- Az összes - Fantasy: időszámításuk kezdetén Novellák Típus: Fantasy

Árnyak és Fények

Minden Mélységi árny szívében ott élt a Fényektől való bizonytalan félelem, mert mindannyian emlékeztek még az egykori dicső, ám vérbe és halálba fúló háborúra, melyben egységesen léptek fel a közelgő veszedelem, a Fények ellen. Azaz majdnem mindannyian. Élt világukban egy király. A legnagyobbak egyike. Ő nem hitt az ismeretlen feletti győzelemben. Ezért már a háború előtt az azt követő vereségre készült. Arra, hogy akkor miként élhetnek majd a mélység szülöttjei. Arra, miként egyezhetnek majd ki a legyőzőkkel. Békésen, behódolva. Sokan lenézték ezért a királyt. A mélység népe sosem gyávaságáról volt híres. A legvadabb lények éltek e földön. Olyanok, akik előbb támadtak és még aztán se estek pánikba, ha ajkukat elhagyta utolsó leheletük is. Olyanok, akiknek semmi se volt szent. Olyanok, kik nem hittek semmiben és senkiben, csak karjuk erejében, furkósbotjuk súlyában és ha volt, hát szárnyuk ügyességében. Meglátszott bizony, hogy a király más vidékről érkezett. Egy másik világból. Oly kevéssé illett közéjük. Az elvei, az elképzelései, a gondolkodásmódja, a hite… minden, még külseje is szeges ellentétben állt a demiurgok változatos népei közt megszokottal. Hogy miként lett mégis király e földön? Nos, az egy másik, mese.
Azóta sok minden történt.
Történetem idején állóháború folyt Fények és Árnyak között. Senkise értette miért, ám a Fények többé nem támadtak nyíltan. Ha valaki vidékükre lépett azzal végeztek, ám az Árnyak területeire sosem merészkedtek. Birodalmuk felett egy hatalmas tűzgömböt helyeztek el. Ott lebegett az égen, izzott vakító fénnyel és ameddig a hegyek engedték, hogy bevilágítsa a vidéket, addig tartott a Fehér Fények Birodalma. Ám ez a tűzgömb egyre csak hevült és emelkedett észrevétlenül. Az árnyak egyre messzebb és messzebb, feljebb és feljebb kúsztak. Megállíthatatlan komorsággal, észrevétlenül terjeszkedett a fény. Az őslakókat közben belviszályok foglalták le. Harcok, melyeket, mint később kiderült az érkezők szítottak alattomban, hogy eltereljék figyelmüket. Mire a demiurgok észbe kaptak, már nem volt mit tenni. Kitört a pánik. A tűzgömb hirtelen felemelkedett és fénye váratlanul messze bevilágított a Határhegy túloldalára. A hirtelen világosság elvakította az őslakók sötétséghez szokott szemeit. Rémült pánikban kóvályogtak, megzavarodva a váratlan fájdalomtól, mely a szívükig hatolt.
Szerencsére éltek a vidéken mások is rajtuk kívül. Virrasztók. Így hívták őket, mivel nékik nem volt annyi szükségük alvásra. A királyhoz voltak hasonlatosak. Éppoly világos bőr, éppoly kerek pupilla. Éppoly kevéssé bírták a savas esőt és a tűz forróságát. És nem rendelkeztek semmilyen túléléshez szükséges kellékkel. Se ellenségbe mélyeszthető karmokkal, se riasztóan hegyes szarvakkal, se az izzó fövenyen is biztonságos járást biztosító patákkal, se légi menekülést lehetővé tevő szárnyakkal, se sötétben is kiválóan látó hasadt pupillákkal, se semmilyen, átlagon felüli érzékszervvel. Mégis, legyőzhetetlennek tűntek. Bátorságuk, merészségük és kreativitásuk ugyanis határtalan volt. Ám a Fények ellen vívott csatában mégis rendre hulltak el. Akik túlélték, azok ellen valóságos vadászat folyt. A mélységiek népe azonban óvta, védte őket a királyra való tekintetből, mivel többségük az ő rokona volt, legalábbis névleg. Nagy becsben tartotta tehát mindenki a korábban életképtelennek gondolt, ám mégis meglepően elszántan az életért küzdő virrasztókat, akiknek meg kellett tanulniuk az álcázás művészetét. Akinek ez nem sikerült, az ugyanis menthetetlenül elveszett.
Amikor a fény végzetesen elárasztotta a vidéket, őket csak pillanatokra vakította el a káprázat. A káprázat, melyet a Fények (és velük a fehér pilinkék) kihasználva előretörtek és ontani kezdték a szurokszín demiurg vért. Az őslakók egyetlen esélye ekkor csupán a virrasztók irántuk érzett hálája lehetett. És az nem is maradt el. Bár pillanatnyilag ők is elvakultak, ám ezt követően, lélekjelenlétüket visszanyerve azonnal a földalatti rejtekhelyekre kezdték terelni a rémült tömeget. Olyan is volt, aki teleportálással vagy egyéb módokon is segédkezett. Közben rubintvörös vérük szurokszínnel keveredett.
A fény engem is elöntött abban a sokak számára iszonyatos pillanatban. Úgy sepert végig rajtam, mint halált hozó, fagyos szélvihar. Hatása pedig, egyedülálló, sokkolóan újszerű volt. Előző pillanatban még a Határhegy bércein egy sziklához bilincselve elmélkedtem azon, miként kerültem oda, és töprengőn nézegettem súlyos, Héphaisztosz kovácsolta láncaim. Azt hittem sosem bocsájtanak meg nekem. Elég régóta hevertem már ott… azt gondoltam bizonyára elfeledkezett már rólam a nép. Vagy tán már nem is emlékeztek reám, oly rég történt már minden. Igen. Féltek tőlem. Okkal rettegték nevem, hiszen mindent megtettem azért, hogy ez így legyen.
Éppen pihentem. Ki tudja már, hányadszor veselkedtem neki, hogy elszakítsam láncaim. Ám hiábavalónak tűnt minden próbálkozás. És akkor villant fel hirtelen a fény. Mint egy őrült erejű fényrobbanás. Ahogy a világosság haladt előre, úgy omlott össze, törlődött el a sötétséghez szokott élet. Aztán elérte lábaim és ahogy felkúszott rajtam, úgy fehérítette ki testemet. A szakadt rongyok földre omlottak rólam és amint átsöpört rajtam, mintha feltöltött volna hófehér izzásával a fény. Borzongató érzés hömpölygött végig rajtam. Egy pillanatra be kellett hunynom szemeim. Éreztem, elönt az energia. És amikor kinyitottam, mintha egy rossz álomból ébredtem volna fel. Önkéntelenül felálltam, majd megfeledkezve bilincseimről, melyek erre csörömpölve a sziklákra hullottak, tekintetem elé vontam kezeim. Hófehér fény ragyogott belőlük. Döbbenten bámultam rá, majd önmagamra. Egész testem opálos fehér fényben ragyogott. Gépiesen vontam előre szárnyaim. Meg kellett érintenem, hogy felfogjam, mindez valóság és nem puszta álom. Lenyűgözött bársonyos puhaságuk. Valóság volt mindaz, amit megéltem. Ismét úgy néztem ki, mint egykoron… egykoron pilinkeként.
Riadt sikoltások és ordibálás térített magamhoz. Megfordultam és a sziklaszélhez hajolva letekintettem a mélységbe. Arra, amerre addig a sötétség birodalma húzódott. Már mindent beragyogott a fény. Odalenn a mélység lakói elvakítva riadtan próbáltak menekülni, de nem látták az irányt. A kusza összevisszaságban fejvesztve rohangáltak vagy reménytelenül verdesve szárnyaikkal a kiutat keresték. A fekete alakok közé hófehéren izzó lények keveredtek és amerre mentek aléltan omlott porba az összezavart mélységi nép.
– Üdvözlégy! – szólt egy hang mögöttem és hűvös szellőt éreztem. Megfordultam és éppen láttam, amint egy csodálatos alak mellém leereszkedik. – Végre megszabadítjuk ezt a földet a söpredéktől. – folytatta. – És Te is visszatérhetsz közénk. Bár ez csak egy elkerülhetetlen mellékhatás. Ezért hát jól becsüld meg, Lucifer!
Mosolygott, de nem voltam képes viszonozni ezt. Szó sem jött számra a mélységes döbbenettől. Mielőtt bármit mondhattam volna, már szétnyitotta hófehér szárnyait, majd csapatait követve a mélységbe vetette magát. Felrémlett bennem az emlékkép, amikor ugyanez a sereg velünk ütközött meg. Vajon egykori társaim, a fekete Pilinkék, ha elér hozzájuk ennek híre, vajon mit tesznek majd? Bizonyára eljönnek, elébe menvén a fénynek. De vajon szembefordulnának-e az őslakókkal? Igen. Bizonyára. Hisz semmit se köszönhetnek nekik. Csak megvetést és sok kínt, megpróbáltatást ezen az átkozott vidéken, a sötétség lángoló földjén. Elégedettséget kellett volna éreznem, de a völgyből felhallatszó sikolyok és kiáltások a szívem mélyéig hatoltak.

Felkerült: 11.23 – csütörtök este

Hirtelen gondolat villant át elmémen. Az ok, az izzó golyóbis, melyet feljebb emeltek. Annak fénye nélkül aligha üthettek volna rajta a demiurgokon. Tudtam, csak egyet tehetek. Egyet, amire rajtam kívül más aligha lehet képes. Lehajoltam és felkaptam egy darab követ és a markomba zártam, hogy növeljem vele öklöm stabilitását, majd széttárva szárnyaim, sietve levetettem magamat a másik oldalon. Erőteljes szárnycsapásokkal emelkedtem felfelé. Tudtam, most, hogy már cseppet se különbözök tőlük, nem állítanak meg. És így is történt. Könnyedén felemelkedtem a hófehér felhők közé és sietve repültem egészen addig, amíg pontosan a fénygömb fölé nem értem. Néhány szárnycsapás egyhelyben, közben mély lélegzet, majd máris zuhanórepülésbe kezdtem. Darabjaira akartam rombolni az átkozott fénylő golyót. Nem tudtam lehetséges-e ez. Nem tudtam túlélhetem-e. De fülemben még mindig ott visszhangzott a mélységi árnyak üvöltése és tudtam, minden pillanat százak életét fejezi be. Előretartott kézzel, gyorsan zuhantam lefelé.
Az utolsó pillatatokban vettem észre, hogy célt fogok téveszteni, mert a gömb váratlanul elmozdult. Erre nem számítottam. Sietve próbáltam korrigálni az irányt, aztán hirtelen nagy csattanással vágódtam a fénybe. A hangos robbanás ereje fájdalmasan hasított végig jobb karomon, majd testemnek eme oldalán. Másra nem emlékszem. Amikor ismét tudatomra ébredtem köröttem hatalmas nyüzsgés folyt. Rémült kiáltások a teljes sötétségben. Érzékeltem, hogy valami a bal lábamnál fogva vonszol, ki tudja merre. Amikor ismét magamhoz tértem már mélységes csönd vett körül és kénes eső hűsítette láztól égő arcomat. Nyüszítést hallottam magam mellett, majd egy forró orr bökött meg. Felismertem. Cerb volt az, a háromfejű kutya, akiről már mindenki azt hitte rég halott. Ezek szerint a Fények rabolták el és tartották fogságukban őt. A felismerés után máris visszazuhantam a tudatvesztés mélységes nyugalmába.
Suttogó szavakra tértem magamhoz ismét. Arról folyt a vita elássanak-e vagy a máglya lenne-e a tisztesebb temetés. Kinyitottam szemeim és akkor szembesültem az ijesztő helyzettel. Mavrurgok ásták síromat.

Felkerült: 12.08 – péntek

—————————————–
Hiába volt bármilyen nagy a tudása, az Árny mégis úgy vélte, szemtől-szemben esélye se lenne a Fények ellen. Tudta kik ők. Jól ismerte mindet. Hosszú évszázadokon át élt köztük, eltanulva tőlük az örök fiatalság titkát. Tudása nagy részét is tőlük lopta. Igen! Jól olvastátok! Lopta. Aljas és sunyi módon. Sőt! Mintha ez nem lett volna elég nagy bűn, még tetézte is azzal, hogy a vezérük leányát is elcsábította, ellopva ezzel öröklétét, gyönyörű szépségét, fiatalságát, lerántva őt a halandóság rettenetes mocsarába. Szerelem… mily ostoba dolog, mely végzetes tettekre sarkallja a férfiszívet. Ezért is akarták a halálát. A Fények vezére, a leány apja, ezt soha nem bocsájthatta meg neki. Az Árny is jól tudta ezt.

 

Igaz, azóta már a Fényeknek nála nagyobb gondja is akadt. Új hazát kerestek. De azt is tudta, ha megpillantanák őt, azonnal végeznének vele. Az Árny tehát, a király balkeze, a Skía Messanichtor, a birodalom legfőbb tanácsosa, mélyen a fejére húzta csuklyáját és varázslattal még erősebb, még koromfeketébb sötétség mögé rejtette az arcát.
A fények eleinte nem akarták elhagyni világukat. Azt gondolták, hogy tán megmenthetik még, de azért felderítőket küldtek ki, hogy felkészüljenek mindenre és a lehető legjobb bolygót megtalálják. Azt hitték, még van idejük. Aztán váratlanul menekülniük kellett, mert összeomlott a világuk. Mindenüket hátra hagyták, mindent elvesztettek. Csak az életük és tudásuk maradt meg. Így érkeztek e vidékre.
Annyi minden történt már azóta, mire végül állóháború alakult ki fények és árnyak közt. Ámde az érkezők csendben és sunyi módon szervezkedni kezdtek a háttérben, a Határhegy túloldalán, ahol az őslakók megtűrték őket. Többet akartak. Az Árny jól tudta ezt. Letelepedett tehát a határ szikláinak rejtekébe, egy korhadt faágakból összehordott kunyhóban, mint egy remete, aki része a csalitossal benőtt hegynek. Ott lapult az árnyékban, a fény és a sötétség határán és figyelt. Olyan helyet választott magának, ahonnét láthatta a virágoktól tarka völgyet, ahol az érkezők megtelepedtek és ahonnét figyelhette minden mozdulatukat. És látott még valami mást is. Valaki mást. Valakit, akiről még mindig nem tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz, ellenség vagy barát. Az mindenesetre egyértelművé vált már, hogy teljességgel megzabolázhatatlan. Néha ugyan, a király mintha tudott volna parancsolni neki. Igen! Jól gondoljátok. Ő volt az, az Árny fia, Phosphor, akit a mélységiek büntetésből a Határhegy legtetejére láncoltak. És hogy miért? Talán azért mert seregével rátámadt az érkező fényekre, mégpedig kérdés nélkül? Nem. Nem ez volt az ok. Ha sikerrel jártak volna, ha legyőzik a világukat és népük életét veszélyeztető érkezőket, akkor még megbecsülést és tiszteletet is kaphattak volna bátor elszántságukért. Csakhogy Phosphor súlyos hibát vétett. Könnyelmű volt és átváltozott. Szárnyak nélkül pedig… nos, nem csoda, hogy lezuhant és az ellenség fogságába esett. Kis híja volt, hogy egyáltalán túlélte.
A mélységiek szemében persze ezt követően a tette felelőtlenségnek és átgondolatlanságnak minősült és elítélték. Halál járt volna érte, mivel mindenki úgy vélte, miatta vesztették el a nagy és dicsőnek ígérkező csatát. Ráadásul még a békés kiegyezés lehetőségét is majdnem teljesen megsemmisítette. Floránus Questor, az ítélethozó azonban meghallgatott titkon két jóst és mindenki legnagyobb meglepetésére azt az ítéletet hozta, hogy láncolják ki Phosphort a sziklákhoz a Határhegy legtetején. Senki se sejtette az ítélet okát és értelmét, de mindenki bízott benne már hosszú évek óta. Tették tehát, amit parancsolt.
Maga az ítélethozó se lehetett azonban biztos a jövőben. A homályos jóslatok nem sok jót ígértek, de azt kimondták, hogy egyetlen esélyük a fények ellen Phosphor lehet, ha a megfelelő helyen van a megfelelő időben. És persze az se lesz mindegy majd, hogy miként dönt, ha eljön a pillanat. Ezt mondták a jósok. Floránus Questor jól ismerte már az Árny fiát. Jól tudta, mennyire kiszámíthatatlan és lázadó, de azt is tudta, hogy történjék bármi, nem lesz számára semmi se fontosabb, mint a birodalom, az őslakók élete. A fő ítélethozó tehát tovább gondolta a jóslatokat és ennek eredményeként láncoltatta a Határhegy tetejébe Phosphort.
Azt akkoriban még a jósok se sejtették, hogy mikor érkezik el a pillanat, de amikor a fénylő golyóbis felemelkedett az égen és elvakította az árnyak tekinteteit, mindenkin egyszerre hasított át a gondolat, a kételyekkel teli kérdés. Mi lesz vele? Aggódtak érte. Tenni azonban már semmit se tudtak volna érte, mert lefoglalták őket az álnokul ellenük forduló fehér pilinkék, akiket addig lenéztek, akiket addig nem fogadtak be maguk közé. És már özönlöttek a fények is. Minden pár pillanat alatt zajlott le.
Az Árny is felkapta tekintetét, amint elöntött mindent a hirtelen jött világosság. Szerencsére az arcát elfedő sötéten gomolygó varázslat miatt szemeit nem vakíthatta el a fény, így aztán jól látta, mit tesz Phosphor! Azt nem tudni, hogy az árnyak védelme vezérelte, vagy mégiscsak szerette a fiát és őt akarta megmenteni. Talán mindkettő igaz volt. Egy azonban biztos. Azonnal és késlekedés nélkül megcélozta a fénygömböt, minden erejét összeszedve és összpontosítva. A következő pillanatban a gömb elmozdult ugyan, de nem sikerült megsemmisítenie. Ideje azonban már nem maradt a bosszankodásra, mert ámuló tekintettel nézte végig, ahogy Phosphor becsapódik és hatalmas robbanás rázta meg a levegőeget, majd minden elsötétült.

 


– Még élek… de ne zavarjon… – jegyeztem meg leheletnyi hangon, ám a mavrurgok kifinomult hallásukkal így is érzékelték szavaim és elhallgatva fordultak felém. Az ő gyógyítóik sajnos értem nem sokat tehettek. Követeket küldtek hát minden irányba, hogy segítséget szerezzenek nekem. Amikor magamhoz tértem, nem voltam túl boldog, mert az első, amit megpillantottam az az Árny feketén gomolygó arca volt, akiről még mindig nem tudtam, ellenség vagy barát. Folyton-folyvást meg akart ölni. Már kétszer el is ásott. Nem sok jóra számítottam tőle. Meglepő módon azonban hangja ezúttal kedvesen csengett, miközben azonnal közelebb lépett. – Fiam! – kezdte – Ne aggódj egy pillanatig se! Neked mindenből a legjobb jár. Minőségi anyagból készül majd az új lábad és olyan lesz, mintha valódi lenne. – nem értettem miről beszél. Próbáltam megmozdulni, de nem bírtam és egy kissé még kábán is éreztem magam. Ő pedig közben tovább folytatta megnyugtatónak szánt beszédét: – Úgy fog működni, hogy a mesterséges művégtag szenzorai stimulálják majd a lábad csonkjának idegeit, így úgy érezheted majd, mintha valódi lábat kaptál volna. Az érzékelő folyamatosan küldi majd az információkat a készülékbe a mozgásodról. Ebből a beépített rendszer kikövetkezteti, hogy a műlábadnak mekkora lesz az éppen aktuális igénybevétele. Majd azt is, hogy a műtérdet mozgató kis motornak miként, mekkora erővel kell a lábadat emelnie, hogy a lépéseid minél tökéletesebbnek tűnjenek. – döbbenten hallgattam szavait, miközben ő rezzenéstelen, de kedvesnek szánt hangon tovább folytatta – Mindezt úgy szabályozza, hogy a műlábad mozgatásához nem lesz szükséges majd a saját erőd, azt pótolja a motoré. – kezdtem úgy érezni, hogy megindul köröttem a sátor falának mintázata, miközben még mindig hallottam a hangját, amint így folytatta – Ezáltal tehát gond nélkül járhatsz majd, akár lejtőn felfelé is, sőt még a lépcsőkön is bátran közlekedhetsz. Mindent meg fogok tenni érted, fiam. Már intézkedtem is. A legjobb szakembert szerzem meg neked és…
– Elég legyen ebből! – hangzott fel váratlanul a király hangja. – Miféle beszéd ez?
– Ez az igazság! Már beszéltem is Héphaisztosz-szal, aki a fémmegmunkálás mestere és…
– Azt mondtam, hogy elég! – utasította csendre a király, majd Phosphor felé fordult.
– Hogy tehetted ezt? Megígérted! Megesküdtél, hogy soha többé nem akarod a halálod.
„Sajnálom…” – suttogta volna a kérdezett, ha szólni tudott volna, de ehelyett csak egy könnycsepp gördült alá bal orcáján, miközben a király tovább folytatta: – Hiszen ott volt az Árny, azaz Thánáthosz. Megoldotta volna. Tudtad jól, hogy ott van és számíthatunk rá.
– Elnézést, felség! – szólt közbe erre az Árny, majd pedig csuklyáját hátra vetve előrébb lépett és így láthatóvá vált szigorú vonású, komor arca és szürke, rideg tekintete. – Az igazság az, hogy én sajnos kevés lettem volna ehhez. Az erőm épp csak arrébb mozdította a golyóbist. Valójában ő volt az, aki darabokra törte. Megbecsülést érdemel ezért és nem szidást!
Phosphor meglepetten hallgatta szavait. Sosem gondolta volna, hogy eljöhet a pillanat, amikor az Árny, az apja végre hinni fog benne. És most… lám csak!
– Meghalok… igaz? – suttogta végül minden erejét összeszedve.
– Nem! Dehogyis! – vonta össze szemöldökeit az Árny. – Miféle badar beszéd ez?
– Nem értem. – suttogta Phosphor nehezen lélegezve – Miért kell… hazudni nekem?
– Nem hazudtam. Elláttuk a sebeid és megtettünk minden tőlünk telhetőt. És mint mondtam, már beszéltem Héphaisztosz-szal is és…
– Erre semmi szükség! – szólt közbe ismét a király – Most már magához tért. Fel fog épülni, ahogy szokott, mert gyorsan képes regenerálódni. Ne! Ne mondj semmit! – intette le az Árnyat, mert az már újra szóra nyitotta volna a száját.
Hiába próbálta azonban eltitkolni Phosphor előtt a szörnyű valóságot. A logika őszinte volt és rideg, mint mindig, akárcsak az Árny. Segítségével pedig Phosphor már az elején megsejthette az igazságot.
– Felség… – suttogta.
– Hallgatlak.
Phosphor erre egy pillanatra lesütötte smaragdfényű szemeit, majd újra feltekintett a királyra és így folytatta: – Nem vagyok… annyira ostoba… Felesleges… hazudni.
– Ezt, hogy érted?
– Tudom, hogy… az egész jobb oldalam…
Nem fejezte be, de mindketten jól értették mire gondol. Szavára dermedt csend telepedett rájuk. Egy pillanatra még a lélegzetük is elakadt. Aztán az Árny szólalt meg elsőként:
– Nem kell aggódnod emiatt! Most összpontosíts a gyógyulásra. Elméd erejével fel fogsz épülni teljesen. – mindent megtett azért, hogy hangja biztatóan csengjen, de úgy látszott már nem tévesztheti meg a fiát, aki erre nyíltan rá is kérdezett:
– Akkor miért… miért beszélt Héphaisztosz-szal? – suttogta.
– Erre most még csak ne is gondolj! – intette le a király.

Hiába igyekeztek azonban mindent megtenni érte, valahogy nem jártak sikerrel. Pedig még Ylarion is megérkezett, de hiába mondta ő is, hogy minden csak az elméje erején múlik és ha addig képes volt arra, hogy gyorsan gyógyuljon, márpedig képes volt, akkor ennek ezúttal is sikerülnie kell, függetlenül a sérülés súlyosságától. Mondhattak neki bármit. Semmi se segített. A sebei ugyan valóban hamar begyógyultak, de… végül elérkezett a pillanat és el kellett fogadniuk, hogy nincs más megoldás. Az Árny tehát ismét előállt és így folytatta:
– Úgy látjuk, nincs más megoldás, de ettől még nem kell elkeseredni. Mint már mondtam, beszéltem Héphaisztosz-szal. Azóta pedig erre is felkészülve már neki is álltunk. Az ő tudásához az én technikai tudásomat hozzáadva, hamar elkészül a legtökéletesebb műláb. Ne aggódj! És közben persze a karodról se feledkezünk meg. Szerintem még arra is képesek vagyunk, hogy a szárnyadat is pótoljuk és működőképes, könnyen használható legyen. De ha ez utóbbi mégse lenne megvalósítható, akkor sincs gond, mert le tudjuk vágni a másikat is és a probléma ezzel megoldva.
Phosphor döbbenten hallgatta e szavakat. Sehogy se értette miként beszélhet valaki ilyen rideg kegyetlenséggel. Ráadásul úgy, hogy közben azt állítja, hogy már bízik benne. „Vagy mindez hazugság és még mindig meg akarja ölni őt? De, nem! Az lehetetlen. A király könnyen észreveszi a valótlanságot. Tudná, ha nem lehetne bízni benne és nem hagyná kettesben vele.” Aztán arra gondolt, hogy egy ilyen barát mellett kinek kéne ellenség, de nem szólt semmit. Legalábbis nem azonnal. Mivel azonban nem akart gyengének látszani, így hát kicsit késve ugyan, de elsuttogott egy köszönömöt, mielőtt fáradtan lehunyta szemeit.

Hosszú idő telt el, mire végre kiléphetett a sátor elé, ahol már oly régóta vártak rá. Igen sokan gyűltek össze, hogy üdvözölhessék őt. Lassan lépdelt, mert még nem szokta meg az új lábát. Bár mindenki jól tudta, mi a helyzet, de nem tűnt oly vészesnek, legalábbis deréktól lefelé, mert a hosszú, buggyos, fekete nadrág, melynek szárát csizmaszárba tűrték eltakarta a fémet a kíváncsi tekintetek elől. A pokoli hőségben azonban felül nem viselt semmilyen ruhadarabot, így mezítelen felső testén jól látszott a szörnyű igazság, ahogy a fél orcáján is. Jobb oldalán nagyrészt a szürke váz csillogott. Jobb karját teljes mértékben csodálatos mesterműnek nevezte az Árny, melyet felül pántokkal is testéhez és másik karjához erősítettek és amelynek még az ujjait is tudta mozgatni. Szinte éppúgy, mintha a sajátja volna.
Amikor a sátor ponyváját félrevonták előle és ő kilépett, megtorpant egy pillanatra, mert megszédült a sok tekintettől. Hátrált is egy lépést, de érezte, hogy valaki előre tolja. Megfordult és látta, hogy az Árny az. Nem volt már visszaút. Biztos volt abban, hogy igen szánalmasan néz ki így, félig élőként, félig gépként… és ráadásul jobb szárnyát még nem tudták pótolni se… de nem akart mindennek tetejében még gyengének is látszani.

Így kezdődött Phosphor új élete, ezúttal már Mélységi Árnyként. Igen! Jól olvastátok. Hamarosan ugyanis kiderült a számára, hogy amíg élet és halál közt lebegett és tudatánál se volt, a tanács összeült és egyöntetűen megszavazták, hogy most már megérdemli ezt a jutalmat. Ezt, amiért már annyit küzdött. Mivel pedig most már magához is tért és kijött közéjük, semmi akadálya nem volt annak, hogy a Mélységi Árnnyá avatást mindig követő ünnepséget és nagy lakomát is megtartsák a tiszteletére.
Így történt meg, hogy végül Phosphor sok nehézség és az élet kegyetlen próbatételei után teljesjogú birodalomlakóvá válhatott. Most már nemcsak a király, de a nép is bízni tudott benne. Feltételek nélkül. Sőt! Még apja, az Árny is belátta, felesleges volt addigi minden félelme, mert Phosphor igen is jó és történjék bármi, akárcsak ő, a fia is mindig az árnyak oldalán fog állni, akár élete kockáztatásával is.

Csak ennek a történetnek van vége!