy többé nem térhet magához. Néha belépett egy-egy demiurg harcos vagy asszony, kíváncsi vagy aggódó arccal, de egyébként nem történt semmi. Phosphor dermedt kábulatban hevert.
Aztán egyszer csak… ki tudja mennyi idő telt el, amikor félrevonták a sátor ponyváját és belöktek rajta valakit. Ránézésre teljesen emberinek tűnt fehér bőrével, fürtös hajával. Beesve éppen Ylarion előtt landolt a fekete porban, majd bosszankodva szitkozódva kezdett feltápászkodni. Még egy pillanat és meglepett döbbenettel akadt el a szava, majd így kiáltott fel:
– Ylarion!
– Elnézést, de… honnét ismerjük egymást? – nézett rá értetlenül a megszólított. A fickó azonban sietve tekintett körbe a sátorban és vele már mit se törődve így kiáltott fel: – Phosphor! Te jó ég! Mi történt vele? – majd a választ meg se várva megkerülte ernyedten heverő bőrszárnyát és a feji résznél letérdepelt mellé.
Phosphor hasra fordítva feküdt. Homloka és mellkasa alá feltekert ponyvát helyezett valaki, hogy szájából szabadon távozhasson minden folyadék, ezzel elkerülve, hogy megfulladjon. Szárnyai félig összecsukva, ernyedten hevertek mellette. Egy hatalmas, halott denevérhez volt hasonlatos. A fickó sietve tapintotta ki a nyaki ütőerét, majd megdermedt néhány hosszú pillanatra.
– Nem kell aggódni miatta. Csak pihen. – hallotta közben Ylarion távolinak tűnő hangját. Aztán kisvártatva, nem törődve a nyugtató szavakkal, kissé oldalra fordította, majd szakértőnek tűnő gyors mozdulatokkal vizsgálta végig, ellenőrizve nemcsak a légzését és a pulzusát, hanem szemeit és azt is, hogy miként reagál a fájdalomra.
Döbbenetére Phosphor nem tért magához, hiába rázta vagy szólítgatta. Pillái ingerre meg se rezdültek. Amikor felnyitotta szemeit, mozdulata nem ütközött ellenállásba, hanem egyszerűen csak nyitva maradt és élénken smaragdzöld szemei a semmibe révedtek, mint egy halotté. Látszott rajta, hogy lelke egyáltalán nincs jelen. Pupillái se reagáltak a közelebb hozott fáklyafényre. Sietve csukta le kezével a szemeit. Teste a fájdalomra se reagált.
– Nincs eszméleténél! – kiáltott fel pár pillanat múlva a fickó.
– Igen, tudom. – felelte Ylarion. Hangja nyugodt ridegséggel csengett, miközben hozzátette: – Azért helyeztem el így.
– De hát mi történt vele?
Ylarion nem felelt azonnal. Fogalma se volt arról, hogy ki ez az idegen, így azt se tudta, hogy mennyire érdemes őszintének lenni vele. Igaz, úgy látszott, ismeri Phosphort és aggódik is érte, de a doki jól tudta, hogy igen fontos az elővigyázatosság. Mégis, hogy kerülhetett oda egy ennyire emberi alak? És a ruha, amit viselt… a hegyen lakó istenek hordtak hasonlatosat. Vele azonban még nem találkozott, pedig sokáig élvezték az istenek vendégszeretetét. Nem értette, hogy ki lehet az, azt pedig még kevésbé, hogy miként kerülhetett oda vagy honnét ismerheti őket. Ráadásul a történtek után már azt se tudhatta biztosra, hogy kiben bízhatnak még.
A kérdésre tehát színtelen hangon így felelt:
– Már mondtam, hogy nem kell aggódni miatta.
– De eszméletlen. Mióta?
– Nem tudom. Az időt itt nem lehet mérni. De előbb-utóbb mindig magához tér.
– Tessék? Volt már ilyen máskor is?
– Igen. Nem ez az első alkalom, hogy összeesik, de aztán mindig magához tér, csak ki kell várni.
Erre a fickó tétován nézett ismét Phosphor-ra, majd így folytatta:
– Akkor meg se sérült? – lepődött meg.
– Szerencsére nem. Ezért mondom, hogy nem kell aggódni érte. Csak várni kell. Mást nem tehetünk.
A fickó elmerengve nézte a kiszolgáltatottan heverő különös lényt. Már sokat hallott róla. Látta a képzeletében is, amikor a palotában megérintette azt a széket…. sőt azóta is szerepelt látomásában. Igen. És ez felettébb aggasztotta. A jelenet, amit látott… Nem tudta mit tegyen. Nem tudta, hogy segítsen-e rajta, érdemes-e megmentenie. Tudta jól, hogy minden jóslata előbb- vagy utóbb valóra válik. Nem tehet ellene semmit. Pedig eleinte, amikor felfedezte képességét, megpróbált küzdeni ellene. Csakhogy, ami egyszer felrémlett tekintete előtt, az a jelenet aztán mintha a sors könyvébe íródott volna bele, elkerülhetetlen könyörtelenséggel vált valóra. Hosszan elnézte Phosphort és arra gondolt, amit pár pillanattal korábban látott, amikor megérintette, hogy kitapintsa a nyaki ütőerét. A jelenetre gondolt, mely teljesen ledermesztette. Phosphort látta tekintete előtt, amint a rettenetes külsejű mocsári demiurgok körbeveszik és ünneplik. Tudta, hiszen hallotta a palotába érve, hogy itt él ez a vad és barbár nép, a király népének ősi és halálos ellensége. Jól felismerhetőek és azonosíthatóak voltak a külsejükről. Arra gondolt, hogy vajon mi lesz akkor, ha Phosphor egy nap közéjük fog tartozni. De vajon lehetséges ez? Mégis miért állna közéjük? Miért fordulna a birodalom ellen? És ha mégis megteszi? Mi lesz, ha a mélységi árnyak ellenségévé válik? Elborzasztotta a gondolat, hogy mindez egy napon valóra válhat.
De, nem! Rázta meg aztán sietve a fejét. Bárhogy is lesz, neki, mint gyógyítónak, a legjobb tudása szerint segítenie kell. Még meg nem történt események alapján nem ítélheti el. Talán…. talán most az egyszer mégse válik valóra a látomása… vagy talán… talán félreértelmezi azt. Mélyet sóhajtott e gondolatra. Egyáltalán nem tette boldoggá ez a képessége. Minek látni a jövőt, ha úgyse tehet ellene semmit? Ez az adottsága inkább volt átok, mint áldás. De szerencsére volt egy másik, sokkal hasznosabb képessége is, ami miatt nemcsak a jóslás, de a gyógyítás istenének is nevezték az emberek. Sietve érintette meg Phosphor homlokát, félreseperve az odahulló fekete, izzadt hajtincseket. Ében bőre forró volt, mintha láz is gyötörné. Érintése nyomán tenyeréből fénylőn áradt szét az energia.
Nem telt el sok idő és Phosphor már meg is mozdult, majd nyitogatni kezdte a szemeit és hamarosan magához is tért.