Ne változz vissza!

Ne változz vissza! – 9. fejezet

Miután felült, pislogott párat, majd hirtelen felpattant és kirohant. Nem értettük, hogy mi ütött belé.
– Ő nem fogoly? Elhagyhatja a sátrat? – lepődött meg a fickó.
– Szerintem még nem volt teljesen magánál. – feleltem. – De úgyis hamar visszahozzák. Innét nem nagyon van kiút. De inkább legyünk foglyok, máskülönben a vadállatok végeznek velünk.
– Elnézést. – jegyezte meg ekkor a fickó és közelebb hajolva a kezét nyújtotta – A kapkodásban nem volt időm bemutatkozni. Apólion vagyok.
– A jóslás és a gyógyítás istene? – pattantam fel azonmód ijedten.
– Igen. Az emberek így neveznek. – felelte erre és ő is felkelt.
– De itt? Ezen a vidéken? Ez… mégis… miként lehetséges?
– Utánatok jöttünk. – felelte. – Dzíosz atyánk sokat beszélt rólatok. Meg akartunk látogatni titeket, mert már nagyon aggódott, hogy épségben megérkeztetek-e. Mi is kezdtünk emiatt nyugtalankodni. A palotában azonban kiderült, hogy semmit se tudnak rólatok, arról, hogy hol lehettek. A király pedig még nem is látott titeket.
– A hazug! – csúszott ki a számon a meggondolatlan szó.
– Tessék? Hogy merészeled? – kérdezte döbbenten hátrahőkölve és összevonta egyenes, barna szemöldökeit – Hiszen a király még soha senkinek nem hazudott! – tette hozzá felháborodva.
Erre nem tudtam mit felelni, csak lesütöttem a szemeim. Ha eddig csak sejtettem volna, most bizonyossá vált a számomra, hogy egyedül maradtunk. Még ha segített is… nem nekünk hisz. Az ő oldalukon áll, őket védi. Fogalmam se volt arról, hogy erre mit mondhatnék.
– Találkoztatok tán vele? – tette fel a kérdést, lehalkítva a hangját.
– Igen… – suttogtam bizonytalanul.
Fogalmam se volt arról, hogy mennyit mondhatok el neki, de azt már láttam, hogy itt nem fog számítani az igazság. Istenek vagy se, de az átélt események után, már bennük se lehetett bízni.
– De mi történt? – faggatott tovább. – Átadtátok az ajánlólevelet?
– Igen… – feleltem – …és talán ez volt a hiba. – tettem hozzá még suttogva, de már meg is bántam.
– Hogy mondod? – döbbent meg és újra felemelte a hangját.
Erre elakadt a szavam. Nem mertem felelni.
– Jól van. – vette ekkor ismét suttogóra – Kérlek, mondd el, hogy mi történt. Tudnom, kell, hogy értsem, hogy segíthessünk.
Hangja ismét nyugodtan, biztatón csengett. Feltekintettem rá, barátságosan barna szemeibe. Őszintének tűnt. Úgy véltem, tán mégis elmondhatom neki az igazságot, így aztán igaz kissé még bátortalanul, de tovább folytattam:
– Átadtuk neki az ajánlólevelet. Jobban mondva kivette Phosphor kezéből. Kinyitotta, átolvasta és nem sokkal később megkötözve találtuk magunkat. Vajon mire lehet ebből következtetni?
Kérdésemre rövid döbbent csend volt a felelet, majd váratlanul ingerülten felkiáltott:
– Te most Dzíosz atyánkat vádolod? – kérdezte haragra lobbanva, miközben tett felém egy lépést. Ijedten hátráltam meg. – Gondolod, utánatok jövünk, ha veszteteket akartuk volna? – szikráztak tovább a szemei.
– De… de akkor mégis mi más magyarázat lehet? – suttogtam.
– Nem tudom, de… most nyugodjunk meg! – tette hozzá saját magához intézve a szót, majd így folytatta – A végére fogunk járni és szavamat adom, hogy igen súlyos büntetést kap az, akinek ez az egész köszönhető. – felelte, miközben fel-alá kezdett járkálni a sátorban. – Előbb azonban meg kell szöknünk innét valamiképp és vissza kell jutnunk. Vagy… várhatunk is. Már keresnek minket. Csak idő kérdése, hogy megtaláljanak.
– Feltéve, hogy valóban meg akarnak találni. – suttogtam.
– Nézd! – fordult erre ismét felém – Dzíosz atyánkban nincs okunk kételkedni és az öccsében is feltételek nélkül bízhatunk. Te bizonyára nem tudod, de mi mindannyian tettünk egy fogadalmat egymásnak. Ezt pedig egyikőnk se szegné meg. Az összetartás, a bizalom, egymás segítése adja az erőnket. Ebben soha, semmilyen körülmények közt nem kételkedhetünk.
– Akkor talán én hazudok? – suttogtam bátortalanul.
– Nem. Én nem ezt mondtam. Kell lennie más magyarázatnak.
– Akkor, ha nem ő… akkor mégis ki volt az, aki királynak nevezte magát és elvette, elolvasta az ajánlólevelet, majd megkötöztetett minket? Ha nem ő volt, akkor ki lehetett az, aki vette a bátorságot ahhoz, hogy Dzíosz pecsétjét feltörve beleolvasson a levélbe? Ha áruló van a birodalomban, akkor még rosszabb a helyzet, nem?
Apólion erre nem tudott felelni. Láttam rajta, hogy belátja, igazam van. Hallgattunk hát.

Nem telt el sok idő és ahogy arra számítottam is, Phosphor visszatért. Nem tűnt túl boldognak.
– Van egy kis gond. – suttogta megtorpanva, miután belépett, de aztán pillantása Apólionra esett, így hát odalépett és üdvözölték egymást.
– Te, hogy kerültél ide? – érdeklődött tőle Phosphor.
– Utánatok jöttünk. Látni akartuk, hogy rendben megérkeztetek, de kiderült, senki se tudja, hol lehettek. Keresni kezdtünk titeket, én meg közben megtámaszkodtam egy széken és bevillant a látomás. Láttam a jelenetet, amikor elkaptak titeket és megkötöztek. Sajnos a tetteseken csuklya volt, így se az ő arcukat, se a vezérükét nem láthattam. Amikor azonban magamhoz tértem, az az alak éppen ott állt előttem. A következő pillanatban pedig egy számomra ismeretlen helyen találtam magamat, fura alakok közt, akik mind csuklyát hordtak. Szóval fogalmam se volt arról, kik lehetnek. Hosszú sora van annak, hogy miként kerültem ide. Szökni próbáltam, nem is egyszer. Közben látomásaim is voltak, amik segítettek, de végül mégis csak a véletlen műve volt, hogy ezek a figurák elkaptak… hogy is nevezik őket?
– Mocsári demiurgok.
– Igen. Hallottam a palotában, hogy nagy ellenségei az árnyaknak.
– Phosphor! – szóltam közbe.
– Igen?
– Beszélnünk kell!
– Mondd!
– Négyszemközt. – intettem neki a fejemmel és már indultam is a sátor másik végébe.
– Várj! – szólt utánam – Apólion olyan, mintha a testvérem lenne. Együtt nőttünk fel. Előtte nem kell titkolóznunk!
– Csak gyere! – feleltem erre röviden.
– Mi a gond? – kérdezte aztán suttogón, odaérve hozzám.
– Nem bízhatunk senkiben, még benne sem.
– Mert? – lepődött meg.
– Higgy nekem! Te túl naiv vagy és az életed múlhat ezen. Jobban teszed, ha hallgatsz rám. Én se mondok semmit másoknak, hacsak nem feltétlenül szükséges. A képességedről se beszéltem neki. Ajánlom, hogy te se tedd! Csak egymásban bízhatunk. Illetve, még bennem se bízhatsz, mert… tudod jól, hogy milyen gyáva vagyok. Ha megkínoznak, attól tartok nem sokáig bírnám tartani a szám. Szóval, ha életben akarsz maradni, jobb, ha minél kevesebb dolgot mondasz el másoknak, beleértve engem is. Érted, ugye?
– Igen. Nyugodj meg! Már én se vagyok annyira naiv és ostoba. Hallgatni fogok rád. De, hogy bennük se bízzak… – nézett ekkor Apólion felé elgondolkozva – hiszen közéjük tartozhattam. Láttam, mennyire összetartanak, bíznak egymásban. Úgy nőttem fel, hogy sosem hazudunk.
– Nem mondtam, hogy hazudj nekik! Csak azt, hogy ne beszélj ki mindent. Egyelőre nagyon nem tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. A képességedről is jobb lenne nem beszélni. Igaz, most már látták, hogy egyedül is képes vagy rá. Ráadásul több tucatnyian lehettek, akiket visszahoztál az életbe.
– Ezt most nagyon elrontottam. – suttogta.
– Igen, ezt már tudjuk. Megtudták. Ezen már nem változtathatunk.
– Nem arra gondolok. Újabb hibát követtem el.
– Mit már megint? – lepődtem meg kissé hátrahőkölve.
– A vadállat, amivel összezártak… ugyanaz volt, amit a barlangnál megmentettünk. Emlékszel? Ezért nem ölt meg. Azt verték láncra. A próba után azonnal menni akartam, hogy kiszabadítsam, de összeestem. Amikor az imént újra magamhoz tértem, az volt az első gondolatom, hogy ki akartam szabadítani. Ezért rohantam el. Meg is találtam, levettem a láncait és ki akartam vezetni.
– És elkaptak közben?
– Nem. Mindenki riadtan hátrált meg. Kivezettem a táborukból és elengedtem. Úgy rohant el, hogy vissza se nézett. Csakhogy a hír hamar eljutott a vezérhez és most fel vannak háborodva azon, hogy veszélybe sodortam őket azzal, hogy szabadon, láncok nélkül vittem végig az állatot a fél falun. És igazuk van. Ebbe nem gondoltam bele. Annyira biztos voltam abban, hogy uralni tudom a helyzetet.
– Akkor most mi lesz velünk?
– Éppen most győzködi a vezért a fia. De szerintem bármelyik pillanatban hozhatják a parancsot, hogy el kell hagynunk a falut és magunkra maradunk a gyilkos rengetegben. És ez még a jobbik eset. Örülhetünk, ha nem végeznek ki engem azért, amit tettem. Önfejűnek gondolnak, akinek parancsolni nem lehet és aki emiatt csak a bajt hozhatja rájuk. Hiába mondtam, hogy nem gondoltam, hogy árthatok. Azt mondta a vezérük, hogy ha ostoba vagyok, még kevésbé van helyem köztük.

Erre nem tudtam mit felelni. Hallgattunk.
Aztán kisvártatva Voltrán lépett a sátorba és így szólt:
– Phosphor, Ylarion! Gyertek velem! – azzal már indult is.
Követtük. A sátorból kilépve négy marcona mocsári demiurg is csatlakozott és ellentmondást nem tűrve vettek körül minket. A mindent beborító sötétségben nagyon messze látni nem lehetett. Csak a táborukból odaszűrődő lángok táncoló fénye adott némi világosságot. Néhány lépés után vörösen izzó lávafolyam felett átívelő hídhoz értünk. Phosphor megtorpant egy pillanatra és vissza akart nézni, de az egyik kísérőnk meglökte, jelezvén, hogy nincs megállás. A döntés megszületett. A parancsot kiadták. Felesleges volt minden ellenállás.
– Végezni fognak velünk? – suttogta Phosphor.
– Nem ők, hanem a rengeteg. – felelte Voltrán, miközben a hídon áthaladtunk – Kitaszítottak lettünk. El kell fogadnunk sorsunkat.
Phosphor szeme megvillant e szóra és egy pillanatra össze is húzta szemöldökeit. Már jól láttam, nem az a fajta, aki bármit könnyen elfogad. De most? Mégis mit tehet ebben a helyzetben?
A híd túloldalán aztán egyszerűen és nem túl kedvesen letaszítottak minket egy puha meredélyen. Miután lebucskáztunk a domb legaljába, valami nedves és növényekkel teli talajra csapódtunk. Esésünk nyomán megannyi aprócska kékes fényben izzó lény rebbent tova mindenfelé. Nagyon dühösen tápászkodtam fel a kusza, dús növényzet közül. Körbetekintve az odaszűrődő kékes fényben láthattam, hogy mindenfelé felázott a terület. Nem tudom, hogy víz volt-e az, vagy valami más, de aprócska tükrei halványan csillogtak, megvilágítva arcainkat. Visszanézve láttam, hogy egy magasabb dombon lapult a falujuk egy óriási barlang mélyében. Onnét lentről semmi nem látszott a sátraikból. Csupán a fel-felvillanó tüzek jelezték, hogy lények százai vagy tán ezrei élnek ott. Aztán felnéztem az égre és megdöbbentem a látványtól. Tágra nyílt szemekkel jó ideig kellett a sötétségbe bámulnom, mire felfogtam, hogy mi az, amit látok. Nem égbolt sötétlett felettünk, hanem a fekete föld, melyből óriási gyökerek kusza ágai nyújtóztak felénk, le a mélybe. És ezt lehet szó szerint érteni, hiszen úgy tűnt, mozognak is. Ennek nyomán néha apróbb szemcsék, máskor nagyobb, rögnyi darabok hullottak a nyakamba, miközben a fent élő növények egyre csak nyújtózkodtak lefelé. Hamar egyértelművé vált, hogy megérezték a jelenlétünket és minket akarnak elkapni. Sietve lapultam a mocsár vizébe, bár jól látszott, hogy még időbe fog telni, amíg gyökereiket annyira megnövesztik, hogy el is érjenek. Mivel azonban szemlátomást mozogtak és egyre lejjebb és lejjebb értek, így aztán nem csoda, ha elöntött a rettegéssel vegyes borzadály. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában miért is oly gyilkos ez a rengeteg. Az utánunk hajított tőrök jelezték, hogy már csak egyet tehetünk.

Félelmemben annyira megdermedtem, hogy ha Phosphor nem figyel rám és nem ragadja meg a karom, akkor bizony elkaptak volna azok az átkozott gyökerek. Igaz, hogy meghaltam már egyszer, így nekem ártani többé nemigen lehetett, de a fájdalom… nem szerettem volna átélni, hogy az indák szétroppantsák a testemet. Erre gondoltam és az irtózatos rettegéstől szinte már önkívületi állapotban hagytam, hogy Phosphor magával rángasson.

Pár pillanat alatt felmértem a helyzetet. Még láttam, hogy Voltrán az egyik tőrért ugrik, de nem sokat törődtem vele. Ylarion teljesen megbénult ijedtében és a mocsár vizébe lapult. Sietve rántottam fel, mert tudtam, hogy a gyökerek előbb-utóbb ott is elérik majd. Nem volt kétséges, hogy egyetlen pillanatnyi késlekedés is halálos lehet. Legalábbis a számomra. Jól tudtam, hogy hiába vannak ott velem, valójában teljesen egyedül vagyok. És nem csak azért, mert Voltrán egyetlen gondolata az volt, hogy végez magával, mielőtt a rengeteg teszi meg és már vetődött is az egyik tőrért, amit utánunk hajítottak, Ylarion pedig azonnal a talajra vetette magát és hason fekve rettegett. Igen. A helyzet azt mutatta, hogy egyikőjükre se számíthatok. A bajt azonban tetézte, hogy hármónk közül én voltam az egyetlen, aki még halandó volt. Már csak nekem volt vesztenivalóm. Mit tegyek? Merre fussak? Ezen azonban nem töprengtem egy pillanatig se. Akadt ugyanis még egy ötletem és egyébként se az a fajta voltam, aki könnyen feladja a dolgokat. Ráadásul közelebb volt a domb, a mocsári demiurgok barlangja, míg a másik irányban nem lehetett tudni, hogy meddig húzódik ez a gyilkos gyökér-rengeteg. Tudtam tehát jól, hogy ha le is hajítanak minket újra, meg kell próbálnunk visszamászni.
Még néhány pillanat és mielőtt még a gyökerek elérhettek volna, már sietve kapaszkodtunk is felfelé a meredély puha falán. Ahogy a fekete és meleg földbe vájtam karmaimat, giliszták tucatjai hemzsegtek ujjaim közt, miközben menekülőre fogták. Tudtam, nem nézhetek hátra, nem torpanhatok meg, mert pár pillanatnyi késlekedésen is múlhat az életem. Nem sokkal később azonban megtorpantam. A gyökereknek már utol kellett volna érniük. Kíváncsian fordultam meg és láttam, hogy tétován minket keresgélnek, utánunk kutatva a levegőben, de nem hajlanak el a domb felé. Valamiért ott már nem tudtak minket érzékelni.
Ekkor váratlanul felhangzott Voltrán dühös szitkozódása.
– Mit tettél velem te nyomorult? – kiabálta felém.
Arra fordultam és láttam, hogy éppen kihúzza mellkasából a tőrt. Nyilván nem először. Gyors egymásutánban több helyen is leszúrhatta magát. Mellkasa ugyanis számos pontban ezüstösen fénylett még, miközben sebei pillanatok alatt begyógyultak, a fények pedig sorra tűntek el. Rettenetesen dühösnek látszott és a következő pillanatban már ott is volt és megragadta a grabancom, miközben a lejtő oldalához vágott. Szemei szikráztak, úgy ordibált velem.
– Várj! Nyugalom! – szóltam rá. – Nem értem mi a gondod!
– Nem tudok meghalni! – ordította és agyarai közül fröcsögött a nyála rettenetes haragjában.
– És ez miért akkora baj? Egyébként is nekem mi közöm ehhez? – kérdeztem tőle ártatlan arccal.
– Még kérded? Te hoztál vissza a halálból és láttam mi mindenre vagy képes! Mondd mit tettél velem! Mi lett belőlem?
– Nem értem a bajod. Nem tudsz meghalni. Mi a gondod ezzel?
– Kitagadott lettem, hát nem érted? A tisztességes halál jár nekem!
– Szerintem ezt gondold át újra! – nevettem el magam – Tudod te, hogy mások bármit megtennének az örök életért, ami neked most megadatott? Ezenkívül így legyőzhetetlen lettél. Mi kellhet ennél is több? Ja, igen! Apád elismerésére is vágysz, nem igaz? Akkor visszaszerezzük. Egyéb kívánság?
– Ehh! – kiáltotta, majd dühös mozdulattal elengedte grabancomat – Hogy a Tűzszellem zúzna szét! Jól, tudod, hogy visszatérnünk lehetetlen!
– Ne aggódj, van még ötletem! Vissza fognak fogadni. Helyrehozom, amit elrontottam. Csak bízz bennem! Egyébként meg már úgysincs mit veszítened, nem igaz?

Voltrán egy hosszú pillanatig csak nézett rám, de aztán hamar belátta, hogy igazam van. Sietve, pár mondatban elmagyaráztam neki a tervem és már indultunk is. Ylarion barátunkat legszívesebben hátrahagytam volna, olyannyira megdermesztette a félelem, de nem tudhattam, mi fog történni, miként fogadják tervemet a mocsáriak, így aztán nem szakadhattunk el egymástól. Fel kellett ráznom és rá kellett parancsolnom, hogy azonnal szedje össze magát. Így indultunk tovább, felfelé.
A barlang bejáratának közelében aztán lehasaltunk a porba és négykézláb osontunk tovább, sietve, de csendesen, miként a prédáját megközelítő vadász. Szerencsére igen jól láttam a teljes sötétben is, mert szemeim meg tudták különböztetni az egymástól eltérő hőfokú tárgyakat, lényeket. Így rajzolódtak ki tekintetem előtt a demiurgok árnyékban megbújó alakjai is. Már korábban is megfigyelhettem, hogy hol, merre és hányan vannak, ahogy azt is felmérhettem, hogy csak a barlang bejáratához állítottak őrséget. Persze nyilván arra gondoltak, hogy a többi irányból a táborukat körülvevő láva védi őket. Nem számítottak rá, hogy személyünkben hamarosan két élőholt, akit megölni többé már nem lehet és akiknek a teste igen gyorsan regenerálódik, valamint egy igen fura, szárnyas lény, akinek bőre sok mindent kibír, megkísérel visszatérni és elvetemült módon, ha kell, akkor akár bele is gázol a folyamba.
Óvatosan, lélegzetünket visszafojtva, jobbra elkanyarodva a lehető legnagyobb csendben kerültük el az őrszemeket, majd pedig még egy jódarabon kúsztunk a talaj fekete porában. Aztán a terv szerint felkeltünk, leporoltuk ruháinkat. Ylarionra néztem. Halvány és sápadt, rettegő arcára. A láván át is gázolhattunk volna, de nem akartam, hogy felesleges fájdalom érje, ezért inkább nekifutottam és felemeltem széttárva szárnyaim. Így siklottunk át észrevétlenül a határvonalat jelentő tüzes akadályon. Jobbnak láttam, ha Voltránt is átviszem, mert bár ő kibírta volna, hogy a forró láva megégesse, de a ruhájáért kár lett volna. Így jutottunk vissza és néhány pillanat múlva már ismét a mocsári demiurgok táborának földjén álltunk. Tervem szerint nem hasaltunk le ismét a fekete porba. Nem csúszva-mászva akartunk megérkezni. Arra számítottam ugyanis, hogy még nem terjedt el száműzetésünk híre.
– Biztos vagy abban, hogy még nem tudja mindenki, hogy kitagadtak minket? – kérdezte suttogva Voltrán.
– Semmiben se lehetek biztos. – feleltem. – De a próbatételek igen látványosak voltak. Sokan végignézték. Az eredmény kihirdetését pedig szerintem szinte mindenki hallotta. Jól tudják, hogy a vezérük befogadott. Igaz ugyan, hogy azt is nagyon sokan látták, amikor kivezettem a vadállatot, de amikor a kitagadás történt, akkor csak páran voltak jelen, majd pedig lévén a sátrunk a falu legszélén állt, szerintem szinte fel se tűnt sokaknak, hogy már kitessékeltek minket innét. De még ha sejtik is, vagy ha a hír már el is jutott hozzájuk, szerintem van esély arra, hogy elhiggyék, amit majd mi állítunk. Sietnünk kell azonban, mert minden pillanattal romlanak az esélyeink. De azért csak lassan, kimért mozdulatokkal, felemelt fejjel, ahogy megbeszéltük, rendben? Ne feledjétek, már bejutottunk, kijátszva az őrségüket, ezzel pedig bizonyítottuk, hogy a védelmük nem ér semmit. Már nyert ügyünk van. Állíthatjuk, hogy szükségük van ránk, mert segíthetünk abban, hogy az őrség hibáira felhívjuk a figyelmüket és tanácsainkkal meg tudnák erősíteni a táborukat. Szóval már így is lesz alapja az ajánlatunknak, de ha sikerülne eljutnunk a vezér sátráig is… – erre a gondolatra elmosolyodtam, majd így folytattam – az… igen, az már felettébb látványos és megdöbbentő lenne. Vissza fognak fogadni, meglásd! Logikus nép ez. Meg fogják érteni, hogy nagy hasznukra lehetünk a tanácsainkkal.