- Az összes - Fantasy: napjainkban Novellák Típus: Fantasy

A könyvtárterem

#sotetseg

1. rész
Ezúttal is a királyt kereste, miként máskor is, melyhez ismét az erőt alkalmazta. Az erőt, melyet nem tudott irányítani. Sose lehetett biztos abban, hogy sikerül, ahogy abban se, hogy mikor rántja vissza saját világába. Persze könnyebb lett volna medállal teleportálnia, de a nyakéktől megfosztották. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem örülnek neki, annak, hogy váratlanul megjelenik, de őt ez nem érdekelte. Amikor megérkezett, egy igen sötét helyen találta magát. Maga elé emelte kezeit és úgy tapogatózott, hogy valami biztos pontot találjon. Nem értette hol van, hová került, de aztán kezei könyvekbe ütköztek. Az ódon borítós kódexek szép rendben sorakoztak embernyi magas polcokon. Mintha valamiféle könyvtár lett volna ez a hely.
Mivel induláskor a királyra gondolt, így a teleportáció erejének mellé kellett volna repítenie. A sötétben tapogatózva tehát szólongatni kezdte őt, de senki se felelt. Úgy tűnt, teljesen egyedül van, de tévedett. Alig telt el pár pillanat, még jóformán fel se fogta hol van, amikor egy súlyos, de nem túl nagy árnyék vetődött rá, miközben elvágódott a padlón és érezte, amint tűhegyes fogak mélyednek kezébe és nem engedik el többé.

#sotetseg
2. rész
Sokáig üldögélt a könyvtárszobában. Kivetíthette volna és az egyik legújabb találmánya által a falra szerelt képernyőn is nézhette volna a kódexek tartalmát, azt, hogy a technika a képzeletet felhasználva miként eleveníti meg a leírtakat, de akkor az író elméje által alkotott színeket és formákat láthatta volna. Persze ez is igen érdekes látvány lett volna, ráadásul a gépezet képes volt arra is, hogy pillanatok alatt több kódexet is összehasonlítson, az összefüggéseket megtalálja.
Szórakoztató volt, de ő jobb szerette lapozni a könyveket és saját elméjét használni. Nem véletlenül élt már oly régóta és uralkodott több, mint kétezer esztendeje sikeresen. Tudta jól, hogy nemcsak testét, de szellemét is fitten kell tartania. Jól ismerte az örök fiatalság titkát és kitartóan alkalmazta is a módszereket, melyeket még tanítójától, Ávhriol Gláháltól tanult.
A könyvtár egyik ajtaja melletti asztalnál üldögélt az irányított gyertyafényben, mely előtte és a falakon, polcok végein lobogott. Így, a bejárat közelében olvasgatva bármikor készenállt arra az esetre, ha szükség lett volna rá. Idebent csend volt és nyugalom. Ideális helyszín a gondolatoknak. A hangszigetelt ajtó túloldalán azonban, miként szinte mindenütt a palotában, zajlott az élet. Márcsak ezért is szeretett ide visszavonulni időnként.
Különös egyvelege volt a palota, sőt az egész világuk, miként ez a hely is a múltnak és a jövőnek. A király számára igen fontosak voltak a letűnt korok. A nép számára pedig a természet megóvása. A könyvek ezért nem papírból, hanem rostokból készültek és miközben a bútorzat, a falak és az ajtók a régi korokat, az antik világ hangulatát idézték, az otthon biztonságát nyújtva több ezeréves lelkének, addig az eltelt esztendők technikai fejlődése is megtette a hatását. Nem látványosan, de elrejtve a falakban, a bútorokban, a tárgyakban ott lapult a 21. század. Igaz, az ő számításuk szerint, mivel az árapály jelenségével mérték a napokat, így még csak a 20. századnál jártak. Ilyen szempontból tehát igencsak lemaradtak az emberektől, de sok más tekintetben… milliónyi meglepetést rejtett ez a világ.

#sotetseg
3. rész
Miközben elgondolkozva olvasott, a lobogó gyertyák és fáklyák fényei imbolyogtak az ódon küllemű padlózaton. Aztán egyszer csak lassan kinyílt a kétszárnyú, aranydíszes, komoran sötétlő ajtó és egy különös, mohaarcú lény lépett be rajta indás lábaival. WhindLhár volt az, régi jó barát, egy letűnt kor szülötte, a Marv N’Daril törzs egyetlen még élő példánya.
– Felség! – köszöntötte őt enyhén bólintva. – A tanács összeült.
A király már várta, hogy jelezzenek neki. Időről-időre összegyűltek, még ilyenkor, békeidőben is. Nem érte hát váratlanul a hír és aggodalomra se volt oka. Legalábbis emiatt nem. Nem sejtette, hogy a “kis kedvence” hamarosan mekkora galibát okoz majd azzal, hogy ezúttal se sokat törődik parancsaival.
Lassan felkelt, de nem pakolta vissza a kódexeket. A tanácskozás után még folytatni akarta a tanulmányozásukat. Csak a fényeket oltotta el egy, a falon lévő kar meghúzásával. Amint kiléptek és a kétszárnyú, súlyos ajtó bezárult mögöttük, odabent a teljes sötétségben megelevenedtek az őrzők árnyai. Kicsiny, de súlyos tömegeik némán suhantak cikázva a padlózaton, szekrénysorról szekrénysorra, őrizve a palota, sőt e világ legdrágább kincseit, a könyveket.

#sotetseg
4. rész
Alig csukódott be a király után az ajtó, alig indultak útjukra az árnyékok a padlózaton, amikor váratlan fény villant és megjelent főhősünk az asztal előtt térdepelve. Kinyitotta zöld szemeit, de a sötétben nem látott semmit. Kicsit émelygett még az erőtől, mely idáig hozta, ráadásul hátrafelé, átrángatva őt hegyeken és völgyeken, téren és minden képzeleten, talán galaxisokon is. Nem tudta még, hogy pontosan hol van ez a világ, sőt még azt se, hogy egyáltalán létezik-e. Nem szerette az erőt se, ami újra- és újra idáig repítette, ha meg tudta idézni, ha át tudta adni magát neki, de szeretett itt lenni, ezért kibírta az utazás kellemetlenségeit. Azt se tudta, hogy mi ez az energia és honnét érkezik. Talán ő hívta életre elméje erejével vagy talán csak megidézte és úgy ragadta magával. De nem szívlelte amiatt, ahogy megragadta és hátrarántotta, majd nagy lendülettel vitte mindenen át, mégpedig hátrafelé. És neki hagynia kellett és átadnia magát az erőnek, máskülönben azonnal megszűnt a káprázat és visszazuhant a jelen tudatosságába, a saját világába. Márpedig ő a királyhoz akart eljutni. Újra és újra. Medalion nélkül azonban erre más lehetősége nem volt. Igaz, a király felszólította, hogy ne tegye ezt, ne hozzá akarjon eljutni mindenáron. Kérte, hogy előbb csak azt gyakorolja, miként juthat el a birodalomba, Yperpérán-ba és ha ez már könnyedén sikerül… Csakhogy ő nem volt ilyen türelmes. Kérdései voltak. Mindig. És nem elégedett meg akárki válaszaival. A királyt akarta. Pedig a legjobb tanítók közül választhatott volna. Egy időben még Drizár protektor is melléállt, de őt semmi és senki nem tudta óvatosságra és nyugalomra inteni. Sok emléke visszatért már, amire mondhatnánk, hogy igen nagy szerencse, de ez inkább csak még türelmetlenebbé tette. Szeretett volna már többet tudni, magasabb szinten állni, hogy tehessen is valamit a birodalomért, ezért a világért, a népért. Csakhogy nem volt más ereje, mint a képzelete és az emlékei. Csak blöffel, ötletekkel és ostoba vakmerőséggel tudott nagynak tűnni és időnként elhitetni, hogy még mindig méltó a nevére.
Egy szó, mint száz, miként azt máskor is tette, ezúttal is a királyra gondolt, arra, hogy mellette szeretne lenni. És az erő már száguldott is vele, majd meg is érkezett. Csak arra nem számított, hogy rosszul választotta meg a pillanatot és a nagy, faragott ajtó bezárulva közébük áll, kizárva minden hangot és fényt, tökéletesen elszigetelve őt minden segítségtől.

#sotetseg
5. rész
Igaz, főhősünk arra se számított, hogy a király mellett veszélyben lehet. Miután azonban megérkezett, nem kellett sok és az egyik őrző már rá is vetette magát, amitől hanyatt vágódott, egyenesen neki az egyik szekrénynek, ami megremegett és több könyv is a padlóra hullott. Szerencse vagy se, de a polcsorok, ahogy rajtuk a könyvek is, részben rögzítve voltak. Egy földrengés se dönthette volna le őket. Csak meginogtak a kissé rugalmas talapzataikon, így a látványos szanaszét borulás és a még látványosabb dominóhatás elmaradt. Egyébként szilárdan a helyükön maradtak. Ez viszont azt is jelentette, hogy annál nagyobb volt főhősünk fájdalma, amit akkor érzett, amikor hanyatt esett a támadás lendületének hevétől. De még annál is rettenetesebb volt, hogy a fura rém a húsába mélyesztette fogait. Nem látta, csak érezte, de a fájdalom és főként a meglepetés okozta ijedtség éppen elég volt ahhoz, hogy természetes életösztöne feltámadjon. Bár a sötétségben nem látszott, de bőre azonnal befeketedett, hatalmas szárnyai pedig szétnyílva kódexek százait sodorták a padlóra, ahogy sietve fordult, hogy a rémet magáról lerázza. Közben hőérzékelő látása is aktiválódott, de nem vette észre, hogy a lény undorodva köpi ki a kezét, mert azzal volt elfoglalva, hogy közben két másik is ráharapott a karjára.
A nagy riadalomban sorra borultak le a nem rögzített dolgok, majd mivel a padlón egyre jobban hemzsegtek a különös lények árnyékai, így aztán főhősünk sietve, kapkodva pattant fel az egyik szekrény tetejére és onnét nézett körbe. Addigra már mindegyik lény eleresztette. Bizonyára nem bírták nagyon a bőrének ízét. De az is lehet, hogy a vérében lévő réz volt túl sok a számukra, ami harapásaik nyomán patakokban folyt. Mindenesetre sikerült megszabadulnia tőlük és most izgatottan rohangáltak odalent a szekrénysorok közt. Addigra már, átváltozva, ismét látott a sötétben. Megborzongva nézett le rájuk. Aztán felemelte tekintetét és körbepillantott. A hatalmas, oszlopokkal tarkított könyvtárterem, polcsorokból álló végtelen labirintusként húzódott lábai előtt, miközben csak állt ott fent és kifinomult hallásával érzékelte szívének minden egyes dobbanását, és a polcokról aláhulló minden csepp vérét.

#sotetseg
6. rész
Ahogy körbetekintett, rögtön látta, hogy bár a teremnek igen sok kijárata van, de az egyiktől alig fél szárnyfesztávolság választja el. Ahogy így elnézte, a szekrénysor tetején át könnyen megközelíthette, de sietnie kellett. Nem csak a folyamatos vérvesztesége miatt, de azért is, mert az ajtónál le kellett ugrania a padlóra. Tudta, ha nem elég gyors, az árnyéklények ott újra elkaphatják. A figyelmes olvasók most talán közbeszólnának, mondván, hogy de hiszen ők már felismerték főhősünket és eddig úgy volt, hogy könnyen gyógyulnak a sebei, ha tudatánál van… tehát most akkor mégis miért vérzik ily nagyon és hosszan? Nos, ez igaz. Mégsincs itt semmiféle logikai hiba. Történetünk idején ugyanis főhősünknek fogalma sincs még valódi képességeiről. Mivel pedig, miként arra egykoron a barátja, Ylarion felhívta a figyelmet, ez a képessége is az elméje erején múlik… így aztán időnként sikerül neki, máskor nem. Mivel ezúttal mégcsak eszébe se jutott, hogy akár pár pillanat alatt meggyógyulhatna, hisz túl nagynak találta a sérüléseit, így aztán a vérzés el se állt.
Sietve tett pár lépést az ellenkező irányba, távolabb csalogatva a lényeket, majd nekifutott a kijárat felé. Pár lépés és már ott is volt, majd leugrott. Már csak a kilincset kellett gyorsan megtalálnia. Tudta, nincs túl sok ideje, mert a lények pillanatok alatt odaérhetnek. Meglepetésére azonban ekkor az ajtó szélesre tárult és beözönlött a fény. Hasadt pupillái vékony, függőleges réssé szűkültek, miközben már sietve félre is kapta a tekintetét, karját pedig az arca elé emelte. Nem ő volt azonban az egyetlen, akit zavart a világosság. Az őrző árnyéklények a pillanat törtrésze alatt iszkoltak el egészen a terem túlsó végéig rémületükben.

#sotetseg
7. rész
– Lucifer! – hallotta váratlanul a meglepett felkiáltást. Kinyitotta szemeit és akkor vette észre, hogy nincs egyedül. Az Árny, díszes, fekete köpönyegben, de hátravetett csuklyával ott állt nem messze tőle egy kis társaságban. Megjelenésére döbbent tekintettel nézett felé, miként a többiek is, köztük a király. Nem csoda, hogy a szavuk is elállt. Már az is elég meglepő volt, hogy íly váratlanul megjelent, ráadásul a könyvtárteremből lépett ki, ám az igazi döbbenetet mocskos, véres, szakadt külleme okozta. Nem csoda, hogy a király a homlokához kapott, amikor meglátta, majd szőke hajába túrva hitetlenkedve nézett rá. “Kis kedvence”, ahogy az Árny gyakran gúnyosan nevezte, már nem először lepte meg őket azzal, hogy nem igazán lehet neki parancsolni. Az Árnyat már oly sokszor ijesztette meg ez a gondolat, ez a megzabolázhatatlan erő. A király azonban bízott benne. Kitartóan. Még akkor is, amikor úgy tűnt, hogy ez igen nagy hiba. Az Árny azonban sokkal inkább úgy gondolta, bölcsebb lenne végezni vele. Eleinte többször meg is próbálta, míg végül egyszer csak sikerült. Legalábbis azt hitte. Csakhogy tévedett. Persze ettől még nem adta volna fel, de végül… sokminden történt, de végül megértette, hogy a királynak igaza van. Érdemes hinni, bízni benne. Csakhogy ez nem volt könnyű. Most is átfutottak az Árny szívén a régi idők aggodalmai, amint meglátta, de arra gondolt, hogy nem eshet újra a félelmei csapdájába.
Aztán főhősünk könnyedén elmosolyodott és enyhe főbólintás kíséretében így szólt:
– Felség! Azt hiszem a könyvtár biztonságán még lenne mit javítani. Nem is olyan nehéz élve kijutni. – jelentette be, de aztán hirtelen elfogyott az ereje és a márványra omlott.
– Megmondtam, hogy ne teleportálj utánam, mert veszélyes lehet. – korholta a király mellé térdepelve, de főhősünk csak újra elmosolyodott és úgy felelt, miközben szemfogai kissé elővillantak.
– Régóta tudom, hogy a tudásért meg kell szenvedni, – nevetett – de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna.
Az Árny régen csak kihátrált volna egy ilyen helyzetből és hagyta volna meghalni vagy legalábbis szenvedni, de most félelem helyett büszkeséggel telve mosolyodott el. Valamilyen szinten mégiscsak az ő teremtménye volt és ráadásként már mondhatni, hogy a barátja is. Ezért aztán csak megérintette a karját és tenyeréből már áramlott is a gyógyító erő.

— vége —
(Csak ennek a történetnek van vége.)