- Az összes - Novellák Típus: Fantasy

Az utolsó kívánság

Lassan éledeztem. A fejemben, mintha a pokol ezernyi ördöge járta volna dübörgő táncát vigadozva. Kábultan nyitogattam szemeim. Kemény, nyirkos és hűvös földön hevertem. Körültekintettem. „Egek!” – riadtam meg a hirtelen gondolattól. Koromsötétség vett körül. – „Tán csak nem vakultam meg?” – Rémülten forgattam fejem, remélve, hátha legalább egy fénysugarat megláthatok, de semmi. Bármerre tekintettem, végtelen éjszaka vett körül. Feltápászkodtam kissé.
– Van itt valaki? – suttogtam.
– Valaki, valaki. – ismételte visszhangként egy kísérteties hang.
– Ki vagy? – kérdeztem tétován.
– Ki vagy? Ki vagy? – ismételte gúnyosan a hang. Elmém erre, önkéntelenül is keresni kezdte a választ. Riadalom rántotta görcsbe gyomromat. Emlékeimnek nyomát se leltem. Sötétség kívül, sötétség belül. Megborzongtam. Elöntött a tehetetlen kétségbeesés. Dühösen förmedtem az idegesítő alakra:
– Én azt kérdeztem, te ki vagy?
Kérdésemre őrültnek tűnő kacaj volt a felelet.
– Ki vagyok? – felelte aztán eltűnődve. – Ki lehetek vajon? De mi is a lét maga? Létezem-e egyáltalán? S ha létezem, mióta létezem?
– Nem látok semmit. – jegyeztem meg kis idő múlva hangosan, de inkább csak önmagamnak, mert már tudtam, bárki is ez a fickó értelmes válaszokra tőle aligha számíthatok.
– És mi vajon a sötétség, mely körülvesz minket? – folytatta filozofikus gondolatait őrült, kísérteties hangján. – A Halál ez maga, avagy pusztán felhő takarja ismét a Holdat? – szavai közé súlyos láncok csörgése vegyült.
– Börtön? – villant át elmémen a gondolat, s a szó riadtan szállt fel ajkaimról. – Csak nem egy tömlöcben vagyunk?
– Börtön–e ez, hol bűnösök bűnhődnek, avagy csupán egy titkos rekesz, hová bűnösök rejtik azokat, kik őket leleplezhetnék? – suttogta a fickó, s akkorát kacagott, hogy megborzongtam tőle.

Megkíséreltem feltápászkodni. A fejemben még mindig fel-alá cikázott a fájdalom. – „Mi történhetett velem? Miért nem emlékszem semmire? Még arra se, hogy ki vagyok. És hogy kerültem ide? Dohos pinceszag mindenütt. Biztos, hogy ez egy börtön. De vajon, mit követhettem el?” – Tapogatózva indultam meg az egyik irányba, míg el nem értem a falat. Nyirkos volt, és rideg. Akárcsak a talaj, és a levegő. Mégis. Legalább biztos pontot jelentett. Lekuporodtam a tövében, és vártam. Ugyan, mi mást tehettem volna!? Kis idő múlva, ismét felcsendült az ismeretlen, gúnyos kacaja, majd baljós hangon folytatta:
– Jönnek. Mindig jön valaki. De senki se marad itt soká. A vesztőhely mohón nyeli áldozatait. Csak velem nem bírnak. – újra felnevetett. Őrülten, de szívszaggatón.
– Ezért zártak ide? Azért, mert megölni nem tudnak? – faggattam.
– Jó meglátás. – suttogta sejtelmesen. – Kitűnő meglátás. De vajon nem lehet-e megölni mégis engem? Mert vajon, mi a Halál? A lét megszűnése csupán? Ha testünk aléltan a porba hull? És ha lelkünket törik meg, s gyilkolják a sárba?… Igen… Én már halott vagyok.
– Benned egy filozófus veszett el. – vetettem neki oda keserűen.

Erre nem felelt. Csak egy mély sóhaj szállt fel, tőlem nem messze, s a láncok csörrentek meg nehézkesen. Hallgattunk. Jó ideig hallgattunk mindketten. Vártam, hogy megszólal, de semmi. A legkisebb nesz se hallatszott felőle.
– Élsz még? – érdeklődtem aggódva, mert túl hosszúnak és némának tűnt a csend.
– Nem. Már nem élek. – vetette oda gorombán. – Hagyj békén! Meghaltam és kész.

Erre ismét ránk telepedett a baljós némaság. Aztán váratlanul fény villant fel, s tekintetem elé rácsok megnyúlt árnyképe vetült a porba. Épp csak egyetlen pillanatra. Aztán újra csend, és végtelen sötétség. Hallgattunk. Kis idő múlva, dübörgő égzengés harsant.
– Ah! Hallod! – kiáltott fel a fickó. – A szívem az! Már megint megdobbant! Sose hagyja abba. Nem bírok meghalni.
– Csak az ég dörög. – jegyeztem meg keserűen.
– És ez?! – suttogta a fickó, s szinte láttam magam előtt, amint tébolyodott szemei tágra nyílnak. – Hallod ezt? Még mindig élek! Lélegzem!
– Csak a szél zúg odakint. Megnyugodhatsz. – jegyeztem meg gúnyosan.
– Akkor jó. Akkor tényleg meghaltam. – suttogta megnyugodva, s ismét elhallgatott. Csendben figyeltem az odakünn tomboló vihar hangjait. Feltámadt a szél, s úgy dörgött és villámlott, mintha az ég harcosai legádázabb csatájukat vívták volna éppen a mennyekben. Feltekintettem. Pillantásommal az ablakot kerestem. „Kell lennie valahol egy rácsos nyílásnak.” – gondoltam, felidézvén az árnyképet, melyet a föld porában láttam nemrég. Ismét felvillant a fény odakünn. Igen. Megpillantottam az ablakot. Volt vagy három méter magasan. Látványa, még ha csupán pillanatig tartott is, mégis határtalan reménnyel töltött el. „Talán az időjárás kikezdte már rácsait. Csak jutnék fel oda! De hogyan?” Épp csak megfogalmazódott bennem a kérdés, amikor váratlanul ismét felvillant a villámfény, majd röviddel később, egy kicsiny, maroknyi, sárgás gömböcske szállt be a rácsok között, s lassan ereszkedni kezdett a talaj felé. Ámulva néztem a káprázatos jelenést, ahogy előbb szemem magasságába ér, majd még lejjebb ereszkedik. Izzó fényét tündökölve sugározta szerte-széjjel. Váratlan lánccsörgés térített magamhoz.
– Az, az enyém! – hallottam cellatársam tébolyodott hangját, miközben előrevetette magát, mohón kapva a gömb után. Ösztönös mozdulattal, mindkét kezemmel megmarkolva ragadtam el előle a fénylő golyóbist, miközben tettem egy hátráló lépést. Érintésemre váratlanul megtört a varázs. A gömb, miként egy szappanbuborék, szétpattant, s a fény, melyet addig fogva tartott, szétterült a helyiségben, majd lassan elvegyült a sötétséggel, mely ezután ismételten beburkolt minket. Döbbenten tekintettem tenyereimbe, ahonnét még mindig sugárzott valami különös ragyogás. Legnagyobb meglepetésemre, egy aprócska lény hevert ott. Éppen éledezett, csodaszép, arasznyi szárnyacskáit bontogatva. Halovány, aranyló fény sugárzott testéből.

– Add ide azonnal te nyomorult! – vicsorogta cellatársam, s vad dühvel rángatta láncait, de szerencsére nem érhetett el.
– Miért adnám? – vetettem oda neki.
– Az enyém! – kiabálta.
– Már miért volna?
– Nekem dobták be. Add ide, mert ha nem, amint elszabadulok széttéplek!! Egyenként tépem le az ujjaidat, meg a füleidet!!! – fenyegetőzött magából kikelten.
Tényleg rémisztőnek tűnt, ahogy szaggatta bilincseit. „Ki tudja vajon, hogy a penészes, nyirkos falakból nem szakadhatnak-e ki, súlyos láncai?! Mégis… Miért adnám oda ennek az őrültnek, ezt az ártatlan teremtést? Nem. Arról szó sem lehet.”
Váratlanul megszólalt egy csilingelő hang.
– Légy üdvözölve, gazdám!
A tenyerembe pillantottam. Az aranyló fényben tündöklő lény, szárnyait széttárva térdepelt ott, s rám tekintett, nagy, égszínkék szemeivel. Ámulva néztem rá.
A háttérben dühös szitkozódással vegyült a súlyos láncok csörgése.
– Három kívánságod lehet. – szólalt meg ismét a különös lény.
– Bármit kérhetek? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Bármit. – hangzott a válasz. – Mondd, mit szeretnél, s én igyekszem teljesíteni óhajod!
Hirtelen fogalmam sem volt, mit felelhetnék. Olyan váratlanul jött ez az egész. Olyan mesébe illően. Nem tudtam elhinni, hogy igaz lehet.
– Nos? – sürgetett mosolyogva a tündér. – Mit szeretnél?
– Ezt nagyon meg kell fontolnom. – feleltem összezavarodottan. – Rendesen meg kell fontolnom.
– Időt kérsz tehát? – nevetett a tündér. – Ez az első kívánság?
– Igen. Időt kér. – szólalt meg cellatársam gúnyosan. – Ez, roppant bölcs kívánság. Feltétlenül. Örök életet!
– Nem! – tiltakoztam. – Ez nem kívánság. Ez egyszerű kijelentés. Gondolkodnom kell. Ez kijelentés.
A tündér erre megsuhogtatta bársonyos, díszes szárnyait, majd felemelkedett a magasba. Tett pár játékos kört a levegőben, fel-alá repkedve, majd visszatért tekintetem elé.
– Gondolkozz csak nyugodtan! – hangzott csilingelő hangja. – Én ráérek. Csak mondd ki hangosan, ha kívánnál valamit, s ha nem is vagyok itt, én bármily messziről teljesítem azt. Most körülnézek kicsit.
Azzal felreppent a magasba, és a rácsos ablakon át eltűnt szemeink elől. Újra teljes sötétség borult reánk.
– Kívánj nekem szabadságot, kérlek! – szólalt meg ekkor cellatársam mézesmázosan hízelegve. – Neked akkor is marad még két kívánságod. Én pedig szolgád leszek, míg élsz. Még ha öröklétet is kívánsz magadnak.
– Meggondolom. – feleltem röviden, s eltöprengve ültem le.
„Igen.” – gondoltam. – „Öröklétet biztosan kérek… Ez nem kérdés. Hiszen, ki ne vágyna örökké élni? Aztán a másik… hogy emlékezzek ismét… a harmadik pedig, hogy kijussak innét. Igen. Más nem is kell.” – zártam le magamban a kérdést, s már hívtam volta vissza a tündért, amikor felcsendült kétségbeesett hangja.
– Gazdám, gazdám!
Erre feltekintettem. Ott térdepelt az ablakban.
– Mi a baj? – kiáltottam fel neki.
– Nem tudok többé repülni. Elkapsz, ha leugrom?
– Persze.
– De nem látlak ebben a sötétben.
– Én látom a fényed. Elkaplak. Ugorj csak bátran! – bíztattam, s odaléptem a rácsos ablak alá. Erre aztán nem tétovázott. Felállt, és levetette magát a párkányról. Felkészülten vártam, hogy elkapjam a tündöklő jelenést, mely bennem bízva, gondolkodás nélkül vetette le magát, a számára szakadéknak tűnő mélységbe.
Váratlanul nagy csörömpölés, majd erős lökés, s én elvágódtam a hűvös, kemény talajon.
– Megvan! Meg. Enyém a drágaság! Csak az enyém!!! – hallottam hátam mögül a tébolyultan örvendező hangot. Dühösen fordultam meg. A fickó éppen szétnyitotta markát, s a tündér aranyló fénye megvilágította, tágra nyílt sóvárgó szemeit.
– Jól megáztál drágaságom! – suttogta gúnyosan. – Bizony, így jó ideig nem tudsz repülni. De sose bánd! Mire elvonulnak a fellegek, te úgyis halott leszel már.
– Átkozott! – kiáltottam fel erre, s már dühösen pattantam, hogy rávessem magam, de villámló, őrült tekintete megállított.
– Megölöm! Azonnal megölöm, ha közelebb jössz!!! – sziszegte.
Megtorpantam. Kezeim tehetetlen dühvel szorultak ökölbe. A fickó pedig ismét a tündérre tekintett.
– Szabadságot kérek! Igen, igen! Ezt kívánom! – hadarta mohón.
– De a gazdám… – tiltakozott volna a tündér, de a fickó nyilván megszorította, mert fájdalmában hirtelen felsikoltott.
– Teljesítsd a kívánságom, különben végzek veled!!! – sziszegte elszántan az őrült alak.
– Én… én csak a gazdám kéréseit… – elakadt a szava és ismételten fájdalmasan sikoltott fel.
– Elég!! – kiáltottam közbe. – Azt kívánom, teljesítsd a kívánságát!
Alig mondtam ezt ki, csörömpölve hullottak le a fickó láncai a porba. Az, meglepetten nézte egy pillanatig, majd dühösen üvöltött a tündérre:
– Nem csak a láncokra gondoltam!! – vicsorogta. – Agyonlapítlak, te kis nyomorult! Miféle szabadság az ilyen? Én nem ezt kívántam! Ki akarok jutni innét!
– De… szabadságot kértél! – lepődött meg ártatlanul a tündér. – Én azt hittem, hogy…
– Jó figyelj rám, kis nyomorult! – üvöltötte, most már vérben forgó szemekkel a fickó. – Fél halhatatlanságom itt kellett töltenem megláncolva. Most már elegem van a félrebeszélésből! Ne azt figyeld, amit mondok, hanem azt, amit gondolok! Biztos, hogy nem így gondoltam! Te meg nem lehetsz ennyire ostoba! Úgyhogy a második kívánság, hogy juttass ki innét! De úgy, hogy meg lehessek vele elégedve!
A tündér kérdőn fordult felém.
– Parancsold meg neki!!! – tajtékzott a fickó, s szemei vadul villantak felém. „Második kívánság. Pazaroljam–e ezt is, erre a halhatatlan tahóra…??? De végül is, igaza van. Talán a helyében én is megháborodtam volna már. Hisz ki tudja, mióta, hány évtizede, vagy tán évszázada hever itt megláncoltan… Érthető, hogy már szabadulna. De mi lesz velem? Én vajon meddig…”
– Ki akarok jutni innét!! Nem hallod? – förmedt rám ismét a fickó.
– Jó, jó. Csak nyugalom. Azt kívánom, hogy mindhárman jussunk ki innét azonnal.
A következő pillanatban egy utcán találtuk magunkat. Komor, sötét épületek magasodtak köröttünk. A macskaköveken patakokban folyt az esővíz, melyet, mintha dézsából öntöttek volna reánk a súlyos, nyomasztó fellegek. Cellatársam mélyet lélegzett a friss levegőből, miközben arcán kéjes mosoly terült szét. Így, láncai nélkül, ahogy kihúzta magát, elégedettségtől sugárzó ábrázatával, csak még félelmetesebbnek láttam. Aggódva tekintettem kezére, melyben még mindig szorongatta a tündért. Riadtan láttam, hogy a szerencsétlen már eszméletét vesztette, talán már nem is él.
– Te megölted!? – kiáltottam rá. Éreztem, miként önti el egész testemet, érzékeimet a bosszúra szomjazó düh.
– Ugyan! – vetette oda lenéző hangon a fickó. – Ne hidd! Míg nem teljesíti a hármat, addig meg nem döglik. – azzal megvető mozdulattal hajította a tündért az utca köveire, mert neki többé már nem volt szüksége rá.
Ez, oly váratlanul ért, hogy semmit se tehettem. Az eső hömpölygő vize, megáradt folyóként sodorta el az eszméletlen testet a csatorna felé. Riadtan kapkodtam utána, de már késő volt. Eltűnt rémült tekintetem elől a mélyben. Felpattantam, hogy nekirontsak a fickónak, de az, közben észrevétlenül lelépett a sötét éjszakában. Döbbenten rogytam le a csatorna rácsos nyílásához, mely az imént elnyelte a tündért.
„Maradt, még egyetlen kívánságom. De mit tegyek? Mit kívánhatnék? Ha azt kívánnám, hogy újra kezeimben legyen, itt teremne ugyan, de a harmadik kívánság után úgyis meghal. És ha örök életet kívánnék neki? De mi van, ha nem jut ki a csatornából?” Önkéntelenül is tébolyodott cellatársamra gondoltam. Elborzasztott ez a lehetőség. Némán bámultam a zuhogó esővizet, melynek sodródó árját mohón nyelte el a csatorna sötétlő torka. „Vagy kívánjak valamit magamnak, hogy annak teljesítésével a tündér bevégezhesse feladatát, a küldetését, amiért létezett? De vajon, igazat mondott-e ez a fickó? Tényleg csak addig élne egy ilyen csodálatos teremtés, míg el nem hangzik a harmadik kívánság is? Lehetetlen, hogy ily fukar kezekkel mérjen a Sors. Ez igazságtalanság! Miért lennék én különb nála, s főleg, miért lenne különb mindkettőnknél ez a halhatatlan lény, kinek végtelen idő adatott meg? De miért hiszek én neki? Talán csak bosszantani akart. Talán a tündér mégse halt volna meg, ily rövidke élet után. De… nem tudhatom.”
Hirtelen különös gondolat villant át elmémen. Egy ötlet, mi lehetne utolsó kívánságom. Először egy rossz, gonosz elképzelés, hogy a lelkük cseréljen helyet és a halhatatlan lény a tündér helyére kerüljön. Ő már úgyis eleget élt. Aztán rájöttem, hármónk közül egyikőnk se hitványabb a másiknál, illetve én leszek az, ha kimondom e kívánságot. Rájöttem, egyetlen helyes megoldás létezik csupán. Aztán, nem éreztem se kétséget, se bizonytalanságot. Nem tudtam, nem tudhattam, helyesen cselekszek-e, de ott, és abban a pillanatban, ez jó ötletnek tűnt. Sőt! Ez tűnt az egyetlen jó megoldásnak, hisz a tündérnek, tudtam élnie kell, akár az én életem árán is. Sietve hadartam el a kívánságom. Egy igazi, valódi utolsó kívánságot.
A következő percben éreztem, mint ragad magával a csatornában hömpölygő fagyos áradat. Egy pillanatra felvetettek a tajtékzó habok. Sietve kaptam levegő után. Tüdőmbe nyirkos, hűvös és dohos levegő áramlott. Bár látni semmit se láthattam, mégis megnyugodtam ettől. Tudtam, teljesült az utolsó kívánságom.